Az őrs

LELESZY BÉLA

AZ ŐRS

TÍZ LOVAS ÉLETE A HONFOGLALÁS IDEJÉN

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-374-820-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

AZ OLVASÓHOZ

– Anno Domini 896 – rajzolta és festette be akkor öreg latin betűkkel egy kolostor vén másolópapja Jeromos legendájának utolsó lapjára. Szent örömet érzett, sikerült befejeznie ezt az utolsó nagy művét is. 896 Krisztus születése után! Letette a lúdtollat és kibámult a rácsos, keskeny ablakon kelet felé.

Sok-sok országgal távolabb, keleten, akkor érkezett tíz idegen lovas egy nagy folyó partjára. A Szarmát-síkságról jöttek, asszonytalanok, egyszerűek és gondtalanok. Őrsnek jelölte ki őket a vezérük a folyó nagy gázlója mögé, egy vályogviskós szláv falucska fölé.

Honfoglalás.

Akkor már ezrenként vágtattak lefelé a Duna–Tisza közén, az erdős, mocsaras, lakatlan országban a keleti lovasok. Egy évszázaddal később már erős, összefogott és öntudatos nép lett itt a rablókalandra érkező lovasokból. Állt Magyarország.

Annak a tíz lovasnak, az őrsnek hat hetét írtam meg ebben a regényben. De az a hatheti élet az egész honfoglaló nép élete, sőt, az egész akkori Európa élete. Mögöttük az őserdőségben ágasszarvas bőg, bölények csordái nyüzsögnek, köröttük varázslók vajákolnak, különös bálványok előtt füstölög az áldozat.

Aki olvasod, idegen világba csöppensz.

Vitézeket látsz magad előtt, akikről tudod, hogy a mi őseink. De róluk egészen más fogalmaid voltak eddig. Két hazug végletet ismertél eddig róluk, vagy párduc-kacagányban, vagy körképek után bocskorban képzelted el őket. Úgy gondoltad, mind úgy vágtatott le ide, hogy honfoglalni jött, verekedett, áldomást ivott rá és megalapította a magyar hazát. Most elsőnek az a meglepetés ér, hogy az a tíz lovas nem is tudja, hogy ő magyar. Más nyelven beszél, mint mi, csak a törzse nevét ismeri, meg a legfelsőbb vezérét, akit nem Árpádnak nevez, hanem Alpaut úrnak. A tíz türk lovas közt nincs legendás hős, úgyszólván nélkülük folyik le a honfoglalás. Vigyáznak, hogy a veszedelmes gázlón keresztül meglepetés ne érje a levonult hadat, ügyelnek és élik a kalandozó szarmát-síksági lovasok életét. Még vitéznek se nevezhetik magukat – ezt a szláv szót később vette át a magyar nyelv, náluk batir – bátor a vitéz neve. A kutyájuk nem Bodri, hanem Bodur, a lovaik nem a pompás arab mének, amelyeken Árpád seregeit bevonultatták eddig ide festők és költők, hanem ázsiai tarpánok – szívós, szürke harci lovak. A sátraikat jurtának hívják, az isteneiket pedig?

Árpád népe kettős nép volt akkor, egy harcoló türk és egy elnyomott, dolgozó finnugor fajú. Két nyelven beszéltek, két vallást követtek, mások voltak a szokásaik, más volt az életük. Itt olvadtak össze magyarrá. A nagy összeolvadás már folyik, megszületőben van az új nép, keveredik a nyelv, a vallás, a sok-sok elütő szokás. A tíz lovas hat hetében ott forrong ez a szent vajúdás, így akartam.

Nem áldoznak fehér lovat Hadúrnak hosszú szakállú, tisztes és fényesruhájú próféta-aggastyánok, olyan szertartásokkal, amelyeket nagy íróink képzeltek ugyan el, de azok tulajdonképpen mind a római, zsidó és keresztény vallások szertartásainak naiv keverékei voltak. A türk és ugor népek ősvallásai legalább olyan szépek és fenségesek voltak, mint ezek, csak értük kellett nyúlni. Költőibbek és meghatóbbak, mint ahogy ősköltészetünk is sokkal szebb, mint valaha álmodtuk volna a megismerés előtt. Kihalóban levő ősi rokonnépeinknél, meg néhány magyar vidéken még ma is megvannak ezeknek a vallásoknak, szertartásoknak, ősverseknek a nyomai – föl kellett kutatni őket.

Harci és málhahordó tevék csordái szállnak le a hegyekből a harcosokkal, ősi, hidegbíró baktriai fajok – hogy lassanként elpusztuljanak évszázadok alatt. Kelet jött ide őseinkkel és elhozott mindent, ma csak azt látjuk, ami megmaradt.

Megjelenik elnyomottságában a magyar jobbágy ősnépe a lovasok mögött, az a nép, amely nyelvében és fajában a kialakuló magyarság gerincét adta. Megérted végre, gondolkozó olvasó, hogy évszázadokig félrevezettek? Elhitették veled, hogy hét csonkafülű magyarból és a leigázott szláv népek ivadékaiból alakult ki a magyar parasztság és ez magyarabb tudott lenni ezer éven át, mint a többi felső osztály! Átmentette a magyar nyelvet századokon át, amíg arisztokráciánk német és idegen volt, középosztályunk pedig konyhalatinságot beszélt.

Ebben az ismeretlen, idegen világban bizony sok ismeretlen szóval is találkozol, olvasóm. Meg kell bocsátanod – örülnöd kell neki! Ők így beszéltek. És sok fogalomra nincs is már magyar szavunk, kiveszett. A totem-jelet ongunnak nevezi az ős-türk nép, így kellett neveznem nekem is, hiszen csendes-óceáni szót mégse vehettem át ősi türk fogalmakra. Állat-ősöktől származtatták a harcosok a családjaikat és annak a jelvényét használták – így alakult ki a címer és az egész heraldika. A kalapács szláv szava helyett az ős-türk csöküst használtam az őrs beszédében, a dob helyett a dömbeket. A rókát ravasznak neveztem, ahogy ők, és így tovább. Sokkal hangulatrontóbb és bántóbb dolognak tartottam volna, ha ezeket az ősi szavakat új-magyarra váltom, mint azt, hogy néha idegenszerűnek érzed miattuk őseid életét.

Azért idegen, mert nem ismerted eddig.

Életrevaló, vezetésre hivatott, idegenszerűségében is hozzád közelálló és nemes kultúrfajt ismersz meg abban a népben, amelynek őrsét látod. Nem kell szépítenünk a dolgokat. Honfoglalóink nem voltak vajszívű emberbarátok, se lovasított főszolgabírák – de nem igaz a másik véglet sem. A német krónikák vérivó, rút szörnyetegei sem vágtattak a soraik között, akiket kétszáz évvel később kellett volna megtanítaniuk német szerzeteseknek a földművelésre és kultúrára.

Azok voltak – akik.

Aztán, amikor odalent a két óriás folyó közt eldőlt a nagy küzdelem, látni fogod, olvasó, hogy száll le lováról az egyik harcos. Hogy vágja bele a földbe az ekét az első magyar szántóvető. Fogadd olyan szeretettel, ahogy én írtam róla.

1940. Könyvnapján.

LELESZY BÉLA.

ELSŐ FEJEZET

A Farkasverő csillag kinézett a felhők között. Még mindig szakadatlanul dörgött, villámlott, de a fekete fellegek már szétszakadoztak a nagy folyó felett. Gyönge csillagfény áradt szét egy keskeny sávra a dombok mellett, a gomba alakú vályogviskók oldalán még csurgott a víz, erdők, földek csillantak föl.

Trna egyszerre megérezte, hogy odakint múlófélben van a vihar. A torkát kaparta valami, a szeme égett. A vályogtető alatt megállt a füst, szürke gombolyaga terjengett, hömpölygött odafent. A fiatalasszony hátranyúlt a tetőnyitó karóért és erőlködve, ágaskodva bökdöste el a füstnyílásról a ráhúzott fonott agyagfedőt.

Hűvös, kesernyésszagú levegő áradt lefelé a viskóba.

Ez a lápízű levegő!

Trna messze a hegyeken túlról került ide a mocsarak és erdők vidékére, nem bírta itt megszokni az életet! Kilencszer fagyott be azóta a nagy folyó, kilencszer hordta be Tirpimir a kölest a fonott kosarakba.

A füstfelhő nem akart eloszlani, leverte a beáramló szél. Trna térden felül emelte hosszú, sárga ingét, aztán beleugrott a lapos köveken szikrázó tűzbe a viskó közepén. Taposott, tiport. Fűzvesszőbocskora sistergett, szórta a füstölgő parazsat. Majd izmos fehér karjai fakalapácsot kaptak elő, csapkodtak, szorgoskodtak. El kellett oltania a tüzet, különben fölébrednek a kicsikék a fojtogató füstben.

Két mezítelen apróság hevert odébb, a sarokba hányt vackon. Mozgatták álmukban vékony karjukat, a lábuk kinyúlt, meg összehúzódott. Nyöszörögtek és a szájacskájukon fényes kis nyálhab buggyant elő.

– Dusinkáim, dragicák! – sírt föl az asszony. – Nincs már goszpod, nincs atyuska! Elvitte a szmirt, a halál, úsztat vele a lelkek útján! Nyílsebek a hátában, jaj, jaj! Nincs, aki végigjárja a madárcsapdákat!

Nyitott, hosszú ingéből elővillant fehér húsa, csupa sár meg agyag, ahogy egész délután végig-végigvágta magát a földön nagy gyászában, keserű sírásában. Tirpimirt, az urát, a szeme előtt ölték meg a nyilasok! Sikoltozott. Kiabált a partról Tirpimir felé, ott állt a huszonegy vályogviskó valamennyi asszonyával, mind, mind visszavárták az urukat. Tirpimir belegázolt a túlsó parton a folyóba, éppen a gázlónál. Odaát levették a nyakából az igát, úgy eresztették el. Mégse ért az innenső partig!

A gázló közepén járt már, négy másik ember futott vele. Az arcukat szélesre húzta az öröm, hogy megszabadultak. Odaát lovasok álltak kifeszített íjjal. Aztán egyszerre suhogni kezdtek a nyilak, ordítottak, jajveszékeltek a menekülők. Véresen buktak le a gázlóról a folyóba, a mellük, hátuk tele nyíllal.

Az asszonyok rémülten menekültek vissza a sárkunyhókba. Reszkettek és dugdosták a gyerekeket, meg az ennivalót. Átkozták Krum dúkát, a bolgár vezért, futkostak, zsivajogtak. Odaát a lovasok többen voltak, mint amennyit Krum dúka valaha is ideküldött délről az adókért, kecskebőrökért, kölesért, leánykáért. A sárkunyhók népe már tudta, kicsodák.

Bolgár lovasok hozták róluk a hírt sok-sok nappal ezelőtt. Krum dúka szétküldött lovasnépei mindenütt megjelentek, ahonnan adót szedett eddig a bolgárok vezére. De most nem köles kellett nekik és nem kecskebőr. A férfiak kellettek, a fiatal, erős harcosok. Mindenünnen. Összeterelték a kunyhók közt a férfiakat, kihozatták a viskókból a fegyvereiket. Csattogott a korbács az ijedezők hátán, már azt hitték, lemészárolják őket!

De a bolgárok csak Vsevoloddal akartak beszélni, a vén varázslóval. És Vsevolod hamarosan végzett velük.

Felöltötte a nagy varázslók díszruháját, csörgőit, csontfüzéreit, úgy lépett az egy tömegben szorongó emberek elé. A bolgár lovasok hátrább maradtak, dzsidáikon szikrázott a napfény.

Vsevolod aztán elmondta az embereknek, hogy a hegyeken túlról borzasztó lovasok vágtatnak e felé a nagy folyó felé. Favárak borulnak lángba, amerre elhaladnak, patakzik a vér és elszáradnak az erdők. Krum dúka, a nagy bolgár vezér Szaulan parancsnokra bízta a nagy folyó vidékének a védelmét, a bolgár lovasok Szaulan vezér emberei. Meg akarják szabadítani a nagy folyó népeit a veszedelemtől.

Trna ott állt a viskók között és remegett a térde. Tirpimirt, az urát, ott látta akkor az összeterelt emberek első csoportjában. Az is feléje sandított hosszú barna haja alól. Egy összeszáradt, fehérhajú vénasszony kétségbeesetten sipította Vsevolod felé:

– Elviszik azokat, akik meg tudnának védeni tőlük! Ne hadd, Vsevolod! Uszítsd rájuk Lim-babinkát!

A gombatetős viskók zsongtak, jajongtak, lázadoztak. Újra megcsattantak a korbácsok itt is, ott is. Trna bámulta az összehajtott férfiakat. Balták, hosszú kések, kardok voltak a kezükben, mégis engedték, hogy verjék őket a bolgár lovasok! Odafent, északon, inkább meghaltak volna az emberek!

De a nagy kám, Vsevolod varázsló, nem fordult az istenkunyhó felé, nem kiáltott Lim-babinkához segítségért. Csitította a népét, fölemelte csontos, száraz tenyerét az emberek fölé:

– Krum dúka és Szaulan vezér azt akarja, hogy éljetek! Amerre az ő lovasai járnak, éljen és nyugodtan aludjon a népség. A ti kunyhóitokban nagyon kevés a harcos. Kétszer kinyújtom a két tenyerem és még egyszer az egyiket, ahány ujjat láttok rajta, mindössze ennyi a férfi. De a pusztai lovasok többen vannak, mint a hab a nagy folyóban. A lovaikkal legázolnának benneteket, mielőtt még fölemelhetnétek rájuk a baltáitokat!

Aludt vérrel borított, zavaros szemű, kócos és mezítelen embert dobtak most közéjük a lovasok. Kelet felől menekült ez a férfi. A rémülettől eszelősen, dadogva motyogta el, hogy irtották ki a közeledő lovasok egy nagy kunyhótelep egész lakosságát túl a folyón. Pedig ott együtt maradtak a védekező fegyveresek. Vsevolod megint folytatta. Hogy Szaulan vezér összegyűjti a fegyvereseket nagy messzeségben, megvárja a fekete szellem keleti lovasait és rájuk csap, hogy hírmondó se marad belőlük!

– De mi lesz velünk akkorra? – visítozott az ősz hajú banya.

A kám feléje fordult, Trna belelátott nagy, szúrós szemeibe.

– A csórt lovas népe a folyó túlsó partján száguldozik, nem jön át! A ti viskóitokat nem is veszi észre az erdők és mocsarak között. Háromszor se fordul a hold – az embereitek hazaérkeznek, teli arany- és ezüstzsákmánnyal. Mindent elszednek a pusztai lovasoktól, nemcsak az életet!

Trna látta, hogy az összeterelt emberek közt megszűnt a riadozás. Arany?

Nagy-néha délvidéki szekerek érkeznek erre útban a morovc vidékek felé. Tele vannak csodálatos dolgokkal, amikért aranyat akarnak a szekerek hajtói.

Egy-két fiatal legény lázongott még, megkísérelte, hogy visszameneküljön a földbeásott kunyhók közé, de a bolgár lovasok visszahajtották és véresre ostorozták a korbácsaikkal. Még búcsúzásra se adtak időt, elhajtották az embereket. Utolsó lovasuk hosszú karikással tartotta vissza a véneket, asszonyokat, gyerekeket, hogy utánuk fussanak!

Azóta csönd volt tegnapig a nagy folyó körül. Vsevolod varázsló sokszor fölmászott a kunyhók mögött a Csort-dombokra, ezekre nem merészkedett föl senki emberfia kívüle. Onnan bámult a folyón túlra és néha elmondta, hogy porfelhők száguldanak le dél felé az erdőségeken túl. A lovasok. Akiknek a lába nyomán kivérzik a föld!

Ha ragyogó napsütés volt, portengerbe burkolóztak, úgy száguldottak. Ha eső zuhogott, akkor is újabb és újabb csapataik vágtattak arra és az esőszálak csillogó ködöt húztak közéjük. Láthatatlanok maradtak mindig, kivehetetlenek és félelmesen titokzatosak.

Trna csak tegnap pillantotta meg őket első ízben. A viskók népe kirohant a sás-partokig, amikor meghallotta, hogy ott vonulnak, egészen a túlsó part szélén. Vsevolod átkozódva kergette volna vissza őket, de nem bírt velők.

Akkor történt, hogy meghalt Tirpimir.

* * *

A parázs utolsó szikrái is kialudtak a tűzhelyen, egyszerre elsötétült a kis vályogviskó belseje. Trna nézte, hogyan merül el a homályban a sarokban rogyadozó köleszsák sásburkolata, a két kövér kecsketejes bödön a padkán, meg a vesszőkre akasztott, csiklandósszagú vadhús sok száraz, vörös, idomtalan darabja. De a füst végre megtalálta az utat fölfelé, a levegő tisztult.

Az asszony még egyszer följajdult, az ökleit a föld felé rázta tehetetlen kétségbeesésében. Topogott, reszketett, nem bírt magával. – Veszedelem! – suttogta – veszedelem!

E fölé a csendes, álmodó szláv kunyhócsoport fölé a rettegés hömpölyödött föl, mint a jégfelhő. Idegenek jönnek, vérivó, tüzet lehelő idegenek. Már ott vágtatnak a túlsó parton!

A vályogkunyhókban nap-nap után vesszőt fontak eddig az asszonyok, lányok. Játszottak a gyerekek, kérődztek a kecskék, égett a tőzegtűz. A mocsarak és erdők közé ékelt földeken hosszúinges, bocskoros szőke emberek jártak fakapákkal, vadfogó hurkokkal. Megadták a részüket a varázslópapnak és alkonyodásig búsongó énekek szálltak föl a nagy folyó két partján.

Kora este a hús és köles után nyugodt csókok forralták föl a vért a viskókban a jövendő életekre a puha vackokon, éjszaka kecskék mekegtek bele halkan a gödörházak álmába. Aztán reggelenként nagy, nagy vakaródzás után kászálódtak föl megint a párolgó nagy, fehér és szőrös testek a mindennapi munkának, éneknek, álmodozásnak.

Most vége, vége. Nincs nappal és nincs éjszaka többé. Csak szörnyű, dermesztő rémület ebben a munkátlan, énektelen, csóktalan ájulásban!

Trna asszony fiatal vére izzott az ereiben. A fejét hasogatta, a szívét összeszorította valami. Úgy érezte, nem bírja már tovább itt, a föld alatt, a meleg, sötét biztonságban! Hallgatta a kicsikék csöndes lélegzését, nagy-néha még megdörren odakint az ég. Az esőzúgás elhallgatott.

Elsuttyogott vesszőpapucsában a gödörház hátsó részéig, ahol földlépcsők emelkedtek az ablakig, a felső füstnyílásig. Fölkapaszkodott, várt és kidugta a fejét.

Az ég már jórészt csillagos volt, de még mindig húztak rajta a viharfelhők. Villám lobbant föl, utána tompa dörgés zúgott. Trna térde megrogyott, alig bírt belekapaszkodni a vályogtetőzetbe, hogy le ne bukjék a grádról a kecskéi közé. A szeme tágult, a nyaka megmeredt. Borzongott és a torkában fúlt a sikoltás.

A dombok! A Csort-dombok! Az ördög dombjai!

Behunyta kék szemét, aztán hirtelen megint kinyitotta. Éppen szemben állt a háromkúpos halommal, amelyre még nem tette ember a lábát Vsevolod kámon kívül. Az asszony szája megnyílt, hátha a Csort népe tűnt föl a dombokon? A lába topogott, a csípője ringatódzott. Dúdolgatni kezdte a kísértetűző éneket, de nem használt itt semmi, semmi!

Ott voltak a Csort-dombokon! Mozogtak. Éltek! Ahonnan annyiszor hallották a kunyhók lakói éjszakákon az ördögűző kám vékony hangú, reszkető énekét.

Újabb villám hasított bele most az éjszaka sötétségébe, Trna sikoltott. A kezeit hátracsapta, mintha védeni akarná odalent a földbevájt viskót, a két gyereket, kecskéket, kölest. A fakapát, a tejesbödönöket, a trágyát – mindenét! És mindig hangosabban énekelte a kísértetűző varázslatot:

– Tűnj el, ússz el, Csort-kísértet!

el ne törd a gyermek torkát,

ki ne szívd a tejes vérét!

Ez nem Tirpimir kunyhója,

ő elment a föld alá,

a nyár alá, tél alá,

elment már és nem jön vissza!

Vsevoloddal küzdj meg érte!

Vsevolod a csort-papunk,

földnek feszül három ujja,

táncol, herren, énekel,

fuss el, fuss el, Csórt, kísértet!

Nem futott el. Nem tűnt el. Az asszony foga vacogott, verejték szivárgott a melle közé. De a szeme reszkető kíváncsisággal itta be, amit látott. Nem, nem ugrott volna vissza akkor sem, ha mindjárt itt csapott volna rá a szmirt!

A kunyhó felé eső domb tetején karcsúlábú, különös állat tűrte a villámokat, szelet, esőverést. Egészen más volt, mint a bolgárok lova, fejét magasra vágta, hosszú teste szürkén csillogott. Magas nyergéből emberi alak nőtt ki hegyes csúcsú süveggel. A villámfény barnaszínű markot világított meg, amelyből hosszú rúdszál ágaskodott a felhők felé. Trna megismerte a rúd csúcsán a rettentő, szívtépő dzsidafejet, amely alatt a fakószínű lófark szőrgombolyagát tépte a szél.

Remegett, sikoltott. Jajongva terjesztette a kezét a dombtető kísértete felé.

A dzsidás most megmozdult. Előrenyújtotta nyakát, lebámult a földbebújt kicsi szláv falu rendetlenül szétszórt viskótetői felé. Ahogy lehajtotta a fejét, a hátán nyíltollak kötege villogott föl.

– A Csórt lovasai! – lobbant föl Trna agyvelejében. – Átjöttek a nagy folyón, itt állnak a dombokon!

Itt vannak és még senki sem halt meg a viskók népéből? Lám, Trna is él, a gyerekek is élnek, a kecskék is. Mindenki él a kunyhókban, aki itt maradt!

Az asszony hirtelen elhallgatott, az agyveleje nem bírta hirtelenében felfogni ezt a megdöbbentő örömet. Amíg töprengett és bámulta a dombtető lófarkas dzsidáját, zsongó sikoltozást hallott mindenfelől. A viskók tetején, a füstnyílásokon mindenütt asszony- és gyerekfejek emelkedtek ki, odafordultak a Csort-dombok irányába és folytatják a kísértetűző éneket.

– Ez itt nem a Plesk viskója! Ez itt nem a Truvrik háza, ez itt nem a Mojmiré! – hangzott a mennydörgésbe folyton a gyenge asszonyi hangok alázatos tagadása, hazugsága. Meg kell téveszteni a csortot, amikor a viskó gazdáját keresi, akkor talán másfelé fordul.

– Vsevolod! Vsevolod!

Vékonyka gyerekhangok csipogtak bele a kunyhók énekébe, amely egyre erősödött. Trna bámult, hallgatódzott, majd még jobban kibújt a füstnyíláson. Már derékig kint volt, reszketett a félelemtől. A Csort-lovas velük szemben állt, óriás íján meg-megcsillant a villámfény. Egy mozdulatába kerül és Trna torkát átveri a nyíl, a röpülő kard, amelyet csak a bolgárok használnak errefelé! De az asszony nem bírt a kíváncsiságával. Körülte a tetők nyílásaiban mindenütt asszonyok, gyerekek feje rezsgett, karok nyúltak föl és hajladoztak a varázsének ütemére: – Zsaba Lim, moja babinka!

Aztán egyszerre kibukkant a hold a felhők közül, a fénye megvilágította az idegen lovas arcát. A kunyhók népe egyszerre megmeredt, a hangok elnémultak.

Éles, fekete szem villant rájuk a magas süveg alól, az orr alatt hosszú, vékony, fehér szőrpamacs.

Csak pillanatig tartott a csend, amíg el nem tűnt megint a hold és a sötétségbe el nem merült az az arc, az a tekintet. Utána újra kezdődött a kísértetűző ének, de most már jóval csendesebben. És amikor az utolsó, távoli villanásban Trna rálátott megint a lovas képére, összerázkódott.

Az a borzasztó idegen harcos ott – nevetett!

Látta a kunyhók rémületét, hallotta a varázséneket. Megértett mindent és nevetett. A hosszú szőrfonál alatt széjjelhúzódott a szája és megcsillantak a fogai a kék villámfényben. Trna körülbámult. De vele bámészkodtak az ördögűző asszonyok is valamennyien a tetőnyílásokban. A lovas már ismét teljes sötétségben állt a dombtetőn. Csak a háta mögött volt felhőtlen egy kicsi sáv az égen, a válla körül apró csillagok sziporkáztak.

Gila sikoltott föl, a szomszéd tetőről.

– Nevetett! Láttátok? Nevetett!

A gombaviskók szőke fejei megmozdultak, a nyelvek egyszerre megoldódtak, mintha varázslat történt volna velük.

– Nevetett! – kiáltozták egymásnak.

A fiatal Ljubica magasra emelte kisbabáját a füstnyílásból, úgy visítozta:

– Nevetett, nevetett!

Akkor mégis csak ember. Akkor mégis lehet végre aludni a gombatetők alatt! Fáradtan, elnyúltan, megbékélten – először sok-sok nap óta!

* * *

Csípős volt a hajnal. Megkésett kuvik úszott az erdőségek felé lomha szárnycsapásokkal, a karmában egér ficánkolt. Vidrák csobbantak a hatalmas folyó sással fedett partján, valami vízi szárnyas felvisított.

A három dombon három lovas állt, háttal egymás felé. A szemük a folyót, a kunyhók csoportját, meg az erdőséget figyelte. Mindig világosabb lett, a felhők széle piroslott, akár a farkas szája.

– Jaik, fújd már! Megkésnek az emberek!

Jaik, a nyilas, a folyóval szembenálló dombtetőn őrködött. Egérszürke lova egyre a levegőt szimatolta és rázta hátul a bozontos lobogóját. A lovas végigpillantott a vizeken egész az ég keleti aljáig, aztán a szájához emelte a szarvkürtöt.

Négyütemű, élesen futó hangsor röppent föl a levegőbe, aztán valamivel magasabban ismétlődött. Sose hallott hangok ezen a vidéken! A sástenger megrebbent tőlük, ezer meg ezer sötét és tarkabarka szárnyas felhője emelkedett föl belőle fülsiketítő szárnycsattogással.

A három domb között két kerek sátor állt, körülöttük béklyóba vert lovak, nagy fekete kuvaszkutyák. Két kis boglyának látszott a két sátor a tetőről, szinte nehéz volt elhinni, hogy tíz harcos fér el bennük burán-időre, ha jön a vihar. A jurta, a sátor nem arra való, hogy henyéljenek benne az emberek. Csak viharban bújnak meg benne, különben ők is kint alszanak a szabad ég alatt, az állatok között.

A kürtszóra megnyílt a sátrak oldala. Négyszögletes nyílásról libbent föl a nemeztakaró. Bőrruhás, közepes termetű emberek egyenesedtek föl a jurták előtt, amikor kibújtak. Egy-egy harcos kezében szalubalta meg kürt. Egyszerre zendítettek a kürtre, ismételték az őradás jelét.

Két ürge rebbent föl a domb oldalán, a kuvaszok utánuk rohantak. A lovasok átkiabáltak egymásnak, fölintegettek a mozdulatlan őrök felé. Aztán csizmák topogtak végig a magas fűben, mindenki futott a lovaihoz. Lekapták róluk a béklyót, de nem engedték még inni őket, se legelni. Minden harcos három lovat vezetett pár lépésnyire, amíg föl nem harsant a második kürtjel. Ujjongó, vad rikoltás volt ez, mozdulatlan némaságban meredtek meg rá az emberek. Napkelet felé fordult minden arc. A nap jön, a nap!

A dombok tövében ott állt a hét legény elszórtan a lovak mellett, kergetőző kuvaszok között. Süveges barna arcok, mélyen ülő sötét szemek, bőrruhák. Nagy hasítások betákolt nyomai, a lábukon csizma. Csak az erdőt és a viskókat őrző lovasok nem fordultak a nap felé.

Aztán fölcsengett a harmadik kürtjel. A kezek elengedték a lovak szíját, lefordították a dzsidákat. Egy szó sem esett. Mindenki a nagy kasra gondolt, ahol most a nagy hegyek alatt tátosok, baksák adják meg a tisztelgést Annak, aki szemlét tart a világ és a harcosok felett.

Amikor a kürt elhallgatott, Ojikfia Turja megcsavarta hosszú fehér bajuszát, ledőlt egy dombkőre, úgy nézegette a gondjaira bízott kis csapatot. Látta, hogy a két sátor éppen most váltja a napi ongunt. A sátrak előtt fölmeredő magas karókról lehúznak egy kanyargó kígyót, meg egy őzfejet. Ugyan kinek az állat-ős jele következik a sátrak előtt?

Fehér lófej, meg barna farkasfő emelkedett a magasba, Turja bólintott. Khuszárt, Bácsa fiát érte a megtiszteltetés, meg Imirt, Kuraj fiát. Az ő állat-ősük került holnap reggelig a harci sátrak elé. Így van rendjén. Mindennap másé, hogy a nagy folyó gázlójához kirendelt őrs tíz legénye meg ne sértődjék. Mindegyik állat-őse előtt sorra tiszteleg így váltogatva az egész csapat.

Három csikószopásnyi idő múlva váltatja a dombon vigyázó őröket, de addig hadd fussanak szét a legények a dolguk után. Már viszik is a lovakat a folyó felé, majd ők is belemártóznak. A könnyűjárású tarpánok kényeskedve szedték vékony lábukat, a fejük lóbálódzott. Ojikfia Turja arca elsötétült.

Ez a kilenc fiatal legény már nem tarpánnak nevezi azt az állatot, amelyik a hátán hordja! Lónak mondja, mint az a másik nép. Pedig ők is a Kurd-gyarmat törzsből valók, mint Ojikfia Turja.

Turja szégyenkezett azon, hogy hosszú, hosszú idők múltán csak most tévedt rá a gondolata a gyönyörű állatok igazi nevére. Mintha már ő is elfelejtette volna!

– Alpaut úr! – dörmögte. – A kagán!

Visszaemlékezett a kagán széles, sárga arcára, szúrósfényű sötét szemére, csattanó nogaikjára, tompa, mély hangjára. A hatalmas, sokharcosú törzsre, amelynek ő a vezére, és amely már alig-alig érti meg a Kurd-gyarmat nép szavát. Ojikfia Turja tudja, hogy a kagán élet és halál ura mindenütt, ahol csak piros tulipán-virág bújik ki a rónákon a lovak lába mögött, titokban mégis megcsóválja a fejét.

Szalmucs olomus, Alpaut úr apjaura, bizony másképpen vezette a síkságokon a népeit. Lám, kétfelé választotta a jobas-népet, mielőtt újra elindultak volna nyugat felé, a napvonulat után. Sokallta már a jobasokat, a „csendes" népet. A harcos törzsek leigázottját, amelynek nem volt szabad fegyvert vennie a kezébe!

Kiverte őket. El is vonultak a roppant folyókon keresztül. Sorkel irányában haladtak el, a kazárok sabbroknak nevezték őket, amíg áthaladtak a földeiken. Turja mosolygott. Most majd más harcos nép igázza le őket, hisz nem tudnak verekedni és nem szívesen indulnak kalandokra, rablóbarantára! Mindegy. Szalmucs olomus törzsei megszabadultak tőlük, legalább azt hitték akkor.

Keserű lett a szája íze, maga se értette, miért? De aztán odatévedt a szeme a gázló előtti dombra. Jaik őrködött ott egérszürke lován, dzsidája magasan nyúlt ki a meredek fölé, íja ott sárgállott barna bőrhátán.

A Kurd-gyarmat törzs legjobb nyilasa ez a fiatal harcos! Négy besenyőfejet hozott haza Indzséért. Pedig egy besenyőfej száz ant-fővel ér fel! Ojikfia Turja látja széles hátát, ha szembefordul vele, látja a mellét. De melyik szem lát be az ember zsigereibe? Jaik veszedelemben van!

Morgott egyet, benyúlt az oldalán lógó nagytasakba. Szudzsuk került elő onnan, lóhúskolbász, bicsakkal falatozta. Nyelte, a szeme megcsillant. Eltolta a tasak többi ennivalóját, a szárított, őrölt lóhúst, amelyet darával kevertek – ez sokáig eláll. Kumisz kellene rá, lótejital.

Megint Jaik vállára tévedt a tekintete. Mosolygott. Az a négy besenyőfej!

A Burat-folyó mellett történt, az Etil-közben, amikor a besenyők megrohanták a nagy kast. Alpaut kagán harcosai akkor messze lent jártak, bolgárokkal és rumiakkal verekedtek. Csak amikor hazaérkezett a sereg, akkor tudta meg, hogy nincsenek többé asszonyai, gyerekei! A kast feldúlta és elpusztította a besenyő támadás, elhulltak azok a lovasok is, akik védték!

Ott pusztult el Indzse is, Jaik jövendőbelije. Jaik komoran állt az üszkök, holttestek roppant sátorvárosában. Nézte, hogy hajolnak le a dzsidák, hallgatta, hogy nyöszörögnek az emberek a lovakon. Aztán leoldotta a nagytasakját, teleette magát. Turja nagyon megbámulta. Akkor még nem tudta, hogy Jaik nem akar többet enni addig, amíg Indzséért bosszút nem áll!

Füstölgő pernye és romtömegek közt evett ez a nyilas, aztán éppen neki hajította oda a nagytasakot, nem kellett többet. Megfordította a lova fejét. Négy besenyőfejre becsülte a mátkáját, ennyi kalimot ígért a halottnak.

Az egész Kurd-gyarmat törzs elvonult már a kiégett, elpusztított földről, Alpaut úr másfelé indította a hozzá csatlakozott népeket. De Jaik elvágtatott a besenyők nyomában, egyedül. Három napig tartott az útja, amikor megtalált egy besenyő őrsöt, öt feketeképű,