Ady Endre összes novellái IV. kötet

ADY ENDRE

ÖSSZES NOVELLÁI

IV.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Szabadi Bálint

978-963-344-170-1

összkiadás: ISBN 978-963-329-641-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

1908

GOMBOS ÉS A LEÁNYA

Gombos úr, a hatalmas Gombos, ismerős kocsit látott meg azon az elhagyott úton, hova szeszélyből hajtatott. „Ez a leányom – dörmögte –, baj van, és sokért nem adnám, ha még egyedül ülne a kocsiban." És valahol, Budán is túl történt, és Gombos úr utolérte az ismerős kocsit. Valóban az egyetlen Gombos leány, az egyetlen és bolondos Gombos-sarj, a szép Blumné volt. Piroslott a meglepetéstől és dühtől az asszony, de át kellett ülnie az apja kocsijába. A másik, az üres kocsi baktatott utánuk, mivel az első kocsiban beszélgetés folyt.

BLUMNÉ: Papa, te szerelmes lehetsz, vagy unatkozol: furcsának látlak. Mert arra gondolni se merek, papa, hogy utánam leselködöl. Úgy érzem, hogy az uramnak se bocsátnám meg az ilyesmit. Gondolod, papa, hogy neked eltűrném, ha csakugyan így volna?

GOMBOS: Szeretném, ha szíveskednél franciául beszélni, mert a kocsis érthet németül is. Különben pedig konstatálom, hogy a gyermeki kegyelet nincs fejlődőben nálad. Nem szemrehányás, mert igazán lemondtam arról, hogy gyöngéd leánynak legyek az édesapja.

BLUMNÉ: Véletlenül kocsiztál erre, vagy kilested, hogy én erre jöttem? Képzelheted, hogy reflexióid kevésbé érdekelnek, mint ez a dolog.

GOMBOS: Ha türelmesebb leszel, sokkal hamarabb megkapod a választ, mint így. Véletlenül kocsiztam erre, se szerelmes nem vagyok, se unatkozni nem unatkozom jobban, mint rendesen. Azaz hogy három évvel ezelőtt kezdtem megismerni az unalmat. Amikor te férjhez mentél, s egy olyan kő esett le a szívemről, melyről később kiderült, hogy szükséges rossz kő volt. Szegény anyukád megpróbált téged is pótolni, de csak egy évig bírta, s meghalt. Képzelheted, hogy két esztendő óta az is megtörtént, hogy unatkozom. A bank nem ad dolgot, a kártyát abbahagytam. Már ott tartok igazán, hogy olykor meghallgatom azt is, amit a saját leányomról beszélnek.

BLUMNÉ: Mit beszélnek, kikről beszélnek, Undyról, a színészről, Csórról, az atlétáról s Bergerről, a kis cigánypofájú ügyvédről?

GOMBOS: Nem, ejnye, csodálatos, nem, hanem Binnyeyről a muzsikusról, Szabadyról, a képviselőről és Metzerről, a festőről. Én meg sem hallottam jóformán ezeket a pletykákat, az ember úriember.

BLUMNÉ: Hát akkor mégis spionkodtál, papa, te hallottál valaki másról. Miért nem akarsz egyenesen beszélni, ha már ilyen túlságosan zaklat az atyai lelkiismeret?

GOMBOS: Kisleányom, kisleányom, nézd, én nem voltam ám rossz apád. Én most, ha csak valami csoda nem történik, mindjárt sírni fogok.

BLUMNÉ: Én pedig, papa, ha egészen a könnyekig fogsz menni, kiugrom a kocsiból, s minimum egy évig nem fogsz látni.

GOMBOS: Kisleányom, kisleányom, hát inkább nem sírok, de mégiscsak te vagy az én egyetlenem, ugye látod, anyukád itt hagyott, és nem is sejted, milyen szomorúan. Nekem igenis szabad volna sírni, de te nem tudod, ne is tudd. Ígérd meg nekem, kisleányom, nem szamárkodol, nem szeretem a szamárságot. Huszonegy éves vagy, jó urad van, mulathatsz, élhetsz. Mit akarsz te olyan gyanús emberrel, mint Vármezey? Gőgösnek neveltelek, akarom, hogy gőgös légy, gőgös vagy. Mert volt miniszter, mert kegyelmes úr, ugye nem vagy ilyen kicsinyes? Nem szabad, mondom, nem szabad, ő már férfiú volt, amikor te születtél. Segített az üzletben, a bankban nekem, címet szerzett, megfizettem. Mit akar az én leányommal, mit akar az a gazember?

BLUMNÉ: Papa, te nem sírsz ugyan még formálisan, de újra mondom, kiugrom, mert ostobaságokat beszélsz. Vármezeyhez semmi közöm, s nem értem, hogy mondhatod róla, hogy öreg ember. Talán negyvenöt éves sincs, de az lehetséges, hogy rossz ember. Hidd el, papa, a jó emberek nagyon közönséges, gyönge emberek. Vigyázz, papa, vénülsz és gyöngülsz, már szinte jó ember vagy.

GOMBOS: De nem akarom, de megtiltom, hogy szóba állj, hogy találkozz azzal az emberrel.

BLUMNÉ: Adieu, papa, már megyek, légy szíves és ne kövess.

Az asszony leugrott a kocsiról, s átszállott a maga kocsijába. Gombos úr még kiáltani se tudott utána. Vagy legalább ennyit mondani: „te szerencsétlen, őmiatta halt meg anyád, vagy valami ilyesmit. Gombos, az apa, majdnem hűdésesen, meredten maradt a kocsijában. Percek múlva tudott hátrafordulni, s akkor már messziről barnállott a Blumné kocsija. S Gombosból, a hatalmas Gombosból, e percben s talán először és utolszor az életben, kitört a bölcs. „Nem lehet – mormogta – az asszonyok dolgába beleszólni, mert azok rettenetességgel szeretnek játszani. És szólott a kocsisnak, hogy eressze meg a gyeplőt, s mire hazaért, már el is feledte, ami történt.

TESTŐR ELLA

Ma kacagok, ha eszembe jut, hogy valamikor így hívták, ez ostoba névvel, a Tavaszt: Testőr Ella. Ugye hogy nem is lehetett más, mint kóbor primadonna, s ugye hogy nagyon fiatal lehettem magam is? Testőr Ella, ilyen név, úgy kellett volna hahotáznom, amikor először meghallottam, mint akinek föl van peckelve a szája. Szomorúan, sikongatóan hahotáznom kellett volna ahelyett, hogy Testőr Ella miatt majdnem megbuktam az algebrából. Mint mindig, májusba érkeztek akkor is a színészek, s nekünk Vigh Kalazanti József volt az osztályfőnökünk. Ostoba és kicsi város volt a város, s bennünket, diákokat, szerzetespapok neveltek a jóra. Ők is unatkoztak, mi is unatkoztunk, mert a városban mindenki unatkozott. S a mi pap tanáraink úgy suhogtatták reverendáikat végig a süket utcákon, mint ősszel, ha vonulnak a darvak. S a nők is e városban nem tudtak úgy mosolyogni, hogy az ember megvigasztalódjék. Mikor az álmos tél s a zsibbadt kikelet kimúltak, jött hat csodás hét. Hat hétig, legföljebb nyolcig, a honvédgarnizon nyakra-főre csinálta az adósságot. A papok reverenda helyett hetyke redingote-okba öltöztek, s mi, kölykök, meg voltunk veszve. A férjek, öregek és nem túl éltesek, s a polgári legények nyugtalanok. Az asszonyok és leányok sértettek és haragosak voltak, méltán. S mikor így odáig voltunk valamennyien, jött a Tavasz, jött a május, jött Testőr Ella. S egy algebraórán ily kijelentést tett az osztályban Vigh Kalazanti József:

– Hallottam, hogy maguk minden engedelem nélkül tanulás helyett színházba járnak. Sőt azt hallom, hogy tegnap tüntetést csináltak egy Testőr Ella nevű hölgy mellett. Ezennel tudatom, hogy az én osztályomból csak Bánk bán előadására szabad járni. S ha pláne valaki, akár a szüleivel is, Testőr Ella estéire megy, én azt kicsapatom.

Mondom: ma csodálkozom, de mindent megértek; valóban, ez a város rettenetes város volt. Ott éltünk felnőttek és gyermekek, de egyformán nem tudtuk, hogy miért. Egyet azonban tudtunk: Vigh Kalazanti József nem olyan fekete és szigorú, amilyennek látszik. Tízperces szüneteken pletykáltak sok mindent a beavatottak, s mi azt is hamar megtudtuk, hogy Vigh Kalazanti József Testőr Ellára bámul. Testőr Ella a társulat direktorának lehetett az ideálja, ma így sejtem. Akkor nem értettem az ilyesmihez, s csak azt láttam, hogy itt, ebben a városban, önmagától nem jön el a Tavasz. Ahol mi a + b-t tanulunk, s a tanárainknak nem szabad szeretni, ide csak hat-nyolc hetes tavasz jöhet. De Testőr Ella: a Tavasz; de Testőr Ella Vigh Kalazanti Józsefnek az álma. Testőr Ella az egész városnak izgató, kiforgató, alkalmi őrangyalaként jött. Testőr Ella átfinomította ezt a parasztvásáros várost, őslakóit, javíthatatlanjait, száműzöttjeit.

Vigh Kalazanti Józsefnek – ma úgy látom – igaza volt, de akkor valamennyien, diákok, haragudtunk Vigh Kalazanti Józsefre.

Az apám egyszer kivételes jókedvvel érkezett a városba, hogy engem meglátogasson.

– No, fiú, mert jó tanulsz, ma este elmegyünk együtt a színházba.

Én nem mertem megmondani, hogy ez nekem meg van tiltva. Víg, nagy vacsorát ettem az apámmal, s a vacsorához érkeztek vidám cimborák is, az apám barátjai. Ezután színházba mentünk, s ha jól emlékszem, Náni-t játszották akkor estén. Én tele voltam beteges villamossággal, hogy mi lesz, ha egy tanár úr meglát. De legjobban persze Vigh Kalazanti Józseftől féltem, aki nekem asszonyügyekben mindig gyanús volt. Meghallgattuk a színielődást, s azután megint nem vitt engem az apám haza. Ott mulattunk tovább a színház mellett a kaszinóvendéglőben. A cigány húzta, s én diákeszemmel hallgattam a sok frivolságot, miket az apám és cimborái beszéltek. S hallgattam a magam, a lelkem, a szívem belső hangjait, hiszen én voltam a legfiatalabb, az igazán fiatal.

A szomszéd szobában – a pincérek árulták el – színésznők mulattak gavallérjaikkal. Én, amikor ezt hallottam, egy kissé mámorosan furcsát gondoltam. Megesett hamarosan a szívem Vigh Kalazanti Józsefen, az én szerelmes természetű szerzetespapomon. És magamon és mindenkin, aki ez ostoba kis városban a Tavaszt áhította. Gondoltam: Vigh Kalazanti József, szegény, most senyved a klastromban. S hajnalodott, az apám bóbiskolt, a barátok is majdnem szenderegtek. Egyszerre kinyílt a mulató különszobaajtója. Vigh Kalazanti József lépett ki táncolva, fején a Testőr Ella darutollas kalapjával, és Testőr Ella – Vigh Kalazanti József cilinderével. Akkor tudtam meg, hogy a Tavasz: alkalmi ünnep, s hogy a szerelem majdnem olyan nagy szamárság, mint az élet.

LACIKA BÉKÉT CSINÁL

Dobos Ida színésznő és az az ügyvéd, akinek az életét Dobos Ida egy kicsit tönkretette, elbúcsúztak. Csak éppen mondtak egymásnak még néhány kegyetlen címet, s megállapodtak, hogy Lacika az ügyvédnél marad. Lacika a Dobos Ida fiacskája volt, akit, sajnos, csak Dobos Lacikának lehetett hívni. Mert az ügyvéd elkövetett sok ostobaságot Idáért, de az Ida hites ura nem akart lenni. Nem biztos azonban, hogy ez a házasság az ügyvéden múlott, lehetséges, sőt valószínűbb, hogy Dobos Idán. Ez a frigy is ama sűrű frigyek közül való volt, melyekben a férfiasságot az asszony képviseli. Lacika az ügyvédre hasonlított, negyedik életévében járt, s az ügyvédet papának szólította. Dobos Ida pedig azért hagyta el az ügyvédet, mert már majdnem hitvestársnak kellett látnia magát, s ez őt bosszantotta. Volt egy vidéki színigazgatója, aki hivatásos minőségében már régen bomlott Idáért, s esküdött, hogy Ida a magyar Sarah. Dobos Ida meg sem állott a városig, ahol az ő színigazgatója szolgálta a szent komédiát. Itt máról holnapra fölcsaphatott, s föl is csapott primadonnának, s a város legleányabb leányának.

Dobos Idáról hamar elindult a vidéki városban az a legenda, mely már színésznők között sem ritka és szokatlan. Két hét múlva semmi sem volt izgatóbb téma a Dobos Ida nagy, megőrzött, meglepő leányságánál. Annyi bakfisderűt korzón még nem szórt szét abban a városban a legcsaládibb, legúribb kisasszony se, mint ő, a leghiúbb és legkipróbáltabb helyi donzsuanok is beletörődtek, hogy itt egy makacs leánymánia száll velük szembe. Ha furcsa is, de ezúttal Dobos Idában az úrileányerkölcsöt kell tisztelniök. Mert pletykák ugyan érkeztek le Budapestről, de ezek a mendemondák még a napernyőjét se mocskolták be Idának.

S Ida, Dobos Ida, aki így, majdnem csodásan, visszakapta egykori leányságát, nagyon megkedvelte ezt az állapotot. Lelki, sőt majdnem testi reneszánszot adott neki ez a majdnem bolond fordulat, hogy nincs Lacika, nincs az ügyvéd. És még sok minden nincs, ami Lacika és az ügyvéd előtt már volt, s ő leány, akiről a leányság legszebb hírei szálldosnak. Csak nagyon nagy költők tudnak úgy, váratlanul fölfrissülni, s magukról mindent leérezni, amit valaha érezniök kellett, s ami nyomja őket. A nagy költőknél nem hitványabbak a nagy némberek, még akkor is, ha olyan finomak és csöppek, mint Dobos Ida. Sikerült Dobos Idának elfelejtenie az ügyvédet, az ügyvéd elődeit, s mindazokat, akik az ő leányságának komoly és eredményhez jutott ellenségei voltak. Csak Lacikát nem lehetett olyan könnyen feledni, mint egy liezont, mert a Lacikák nem hagyják magukat feledtetni.

Az ügyvéd, amikor Dobos Ida elhagyta, örült, másnap töprengett, a harmadik napon sírt. A negyedik napon könyörgő levelet írt Dobos Idának, hogy jöjjön vissza, mely levelére persze választ nem kapott. Azután apai buzgóságába fojtotta bánatát az ügyvéd, s úgy szerette Lacikát, hogy Lacika meglepődött. Inkább egy derék, éltes asszonyt vett a házhoz, mintsem Lacikát máshoz, tartásra adja, ahogyan először akarta. S azután, mint minden asszonylelkű férfi, megírta az ő mindennapi könyörgő levelét. A levelekre még levelezőlapokat se kapott válaszul, mivel Ida már akkor nagyon beleszeretett a maga új leányságába és tisztességébe. Lacika egyre gyakrabban kérdezgette az ügyvédtől, hogy hol a mama? S az ügyvéd az ő egyébként alaposan tönkretett életével egyre makacsabbul akarta vissza Idát.

Ez időben Idának komoly imádója akadt, valaki, aki Idát igazán feleségül akarta venni. S olyan valaki, gazdag, naiv, fiatal, amilyen fajta állítólag terem még vidéken, hogy Idát kísértés környékezte. E valaki már szinte annyira tetszett neki, hogy bűnnek tartotta volna, ha nőül megy hozzá. Mely furcsa vélekedésében talán Lacika léte és emléke is támogathatták. S nem lehetetlen, hogy az ügyvéd is, akit részint utált, részint kihagyhatatlannak érzett a maga kis életéből.

Az ügyvéd sejtő természetű ember volt, de máskülönben is a hír hamarabb jut Budapestre, mint el Budapestről. Tudniillik az olyan hír, mely még újságokba nem került, s egyéni szomorúságokból száll föl. Az ügyvéd hallotta, hogy Ida új leánykorát éli, s hogy a leányságot valaki nagyon fenyegeti. Egyre könyörgőbb, egyre forróbb leveleket írt Idához, s ha megcsókolta Lacikát, sírt.

Szerencsére az ügyvéd, mikor végre már nem tudott Ida nélkül élni, legalább jó időben érkezett. Leutazott, de ezt Ida nem is sejtette, ravaszul, titokban s kieszelt fogással. Igaz, hogy ügyvédi ravaszsággal gondolta ki, miként szerezze vissza Idát. De ez ügyvédi ravaszságot enyhítette az az elhatározása, hogy meghal, ha a dolog nem sikerül. Soha még az ügyvéd nem kívánta úgy Idát, mint most, és talán más se kívánta még így. És soha Ida még nem volt olyan közel ahhoz, hogy elveszítse váratlan, második leányságát is, mint most.

És kellő időben kopogtatott valaki a Dobos Ida ajtaján:

– Nem szabad, ki az, mit akar?

– Én vagyok, mama, Lacika, engedj be.

A valakinek, aki Idára olyan veszedelmes volt, szomorúan távoznia kellett. Lacika győzedelmesen elfoglalta a mama lakását, s mögötte, Lacika mögött, önérzetesen, boldogan jött s győzött az ügyvéd. Ami örvendetes is, erkölcsös is, s mi magunk, e kis írás írója, örülünk legjobban, hogy e történet mégis ilyen erkölcsösen végződött.

AZ ASSZONYTALAN PÁNDYAK

1

A Pándyak összegyülekeztek, búsultak, vadultak már dél óta együtt. Olyan kompánia volt ez, mely kacsalábon forgó, furcsa mesekastélyba inkább illett volna. A szatmári banda húzta, s akik mulattak: apa, fiúk és unokák.

Mind Pándyak, férfiak, vér a vérből, szinte egy ember. Leghangosabb közöttük az öreg, a nagyapa, a majdnem hetvenéves. Minden víg nótához tud valami szöveget, s ez tetszik az unokáknak.

Az unokák öten vannak, tizennyolc-húsz éves, erős fiúk. Az öreg Pándy, a négy fia s az öt unokája, tízen vannak.

Asszony, semmiféle asszony nincs a korhelyek közelében. A Pándy-ház túlsó felében, egy kertre néző szobában halkan beszélget két nő. Az öreg Pándyné s az egyetlen leányunoka: Pándy Márta. Márta ágyban fekszik, betegen érkezett, s a nagy­anyja az ágyán ül.

A családi összesereglés az öreg Pándy gondolata volt. Rosszat álmodott, s ráírt a fiaira, hogy jöjjenek azonnal az unokákkal együtt. Asszonyfélét az egy Mártán kívül nem is hozhattak magukkal a fiúk. Egy agglegény volt közülük, három pedig özvegyember.

A Márta apja háromszor is házasodott, s mind a három asszonyt eltemette. Az első feleség, mielőtt tüdővészben meghalt volna, szülte Mártát. A második asszony fiút ajándékozott a Márta apjának. De ez is hamarosan kiköltözött az árnyékvilágból. A harmadik feleség már úgy halt meg, hogy rá se ért az anyaságra.

A másik két özvegy Pándy már nem kísérletezett ennyit. Egyszer nősültek, s mert két-két fiúnál nem is akartak többet, ők hamar vigasztalódtak, amikor feleségeik megboldogultak.

Az öreg Pándynéhoz s Mártához csak összefolyva, tompán szállt be a tivornyalárma. Éjfél felé járt az óra, ősz volt, szüret ideje.

2

PÁNDYNÉ: Nagyleány vagy, okos és szomorú leány, hasonlítasz is hozzám, neked igenis el merek mondani mindent.

MÁRTA: Igen, nagyanyó, én hallgatlak is, de borzasztókat beszélsz.

PÁNDYNÉ: Én újra mondom, én tudom: asszonyhóhérolók voltak mindnyájan. Olyan emberek, akik akkor is asszonyt irtottak, amikor jók akartak lenni. Hogy mondjam neked: ezek öntudatlan veszedelmei az asszonynak. Aki közéjük jött, feleségnek jött, az mind mártír volt. Mártír volt az anyád, s talán a legrégibb ősanyád is az volt. Még a meg nem született leánygyermekek is féltek tőlük. A saját születendő gyermekeik is érezték a veszedelmet. A Pándy-házakban ritka esemény volt, hogy leánygyermek született. S a Pándy leányok meghaltak rendszerint, mielőtt férjhez mehettek volna.

MÁRTA: Nagyanyó, adj valami innivalót, hideget, ég az egész testem, és ne beszélj ilyen borzasztókat. Engem szeret az apám, az én apám jó ember, szeret.

PÁNDYNÉ: Igen, a te apád jó, s elhurcol egy hosszú útra, amikor a láztól járni se tudsz. A te apád jó, mert tizennyolc éves korodig zárdában tartott. Minden évben kihozott két hétre, vett tömérdek ajándékot, kedveskedett, amíg nem unt. Hiszen nem is mindig úgy rossz emberek ők, hogy rosszak. Akkor a legrosszabbak ők, amikor ők maguk is ellágyulnak a saját jóságuktól. Ha az asszonyaikra gondolnak, az már magában egy végzetfelhő. Mondom neked, ők tudat és akarat nélkül veszedelmei családjuk minden asszonyának. Az én fiaim már ötéves korukban éreztetni tudták velem, hogy ők különbek, mint én, mert én asszony vagyok. De nem ez a túlzó férfiasságuk, nem az erejük, a szilajságuk, a vadságuk a legnagyobb bűnük. Az énjük borzasztó nagy, a férfias elteltségük s a lágyságnak az a kétségbeejtő hiánya, mely pusztítja, s végre egészen kipusztítja a családból az asszonyt.

MÁRTA: De, de nagyanyó, hiszen te hetvenöt éves vagy, és élsz, és erős vagy.

PÁNDYNÉ: Én hetvenöt éves vagyok, erős vagyok, s talán éppen azért maradtam meg, hogy lássam a dolgok teljesülését. Én szenvedtem a legtöbbet minden valaha volt Pándynék között, mert nem haltam meg fiatalon, mint a többi. Talán azért nem tudtam meghalni, mert én az én emberemet minden rosszaságával egyetemben szerettem. Lehet, hogy ő is szeretett, de a Pándyak módjára. Szeretett, mert négy fiának voltam az anyja, s mert nagyon csöndes voltam. Úgy dáridózhatott, úgy járhatott kalandok után, mintha a temetőben lennék. És néha megsajnált, egy kicsit észrevett, egy kicsit szeretett. Akkor se beszélt hozzám komolyan, kegyes volt, jó volt, s hónapokig azután megint csak az voltam, mint az áloébokrok ott künn, a virágházban. És csak későn, későn láttam, hogy voltaképpen az összes Pándy-feleségek között nekem jutott a legalacsonyabb sors. Ekkor az apádnál és a többi fiamnál akartam kárpótlást szerezni. Hidegek, fölényesek, gőgösek, s ha kellett, nagyon jók voltak. Asszonyhóhérolók, én mondom neked, gonoszabbak a gonoszoknál. És kipusztul mellőlük, közülük az asszony.

3

Hajnal felé nagyon ellágyult az agglegény Pándy. Valami szomorúat játszott a cigány, s az öreg fiú odacsapott az asztalra.

– Nem ér, nem ér semmit az élet asszony nélkül.

Valahogyan ez a kifakadás meg találta fogni a szíveket. Egy kicsit valamennyien mámorosak voltak, még az ifjak is. Az öreg Pándy kimondta, ami a szívekben kísértett:

– Dél óta nem is láttuk az asszonyt, a nagyanyót és Mártát.

Már ekkor valamennyien nyugodtabbak is lettek. Eszükbe jutott a nagymama és a leányunoka, és ez elég. De az agglegény Pándyban most már a virtus dolgozott.

– Adjunk éjjeli muzsikát édesanyának és Mártának.

Vitték a bandát, dúdoltak, és megállottak a két nő ajtaja előtt. Éppen akkor köhögött egy nagyon hosszút, kínosat Márta. Egy kis vért köpött, elcsöndesedett, s feküdt mozdulatlanul. Mikor a cigány játszani kezdett, föltárult az ajtó. Ott állott az öreg Pándyné, elfojtott zokogással, de valami kegyetlen fény ott ült az arcán. Végignézett a mámoros, fölhevült Pándyakon, intett a cigánynak:

– Várjatok egy kicsit a muzsikával, vagy két hónapig. Az egyetlen Pándy lány akkorára már itt hagyott benneteket. Az egyetlen Pándyné sem fog sokkal tovább itt maradni. Azután majd mulathattok nyugodtan, magatok lesztek.

Olyan volt az öregasszony, mint egy megelevenült, rettenetes halálhír. A hangja olyan volt, mint valami messziről küldött bosszúüzenet. A tíz Pándy értelmetlenül, megdöbbenve, zavartan nézte egymást. Bent a szobában, az ajtón beáramló levegőtől, csukló, síró, köhögő roham fogta el Pándy Mártát. Pándyné becsapta az ajtót, s a Pándy család két asszonya, az öreg és a leány, sírva karolták át egymást. Az agglegény Pándy kissé szégyenkezve vezette vissza a társaságot. Az öreg Pándy dühösen ezt hajtogatta:

– Én tudtam, hogy el fog romlani a mulatság, ha asszonynépség kerül bele.

TAVASZI MISE

Tavaszi árvizek idején négylovas szekérrel egy asszony érkezett István paphoz, az oláhok papjához. Tanyai asszony, gazdag, félúri oláh asszony, akinek