Amikor a hollók még beszélni tudtak

AMIKOR A HOLLÓK MÉG BESZÉLNI TUDTAK

ESZKIMÓ NÉPMESÉK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Sostarics Yvette

978-963-376-262-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Lengyel Fruzsina

BEVEZETŐ

Ezeket a történeteket Knud Rasmussen (1879–1933) dán felfedező és etnográfus gyűjtötte össze Grönland legkülönbözőbb részeiről, közvetlenül az eszkimó mesemondóktól.

Senki sem lehetne alkalmasabb arra, hogy Grönland történetét, vagy a Grönlandon élő emberek történeteit elmesélje. Knud Rasmussen maga is részben eszkimó származású; Grönlandon töltötte a gyerekkorát, és újra meg újra visszatér Grönlandra – tanulmányozni, feltérképezni, átkelni belső részének jégsivatagán, egyedi gyűjteményeket létrehozni tapintható és „nem megfogható" anyagokból egyaránt, amelyek ennek a hatalmas és oly kevéssé ismert földnek más-más részeiről származnak. Felfedezőútjain szerzett eredményeivel sokak tiszteletét és számos tudományos társaság elismerését elnyerte.

Legfontosabb munkája azonban az őslakosok életének, az eszkimók életmódjának és szokásainak közvetítése volt. Kunúnguaqot – ahogyan bennszülött nevén emlegetik őt – az egész országban ismerik, és az őslakosok bizalmát a legteljesebb mértékben magáénak mondhatja, ezáltal egyfajta kapcsot képezve köztük és a világ másik fele között. Egy ilyen jellegű munkásságnak, illetve ami annak az ide vonatkozó részét illeti, természetes, hogy nagymértékben tudományos értekezésekből, továbbá tények és példák gyűjteményéből kell állnia, amelyek a megértés pontosságának érdekében mind előzetes tudást kívánnak meg a témában. E tevékenység legnagyobb értéke abban áll, hogy adalékot jelentenek az emberi tudásanyag összességéhez – ám eközben az emberek nagy részéhez soha nem jutnak el. Jelen kötet elsődleges célja, hogy népszerűsítsen.

A kötetben szereplő történetek és legendák kiválasztásakor arra törekedtem, hogy azok a legjellemzőbb és a legpontosabb képet adják a grönlandi eszkimók életéről és gondolatairól. A legtisztább változatok lettek kiválasztva a túlságosan hosszú vagy bizonytalan részek kihagyásával, hogy a narratívát könnyen érthetővé tegyük az átlagolvasó számára is. Sok esetben pedig az érintett őslakosok szinte végletekig menő szókimondása további szerkesztést tett szükségessé. Ami a többit illeti, igyekeztem olyan közel maradni az eredeti történetek szellemiségéhez és hangvételéhez, amennyire csak lehetséges volt, egyszerre dolgozva az eszkimó szövegből és Knud Rasmussen dán szövegváltozatából. Tartalmukat nézve a történetek elénk tárják – tisztábban is talán, mint bármely objektív tanulmány – az eszkimók mindennapi életét, a gondolkodásmódjukat, a világképüket és a különös „szellemvilágot", amely primitív vallásuk és mitológiájuk alapját képezi.

Formai tekintetben a történetek teljesen egyediek. Az eszkimó mesemondó célja, hogy segítsen az időt múlatni a sötétség hosszú órái alatt; ha álomba tudja ringatni a hallgatóságot, az győzelemnek számít. Nem ritka, hogy egy mesemondó azzal kezdi a bevezetőjét, hogy „ezt a történetet soha senki nem hallotta a végéig. A történet elmesélése így egyfajta versennyé válik: a mesemondó folyamatos invencióban és részletező kidolgozásban megnyilvánuló ereje és a hallgatóságának a kitartásban bizonyított ereje között. Ugyanakkor a történetek nem olyan befejezhetetlenek, mint gondolnánk; ugyanannak a témának hosszú és rövid változatait is megtaláljuk. Jelen válogatásban az elfogadható hosszúságú változatokat részesítettük előnyben, miközben maguk a témák természetesen szinte végtelen „kiterjedésre képesek.

A hagyományos regény szerkezetében egyfajta egyen­súlyt vagy arányos elosztást látunk abban, mennyi teret kapnak a különböző elemek, jelenetek és epizódok. Az átlagolvasó ezt nem szabályként észleli, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ez a hagyományos regényekben szinte szervesen van jelen. Az eszkimó történetek varázslatos módon figyelmen kívül hagynak bármi ilyenfajta arányosságot. Minden részlet, legyen az tény vagy kitaláció, kedv szerint továbbszőhető; egy sok száz mérföldes utazás összefoglalható egy tucat szóval: „Akkor elment északra, és egy helyre ért." Ahogyan pl. láthatjuk a kis történetben – Az ember, aki a fia keresésére indult –: az itt olvasható változat csak pár oldalig terjed, miközben hat különböző kalandot örökít meg, amelyek a keresés fő motívumára vannak felfűzve. Ilyen módon ez sűrített párhuzama a „vándorló" történeteknek, amelyek a középkori Európában népszerűek voltak. Ezekben az utazás (amely sokféle jelleget kaphatott) olyan fonálként működött, amely köré mindenféle anekdotát és kalandot össze lehetett gyűjteni. Atungait története, aki utazása során találkozik sánta emberekkel, balkezes emberekkel és hasonlókkal, egy másik jól ismert klasszikus és középkori típus.

A mitikus történetekben megjelenik néhány érdekes részlet, amikor összehasonlítjuk őket más népek hiedelmeivel és mondavilágával. A két barátról, akik világkörüli útra indultak a világ, mint kerek forma elképzelésén alapul. Azután ott van a hagyományos özönvíz-téma: ezt itt geológiai tények támasztják alá, amelynek maguk az őslakosok is jelentőséget tulajdonítanak: lásd a kagylóhéjak megtalálását a szárazföld belsejében emelkedő hegyekben. Az apály-dagály jelenségének megfigyelése egy máskülönben tündérmesének nevezhető történetben kerül elő; „Nem lesz többé sem apály, sem dagály, ha megfojtasz engem", mondja a Holdember az Önfejű Embernek.

Az egyik történet a Nagy Medve csillagkép keletkezésére ad magyarázatot, a Vénusz eredetéről beszél a másik. Az eltávozottak szelleme „csillagosodik", ahogyan azt az Amikor a réges-régi időkben megjelent az ember című történetben olvashatjuk. Az élethez való általános hozzáállásban jelentős összefonódás látszik a keresztény kultúrával és a modern tudományokkal egyaránt, de ezek az idegen elemek egyfajta bevonatot kapnak, mint a homokszemcse az osztrigában, míg végül a környezetüket formáló őslakos szellemiség költőiségének koncentrált kifejeződéseiként jelennek meg.

Ugyanígy folyamatosan találunk bizonyítékokat a legkorábbi, minden mítosz és mondakör alapjait jelentő közös forrásokból eredő gyökerekre; párhuzamokat más vidékek és más korok meséivel és legendáival. Ímarasugssuaq történetében a Kékszakáll téma egyik változata bukkan fel: „akinek, azt mondják, szokása volt megenni a feleségeit". Találkozunk az emberek és állatok közötti barátság és szeretet példáival, mint például Az asszony, aki egy medvét fogadott fiául történetében. Számos hasonlóság észrevehető jól ismert mesékkel az olyan történetekben, mint például A sas és a bálna, ahol a fivérek útnak indulnak, hogy kiszabadítsák a húgaikat a férjeiktől, akik fogságban tartják őket. Itt megint csak ősi és klasszikus fortély jelenik meg: a fogvatartottak tárgyakat dobálnak ki maguk mögé, hogy az üldözés aktusa akadályoztatva legyen.

Az alvilág koncepciója, ahogyan Kúnigseq történetében és máshol is megjelenik, megdöbbentő példa az ősi és jól ismert legendákkal való rokonságra. Kúnigseq eljut az árnyékok földjére és találkozik az anyjával, aki már meghalt. De az anyja nem csókolhatja meg, mert fia „csak látogatóban jár ott. Illetve ugyanígy: „Ha megeszed ezeket (a bogyókat), soha nem térsz vissza. Az alvilág részben elíziumi létet jelent, ahol minden gond megszűnik; részben dantei jellegű: „Amikor visszatérsz a földre, küldj nekünk jeget, mert hideg vízre szomjazunk idelenn." Az utazó pedig, akinek úgy tűnik, hogy talán egy órát lehetett távol a földről, visszatértekor észreveszi, hogy a földi idő szerint évek teltek el.

Amikor az eltávozottak szellemei megjelennek földi rokonaik előtt, a „nem szabad elmondani tiltásával teszik ezt. Varázserők vagy ajándékok elvesznek, ha a többiek megtudják, mi módon lettek. A szellemek ajándékai feltételekhez vagy korlátozásokhoz vannak kötve: „Csak egyet válassz és ne többet; „Ha egynél több fókát öltök meg a mai napon, soha többé nem öltök meg egyet sem ezután."

A meseszövés technikája sokszor nyilvánvaló. Az egyik teljesített próbát egy másik teljesítendő próba követi. Qujávárssuk, miután az utasításokat követve megtalálja a csontvázat, új küldetést kap, amelyben egy csillogó követ kell találnia. Természetesen ez – esztétikai és késleltető szerepén túl – különösen hasznos eszköz a mesélő számára, aki elsősorban a történet elnyújtására törekszik. Szintén gyakran megtaláljuk a továbblépést az egyik jelentős vagy nagyszerű dologból a másik, még jelentősebb vagy még nagyszerűbb dologba; pl. amikor egy asszony „még szebben öltözve jelenik meg, mint egy nappal korábban. Az angol gyerekek talán emlékezni fognak Hans Andersen kutyájára, amelynek „szemei akkorák, mint a csészealjak… szemei akkorák, mint Rundetaarn.

A „varázserő használata nagyon gyakran előfordul; úgy tűnik, valóban általánosan elfogadott módja bármilyen nehézség megoldásának. Amint a hős olyan helyzetbe kerül, amelyben semmiféle szokványos út nem látszik a menekülésre, kiderül – utólagos gondolatként –, hogy mágikus képességekkel van felruházva, és onnantól persze minden könnyen megy. Hogy ennek a hasznos képességnek milyen mértékben kisebbíthetik a jelentőségét, miközben ugyanúgy hatásos marad, arra bájos példát látunk a falu esetében, ahol nincs egyetlen varázsló sem, hogy éhínség idején segítsen, mígnem „kiderül, hogy Íkardlítuarssuk „korábban valaki olyannak a térdén ült, aki jelent volt, amikor a varázslók a segítő szellemeiket hívták." Ez az igen távoli kapcsolat pedig lehetővé teszi, hogy sikerüljön a jeget varázslattal eltüntetnie.

Általános tendenciát látunk a természetfölötti lények antropomorfizáló felfogására. A Holdembernek, akárcsak bármely halandó vadásznak, szigonykészlete van; a Hegy Szellemének felesége és gyerekei vannak. A „szellemek" életmódja és családi szerveződései többnyire nagyon közel állnak azokhoz a mintákhoz, amelyek ismerősek a mesemondó és a hallgatósága számára, hasonlóan ahhoz, ahogyan a korai itáliai festményeken a bibliai alakok a művész saját korának öltözeteiben és környezetében vannak ábrázolva.

A narratíva stílusa egyedi. A történetek szabályszerűen valamiféle hagyományosan elfogadott felütéssel kezdődnek. „Volt egyszer egy ember… vagy „Egy apátlan fiú lakott egy kunyhóban, sok fivéré volt…. A befejezésnek esetenként lehet valamilyen morális tartalma, mint például Ukaleq esetében, aki, miután megmenekül a Varázsló Medvétől, „soha nem ment ki többé medvére vadászni. De gyakrabban találkozunk vagy az „és boldogan éltek, míg meg nem haltak formula valamelyik megfelelőjével, vagy egy nyílt és direkt közléssel: „Itt ér véget ez a történet, vagy „Ez minden, amit erről és erről tudok. Ezek a közlések nem ritkán szükségesek már csak azért is, mivel a történet „vége" gyakran jelentős teret biztosít további fejlemények számára.

Jellemző sajátossága ezeknek a történeteknek, hogy az ember soha nem tudhatja, mi fog történni. Sokszor teljesül a költői igazságszolgáltatás, de semmiképpen sem minden esetben (Kágssagssuk). Van köztük egy-kettő, amelyik naiv módon gyengébb és eseménytelen; folyamatosan várjuk, hogy történjen valami, de nem történik semmi… még mindig nem történik semmi… és a történet véget ér (Puagssuaq). Néha nehéz követni egy-egy beszélgetés pontos menetét vagy két személy interakcióját, mivel mindkettőjükre egyaránt a megkülönböztetéshez elégtelen „ő" vonatkozik. 

A mesemondó, miközben betartja a hagyományos formát, nem mindig kritikátlanul teszi ezt. Időnként betold egy-egy saját részletet, mintegy bocsánatkérő formában: „Volt egyszer egy asszonytalan ember – a történet mindig így kezdődik. Vagy a szórakoztató otthonos derűvel üti meg az alaphangot: „Hát, a szokott dologról volt szó; volt egy Erős Ember, és volt neki egy felesége. És persze rendszeresen megverte az asszonyt….

Olykor-olykor egy apró magyarázat is beillesztésre kerülhet. „Ez még a régi időkben történt, vagy „Így gondolták az emberek a régi időkben. Általánosan megfigyelhető a régi és az új idők közötti különbség felismerése. Abban, ahogyan ezt a különbséget szemlélik, két jellemző gondolkodásbeli hozzáállás jelenik meg, amelyek nyilvánvalóan keverednek napjaink eszkimó kultúrájában. Ott van a leereszkedő hozzáállás, az új vallásra áttértek és az új korban könnyen boldogulók által tanúsított arrogáns elfogadás: „Az őseink így csinálták, mert ők tudatlan emberek voltak. Ám ez időnként épp az ellenkező szemlélettel párosul, gyászolva a jelen elkorcsosulását a korábbi időkhöz képest, amikor az emberek még ügyesen eveznek „kajakokban, vagy amikor ez vagy az a dolog még megoldható „varázserő segítségével".

És talán épp ebben érik el a történetek a költőiség csúcsát. Ez, az „előző kor" elhagyása miatt érzett szomorúság, legyen az a kor a nagyobb erő és virtus, nagyobb bátorság és ügyesség, vagy épp a Lovagkor Aranykora, mélyen emberi módon érinti meg az olvasót. Ez az, ami ezeknek a szegény eszkimó vadászoknak, akik olyan messze vannak attól a kényelemtől és biztonságtól, amelyek a művészet virágzását többnyire előkészítik, helyet teremt a világ költői között.

W. W. Worster

A KÉT BARÁTRÓL, AKIK VILÁGKÖRÜLI ÚTRA INDULTAK

VOLT EGYSZER KÉT FÉRFI, akik körbe akarták járni a világot, hogy aztán elmesélhessék a többieknek, milyen is az.

Ez még akkor történt, amikor a földkerekség tele volt emberekkel, és a világ minden vidékét belakták a népek. Ma már egyre kevesebben és kevesebben vagyunk. Ördögi hatalmak és nyavalyák terítették le az emberiséget. Lássátok, hogy én, aki e történetet mesélem, hogyan tengődöm keservesen az életemben, hogy lábra állni sem