Benyovszky Móricz emlékiratai

BENYOVSZKY MÓRIC

EMLÉKIRATAI

Ázsián át Madagaszkárig

Angolból fordította

JÓKAI MÓR

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kaposvári Zsolt

978-963-344-386-6

©Fapadoskonyv.hu Kft.

BENYOVSZKY ÉLETE

Feljegyzései nyomán írt életiratából

Benyovszky Móric magyar és lengyel gróf, született 1741-ben a Nyitra megyei Verbován, családja ősi birtokán. Szülői voltak Benyovszky Sámuel gróf, lovassági tábornok a császári hadseregnél és Révay Róza bárónő, Thuróczi örökösnő. Élete ifjabb éveit a nevelés, tanulmányok és testgyakorlatok töltötték be, aminőket a főnemesség ifjai akkoriban a bécsi udvarnál találtak.

Tizennégy éves korában már a hadi pályát választá, s mint hadnagy lépett be a Siebenschein-ezredbe, s a porosz király ellen harcoló hadsereghez lett küldve.

Legelső csatája Lowozitznál volt 1756. október 8-án. Braun tábornok vezénylete alatt, a második Prágánál 1757. május 6-án Lothringeni Károly herceg alatt, a harmadik Schweidnitznál 1757. november 12-én. A következő 1758-ik évben ott volt a domstadti csatában, Laudon tábornok alatt.

Ez évben a nagybátyja, egy lengyel sztaroszta, Benyovszky (a kéziratban hiányzik a másik név) Lengyelországba hívta őt meg, hogy örökösévé tegye. Ekkor elhagyta a császári szolgálatot, s Litvániába sietett, ahol nagybátyja őt örökösének nyilvánítá, s azonnal birtokába helyezte a sztarosztiájának. Ezt a nyugalmat nagy hamar megzavará atyjának hirtelen halála, s a hír, hogy a sógorai az ő atyai örökségét elfoglalták. Minthogy e váratlan haláleset haladéktalan jelenlétet követelt Magyarországon, elhagyta Litvániát, egyedül azon szándékból, hogy családi tulajdonát birtokába vegye. Azonban a megérkezésekor már mindent sógorai által elfoglalva talált, akik még a saját kastélyának a bejáratát is elzárták előtte. Ezen körülmények között, csak az ügyének igazságos voltát tartva szeme előtt, s eleven természetének sugallatát követve, Krussowába sietett, a verbovai kastély egyik uradalmába, ott elismertette magát a jobbágyaival földesuruknak, s hűségük iránt biztosítva magát, felfegyverzé őket, s ezeknek a segítségével jószágai birtokába helyezte magát.

A sógorai, a bitorlott jószágokból kiveretve, a legelvetendőbb eszközökhöz nyúltak, hogy őt megrontsák. Bevádolták a bécsi udvarnál, mint lázadót és békeháborítót, s a királynő e hamis vád következtében az udvari korlátnokság útján legfelsőbb rendeletet adott ki, mely által Benyovszky nemcsak a birtokaitól fosztatott meg, de kényszerült még menekülni is Lengyelországba. Hasztalan küldözte onnan védiratait Bécsbe, ellenségei azokat mind elsikkasztották, s birtokában maradtak a tőle elragadott ősi vagyonnak.

E balvégzet s természeti ösztönéből eredő nyugtalan véralkata utazásra készté; litvániai birtokait hű kezekre bízva, elment Danzigba, hogy a tengerészetre adja magát, s több utat tett Hamburgba, Amszterdamba, Plymouthba. Éppen készülőben volt 1767-ben Kelet-Indiába utazni, midőn több lengyel főnemestől levelet kapott, melyekben arra hívják föl, hogy térjen haza Lengyelországba és lépjen be a konföderációba, mely éppen akkor volt keletkezőben.

Egyrészt a tisztelet, mellyel a lengyel nemesség több tagja iránt viseltetett, másrészt a lengyel ügy igazságos volta, és a saját előnyére való tekintet is együttesen arra bírták, hogy barátai unszolásának engedjen.

Júliusban megérkezett Varsóba, s ott a konföderációnak esküvel kötötte le magát.

A Szepességen keresztül utaztában heves láz lepte meg. E betegségében Henszky (gróf Benyovszky Sándor úr szerint Hönsch) nevű magyar előkelő úr házánál talált szíves ápolásra; a baráti tisztelet szorosabban fűződött azáltal, hogy beleszeretett a háziúr leányába és azt nemsokára nőül is vette.

Ekkor aztán megvolt a boldogsága és nyugalma. De a sors nem akarta, hogy ő boldog ember legyen.

A lengyel konföderáltak egy pártja Krakkóban nyíltan fellépett, s Benyovszkyt a szövetséges társak felszólították, hogy siessen a zászlók alá, esküjét betölteni. S a zászlónak adott eskü győzött a feleségnek adott fölött. Feleségét jó reményben hagyva (mint azt kamcsatkai naplójában maga jegyzi föl) anélkül, hogy tudatná vele, hová megy, sietett a csatatérre.

1769. május 20-án a harc hevében két kardvágást kapott, és utoljára egy ágyúlövés érte, mely ágyú ócska vassal volt megtöltve. Az ő balesete dönté el a csapatja sorsát; az oroszoknak végre megvolt az az elégtételük, hogy őt foglyul ejthették.

Amint a gróf a börtönben körülnézett, több tisztet és katonát ismert fel, akik alatta szolgáltak, s akiknek becsülése és barátsága vigasztalás volt ránézve szerencsétlensége közepette.

Huszonkét napot töltött el ily nyomorban nyolcvan bajtársával egy földalatti börtönben, melyben hiányzott a világosság, de még a levegő is, amit csak egy bástyafal nyílásán át kaptak. E szerencsétleneknek még azt sem engedték meg, hogy természeti szükségeiket végezni kimenjenek, úgyhogy az emiatt megfertőzött levegőben harmincötén meghaltak közülök, s annyira ment a parancsnok embertelensége, hogy a halottakat ott hagyta megrohadni az élők között.

Csak július 16-án nyílt meg a börtönük ajtaja, ahonnan a grófot a főőrségre vitték, ahol már több csapat fogoly volt együtt, mind láncra verve.

Nemsokára jött a parancs az elindulásra Kiov felé, s hozzáfogtak egy osztag gyalog kísérete mellett, melynek vezetője egy vén gyalogsági százados volt.

Augusztus 4-én érkeztek meg végtére Kiovba. Ez egy csupán földsáncokkal megerősített város, az orosz határon. A foglyokat itt ismét földalatti börtönökbe zárták, s ugyanazt a kegyetlenséget kellett kiállniok, amit Polonyában. Benyovszky szilárd testalkata, mely addig minden viszontagsággal dacolt, végre összetört egy hagymázos láz alatt, mely december 9-ig tartott.

10-én a kiovi kormányzó, Wojejku gróf maga elé hozatta a foglyokat, s egy hadibíró által kikérdezteté, mi a nevük és állásuk.

Benyovszky, akit úgy kellett kézen hordozni, nem bírt elég erővel, hogy a nevét megmondja, mikor rákerült a sor; mire a kormányzó bővebben tudakozódott a helyzete felől, s azonnal külön szállást rendelt a számára és két rubelt a naponkénti élelmezésére. Itt már kezdett felépülni, amidőn egy új rendelet jött Pétervárról, hogy a foglyokat mind Kazánba kell küldeni, s Benyovszky is kényszerítve lőn útra kelni; miközben visszaesett a bajába, mely által a kísérő orosz tiszt kényszerülve lett őt Nizymben hátrahagyni; egy, a kiovi kormányzósághoz tartozó városban. Egy német kereskedő, M. Levner itt pártul fogta a grófot, s felkérte a vajdát, hogy engedje meg neki, hadd vigye őt a házához. Ez emberséges és nagylelkű jó barátnak gondozása mellett helyreállt az egészsége, s neki köszönheté, hogy tisztességes ruhában jelenhetett meg a világ előtt. Azonban a második fogoly-szállítmánnyal Benyovszkynak is tovább kellett költözni. Jóltevője útrakelés előtt még kétszáz rubellel is megajándékozta, s ez összeget, attól félve, hogy az orosz katonák el találják tőle rabolni, a vezénylő tisztnek kézbesíté, hogy majd mikor Kazánba érnek, adja át a grófnak.

Mikor Tulába megérkeztek, Benyovszky némi élelmiszert, s más szükségleteket óhajtva beszerezni, kért néhány rubelt az orosz tiszttől a rábízott összegből; ez a vitéz úr (Volkov volt a neve) azonban nemcsak hogy eltagadta, hogy ő kapott valami pénzt a gróf számára, hanem a legmocskosabb szidalmakkal halmozta őt el, s ettől fogva minden lehetőt elkövetett, hogy az utazása hátralevő napjait kellemetlenekké tegye rá nézve. E rosszindulatát annyira fokozá, hogy Kazánba megérkezésük után bevádolta Benyovszkyt a kormányzó Krasznin Szamarev gróf előtt, hogy a foglyokat lázadásra akarta rábírni, s erre a vádra bilincsekbe verték, tömlöcbe zárták, ahonnan csak Czarneczky marschall, Potoczky és az ifjú Pulauzky grófok szorgos könyörgésére bocsátották ki.

Kiszabadulása után egy Ubendischow nevű, svéd születésű aranyművesnél lett elszállásolva, aki igen emberségesen bánt vele. Benyovszky híre és nyíltszívű modora nagyhamar számos ismeretséget szerzett neki az orosz nemesség között. Egy napon, midőn egy rangbéli úrhoz volt ebédre meghíva, a beszélgetés fordulataiból azt sejtette ki, hogy valamit terveznek a kormány ellen. Néhány nap múlva, midőn ismét ugyanazon társaságba lett hivatalos, a vendégek egyike hozzáfordult, s mindenféle kérdésekkel faggatta a foglyok hangulatáról a kormány irányában, eközben azt is hangoztatta, hogy a kazáni kormányzó, akinek csak négyszáz főnyi helyőrség áll rendelkezésére, erősen aggódik, hogy a hétezerre felszaporodott foglyok valahogy fel ne találjanak lázadni, sőt a veszedelem elhárítása végett már folyamodott is Szentpétervárra, hogy küldjék őket tovább Szibériába.

Benyovszky rögtön kitalálta az embere szándokát, hogy ez őt ki akarja fürkészni; de mivel nem tartotta eszélyesnek valami olyan beszédbe elegyedni, mely a vállalkozás látszatát árulhatta volna el, csak annyit válaszolt, hogy a kormányzónak, ki egy csapat vitéz és jól fegyverzett harcos fölött parancsnokol, s a vár birtokában van, ugyan nincs semmi oka azoktól az emberektől félni, akik betegségektől elcsigázva, jobbadán nyomorékok; azt egyébiránt nagyon okosan teszi, ha helyzetében megfelelő elővigyázatot gyakorol.

A beszéd folyamában az orosz úr végre kinyilatkoztatá, hogy az ezen kormányzóság nemességének nagy része nagyon elégedetlen a cárnő önkényuralmával, s hajlandó olyan szövetséget kötni, mely által a szolgaság jármát lerázhatná, s olyan szabaddá lehetne, mint más nemzetek, s hogy a jelen pillanat tervüknek nagyon kedvező, mivelhogy a hadsereg külföldön van elfoglalva, a szintén elégedetlen papság is kész a nemességgel szövetkezni. S azonkívül a kazáni tatárságot is könnyű volna részükre megnyerni, minthogy ez a nép vallásánál fogva a törökökhöz szít. Azzal végzé a beszédét, hogy az orosz nemesség számít a foglyok segítségére, akikkel szerencsétlenségükben oly méltatlanul bánnak.

A gróf erre minden tétovázás nélkül azt felelte, hogy a foglyok, akiknek nincs fegyverük, s szüntelen őreik felügyelete alatt állnak, a kormány ellen támadásra nem vetemedhetnek; hanem ha szabadságukat Visszanyernék, bizonyosan nagyon buzgón meghálálnák ezt a megszabadítóiknak; s azok hű ragaszkodásukra számíthatnának.

E beszélgetés után a gróf ismét visszatért a társaságba, ahol oly barátságosan fogadták, hogy világosan át kellett látnia, miszerint ez az egész gyülekezet csupa elégedetlenekből áll. – Amint azután a társaság eloszlott, Benyovszky sietett régi barátjához, Czarneczky tábornagyhoz, s azzal közölte felfedezését.

A következő napon a tábornagy több főtisztet a foglyok közül magához hivatott, s felfedte előttük a titkot, hogy érett megfontolás után határozzák el, mitévők legyenek, ha az elégedetlen nemesség részéről felhívást kapnak. Ennek a folyamatában elhatározták, hogy a szövetségesek semmiféle összeesküvésbe nem elegyednek az elégületlenekkel; hanem annyit megígérnek nekik, hogy ha a várost hatalmukba keríthetik, a szabaddá lett foglyok egy hadtestet alakítanak, s megszabadítóikkal közreműködnek, amíg ellenkező rendszabályokat nem kapnak a szövetségesek táborkarától.

Ez ügy vezetése Benyovszkyra lett bízva, s ezt ő a legnagyobb buzgalommal, eszéllyel és éleslátással vitte úgy, hogy a foglyok közül senki sem volt veszélyeztetve, még ha a kormány felfedezi is az összeesküvést. Az elégedetlenek viszont a maguk részéről oly lelkesen vitték a tervüket előre, hogy sikerült nekik a Voronyiec, Belgrád és Kiov kormányzóságaiban levő nemességet, sőt Moszkva nagy részét is annak megnyerni. Csak a kazáni tatárok megjelenésére vártak, akik azt ígérték, hogy kilenc-tízezernyi lovassággal fognak a város előtt mutatkozni.

Így álltak az ügyek november 6-án (1769), amidőn két orosz nemes úr összeveszése rögtöni változást idézett elő; egyikük értesítette a kormányzót, hogy a foglyok a tatárokkal szövetkezve, az ő személye ellen összeesküvést koholnak. Ez a hitszegő Benyovszkyt vádolta be, hogy a saját barátait megmentse. 7-én éjjel 11 órakor kopogtatást hall a gróf a szállása ajtaján. Egész pongyolában lejön a lépcsőn az ajtót felnyitni, s egészen elbámul, mikor egy tisztet lát maga előtt húsz katona kíséretében, aki azzal a kérdéssel fogadja, hogy itthon van-e a fogoly? Amint azt feleli neki, hogy itthon van, a tiszt kikapja a kezéből a gyertyát, s rohan fel a lépcsőn a gróf szobájába, a katonáinak parancsolva, hogy kövessék.

Benyovszky sietett a tiszt tévedését gyorsan hasznára fordítani, s futott egy bizalmas barátja, Wynblath őrnagy szállására, ki szintén fogoly volt. Ott nagy hamar elmondta a kalandját, s azzal rövid tanakodás után, ketten együtt megszöktek Kazánból, a legközelebbi faluban lovakat vettek, s siettek Szebuszkárba. Megérkezésük után azonnal tudósítottak néhány orosz főurat tervük felfedeztetése felől; ezeknek viszont a legnagyobb okuk levén annak a rossz következményeitől rettegni, ha Benyovszkyt elfogják, adtak neki egy podrusát (magyarul: „forspont-cédula"), s azonkívül pénzt és útravaló ruhákat.

Szebuszkárból azután vágtattak Kuszmoden Janszkóiba, ahol gyorspostát fogadtak, s eljutottak Nizsnij Novgorodba. Itt orosz tiszteknek adták ki magukat, kik Kiszlából Pétervárra utaznak, sürgönyt hozva a kormány számára. Itt a vajda még meg is hívta őket magához ebédre, s bőven megvendégelte, s ajánló levelet adott nekik a volodomiri vajdához: ami nagyon üdvösséges volt rájuk nézve, mert anélkül ott bizonyosan elfogták volna őket. Innen megint a lehető legnagyobb gyorsasággal folytatták az útjukat, s éjjel keresztül mentek Moszkván, majd Tver, Velki-Novgorod városain. Végre 19-én megérkeztek Szentpétervárra, ahol a gróf egy vendéglőben megszállt, az őrnagyot komornyikjának adva ki. A legelső kisétálásnál egy német gyógyszerésszel került össze, akivel megértette, hogy ő külföldre szeretne menni a tengeren át: ez őt egy hollandi hajóskapitányhoz utasította.

Benyovszky elment a hajóskapitányhoz, s kérte, hogy vegye fel őt és az inasát a hajójára, mint utazókat, ígért neki Hollandiába megérkezése esetére ötszáz aranyat. A kapitány ráállt az alkura, s minthogy a hajója útra készen állt, találkozót adott a grófnak éjjel tizenkét órára a Néva hídján, ahol ő kísérőjével együtt pontosan meg is jelent. Itt jó ideig türelmetlenül vártak a kapitány megérkezésére, végre előkerült az, s intett a grófnak, hogy jöjjön közelebb, de abban a percben, amidőn az meg akarta neki köszönni a szívességét, előugrott húsz katona a híd zugaiból, a grófot és kísérőjét megragadták, leteperték, megkötözték, s úgy vitték a rendőrfőnök Csecserin gróf elé.

A kihallgatás után a Szent Péter-Pál erődbe vitték a grófot, s ott Wynblathtól elkülönítve, egy földalatti zárkába csukták el. 23-án reggel, elfogatása harmadik napján, nyitották rá először az ajtót, s akkor adtak neki háromnapi éheztetés után egy darab kenyeret és vizet.

December 4-én éjfél után két órakor egy tiszt jött oda hozzá hét katonával, aki levetette róla a láncait, s aztán birkabőr öltözetet adott rá, arra megint felrakatta a béklyóit, s aztán kivezettető a tömlöc udvarára; ott feldobták egy szánkóra, mely elé két ló volt fogva, s azok gyorsan tova röpítették. A sötétség nem engedé, hogy a tárgyakat megkülönböztesse, hanem a sűrű csengettyű-kongás, amit hallott, arra a gondolatra vezette, hogy bizonyosan több szán is jön utána, ami a leverő eszméknek egész sorozatát költé fel lelkében balsorsa fölött.

Utazása elején némi reményt táplált, hogy talán Lengyelországba viszik vissza; azonban napfelköltekor lerontá a reményét azoknak a falvaknak a látása, amiken keresztül kazáni menekülése közben idáig jött, s csak a szomorú bizonyosságot látta maga előtt, hogy a szibériai száműzetés hosszú útját kezdi most meg.

Az orosz vezértiszt, Majenov herceg, a tanács csapatainak hadnagya, kit siralmas állapotjuk megindított, bizalmasan közölte velük, miszerint neki az a rendelete, hogy őket Moszkvába szállítsa, ahonnan Tobolszkba, s tovább Kamcsatkába, száműzetésük véghelyére fognak szállíttatni.

A KAMCSATKAI SZÁMŰZÖTTEK

(Kivonat)

Kamcsatkába érkezte után Benyovszky azonnal tárgyalni kezd a száműzöttek vezetőjével: Hrusztyevvel. Elhatározzák, hogy társaságot alakítanak, mely szabadságuk visszanyerésén munkálkodjék.

A félsziget kormányzójának feltűnik az előkelő, művelt Benyovszky, megfogadja három leánya mellé nyelvmesternek, s felmenteti a kényszermunka alól. A legnagyobb leány, Afanázia bele is szeret a grófba. A kormányzói család rövidesen befogadja körébe, szolgálatai miatt nagyon megkedvelik. Nyilvános iskolát alapít, térképeket rajzol, sőt elkészíti Kamcsatka földjének és népeinek leírását is. A kormányzó e munkától – melyet mint sajátját akar felettesei elé terjeszteni – hivatali előléptetést remél.

KAMCSATKA LEÍRÁSÁNAK KIVONATA

A kamcsatkai félsziget képezi Ázsiának északkeleti határát, s kiterjed az északi szélesség 51. fokától a 62-ig. A nyugati partja nagyon meggörbült, sok öblöt képez, s néhány folyótól van átszelve, melyek között legnagyobb a Bolsa. Az Ohockból érkező hajók e folyóba eveznek be, dagály alkalmával, amikor a víz kilenctől egész tizenegy lábig emelkedik. Nehéz rajta víz ellenében hajózni, a gyors folyása és a sok sziget miatt.

Kamcsatkát sűrűn látogatjuk a hajósaink, mivel tél idején menedéket nyújt nekik. Ez idő szerint az még csak gyűlhelye és raktára a kicserélendő drága prémeknek, melyeket a vadászok a kurili és aleuti szigetekről hoznak; ha azonban az uralkodók jónak találnák telepítvényeket alkotni ezen szigeteken, s Kínával, Japánnal, Koreával és Jedzóval kereskedésbe elegyedni, akkor Kamcsatka nagy gazdagság és jólét kútforrásává lehetne Oroszországra nézve.

Ez a félsziget arra is szolgálhat, hogy Ázsia és Amerika közötti összeköttetést képezzen. – A keleti partokon az egyetlen kényelmes kikötőhely az Avatsa folyónál levő öböl, melyet Rakovának hívnak. Ide a kamcsatkai kormányzó egy szabályszerű várat építtetett, mely annak a bejáratát megvédeni képes.

A forró égöv lakói a napnak köszönik a tűzcsinálás mesterségét, az északiaknak a tüzet a vulkánjaik adják. Én ezt a föld központi tüze kitörésének tartom, s azt hiszem, hogy a tenger is hozzájárul ahhoz, midőn a föld által átszűrt sós részei a mélybe lehatnak.

Nem bocsátkozom tovább a tűzhányók eredetébe, csupán azt akarom megjegyezni, hogy a kamcsatkai félszigeten több mint húsz ilyen létezik, a három legnevezetesebb közülük az Avatsa-, Tolbatsik- és Kameralteria-folyók mellett látható. Ugyanazon őserdő, mely a vulkánokat támasztja, nagy sokaságú meleg vízforrásokat is idéz elő, melyeknek ásványos tulajdonságaik vannak. Az ilyen forrásokból kibugyogó víznek bizonyos fekete tajtékja van, melyből én is szedtem, s igen jól tudtam tintának használni.

Ami a kamcsatkai föld termékenységét illeti, nem tehetem, hogy ellene ne mondjak mindazoknak a tudósításoknak, melyek a hivatalba beküldettek. Minden kísérlet a gabonatermesztésre sikertelen maradt eddigelé, hacsak nem trágyázott földön. Magától termel a föld némi fákat, melyek alkalmasak kunyhó építésére; de hajó építésére egy sem való. E pontban Steller urat meg kell cáfolnom, valamint abban is, hogy ez a tartomány bővelkedik legelőkben, s a szarvasmarha csodálatos nagyságú. Ha az ő idejében volt Kamcsatkában szarvasmarha, úgy annak 1771-ig, amikor én e tartományt beutaztam, el kellett volna szaporodni; én azonban egész Kamcsatkában nem találtam többet öt tehénnél és két tuloknál, melyeket kilenc hónapon át nyírfakéreggel tartanak; mert a július és szeptember hónapokat kivéve itt nincs zöld mező.

Sem az égalja, sem a levegője nem oly enyhe Kamcsatkának, mint azt néhány író állítja. Egy folytonos köd, mely az egész tartományt ellepi, skorbut-féle betegségeket, s más egyéb nyavalyákat idéz elő, melyek a népszaporodást gátolják. A hideg oly szigorú, hogy a legközelebbi telepben több katona az őrálláson megfagyott. A hónak hosszan tartása okozza a sűrűn előforduló vakságot, s a bennszülöttek közül alig haladja meg valaki a negyven évet, anélkül, hogy megvakuljon.

Kamcsatka hoz érceket elő, Avatsa közelében találtam vasat és Girovánál rezet. A hegyekben előfordul a hegyikristály, a kamcsadálok abból készítik a hajító kopjáik hegyét, van zöld és veres válfaja is.

A Kamcsatkában termő fák fajai a törpefenyő, lúc, cédrus, fűz és nyír. A cédrusokon terem valami magtoboz, ami a bennszülötteknek kedves csemegéjük. A fűz és nyír kérgéből készítenek kenyeret. Az egyedüli hasznos növénye e földnek a sarána, mely augusztusban virágzik és gyümölcsözik. A kamcsadálok összegyűjtik ennek a magját, mely tőkehallal összedagasztva valami tésztaformát ad, amit ők nagyon szeretnek; én azonban nemigen tudnám vele az életemet fenntartani. A saránán kívül a kormányzóság még egy másféle növényt is összegyűjtet, a vinováját, melyből pálinkát főzetnek; ez sokat hoz be, de a használata ártalmas, mert ennek a növénynek a mérgéhez semmi sem hasonlítható. A kormányzóság igen okosan tenné, ha ennek a kifőzését megtiltaná, s inkább Európából hozatna be kellő mennyiségű égettbort.

Az állatország gazdagításához Kamcsatka nagyon kevéssel járul. Az első rang a kutyát illeti meg, mely itt a lovat pótolja, s a bőre még ruházatul szolgál holta után. A kamcsatkai ebek nagyok, erősek, és dologkedvelők; opánával tartják őket, ami valami keveréke a poshadt halnak és a nyírfakéregnek, de gyakran maguknak kell az élelmüket keresni, amit a meleg források közelében tenyésző halakból vesznek ki.

A kutya után következik a róka. Ezeknek a szőre sötét, s a kamcsatkai rókaprémmel Szibériának semmi szőrméje sem vetekedhetik.

A kamcsatkai birkának igen jó húsa van, a bőre is becses, még a szarva is kereskedésbe jön; de az utóbbi években nagyon megfogyott a számuk.

A coboly igen el van terjedve, erre pedig bennszülöttek és letelepültek folyton vadásznak. A múlt évben hatezernyolcszázat hoztak piacra.

A marmota irhája igen meleg és könnyű.

A medve igen számos Kamcsatkában. Jó természetű állatok, senkit se bántanak, hacsak önvédelemből nem. A vadászoknak önfenntartásból kell őket üldözni; de sokszor megesik, hogy széttépi a medve a vadászt. Úgy látszik, hogy a medve minden állatnak az életét kíméli, amelyiktől nem fél, s még nem hallották, hogy valaha medve asszonyfélét bántott volna; nyáron jól meghízik, télen aztán lesoványodik.

A kétlakiak közül ismerik itt a tengeri tehenet (rozmárt). Ennek a nősténye elöl bír két tőggyel, s az úszószárnyaival tartja a mellhez a szopós fiait. A franciák síró hangja miatt lamenti-nak hívják. Fekete durva bőre van, oly vastag, mint a cserfahéj, ami képes a fejsze-vágásnak ellenállni. A rozmár agyarait becsesebbnek tartják az elefántcsontnál. Évente kétszázötventől háromszázig ejtenek el itten belőle. A húsa hasonlít a tehénéhez, ha jól kinőtt; a borjúéhoz, amíg fiatal.

Kamcsatkának hódjai is vannak. Ennek az állatnak a szőre olyan lágy, mint a pehely, a fogai kicsinyek és élesek, a farka rövid, lapos, széles, s a végén hegyes. Ezeket itt tőrökkel fogják, s