A mindentudó - The Man Who Knew

EDGAR WALLACE

A mindentudó

*

The Man Who Knew

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A magyar nyelvű szöveget fordította

NÉMETH ZOLTÁN és

VARGA ISTVÁN

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-555-4 (epub)

ISBN 978-963-377-556-1 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

© Németh Zoltán és Varga István

A mindentudó

I. FEJEZET

EGY FÉRFI A LABORATÓRIUMBAN

A helyiség meglehetősen kicsi volt és azért esett rá a választás, mivel távol esett a lakószobáktól. Korábban biliárdszobaként használták, mellyel Weald Lodge régebbi tulajdonosa bővítette az épületet. John Minute viszont, akinek sem ideje, sem türelme nem volt a biliárdhoz, szívesen átengedte ezt a nyirkos helyiséget a tudományos titkárának.

Az egyik oldalon egyszerű fenyőfából készült munkapad helyezkedett el, mely tele volt lepárlóedényekkel és kémcsövekkel. Középen hasonlóan egyszerű asztal, rajta vagy fél tucat könyv, egy üvegburával fedett mikroszkóp, egy nyitott fadoboz, benne egész sor finom tudományos eszközzel, egy kékes fénnyel égő Bunsen-égő, rajta kis üvegtálka, amelyben valami sötétes anyag fortyogott.

Az asztalnál ülő férfi arcát gumimaszk fedte, mivel a gusztustalan főzetből – melyet feszülten figyelt – kellemetlen szagú, egészségtelen gázok áradtak. Az erősen árnyékolt lámpán és a Bunsen-égőn kívül az egész szobácskára sötétség borult. A kísérletező időnként egy pillanatra üveg rudacskát mártott a forró folyadékba, majd a rúdról néhány cseppet hullatott egy lakmuszpapír csíkra. A látottak nyilván kielégítették az érdeklődését, mert hirtelen mozdulattal eloltotta a Bunsen-égőt, az ablakhoz lépett, kitárta, majd bekapcsolt egy elektromos ventilátort, hogy ezzel is gyorsítsa a szellőzést.

Levette álarcát, mely alól egy jóképű fiatalember ábrázata tűnt elő. Az arca keskeny, sápadt, bajusza sötét, fekete haja sűrű, hullámos. Miután becsukta az ablakot, a zsebéből elővett egy meglehetősen kopott dohányzacskót és megtömte a pipáját. Ezután jegyzetelni kezdett egy füzetbe, de időről-időre megállt, hogy az előtte lévő könyvekben tanulmányozzon valamit.

Jó félórával később befejezettnek tekintette munkáját, becsukta jegyzetfüzetét, hátratolta székét és átadta magát a töprengésnek. Arcvonásairól ítélve, aligha lehettek túl kellemesek a gondolatai. Belső zsebéből előhúzott egy bőrtárcát, kinyitotta és elővett belőle egy fényképet. A kép egy tizenhat év körüli lányt ábrázolt. A lány arca csinos, kissé szomorkás, de vonzó a maga egyszerűségében. A férfi hosszasan tanulmányozta a portrét, közben néha a fejét csóválta, mintha kellemetlen gondolatok gyötörnék.

Az ajtón halk kopogtatás hallatszott, mire a fiatalember sebtében visszacsúsztatta a képet a tárcába, amit összehajtva eltett a zsebébe. Csak ezután állt fel hogy ajtót nyisson.

John Minute lépett a helyiségbe és gyanakvóan szimatolt a levegőbe.

– Micsoda vadállati bűzt csinált itt, Jasper?! – dörmögte. – Mi az ördögért nem találnak fel olyan kémiai anyagokat, amelyek kellemesebbek az ember orrának?

Jasper Cole halkan nevetett.

– Attól tartok, uram, hogy e tekintetben a természet másként rendelkezett – válaszolta.

– Befejezte? – kérdezte az alkalmazója.

Továbbra is gyanakodva tekintgetett a tálkában lévő, még mindig meleg folyadékra.

– Aggodalomra semmi ok, uram – felelte Jasper –, csak forrás közben ártalmas. Ezért is tartom zárva az ajtót.

– Tulajdonképpen mi akar ez lenni? – tudakolta John Minute sötéten meredve az undorító folyadékra.

– Számos összetevőből áll – magyarázta a másik egykedvűen. – Mellesleg természetesen egy kísérlet. A tálka néhány olyan elemet tartalmaz, amelyek csak bizonyos hőmérsékleten vegyíthetők a többivel. Az eljárás azért tekinthető sikeresnek, mivel az egyébként összekeverhetetlen elemeket a folyadék kihűlése után is sikerült az oldatban tartanom.

– Nos, remélem, ízleni fog majd a vacsora, mert sajnos a kotyvalékához hasonlóan, az is kihűlt – dörmögte John Minute.

– Elnézést, de nem hallottam a csengőt, uram – mentegetőzött Jasper Cole. – Szörnyen sajnálom, ha megvárakoztattam.

A két férfi beszélgetése néhány perccel később a tágas, hideg étkezőben folytatódott. Bár a vacsorát a szokott csendes módon fogyasztották el. Később John Minute az újságokat böngészgette, különös figyelmet fordítva a tőzsdei árváltozásokkal foglalkozó cikkekre.

– Valaki Gwelo Deepset vásárolna – panaszolta hangosan töprengve.

Jasper felpillantott.

– Gwelo Deepset? – kérdezte – De hát azok a részvények…

– Bizony, bizony – vágott közbe a másik testesen –, tudom. A múlt héten egy shillingről két shilling három pennyre emelkedett az árfolyamuk. Magam is szereztem belőlük ötszázezret, sőt, hogy pontos legyek – folytatta önmagát helyesbítve – egy teljes milliót, de a fele nem az én tulajdonom. Most szinte kísértést érzek, hogy túladjak rajta.

– Lehet, hogy aranyra bukkantak – vélte Jasper.

John Minute felhorkant.

– Ha Gwelo Deepsben arany van, akkor a Downs egy gyémántbánya – jelentette ki ironikusan. – Mellesleg a másik ötszázezer részvény May tulajdonát képezi.

Jasper Cole meglepett csodálkozással húzta fel a szemöldökét.

John Minute hátradőlt a székében és használatba vette az arany fogpiszkálóját.

– May Nuttall apja volt a legjobb barátom – mondta dörmögve. – Ő rángatott bele a Gwelo Deeps üzletbe, minden meggyőződésem, ellenére. Kilencszáz méter mély aknát fúrtunk és mindenfélét találtunk, csak aranyat nem.

Halk, mély nevetést hallatott.

– Pedig mennyire örülnék, ha nyereséges lenne az a bánya. Szegény jó öreg Bill Nuttall! Jó néhány nehéz helyzeten átsegített.

– Véleményem szerint, ön pedig mindent megtett a lányáért, uram.

– Nagyon kedves kislány – dünnyögte John Minute –, aranyos teremtés. Nem rajongok különösebben a lányokért – folytatta megvető grimasszal –, de Maynél drágább, becsületesebb lényt el sem lehet képzelni. Olyan lány ő, aki nyíltan az ember szemébe mer nézni, mikor hozzá beszél. May igazán talpraesett nő.

Jasper Cole eredménytelenül próbálta elrejteni a mosolyát.

– Maga meg mi az ördögöt vigyorog? – fakadt ki John Minute.

– Csak arra gondoltam, hogy May aztán nem ismer lehetetlent – válaszolta a másik.

John Minute sarkon fordult.

– Jasper – mondta –, ha egyszer megnősül, azt szeretném, ha egy Mayhez hasonló lányt venne el. Sőt, ami azt illeti, őt még én is szívesen feleségül venném.

– Ha nem csalódom, ehhez Franknek is lenne néhány szava – felelte a másik a kávéját kevergetve.

– Frank?! – horkant fel John Minute. – Mi köze van ehhez Franknek? Az ördögbe is, Frank azt csinálja, amit mondanak neki. Ő egy szerencsés csillagzat alatt született fickó, bár szerintem azért akad benne némi gazemberség is. Miért is ne próbálkoznék meg vele…

Jasper felpillantott.

– Igen?

– Felejtse el – dünnyögte John Minute.

Szokása szerint hosszasán elüldögélt a vacsoraasztal mellett, félig ébren, félig szunyókálva, elmélkedve. Jasper kézbe vette az egyik újságot és belemélyedt. Szinte minden estéje ugyanígy telt, kivéve azokat az eseteket, amikor Londonban tartózkodott. Éppen egy neves tudós cikkét olvasta, ami a rádium sugárzásáról szólt, amikor John Minute folytatni kezdte az egy órával azelőtt félbe szakított beszélgetést.

– Azért néha kissé aggódom May miatt.

Jasper letette az újságot.

– Aggódik, de miért?

– Maradjunk annyiban, hogy aggódom, jó? – morgott a másik. – Szeretném, ha nem kérdezősködne ennyit, Jasper. Néha elviselhetetlenül idegesítő tud lenni.

– Rendben van, megértem a nyugtalanságát – felelte a megbízható titkár türelmesen –, tudom, hogy minden oka megvan rá.

– Felelősséget érzek May iránt, már pedig én utálok minden nemű felelősséget. Elvégre a gyerekek iránti felelősség…

Kínosan összerándult, majd témát változtatott és néhány napig nem is hozta szóba a dolgot.

Helyette új témára terelte a beszélgetést.

– Úgy hallom, itt járt Smith őrmester, míg nem voltam idehaza – mondta.

– Igen, ma délután volt itt.

– Találkozott vele?

Jasper bólintott.

– És mit akart?

– Amennyire a szavaiból kivehettem, önnel akart találkozni. Ha nem tévedek, régebben említette, hogy iszik.

– Iszik?! – legyintett a másik megvetően. – Ezt már nem is lehet iszákosságnak nevezni, valósággal vedeli az italt. Magának mi a véleménye Smith őrmesterről? – tudakolta.

– Szerintem felettébb kíváncsi személy – válaszolta a másik őszintén –, és nem értem, miért okoz annyi gondot magának, hogy takargassa, miért küldözget neki pénzt minden áldott héten.

– Egy szép napon talán majd meg fogja érteni – felelte Minute, és a jövendölése valóra is vált. – Jelenleg elég, ha annyit tud, hogy a problémámnak két megoldása lehetséges, az egyik felettébb kellemetlen, a másik valamivel kevésbé. Így érthető módon, a kettő közül a kevésbé kellemetlenre esett a választásom, ami nem más, mint heti járadékot fizetni Smith őrmesternek. Ez még mindig jobb, mint feldühíteni – mert egész biztosan felingerelném, ha nem fizetnék neki.

Lassan felállt a székéből és kihúzta magát.

– Mellesleg – folytatta – Smith őrmester igencsak nehézkes segítőtárs. Jól ismerem, de évekbe telt, mire sikerült kiismernem. A munkám során, Jasper, számos furcsa emberrel kellett összeismerkednem és sok furcsa dolgot meg kellett tennem. Kétlem, hogy ezek tetszetősen mutatnának nyomtatásban, noha koránt sem vagyok olyan érzékeny, mint ahogy azt az újságokban állítják. Ha így lenne, már évek óta a síromban feküdnék. Amit viszont Smith őrmester tud rólam, mégis érzékenyen érint. Az emberek sok mindent összehordanak narkotikumokról meg más hasonló mocsokról. Ezért nyilván megérti, mikor azt mondom, hogy a Smith őrmesternek hetente futtatott pénzösszeg lényegében kettős célt szolgál. Kábító és ugyanakkor meg…

– Megelőző – segítette ki a másik.

– Ez a helyes kifejezés – bólintott John Minute –, néha kissé nehezen fog az agyam – tizenhét éves koromban még nem tudtam leírni a saját nevem és tizenkilenc éves koromban két „n"-nel ejtettem ki.

Újra felkacagott.

– Szóval kábító és megelőző – ismételte egy újabb fejbólintás kíséretében. – Ez jellemző Smith őrmesterre. Veszedelmes ördögfióka és még nagyobb gazember.

– Wiseman rendőr viszont… – kezdte Jasper.

– Wiseman rendőr viszont azért veszedelmes ördög, mivel hülye – csattant fel John Minute, beletúrva ujjaival szürke, göndör hajába. – Mit keresett itt Wiseman rendőr?

– Nem járt itt – mosolygott Jasper. – Csak út közben találkoztam vele és egy kicsit elbeszélgettünk.

– Jobb elfoglaltságot is találhatna magának – mérgelődött John Minute durván –, az a seggfej zsaru már háromszor is beidézett. De egy szép napon még kirúgatom a rendőrségtől.

– Tulajdonképpen nem is olyan rosszindulatú fickó – csillapítgatta Jasper Cole. – Lehet, hogy ostobának tűnik, de amúgy szerény, rendes, törvénytisztelő ember.

– Mondott legalább valami említésre méltót? – tudakolta John Minute.

– Csak annyit, hogy Smith őrmester rendszerető ember.

– Az igaz, hogy senkit sem ismerek, aki nála rendszeretőbb lenne – jelentette ki a másik maró iróniával. – Főként, ha jól a pohár fenekére nézett. A kötelességtudás álarca mögé rejtőzve persze már ő maga is sokszor megszegte a törvényt, csak még nem bukott le. Nos, azt hiszem ideje lesz nyugovóra térni – tette hozzá a kandallópárkányon lévő órára pillantva. – Holnap bemegyek a városba; látni szeretném Mayt.

– Netán nyugtalanítja valami? – érdeklődött Jasper.

– A bank, ami nyugtalanít – válaszolta az idős férfi.

Jasper Cole rezzenéstelen arccal figyelte.

– Mi baj van a bankkal?

– Nincs vele semmi különös, sőt az a tudat, hogy a drágalátos, tiszteletreméltó unokaöcsém, Frank Merril, az egyik fiókjuk könyvelője, minden kétséget kizár számomra a stabilitásukat illetően. De az égre kérem, mikor hagy már fel ezzel a rossz szokásával, hogy folyton arról faggat, „miért történt ez, vagy „miért teszem azt?

Jasper a válasz előtt rágyújtott egy szivarra.

– A legkézenfekvőbb módja, hogy az ember a világ folyásáról értesüljön az, ha kérdéseket tesz fel.

– Akkor faggasson valaki mást! – harsogta John Minute már az ajtóból.

Jasper újra kézbe vette az újságját, de nem sok örömét lelhette a cikkben, amit olvasott, mert John Minute öt perccel később újra megjelent az étkezőben, de ezúttal már zakó és nyakkendő nélkül, mivel nyilván vetkőzés közben támadt valami fontos közlendője.

– Holnap reggel küldjön egy táviratot a Gwelo Deeps igazgatójának, és kérdezze meg tőle, hogy van-e valami jelentenivalója. Ami azt illeti, gondolom, tud róla, hogy maga a társaság titkára – nemde?

– Én volnék? – kérdezte Jasper csodálkozva.

– Eddig Frank volt az, de kétlem, hogy jelenleg foglalkozna a munkával. Az lesz a legjobb, ha tájékoztatom a történtekről, mert a végén még valami nagy pácba kever a közjegyzőnél. Igazgatótanácsi ülést kéne tartanunk.

– Értesítsem róla az igazgatókat is? – érdeklődött Jasper ártatlan ábrázattal.

– Gondolom, ártani nem árthat – válaszolta John Minute. – Tisztában vagyok vele, hogy én vagyok az elnök, de eddig még sosem volt rá szükség, hogy ülésezzünk. Nem bánnám, ha megtudná Franktól, hogy mikor jöttek össze utoljára.

Ismét eltávozott, hogy negyedórával később újra megjelenjen, de ezúttal már pizsamában.

– A May által irányított szervezet nyilván pénzszűkében szenved. Érdeklődhetne a titkáruknál. Nyilván van titkáruk. Részemről készenlétben leszek. Ha bármire szükségük lenne, küldje csak el nekik.

Odasétált a tálalószekrényhez és kevert magának egy szódás whiskyt.

– Az utóbbi három-négy alkalommal éppen nem voltam idehaza, amikor Smith telefonált. Ha holnap is eljönne, mondja meg neki, hogy amint visszajövök, találkozom vele. Aztán zárja be előtte az ajtót. Nehogy beengedje a házba azt a szamarat, Wilkins!

Jasper bólintott.

– Most nyilván azt hiszi rólam, hogy enyhén szólva ütődött vagyok, nemde, Jasper? – kérdezte az idősebb férfi, aki továbbra is ott állt a tálalószekrénynél, poharával a kezében.

– Efféle gondolat soha meg sem fordulna a fejemben – jelentette ki Jasper. – De ha a véleményemre kíváncsi, ön néha elég furcsán viselkedik és hajlamos rá, hogy eltúlozza a magát körülvevő veszélyeket.

A másik a fejét csóválta.

– Tudom, hogy erőszakos halállal fogom végezni. Mikor Zuluföldön jártam, egy öreg varázsló csontot dobott és elmondta a jövőmet. Magának még sose volt efféle élménye?

– Nem mondhatnám, hogy volt – válaszolta Jasper halvány mosollyal.

– Felőlem akár ki is nevethet, de akkor sem mondhatok mást, hogy részemről hiszek benne. Kétszer is megjósolták a jövőmet, egyszer a King’s kraalban történt, másodszor pedig Echowe-ban és mindkét varázsló ugyanazt, jósolta nekem: hogy erőszakos halállal fogok meghalni. Általában nemigen aggasztottam magam emiatt, de úgy látszik, öregszem, ezért élek a rendőrségtől körülvéve, mintha ki tudja, milyen törvénytisztelő ember lennék. Elvégre a törvénytisztelők mindig is tartottak azoktól, akik fittyet hánynak a törvény betűjére és lassacskán jómagam is kezdek ebbe az állapotba kerülni. Nevessen ki, de egyre többet nyugtalankodom, ha idegent látok a ház körül téblábolni. Viszont az sem mellékes, hogy nekem több ellenségem jut egy négyzetyardra, mint az emberek többségének az egész országban! Most nyilván azt képzeli, hogy látomásaim vannak és védőőrizet alá kéne helyezni. Csakhogy egy gazdag ember sosem vértezheti fel magát eléggé – folytatta félig magának, félig a fiatalembernek –, a legkülönbözőbb népségekkel találkozom ebben az országban, akiknek úgy lettem bemutatva, mint „John Minute, a milliomos". És tudja, mit mondtak ezek az alakok, amikor hátat fordítottam nekik?

Jasper bölcsen úgy döntött, hogy inkább nem kockáztatja meg a választ.

– Azt mondták – folytatta John Minute – úgy a fiatalok, mint az idősek, úgy a gonoszak, mint a tisztességesek – hogy bárcsak meghalna és rám hagyna valamennyit a vagyonából.

Jasper csendesen vigyorgott.

– Nincs valami túl jó véleménnyel az emberiségről.

– Egyáltalán nincs véleményem az emberiségről – helyesbített a főnöke –, most pedig már tényleg ideje nyugovóra térni.

Jasper hallotta a másik felfelé tartó súlyos lépteit a lépcsőn, aztán az emeleti folyosón. Várt még egy darabig, míg meghallotta az ágy reccsenését. Ezután becsukta az ablakokat, gondosan megvizsgálta az ajtó zárait, majd felment az első emeleten lévő kis hivatali dolgozószobájába.

Becsukta az ajtót, majd előhúzta a tárcáját és miután vetett egy pillantást az arcképre, előhúzott egy levelet, ami ezen az estén érkezett, de még nem volt rá alkalma, hogy felbontsa. Voltaképpen a postás ügyes közreműködésének köszönhette, hogy sikerült zsebre csúsztatnia anélkül, hogy John Minute észrevette volna.

Most felnyitotta a borítékot, kivette belőle a levelet és olvasni kezdte:

„Tisztelt uram!

Nagyra becsült küldeményét megkaptuk. Ezúton köszönjük a csekket, és örvendünk, hogy meg van elégedve a szolgáltatásunkkal. Mivel a kutatás hosszú időt vett időbe, attól tartunk, hogy nagyon sokba került önnek. Most azonban végre megtörtént az a felfedezés, amely remélhetőleg kárpótolni fogja a ráfordított anyagiakért és energiáért."

A levélnek nem volt fejléce, aláírásként pedig a J. B. Fleming név szerepelt rajta.

Jasper gondosan elolvasta, aztán gyufát gyújtott és elégette, figyelte, amint hamuvá égett.

II. FEJEZET

A SÍRÓ LÁNY

Az északi expressz pontosan érkezett utasaival a King’s Crossra. Az állomás valamennyi kijáratánál siető utasok sokasága zsúfolódott. Taxisok és hordárok keveredtek az utasok tömegének kivehetetlen zűrzavarába. Utasítások és visszautasítások érthetetlen egyvelege rendőröktől, taxisofőröktől és izgatott hordároktól. Pedig az utasok többsége sietve átvágott a széles aszfalttal borított térségen és eltűnt a lefelé vezető lépcsőn, a földalatti állomás felé. Mások pontatlan ismerőseiket várták, miközben gyakran pillantgattak az órájukra.

Egyetlen személy volt csak, aki szinte rémültnek látszott a lármás nyüzsgéstői. Egy fiatal lány volt, aki nem lehetett több tizennyolc évesnél. Két-három barna papír csomaggal küszködött, egy kalapdobozzal, meg egy jókora kézitáskával. Láthatóan azok közé tartozott, akik arra számítottak, hogy várni fogják őket az állomáson. Tehetetlenül nézegetett fel az órára, miközben az épület egyik oldaláról a másikra sétálgatott, míg végül úgy döntött, hogy megállapodik középen. Gondosan lerakta maga köré a csomagjait, aztán kihalászott egy levelet a kopott kis kézitáskájából és olvasni kezdte.

Nyilván megláthatott valamit, amit eddig nem vett észre, mert sietve visszatette a levelet a táskájába, felkapta a csomagjait és gyorsan kisietett az állomásról. Odakinn újra megállt és körülnézett a sötét téren.

– Ide! – kiáltotta egy izgatott hang.

A lány egy taxi nyitott ajtaját pillantotta meg és tétován elindult feléje.

– Gyere már ide, az isten szerelmére! – sürgette a hang.

A lány felszedte a csomagjait és beszállt a kocsiba. A hang tulajdonosa becsapta az ajtót és a taxi elindult.

– Itt várlak már tíz perce – mérgelődött a kocsiban ülő férfi.

– Igazán sajnálom, drágám, de nem olvastam el…

– Sejtettem, hogy nem olvastad el – szakította félbe durván a másik.

Egy fiatal férfi hangja volt, aki meglehetősen rossz hangulatban lehetett. Így a lány az ölében összekulcsolt kezekkel felkészült a szidalmakra, hiszen sejtette, hogy a késését ez fogja követni.

– Úgy tűnik, képtelen vagy bármit is rendesen csinálni – veszekedett a férfi – Valószínűleg a született ostobaságod miatt.

– De miért nem találkozhattunk benn az állomáson? – kérdezte a lány felháborodva.

– Legalább tucatnyiszor megbeszéltük, miszerint nem akarom, hogy veled lássanak – ripakodott rá kíméletlenül a férfi. – Már eddig is épp elég gondot okoztál nekem. Az égre mondom, bárcsak sose találkoztam volna veled.

Végső soron akár a lány is visszhangozhatta volna ugyanezt a kívánságot, de a tizennyolc hónap során elszenvedett rengeteg szidalom és megfélemlítés megtörte őt.

– Valóságos kolonc vagy a nyakamon – folytatta a férfi dühösen. – Egész idő alatt rejtegetnem kell téged és végig frászban vagyok, hogy beárulsz-e, vagy sem. De mostantól kezdve már jobban rajtad tartom majd a szemem – mondta. – Annál is inkább, mivel túl sokat tudsz rólam.

– Tudhatnád, hogy soha egy rossz szót sem szólnék ellened – tiltakozott a lány.

– A saját érdekedben is remélem, hogy nem teszed – hangzott a dühös válasz.

A beszélgetés ettől kezdve elakadt, míg a lány elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy megkérdezze, hová mennek voltaképpen.

– Várj csak, majd megtudod – förmedt rá a férfi, aztán kisvártatva hozzátette: – Sokkal szebb otthonod lesz, mint amilyen valaha is volt életedben, úgyhogy hálás lehetsz érte.

– Az is vagyok, drágám – válaszolta a lány komolyan.

– Ne szólíts drágámnak – horkant fel a férje.

A taxival Camden Townba mentek, ahol egy meglehetősen sötét utcában lévő, tiszteletet parancsoló ház előtt szálltak ki. Túl sötét volt ahhoz, hogy a lány felbecsülje a környéket, és alig volt ideje összeszedni a csomagjait, mert a férfi máris kinyitotta a kaput és betuszkolta.

Miután a taxi tovahajtott, egy motorkerékpáros, aki egész idő alatt követte a bérkocsit, lassan e ház elé gurult az utcasaroktól, ahol várakozott. A motoros feltámasztotta gépét, fellopakodott a lépcsőn és zseblámpájával az ajtó szellőzőfénye feletti zománcozott táblára világított. Feljegyezte a számot a jegyzetfüzetébe, aztán lejött a lépcsőn, rövid ideig tolta a motorját, aztán távolabb felült rá és elrobogott.

Félórával később egy másik taxi érkezett a bejárathoz, melyből egy férfi szállt ki és megkérte a sofőrt, hogy várja meg. Aztán felment a lépcsőn, bekopogott a kapun és némi várakozás után bebocsátást nyert.

– Üdv, Crawley – köszöntötte a férfi, aki kinyitotta neki a kaput. – Hogy mennek a dolgok?

– Rohadtul – válaszolta az újonnan érkezett –, mellesleg miért hívatott? – A hangszíne és hanghordozása műveletlen emberre vallott.

– Mit gondol, miért hívattam? – kérdezte a másik ingerülten.

Bevezette vendégét a nappaliba, ahol gyufát gyújtott és meggyújtotta a gázlámpát. Felvette a földről a táskáját, kinyitotta, kivett belőle egy whiskys palackot és odanyújtotta a másiknak.

– Arra gondoltam, hogy szüksége lehet rá – mondta gúnyosan.

Crawley elfogadta a palackot, töltött magának egy jó pohárkával és egy mozdulattal felhajtotta. Ötven év körüli, sötét, durva ábrázatú férfi volt. Ráncok szabdalta, napbarnított arca úgy nézett ki, mint aki hosszú éveket töltött forró évövi éghajlaton. Ami azt illeti, csakugyan ez volt az igazság, hiszen tíz évet húzott le az életéből a Matabeleföldi lovasrendőrségnél.

A fiatalabb férfi odahúzott egy széket az asztalhoz.

– Lenne egy ajánlatom a maga számára – mondta.

– Kérdés, hogy van-e benne némi pénz is?

A másik felkacagott.

– Csak nem tételezi fel rólam, hogy olyan ajánlatot tennék magának, aminek nincs anyagi vonzata? – válaszolta lenézően.

Crawley pillanatnyi tétovázás után újabb italt töltött magának és felhajtotta.

– Ma még egy kortyocska sem ment le a torkomon – mormogta bocsánatkérően.

– Ez nyilvánvaló hazugság – legyintett a fiatalabb férfi –, de most inkább térjünk az üzletre. Nem tudom, mi a szándéka Angliában, de felvilágosítom, hogy én mit szeretnék. Szabad mozgásra van szükségem és ez csak akkor lehetséges, ha nincs megkötve a kezem, vagyis ha elviszi a lányát ebből az országból.

– Tehát meg akar szabadulni tőle, mi? – firtatta a másik fürkésző tekintettel.

A fiatalabb férfi bólintott.

– Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez a nő valóságos kolonc a nyakamon – ismételte immár másodszor ezen az estén. – Tartok tőle, mert bármelyik pillanatban elkövethet valami hülyeséget, és tönkretehet vele.

Crawley elvigyorodott.

– Ami egyaránt jól és rosszul is elsülhet – mondta, majd a másik férfi arckifejezését látva, hozzátette – Engem hiába próbál megijeszteni Mr. Brown, vagy Jones, vagy bárkinek is mondja magát, mert nem vagyok egy ijedezős fajta. Magánál gonoszabb emberekkel is volt már dolgom, és amint látja, élve megúsztam. Sőt mi több, itt helyben közölhetem magával, hogy nincs szándékomban eltávozni Angliából. Annál is inkább, mivel egy nagy balhét tervezek. Mellesleg mennyivel akarja kiszúrni a szemem?

– Ezer fonttal – vágta rá a másik.

– Gondoltam, hogy valahol e körül lehet – válaszolta Crawley hűvösen. – De ez az összeg számomra nem több mint egy szúnyogcsípés. Tudja mit, fogadja meg a jó tanácsomat, és húzza meg magát. Egy ilyen ügyes fickó, mint maga, sokkal többet kihozhat a narkóból, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Biztosra veszem, hogy a segítségem nélkül képes nyélbe ütni az üzletét. Hát nem maga dicsekedett el vele, hogy valami olyan narkót ismer, ami valósággal kiszívja az ember akaraterejét és szinte rákényszeríti, hogy azt tegye, ami magának tetszik? Hát adja be neki ezt a knock-outoló cseppet. Fogadja meg a tanácsomat és próbálja ki rajta.

– Szóval visszautasítja az ajánlatomat? – kérdezte a másik.

Crawley a fejét rázta.

– Ha jól keverem a kártyát, egész vagyonhoz juthatok – mondta. – Sikerült közvetlen az öreg sátán orra elé férkőznöm. Naponta látom rajta a változást, és halálra fogom rémíteni. Ugyan mit számít nekem ezer font? Lewesben többet veszítek egy ezresnél a lóversenyen. Nem, barátocskám a természet tartalékait ki kell használni – magyarázta játékosan. – Semmi értelme belevágni a drogkereskedelembe olyasvalakinek, aki képtelen beszerezni a szükséges narkót a sürgős esetekre.

– Szerintem minél kevesebbet szövegel a narkóról, annál jobb – horkantott fel a másik. – Őrült voltam, hogy ilyen bizalmas viszonyba kerültem magával.

– Őrizze meg az önuralmát – szólt rá a másik, miközben színlelt ijedtséggel emelte fel a karjait. – Az ég óvjon bennünket, Mr. Wright, vagy Robinson, ki hitte volna, hogy az a kedves, szerény modorú fiatalember, aki az East Bourne-i templomba járogatott, Londonban ilyen vad fickóvá válhat?! Gyakorta kuncogtam magamban, amikor elhaladt mellettem és úgy nézett ki, mintha kettőig sem tudna számolni. Mindenki azt mondogatta, hogy milyen kedves fiatalember ez a Mr. így-meg-úgy, miközben én arra gondoltam, hogy ha tudnák, hogy ez a karcsú if…

– Fogja már be a száját! – förmedt rá durván a másik. – Maga is kezd olyan veszélyessé válni, mint az az átkozott lány.

– Maga viszont túlságosan szívére veszi a dolgokat – vágott vissza a másik. – Azt hiszem, ideje felfednem a szándékaimat. Nem hagyom el Angliát, hanem megtartom a jelenlegi szolgai munkakörömet. Nyilván sejti, hogy ez nem csak pénzkérdés. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az örege rejteget valamit számomra a kabátujjában, és a kellemetlen események megakadályozására nincs más mód, csak az, ha a közelében maradok.

– Tucatnyiszor elismételtem már magának, hogy semmi terhelő sincs a birtokában maga ellen – mondta a másik egyértelmű hangsúllyal. – Ismerem az ügyeit és a magán iratainak nagy részét is láttam. Ha el akarta volna kapni magát, már rég megtette volna. De mindezt már akkor is elmondtam magának, mikor a legutóbbi találkozásunk alkalmával elhívott a házába. Marhaság! El tudja képzelni, hogy John Minute zsarolásba kezdene, ha másképpen is ki tudna mászni a pácból? Maga megőrült, Crawley!

– Nincs kizárva – felelte a másik filozofikusan –, de koránt sem vagyok olyan őrült, mint ahogy hiszi.

– Jobb lesz, ha találkozik a lányával – mondta a vendéglátója váratlanul.

Crawley a fejét rázta.

– Tudja kedves Reginald, Horace, vagy Hector – már megbocsásson, de mindig elfelejtem a londoni nevét –, a szülői érzések sorában ott szerepel az illendőség is. Nem – tiltakozott –, nem fogadom el a javaslatát, ellenben lenne egy ajánlatom magának és John Minute egy bizonyos rokonának, annak a kedves, fiatal fickónak, aki egy szép napon hozzá jut majd az öregúr cuccához.

– Hozzájut, na persze! – szűrte a másik a fogai között.

Két óra hosszáig ültek még ott az ajánlatot tárgyalva, aztán Crawley távozásra készen felállt.

– A végső csapást utoljára tartogatom – közölte kedélyesen. Miután a palack tartalmát maradéktalanul eltüntette, igazán feldobott hangulatba került. – Magát veszély fenyegeti, ifjú barátom, én azonban, mint az őrangyala, időben figyelmeztetem erre a tényre. Ha nem tévedek, magának a számos lakcíme egyikén van egy inasa, ugyebár?

– Nem inas, hanem sofőr – helyesbítette a másik – egy svéd fickó, mellesleg Jonsennek hívják.

Crawley bólintott.

– Sejtettem, hogy svéd lehet.

– Találkozott is vele? – kérdezte a másik hirtelen.

– Leruccant East Bourne-be, hogy érdeklődjön valamiről – válaszolta az őrmester –, és pedig történetesen összefutottam vele. Afféle szószátyár fickó, aki hamar kitárja a szívét egy uniformis előtt. Visszatartottam, hogy ne menjen be a házba, így megkíméltem magát egy megrázkódtatástól – úgy értem, ha John Minute ott lett volna.

A másik az ajkába harapott, arcán nyugtalanság tükröződött.

– Ez nem valami jó hír – jegyezte meg. – Az utóbbi időben nekem is feltűnt, hogy szokatlanul nyugtalan, sőt szemtelen, ráadásul más állást is keresett. Maga mit mondott neki?

– Azt mondtam, hogy jöjjön le a jövő szerdán – válaszolta Crawley. – Arra gondoltam, hogy addig előkészíthet néhány dolgot.

Félreérthetetlen mozdulattal kinyújtotta a kezét, mire a fiatalember káromkodva a zsebébe nyúlt és átadott neki négy ötfontos bankjegyet, leszámolva a nyitott tenyerébe.

– Ez csak a taxi kifizetésére elegendő – jelentette ki Crawley vidáman.

A másik felment az emeletre. A lányt ott találta ülve a hálószobájában, ahol hagyta.

– Takarodj ki innen! – förmedt rá durván a férfi. – Szükségem van a szobára.

A lány erőtlenül engedelmeskedett. A férfi becsukta mögötte az ajtót, majd az ágyra tett egy kis kézitáskát, kinyitotta és előszedett belőle egy kis japán dobozt. Azt is kinyitotta és kivett belőle egy parányi üveg mozsarat, mozsártörőt, hat kis üvegedényt, egy injekciós fecskendőt, meg egy kis spirituszégőt. Aztán a zsebéből előhúzott egy cigarettatárcát, kivett belőle két cigarettát, melyeket gondosan az öltözőszekrényre helyezett. Ezt követően még csaknem egy órán át szorgoskodott.

Ami a lányt illeti, ezt az időt a hideg ebédlő helyiségben töltötte, egy széken kuporogva, miközben halkan sírdogált magában.

III. FEJEZET

NÉGY FONTOS SZEREPLŐ

Az írónak e ponton némi szünetet kell tartania, hogy tájékoztassa az olvasót, miszerint a mindentudó története meglehetősen szokatlan eset. Az eseményeket részben egy bizonyos tárgyalásról szóló jelentések alapján rekonstruálták, más részt bizalmas anyagokból, melyek Saul Arthur Mann és különleges irodája révén kerültek az író kezébe, harmadrészt pedig azon magánfeljegyzések révén, melyeket May Nuttall bocsátott az író rendelkezésére.

Azon gyakorlott olvasók, akik azzal az unalmas meggyőződéssel kezdik olvasni ezt az elbeszélést, hogy csupán egy mindennapos bűntény, szerelem és detektívregény leírásáról van szó, rá fognak kényszerülni, hogy végigvigyék és befejezzék a nyomozásukat. Az igazság ugyanis néha még a fikciónál is különösebb, amint nem is lehet csodálkozni, hiszen a fikciók többsége szintén a valóságon alapul. A mindentudó történetében is van valami érdekesség, ami a valóságos történetek kategóriájába helyezi. Valójában aligha lehetne azt állítani, hogy bármely regény az első fejezettel kezdődik, hiszen minden történet a világ teremtésével vette kezdetét. Erről a történetről viszont csakugyan elmondható, hogy akkor kezdődött, amikor belevágtunk néhány érdekelt szereplő életébe, vagyis 19.. július 17. napján.

A bloomsburyi Gray Square járdáján mozdulatlanul fekvő férfit kis csoportosulás vette körül.

A meleg nyári estén nyolc órán álltak az óramutatók, e ténnyel magyarázható, hogy a szokatlan látványosság csak kisebb tömeget vonzott. A Gray Square környéke ugyanis jobbára hivatali negyed, amely főként ügyvédi irodáknak, földmérő hivataloknak és egyesületi tisztviselőknek ad helyet, s amelyek ilyenkor, este nyolc tájban meglehetősen elhagyatottak. Azok a polgárok, akik nem hivatali foglalkozást űztek, és az Euston Roadra nyíló kopott utcácskákban laktak, még az ilyen nyári estéken is kihagyták a Gray Square környékét az alkonyati sétájukból. Sőt a hangoskodó utcagyerekek is kevésbé lehangoló negyedet kerestek a játékaikhoz.

A járdán heverő szürkés arcú fiatalember szerény öltözetet viselt, noha láthatóan jobb házból való szolga féle lehetett.

És ugyanennyire láthatóan halott volt.

A halál, mely megszépíti és meglágyítja a legegyszerűbbet, nem tudta teljesen eloszlatni az elhunyt arcán a középszerűség benyomását. Ajkai enyhén vicsorításra húzódtak, apró szemei félig lehunyva, simára borotvált álkapcsa hosszú, szinte, szinte lecsüngő, a fülei nagyok és groteszkül elállóak.

Azért választottam éppen ezt az estét és ezt a szerencsétlen eseményt az elbeszélésem kezdőpontjának, mivel ennek a szerencsétlen fiatalembernek, ebben az órában való felbukkanása, a történet három fontos szereplőjét vonzotta a Gray Square-re. Sőt, ha jobban belegondolunk, akkor valójában négyet.

A holttest mellett álló és a hullaszállító kocsira váró rendőr kurta válaszokat adott a kíváncsiskodók kérdéseire. Vagy tíz perccel a kocsi érkezése előtt egy középkorú férfi csatlakozott a kíváncsiskodókhoz.

Afféle só-bors mintás, azaz fehér-fekete pöttyös öltönyt viselt, ami jellegzetes öltözéke a vidéki kirándulónak, aki felruccant egy napra Londonba. Kis pofaszakálla és dús barna bajusza volt. Csibészesen félrevágott vadonatúj golfsapka volt a fején. A mellényén súlyos, vastag lánc csüngött, rövid távolságokban ráfűzött kis ezüst medálokkal. A mozgása azonban – minden vidékies megjelenése dacára – határozott és tiszteletet parancsoló volt. Miután átküzdötte magát a kis csoportosuláson, rezzenéstelenül állta a rendőr rosszalló pillantását.

– Segíthetek valamiben, kolléga? – kérdezte, és bemutatkozott, mint Wiseman parancsnok, a sussexi rendőrségtől.

A londoni rendőr feszültsége felengedett.

– Köszönöm – mondta –, segíthet berakni a hullaszállítóba, amint megérkezik.

– Valami rohama volt? – tudakolta az újonnan érkezett.

A rendőr a fejét rázta.

– Látták, amint támolyog, aztán összeesik, de mire én ideértem, már meghalt. Szerintem valószínűleg szívbeteg lehetett.

– Aha! – dünnyögte Wiseman parancsnok, miközben sajátságos, hívatásos pillantásokkal méregette a holttestet, és nem minden büszkeség nélkül idézte fel saját tapasztalatait, mintha bizonyos fokig ő maga is felelős lenne a megtörténtükért.

A tér túloldalán egy fiatalember sétált lassú léptekkel, egy lány társaságában. A magas, szőke, jóképű fiatalember még a tömeg figyelmét is magára vonta. De még inkább felkeltette volna a