Karácsonyi ének

CHARLES DICKENS

KARÁCSONYI ÉNEK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Sós Zoltán

978-963-344-724-6

Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐSZÓ

E szellemjárásos kis könyvvel megjelenésre szeretném idézni egy gondolatnak a szellemét, mely ne veszítse össze olvasóimat se magukkal, se egymással, se az idők követelésével, se velem magammal. Bárcsak tetszésre találva kísértene náluk és senki se akadna, aki elűzi magától!

ELSŐ VERS

MARLEY LELKE

Hogy ott kezdjük: Marley meghalt. Ez oly bizonyos, hogy semmi kétség se lehet felőle. A halotti bizonyítványon rajta van a pap, az iktató, a temetési vállalkozó és a főgyászoló neve és rajta Scrooge aláírása is. Már pedig Scrooge neve kezeskedett mindenért, amihez odabiggyesztette.

Az öreg Marley meg volt halva, akár az ajtószeg.

Megjegyzem, ezt korántsem úgy mondom, mintha tudnám, mennyiben különösképpen halott jószág az ajtószeg. Sőt részemről hajlandó volnék azt hinni, hogy az egész vaskereskedelemben a koporsószeg a leghalottabb holmi. De hát a közmondásokban őseink bölcsessége nyilatkozik, és távol álljon tőlem, hogy szentségtelen kézzel turkáljak köztük, vagy pedig vége a világnak. Engedjék meg tehát, hogy nyomatékosan ismételjem: Marley meg volt halva, akár az ajtószeg.

Tudta Scrooge, hogy Marley meghalt? Persze hogy tudta. Hogy is ne tudta volna? Scrooge meg Marley üzlettársak voltak, meg se tudom mondani, már hány esztendő óta. Scrooge volt Marley egyedüli végrendeleti megbízottja, egyedüli vagyonkezelője, egyedüli helyettesítője, egyedüli örököse, egyedüli barátja és egyedüli gyászolója. Azonban még őt se sújtotta le valami szörnyűségesen a gyászeset, és kitűnő üzletember maradt a temetés napján is, melyet sikerült vásárral ünnepelt meg.

A temetés eszembe juttatja, hogy visszatérjek, ahol kezdtük. Teljesen bizonyos, hogy Marley meghalt. Ezt jól meg kell jegyeznünk, mert különben nem lesz mi csodálatos a történetben, melyet el akarok mondani. Ha nem tudnánk holt bizonyossággal, hogy Hamlet apja még a darab kezdete előtt meghalt, az, hogy éjszaka, a süvítő keleti szélben ott bolyong a saját bástyafokán, semmivel se lenne meglepőbb, mint ha egy éltes úriember az esti homályban hirtelen kifordul valamely léghuzatos helyre, mondjuk a Szent Pál-templom előtti térre, hogy megriassza gyöngeelméjű fiát.

Scrooge sohasem mázoltatta be az öreg Marley nevét. A boltajtó felett évek múlva is ott állt; Scrooge és Marley. A céget mindig úgy ismerték, hogy Scrooge és Marley. Emberek, kik újoncok voltak az üzleti világban, Scrooge-ot néha Scrooge-nak, néha meg Marley-nak szólították, ő pedig hallgatott mind a két névre. Neki merőben mindegy volt,

Oh! Mert Scrooge ugyancsak kemény legény volt, kapzsi, zsugori, fogas, karmos, irigykedő vén gazember! Kemény volt és rideg, mint a kova, melyből acél soha még nem csiholt felvillanó szikrát, titkolódzó, magának élő és magába zárkózott, mint az osztriga. A hideg, mely benne lakozott, megfagyasztotta vén vonásait, pirosra csípte hegyes orrát, összeaszalta az arcát, megmerevítette a tartását; kivörösítette a szemét, elkékítette keskeny szája szélét és mogorván ütött ki rikácsoló hangjából. Havas zúzmara ülte meg a fejét, szemöldökét és borostás állát. Alacsony hőmérsékletét magával vitte mindenüvé; irodáját jégveremmé tette a kánikulában is, és fel nem engedett csak egy fokkal is még karácsonykor se.

A külvilági meleg és hideg vajmi kevés behatással volt Scrooge-ra. Semmiféle hőség se tudta felmelegítem és nem volt az a téli hideg, mely megdideregtette volna. Nem volt szél, mely metszőbb, szakadó hó, mely megátalkodottabb, zuhogó zápor, mely kérlelhetetlenebb lett volna, mint ő. A rossz idő sehogy se tudta, miként köthetne ki vele. A legszaporább eső, hóesés, jégverés vagy dara csak egy előnnyel dicsekedhetett vele szemben. Azzal, hogy sokszor jó idő következik utána, míg Scrooge-nál erre sohasem volt eset.

Őt soha senki se állította meg az utcán örvendő tekintettel, hogy: „Hogy van, kedves Scrooge? Mikor jön el hozzánk? Koldusok sohasem esdekeltek tőle alamizsnát, gyerekek nem kérdezték az órát, és egész életén át nem akadt férfi vagy asszony, ki Scrooge-tól tudakolta, merre kell menni ide vagy oda. Még a vakok kutyái is nyilván ismerték, mert ha látták, hogy jön, kapu alá vagy valahova félrevonták gazdájukat és aztán úgy csóválták a farkukat, mintha azt mondanák: „Sebaj, kedves gazdám! Semmit se látni, még mindig jobb, mint gonoszul nézni.

Azonban bánta is ezt Scrooge! Sőt éppen ez kellett neki! Utat nyitni magának a tolongó tömegben, mert minden emberi rokonszenv kitért előle: ez volt csak Scrooge ínyére.

Történt egyszer – karácsony estéjének áldott napján –, hogy a vén Scrooge számadásai fölé hajolva ült az irodájában. Hideg, kellemetlen, csípős idő volt, a levegő tele köddel, és Scrooge hallhatta az embereket kint a közben, ahogy krákogva jöttek-mentek, csapkodták tenyereiket a hónuk alá és topogtak a kövezeten, hogy kissé felmelegedjenek. A citybeli órák még csak az imént ütötték el a hármat, de már sötét volt – egyáltalában egész nap meg se virradt –, és a szomszédos irodák ablakaiban gyertyák pislogtak, mint vöröslő zsírfoltok a nyúlós feketeségben. Minden repedésen és kulcslyukon áradt be a köd, mely kint oly sűrű volt, hogy bár a köz szélessége csak pár lépés, az átelleni házak merőben árnyéknak látszottak. A szennyes felhő láttára, mely szivárogva és mindent elsötétítve ereszkedett alá, az ember azt hihette volna, a Természet itt lakik valahol a szomszédban és azzal foglalatoskodik, hogy nagyban főzi a sört.

Scrooge irodájának nyitva volt az ajtaja, hogy szemmel tarthassa a segédet, ki egy kádszerű kis hátsó kamrában leveleket másolt. Scrooge szobájában csepp kis tűz égett, a segédében azonban még ennél is annyira kisebb, hogy szinte csak egyetlen széndarabkának festett. De hát nem rakhatott reá, mert a szenesláda Scrooge szobájában állt, és ha a segéd bejött volna a lapáttal, főnöke megjósolta volna neki, hogy el fogja bocsátani. Ezért tehát a segéd nyaka köré csavarta fehér kötött kendőjét és megpróbálta, hogy a gyertyalángnál melegedjék, de nem lévén dús fantáziája, e törekvés nem járt sikerrel.

– Boldog karácsonyt, bácsi! Isten éltesse! – kiáltott egy vidor hang.

Scrooge unokaöccse volt, ki oly sebesen rontott be, hogy nagybátyja legelőbb is a hangjáról vette észre a beléptét.

– Eh! – felelt Scrooge. – Bolondság!

Scrooge unokaöccse úgy kihevült a ködben és hidegben való gyors járástól, hogy szinte tüzelt. Arca piros volt és kellemes, szeme szikrázott és lehelete gőzölögve szállt ajkai közül.

– A karácsony bolondság? – szólt Scrooge unokaöccse. – A bácsi ezt nem gondolja komolyan.

– De gondolom – felelt Scrooge. – Boldog karácsony! Mi közöd hozzá? Mi jogon akarsz örülni? Nincs semmi pénzed.

– Akkor hát – vágott vissza jókedvűen a fiatalember – miért zúgolódik? Mi jogon ily mogorva? Magának van pénze elég.

Scrooge hamarjában nem tudott mit felelni. Beérte vele, hogy megismételte „Eh! És újra hozzátette: „Bolondság!

– Ugyan már, bácsi, ne legyen ilyen haragos! – kérlelte a fiatalember.

– Miért ne lennék – válaszolt Scrooge –, mikor ily bolondos világban kell élnem? Boldog karácsony! Fütyülök a boldog karácsonyra! Mi más neked a karácsony, mint az az időpont, hogy fizesd ki a számláidat, holott nincs pénzed, idősebb vagy egy évvel és nem gazdagabb egy órával sem, átnézed a számadásaidat és mind a tizenkét hónap megannyi veszteség-tételként mered reád? Ha tőlem függne – folytatta Scrooge méltatlankodva –, minden hülyét, ki „Boldog karácsonyt" kiabál, a saját pudingjába süttetnék és egy jókora fenyőággal ültetném át a szívét. Ezt tenném!

– De bácsi! – próbálta engesztelni az öccse.

– Kedves öcsém – felelt Scrooge szigorúan –, ünnepeld a karácsonyt, ahogy neked tetszik és hagyd, hogy én is úgy ünnepeljem, ahogy nekem tetszik.

– De hiszen a bácsi nem ünnepli.

– Azt csak bízd rám – intézte el Scrooge. – Ami pedig téged illet, majd meglátod, mit érsz vele! Bár hiszen már eddig is megláthattad volna!

– Hát az igaz, hogy sok dolog