Mi, I. Adolf

GÁSPÁR LÁSZLÓ

MI, I. ADOLF

HA A NÉMETEK GYŐZTEK

VOLNA…

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-090-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ RÉSZ

1.

1965 január 21-én a hitlerburgi császári palotában már kora hajnalban szokatlan élénkség uralkodott. A Big Ben az Eiffel-torony ormán még csak az imént ütötte el a négyet, de nemsokára mindenki talpon volt a Palotában, pedig a New-Yorki Szabadság-szobor és a moszkvai Lenin-emlékmű még teljes fénnyel ragyogott a főváros háztengere fölött.

A császár máskor sem kelt sokkal később, de virradat előtt még sose hagyta el lakosztályát. Annál nagyobb feltűnést színlelt riadalmat és sopánkodó rémületet keltett, hogy most anélkül, hogy bárkihez egy szót is szólt volna, köpenyét csak úgy magára rántva, kutyájával lesietett a palota előcsarnokába és az álmélkodó őröket félrelökve, kilépett a szabadba.

Az udvaron vaksötétség, kavargó hóvihar és metsző hideg fogadta.

Testőrei és udvaroncai tisztes távolban követték és izgatottan találgatták, vajon mi üthetett belé, hogy ilyen szokatlan időpontban, ebben a farkasordító hidegben és tomboló hóviharban indul sétára. Kutyát sem zavarnak ki ilyen megveszekedett időben! De Schatz viháncolva ugrándozott gazdája körül.

Régebben is előfordult ugyan, hogy a császár nagy elhatározások előtt és nagy események előestéjén, ha nem jött álom a szemére, magányos éji sétákra indult, de akkor nyár volt vagy tavasz, mint ama márciusokon, amikor megszállta Ausztriát és bevonult Prágába, mint ama áprilisokon, amikor lerohanta Dániát, Norvégiát, Jugoszláviát és Görögországot májusban, amikor Hollandiát és Belgiumot vette sorra, júniusban, amikor a Szovjetunióra támadt, augusztusban, amikor két évvel azelőtt barátsági és megnemtámadási egyezményt kötött a Szovjettel és szeptemberben, amikor megtámadta Lengyelországot és ezzel elindította a lavinát!

Hát ez régen volt! És a császár már nem mai gyerek! Tavaly ünnepeltette hetvenötödik születésnapját! Tehát reggel négykor még ágyban a helye! Különösen ilyen átkozott időben, amikor az őrjöngő hóvihar millió jégtűt nyilaz az ember arcába!

De a császár úgy gázolt előre az őspark sétányán, minduntalan térdig süppedve a hótorlaszokban, mintha holdkóros vagy alvajáró volna, mintha nem volna egészen öntudatánál.

Hogy most sincs beszámítható állapotban, az mindenképpen bizonyosnak látszott. De mikor volt be- vagy kiszámítható? Nevezhették ezt megszállottságnak vagy zsenialitásnak, a tényen ez mit sem változtatott. Udvari emberei csak ismerték! Éppen eleget szenvedtek dührohamaitól, válogatott és válogatás nélküli gorombaságaitól!

Most azonban beszámíthatatlanságának olyan szokatlan esetével álltak szemközt, hogy valami lázrohamra kellett gondolniuk, ami előrehaladott korát és múltkori influenzáját tekintve, nem is látszott valószínűtlennek.

Az elősiető udvari orvosokat azonban szokásához híven olyan nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel zavarta el, hogy a tudós professzorok egy konzíliumnak be illő, hangnélküli összenézéssel is azonnal megállapították, hogy a császárnak kutyabaja sincs. Bezzeg, amikor legutóbb egy enyhe kis influenzával az ágyat nyomta és halálsejtelmek gyötörték, úgy nyikorgott, mint a fába szorult féreg!

Most már az orvosi tudományba be nem avatott udvaroncok is készen voltak a diagnózissal: a császár megint nagy dolgokat forgat a fejében, megint nagy elhatározások előtt áll! És tisztes távolban, hogy ne zavarják gondolatait, kullogva követték.

De milyen terveket forralhat, milyen elhatározás előtt állhat, amikor jóformán minden célját elérte, amikor már négy földrész a lábainál hever? Amikor birodalmában sose nyugszik le a nap, de mindig szól valahol a takarodó és SS-legények mindig gyilkolnak itt vagy ott!

Németországot és magát a világ urává tette, császárrá koronáztatta magát, dinasztiát alapított, fiúörököse is van – milyen vágyai lehetnek még?

Japánt legyűrni? Az Ausztráliába és az óceániai szigetekre szorult emigráns Szabad Nemzeteket felszámolni?

Ez igazán nem probléma! Ezért igazán kár volt felkelnie a jó meleg ágyból! Majd ellátják a német csapatok azoknak a sárga majmoknak a baját! Hiszen már a japán anyaországban harcolnak! Pár hét vagy hónap s Japán kapitulál! Ausztráliába és Óceániába aztán már katonazenével vonulnak be a német csapatok és egyszerűen letartóztatják a Szabad Nemzeteket és az egész emigráns csőcseléket! S akkor a császár tettekkel is végérvényesen bebizonyította azt, amire a Mein Kampf oldalain iskolai tanulmányaival kapcsolatban oly büszkén hivatkozik: „A legszebb eredményt a történelemben és földrajzban értem el."

Milyen gondjai lehetnek még a császárnak, hogy nem tud aludni és kimászik ebben az ítéletidőben? És milyen könnyelmű! Éppen csak, hogy magára dobta köpenyét! Még meg talál hűlni! Az ő korában ez már nem gyerekjáték!

De ki mer neki szólni? Hogy a sárga földig lehordja? Hogy kirúgja az udvarból? Nála ez könnyen megy! Egy szó elég s az illető már repül! Ellenvetés? Ki merné megkockáztatni? Királyok, tábornokok, miniszterek úgy repülnek nála, mint a madarak! Nincs olyan érdem, ami számítana előtte, ha valakire megharagszik!

De mégis mi lehet ez a műsoron kívüli szám? Séta reggel négykor, koromsötétben és ilyen istenkísértő időben! Ennek valami oka van!

E mögött van valami! Ebben mindnyájan egyetértettek. De mi az ördög lehet? A kérdés valamennyiök oldalát egyaránt fúrta.

Régi udvari emberei közül azok, akik végigcsinálták mellette az elmúlt harminc évet: a hatalom átvételét, a Röhm-puccsot, a Népszövetségből való kilépést; a locarnói egyezmény felmondását, a rajnai demilitarizált zóna és Ausztria megszállását, a godesbergi és müncheni tanácskozásokat, Csehszlovákia és a Memel-vidék megszállását, a német-olasz katonai szövetség és a német-orosz megnemtámadási szerződés megkötését, a német-lengyel háború kitörését, három nappal később Anglia és Franciaország beavatkozását, Dánia, Norvégia, Hollandia, Belgium, Jugoszlávia és Görögország lerohanását, a Szovjetunió megtámadását, Japán és Amerika hadba lépését, a téli offenzíva kudarcát Moszkva előtt és Brauchitsch hadsereg főparancsnok menesztését s egyáltalán a huszonöt év óta tartó háború valamennyi olyan eseményét, melyek sikere felől nem lehetett holtbiztos, mint később is az angliai partraszállásnak, Dél-Amerika megrohanásának, a Göring-összeesküvésnek, a Himmler-puccsnak és Észak-Amerika elözönlésének kimenetele felől – akik ezeket a kisebb-nagyobb válságokat átélték mellette, tudták, hogy elhatározásai mindig álmatlan éjszakákon, töprengő, tépelődő éji sétákon vagy berchtesgadeni és berghofi magányában érlelődtek meg benne.

De milyen elhatározások előtt állhat még, hogy nem találja helyét, mikor mindent-mindent elért? Józanésszel nehéz felfogni, hogy még akarhat magának valamit!

Amint így tűnődve követték, egyre beljebb kerültek a sűrű ősparkban. Az évszázados fák ágerdején egyetlen vastag hótakaró zárta el a kilátást felfelé. Csak egy-egy kiszitásodott szakadáson át csillant meg a táncoló hópelyheken bágyadt derengéssel a főváros felett elömlő világosság visszfénye. Lépésnyire is alig lehetett látni.

Egy testőrtiszt, csupa figyelmességből a császár iránt, felgyújtotta a park lámpáit.

A hirtelen támadt világosságra a császár dühösen felkapta a fejét.

– Ki volt az a barom? – rikácsolta,

– Horst Wernicke testőrfőhadnagy, Felség! – jelentkezett a tettes.

– Barom! – kiáltotta császár. – Egy pillanatra sem hagyják az embert magára. Kocsink álljon elő!

A kíséret tagjai hanyatt-homlok elrohantak, hogy továbbítsák a parancsot. Mire a császár a Palota lépcsőfeljárójához ért, termes elektromobilja és a biztonsági szolgálat huszonnégy kocsija már ott sorakozott.

– Vigyenek, amerre akarnak! – kiáltotta oda dühösen a kocsi oszlop parancsnokának, Lienhard vezérőrnagynak és beszállt elektromobiljába.

A Palota valamennyi ablaka mögül kíváncsi szemek kísérték a kocsisort, amint nesztelenül kisurrant az éjszakába.

2.

Ilyen parancsot sem kapott még Lienhard vezérőrnagy.

– Ha őfelsége néhány tucat évvel fiatalabb volna – szólt oda a mellette ülő Prandtl századosnak, az élen suhanó kocsi vezetőjének – és nem a kutyájával száll be, hanem egy édes kis macskával, még megérteném, hogy: „Vigyenek, amerre akarnak!" Szerelmeseknek sose fontos, merre viszik őket, ha együtt lehetnek s ha a sofőr elég diszkrét és nem néz hátra. De ez egy speciális eset. Egyrészt: reggel negyedöt van, sötét van, hóvihar van és hideg van, másrészt: őfelsége már határozottan nem fiatal és határozottan nem szerelmes. Most már: vagy azért nem tud aludni, mert álmatlanságban szenved, vagy pedig azért, mert ismét valami nagydolgon töri a fejét. Tehát ha kocsikázni akar, teljesen mindegy, hogy merre visszük.

Prandtl százados mosolygott. Jól ismerte a vezérőrnagy szószátyárságát s tudta, hogy ide akar kilyukadni.

– Maga merre menne? – kérdezte a vezérőrnagy, miközben piros ceruzával berajzolta az útirányt a térképbe.

– Nekem mindegy.

Minthogy a századosnak semmi kívánsága sem volt a vezérőrnagy hátra nyújtotta a térképet a rádiós tisztnek, aki az őrszemek figyelmeztetése céljából azonnal közölte a rendőrséggel az útvonalat

A térkép másodpéldánya a százados előtt maradt.

– Szóval, Milada kisasszony villája előtt is elkarikázunk! – jegyezte meg elmosolyodva. – Éspedig, mint ebből a piros hurokból látom, kétszer is!

– Miért ne? – kiáltott fel vidáman a vezérőrnagy. – Igazán megérdemli ezt a tiszteletkört. Ha előre tudom, felhívtam volna. Hogy örült volna ennek a kis pukedlinek. Higgye el, Prandtl, Milada a legédesebb cseh, akivel életemben találkoztam.

– Valóban elbűvölő teremtés! – hagyta rá a százados.

– És milyen szerény! Amióta barátságunk tart, alig kapott tőlem valamit. Azt a kis húszszobás villát? Valahol csak kell laknia! Azt a néhány hermelin-, pézsma-, nerc-, coboly- és perzsabundát, meg azt pár vacak platina- és kékrókát? Igazán nem járhat meztelenül! Mikor annyi volt belőle Amerikában és Oroszországban!

– Ez igazán nem különösebb fényűzés – vetette oda a százados.

– És milyen nő az, akinek nincs néhány többkarátos szoliterje, néhány fejéke, fülbevalója, nyaklánca, boglára, karkötője és gyűrűje? De hol vannak azok a szép idők, amikor még Gestapo-tiszt voltam és minden napra jutott néhány házkutatás! És mutasson nekem ma lakást Németországban, ahol ne volnának még az előszobában is korabeli Louis quinze-, barokk-, empire- és Chippendale-bútorok. De tudja, én nem vagyok sznob, hát nem csupa történelmi kacattal raktam meg villáját. Spanyolországból egy egyszerű négyszáz éves parasztszobát hoztam neki, Finnországból egy erdészszobát. De minden ország, ahol csak megfordultam, képviselve van egy-egy szoba bútorral szolgálati időm emlékére: Magyarország, Szerbia, Görögország, Románia, Oroszország, Törökország, India, Peru, Mexikó, Kína, Algír, Dél-Afrika, Abesszínia, Egyiptom és ki az ördög tudná felsorolni valamennyit, ahol csak jártam. Legalább hat-nyolc szoba még a pincében leraktározva várja, amíg az emeletráépítés és a kerti pavilon elkészül.

– Igen – morogta maga elé a százados, jeléül annak, hogy hallgatja.

– Ami a szőnyegeit illeti, hát akármelyik őrmesterné lakásában többet talál, mint nála. Porcelánjaival és kristályaival se mehetne kiállításra. Van ugyan néhány sevresi, kínai, Tiffany- és muranói készlete, de ez minden.

– Igazán nem sok – jegyezte meg Prandtl.

– Annál nagyobb súlyt helyez könyvtárára. Mert, ugyebár tudja, milyen művelt teremtés? Tizennyolcezer kötetnél ugyan nincs több a könyvtárában, de ami van, az mind értékes, válogatott mű. Nem holmi divatos regények, hanem ősnyomtatványok, kódexek, első kiadások, Elzevírek és Aldinák.

– Egy-két Elzevírt én is szereztem – vetette közbe a százados.

– És ugyebár kifinomult ízlését is ismeri? Hát akármilyen szobrokat, képeket és gobelineket nem tűrne meg maga körül. Kevés, de jó! – ez a felfogása. A spanyolok a kedvencei: Velasquez és Goya. Szerencsére sokáig működtem Spanyolországban. De azért Manet, Monet, Courbet, Renoir, Utrillo és Picasso képeit sem veti meg. Ezekre franciaországi tevékenységem idején hívták fel a figyelmemet. Az angolok közül Galnsborought és Whistlert szereti. Oroszországból egy Rjepint hoztam neki, Magyarországról egy Szinyei-Mersét.

– Egy Munkácsym nekem is van – jegyezte meg Prandtl.

– Ennyi az egész, amivel meg tudtam ajándékozni. De minden kicsiségnek úgy tud örvendeni, mint egy gyerek. Ebből is láthatja, hogy önzetlenül szeret. Sajnos, nem nyújthattam többet neki, mert feleségemre és leányaimra is gondolnom kellett.

– A hölgy meg lehet elégedve – nyugtatta meg Prandtl.

– Tudja, nekünk, németeknek nagy hibánk, hogy olyan szentimentálisak vagyunk! Én meg különösen. Csak ki kellett volna nyújtanom a kezemet a sok kincsért. De már untam a sok házkutatást és vallatást, meg mindennap annyi embert koncentrációs és megsemmisítő táborba küldeni. Nem való az ilyesmi finom lelkeknek, született jó embereknek. Persze, ha tudtam volna, hogy ilyen hamar hazarendelnek őfelsége mellé, okosabb lettem volna és többet gondolok öreg napjaimra.

– Hát nem is szabad szentimentálisnak lenni.

– Azért ne féltsen: van még mit a tejbe aprítanom. Azért magamra is gondoltam egy kicsit. Jól is állnék, ha csak a fizetésemből kellene megélnem. Mert ne felejtse el: két háztartásról kell gondoskodnom.

– Hát nem könnyű dolog – mondta Prandtl, hogy mondjon valamit.

– Milada igazán szerény, de egy ilyen finom, művelt teremtéshez, aki mély lelki életet él, igazán nem méltók a háztartás prózai gondjai. Háztartási alkalmazottainak száma így mindössze tizenöt és azon kívül van még egy titkárnője. Azonos nemzetiségű azonban egy sincs közöttük. Titkárnője például egy nyelvszakos amerikai egyetemi tanárnő. Egyik komornája egy francia grófkisasszony, a másik egy orosz mérnök leánya. Főszakácsa magyar, főlakája angol. Az egyik kukta, úgy tudom, spanyol, a másik pedig görög. A feketekávét egy kis arab fiú szolgálja fel. Egyik inasa kínai, a másik meg néger. És így tovább. Még véletlenségből sincsen közöttük kettő, akik földiek. Így hát mindig marakszanak és valósággal versenyt futnak egymással, hogy úrnőjük kedvében járjanak.

– Őfelsége is így csinálja. Nagyon helyes. Csak marakodjanak.

– Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy rámutassak arra milyen olcsó háztartási alkalmazottakat tart. Ezek az idegenek örülnek, ha valahol meghúzhatják magukat itt, a világ fővárosában. A legcsekélyebb fizetéssel is megelégszenek: csak ne legyenek otthon, hazájukban. Miladáért tűzbe mennek, mert úgy tudom, egy sincs közöttük, akinek egy vagy több hozzátartozóját ki ne emeltem volna valamelyik koncentrációs vagy megsemmisítő táborból. Szóval, így elég olcsón megúszom Milada háztartását. De ne felejtse el: mégis két háztartásról kell gondoskodnom és otthon is nagy házat kell vinnem. Nehéz az élet!

– Vezérőrnagy úr – szólalt meg ismét Prandtl százados, – van reményem arra, hogy rövidesen újból külföldre vezényelnek? Lehetőleg Amerikába! Ott még vannak lehetőségek. Európa és Afrika már le van tarolva. De India sem rossz. Talán hagytak még nekem is egy-két rádzsát.

– Mondtam már, fiam – nyugtatta meg a vezérőrnagy, – a dolog rendben van. Egy-két héten belül megkapja vezénylését. Már csomagolhat is.

– Köszönöm, vezérőrnagy úr – hálálkodott a százados. – Nagyon köszönöm. És ígérem, most sem feledkezem meg bélyeggyűjteményéről.

– Olyan tökéletes gyűjteményt úgyse talál már mondta mosolyogva a vezérőrnagy, – mint a múltkori…

A százados, mint aki biztos a dolgában, jobbjával megveregette balmellét.

– Azt csak bízza rám, vezérőrnagy úr! – mondta fölényes mosollyal.

Nyugodtan beszélgethettek és a százados nyugodtan levehette egyik kezét a volánról, mert a kavargó hóvihar miatt még fényszórója erős sugárkévéjében sem láthatott messzire és a kocsi egyébként is csak kis sebességgel futhatott kerékagyig érő hórétegben és a hengergő hótorlaszokon.

Amikor aztán feltűnt a londoni Buckingham-palota és közvetlenül utána a moszkvai Kreml hatalmas tömbje is, a hófúvás engedni kezdett hevességéből. Lassanként a párizsi Tuilerák és a madridi Escorial vonalai is kirajzolódtak a fénypászmában fürdő hópihék függönyén, hogy végül négy földrész valamennyi államfői rezidenciája álljon sorfalat a felgyorsuló császári kocsisornak.

A washingtoni Fehér Ház is ott állott már a foglyul ejtett rezidenciák idétlen során, pedig még alig két esztendeje, hogy a császár Amerika urának mondhatta magát. De hatalmas, számozott ládák ezreiben már a pekingi császári palota is ott várta hitlerburgi feltámadását. És most már csak a tokiói császári palotáért kellett elmenni, hogy teljes legyen a galéria.

Eddig csak ingóságokat volt szokás zsákmányolni. A császár merész újítást vezetett be, bár ingatlanra az ötletet egy amerikai milliomostól kapta, aki úgy szállíttatott át egy skóciai kastélyt Amerikába, hogy szétszedette, minden egyes tégláját külön csomagoltatta, megszámoztatta és új helyén sorszám szerint újra összerakatta. Ezért a pénzért ugyan tíz olyan kastélyt építhetett volna magának, de neki az eredeti kellett.

Mint a császárnak is. De volt, amire büszkébb volt, mint az államfői paloták panoptikumára.

A kocsisor a Nagy Győzelmi Oszlophoz ért. A hófúvás megszűnt és az ég lassan kitisztult.

3.

A Nagy Győzelmi Oszlop mindannyiszor megdobbantotta szívét. Egyedülálló történelmi jelentőségének kifejező jelképét látta benne. Mi hozzá képest Trajanus oszlopa, az Arc de Triomphe, a Wellington Arch vagy akár a Kis Győzelmi Oszlop is, mely I. Vilmos császár hadisikereit örökítette meg és amelynek egyébként tudatosan és kihívóan pontos, de monumentálisra felnagyított mása volt?

A Kis Győzelmi Oszlop valóban úgy bújt meg a Nagy árnyékában, mint a tipegő gyermek az anyja mellett, akinek minden vonását örökölte.

A császár mindjárt érezte, hogy a hasonlat sántít, hiszen a Nagy Győzelmi Oszlop pontosan hetven évvel fiatalabb, mint előde s így inkább azt mondhatta volna, hogy a Kis Győzelmi Oszlop úgy nézett fel utódára, mint töpörödött anyóka óriásra nőtt és még növésben lévő fiára.

Ez a hasonlat sokkal inkább találó volt, mert a Nagy Győzelmi Oszlop, melynek építését nagy európai és afrikai diadalai után kezdte meg, huszonhét esztendejével éppen abba a korba lépett, amikor az ifjak növekedése megáll. Egyébként is csak Japán térdre kényszerítése várt még megörökítésre rajta, hogy az egész világ meghódításának jelképe legyen, úgyhogy a Felkelő Nap Országának leverése után már úgysem nőhetett volna tovább.

A császár már hallott egyet s mást arról, hogy a Kis Győzelmi Oszlop undorító giccs: „tipikus terméke a parvenű ízléstelenségnek és a porosz fennhéjázásnak", s mint művészember hajlandó is volt ezt magában elismerni, hiszen valamikor festőnek készült, – a rossz nyelvek szerint csak mázoló volt – ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a Nagy Győzelmi Oszlophoz mintaképül ne vegye. Ezzel is ki akarta hangsúlyozni azt a különbséget, mely I. Vilmos és közte volt s amelyre beszédeiben is oly szívesen célozgatott.

Mi az, amit az esztétikusok a Kis Győzelmi Oszlopon annyira kifogásoltak?

Az oszlop egy hét méter magas, négyzet alakú, négy bronzrelieffel díszített talapzaton nyugodott. A domborművek jeleneteket ábrázoltak az 1864-es porosz-dán háborúból, a königgrätzi csatából (1866), a szedáni csatából (1870), valamint a német csapatok bevonulását Párizsba (1871). A talapzat fölött egy tizenegy méter magas és tizenöt méter széles oszlopcsarnok emelkedett, melyben egy üvegmozaikból kirakott fríz a német császárság kikiáltását dicsőítette allegorikus formában. A csarnok közepéből tört a magasba a tulajdonképpeni oszlop, melyet egy nyolc méter magas, babérkoszorút tartó Viktória-szobor koronázott meg. Az oszlopfejet negyvenhat méter magasságban karzat vette körül, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a fővárosra és ahova egy márka belépődíj ellenében az oszlop belsejébe épített csigalépcsőn lehetett feljutni. Az egész építmény hatvanegy méter magas volt.

Mi volt ebben ízléstelen az esztétikusok szerint? Az a három sor aranyozott dán, osztrák és francia ágyúcső, mely a három emeletre tagolt korinthusi oszlop hosszanti vájulataiban, úgynevezett kanneluráiban hirdette a német fegyverek győzelmét,

A Nagy Győzelmi Oszlop felfokozott méretekben hű mása volt a mintaképnek, csakhogy a talapzat bronz domborművei a német-francia, a német-orosz, a német-angol és a német-amerikai háborúból vett jeleneteket ábrázolták, az oszlopcsarnok üvegfríze Hitler Adolf császárrá koronázását allegorizálta, a több mint negyven emeletre tagolt korinthusi oszlop kanneluráiban a meghódított nemzetek ágyúcsövei ragyogtak, az oszlop minden emeletén az illető országok egyéb zsákmányolt látványosságait, jellegzetességeit és ízelítőit helyezték el a tágas termekben, a karzatra öt márka ellenében gyorslift repítette fel a kíváncsiskodókat és Viktória babérkoszorújában gyémántokkal kirakott horogkereszt csillogott.

A Nagy Győzelmi Oszlop a császár hódításaival együtt nőtt. Minden újabb ország meghódítása után újabb emeletekkel növekedett és mindannyiszor egész munkáshadosztályok: európai, afrikai, amerikai és ázsiai munkaszolgálatosok és deportáltak tízezrei szorgoskodtak rajta, benne és körülötte.

Most is sűrű acélállványzat éktelenkedett az oszlop csúcsa körül és karvastagságú, fonott drótkötelek egész süvege feszült az oszlop tövében lehorgonyzott hatalmas emelőgépek és a szédítő magasságba vesző szárnyas Viktória között. A Győzelem Istennőjét tartó korinthusi oszlopfő és az oszlop között nagy rés tátongott, minden pillanatban azzal fenyegetve, hogy a cérnavékonynak tetsző acélváz, mely a rés felett tartotta az oszlopfőt, a karzatot, és a nyolcvan méter magas szobrot, összeroppan a rettentő súly alatt.

A Kína fölött aratott győzelem és Japán esedékes meghódítása várta még megörökítését két emelettel és aranyozott ágyúcsövekkel a félelemérzetet keltő résben. És ha Japán is behódol és az állványzat, a tartókötelek, az emelőgépek és az anyagraktárak végre eltűnnek, a jó hitlerburgiak kedvükre gyönyörködhetnek majd több mint nyolcszáz méter magasságból, felhőjárta karzatának szubalpin légköréből fővárosuk panorámájában!

A császár maga is elragadtatva szemlélte „a világ legmagasabb építményét", melyben oly kifejező szimbólumát látta világcsászárságának.

Hogy eltörpültek mellette a maga alig ötszáz méteres magasságával a moszkvai Lenin-emlékmű, háromszáz méterével a párizsi Eiffel-torony és kisded hetvenegy méterével a New yorki Szabadság-szobor! Mintha csak hódolni akartak volna eget ostromló mostruózitásának százhúszmillió lumenes fényözönükkel, amellyel megragyogtatták tüllszerűen csipkés hó köntösét!

A császár legalábbis így érezte és nem gondolt arra a másik jelképre, mely közvetlenebbül szólt a szívekhez: fényt árasztanak a sötétségre.

Mindig annyira igézete alá került ennek a látványnak, hogy a brandenburgi-porosz őrgrófoknak, választófejedelmeknek, királyoknak és császároknak a Régi Győzelmi Sétányt szegélyező szobrait már figyelemre sem méltatta. Saját, hatvanméteres szobrának, mely az Új Győzelmi Sétányt megnyitotta, sem szentelt most több figyelmet, pedig máskor mindig eltöprengett azon, vajon milyen nevezetes férfiak és művészek szobrai hiányzanak még abból a szabadtéri glyptothekából, mely koszorúként vette körül szobrát.

A meghódított négy földrész valamennyi szobrát és diadalívét idehordatta, ha azok nagy egyházfőt, uralkodót, hódítót, hadvezért vagy államférfiút ábrázoltak: Nagy Péter leningrádi és Marcus