A fajok eredete II. kötet

CHARLES DARWIN

A FAJOK EREDETE

TERMÉSZETES KIVÁLASZTÁS ÚTJÁN VAGY A LÉTÉRT VALÓ KÜZDELEMBEN ELŐNYHÖZ JUTOTT FAJTÁK FENNMARADÁSA

II.

Fordította:

MIKES LAJOS

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Akadémiai Kiadó Budapest, 1955

Borító: Szabadi Bálint

978-963-344-646-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

VI. FEJEZET

Az elmélet nehézségei

A módosulással járó leszármazás elméletének nehézségei. – Az átmeneti változatok hiánya vagy ritkasága. – Átmenetek az életmódban. – Ugyanannak a fajnak különféle életmódja. – Fajok, amelyeknek szokásai nagyon eltérők rokonaik szokásaitól. – Rendkívül tökéletes szervek. – Az átmenet módozatai. – Nehéz esetek. – Natura non facit saltum. – Csekély jelentőségű szervek. – Szervek, amelyek nem minden esetben teljesen tökéletesek. – A természetes kiválasztás elmélete magában foglalja a típusegység és a létfeltételek törvényét.

Az olvasónak, mielőtt eljutott könyvemnek ehhez a részéhez, bizonyára már rengeteg nehézség ötlött az eszébe. Némelyik közülük olyan komoly, hogy mind a mai napig nem is gondolhattam rájuk némi tétovázás nélkül; legjobb tudásom szerint azonban e nehézségek legtöbbje csak látszólagos, és azok, amelyeknek van alapjuk, szerintem nem döntik meg az elméletet.

E nehézségeket és ellenvetéseket a következő pontokba lehet összefoglalni:

Először: ha a fajok más fajokból finom fokozatokon keresztül származtak, miért nem találunk mindenütt számtalan átmeneti formát? Miért nem zűrzavaros az egész természet, ahelyett, hogy jól meghatározott fajokat találunk?

Másodszor: lehetséges-e, hogy valamely állat, amelynek például olyan a szervezete és az életmódja, mint a denevéré, egy másik, nagymértékben más életmódú és felépítésű állat módosulásából képződött. Hihető-e, hogy a természetes kiválasztás egyrészt olyan jelentéktelen szerveket hoz létre, mint például a zsiráf farka, amely légycsapóul szolgál, és másrészt olyan csodálatos szerveket, mint például a szem?

Harmadszor: vajon az ösztönök megszerezhetők és módosíthatók-e a természetes kiválasztás útján? Mit szóljunk ahhoz az ösztönhöz, amely a méhet sejtépítésre készteti, és amely gyakorlatilag megelőzte kiváló matematikusok felfedezéseit?

Negyedszer: hogyan értsük meg azt a tényt, hogy fajok, ha kereszteződnek vagy terméketlenek, vagy terméketlen utódokat hoznak létre, míg a kereszteződő változatok termékenysége nem csökken?

A két első kérdést ebben a fejezetben, néhány vegyes ellenvetést a következőben, az ösztönt és a hibridképződést pedig a két rákövetkező fejezetben fogjuk tárgyalni.

Átmeneti változatok hiányáról vagy ritkaságáról

Minthogy a természetes kiválasztás csak a hasznos módosulások megőrzésével működik, egy teljesen benépesített vidéken minden új forma arra törekszik, hogy a vele versengő, kevésbé tökéletes szülőformájának és más kevésbé előnyös formáknak a helyét elfoglalja, és végül kiirtsa őket. Így a kipusztulás és a természetes kiválasztás együtt jár. Ha tehát minden fajt valamely ismeretlen törzsalak leszármazottjának tekintünk, akkor nemcsak a törzsalakot, hanem az összes átmeneti alakokat is többnyire megsemmisítette már az új forma képződésének és tökéletesedésének folyamata.

Minthogy azonban az elmélet szerint számtalan átmeneti formának kellett léteznie, miért nem találjuk meg őket mérhetetlen tömegben a Föld kérgébe beágyazva? Helyesebb talán, ha ezt a kérdést a geológiai adatok hiányosságáról szóló fejezetben fogjuk fejtegetni, és itt csak arra hivatkozom, hogy véleményem szerint a felelet erre a kérdésre az, hogy ezek az adatok sokkal hiányosabbak, mint általában feltételezzük. A föld kérge hatalmas múzeum; de természetrajzi gyűjteményei nem teljesek és csak hosszú időközökben gyűjtötték.

De fel lehet vetni azt is, hogy ha adott földterületen különböző, közelrokon fajok élnek, úgy ott jelenleg nyilván sok átmeneti formát kellene találnunk. Vegyünk egy egyszerű esetet: ha északról dél felé utazunk valamely szárazföldön, akkor egymást követő közökben rendszerint közelrokon vagy reprezentatív fajokkal találkozunk, amelyek bizonyára ugyanazt a helyet foglalják el az illető terület természetes háztartásában. Ezek a helyettesítő fajok gyakran találkoznak és egymásba fonódnak; és amilyen mértékben ritkul az egyik, olyan mértékben válik gyakoribbá a másik, amíg az egyik teljesen el nem foglalja a másik helyét. De ha e fajokat összehasonlítjuk ott, ahol vegyesen fordulnak elő, akkor azt látjuk, hogy szervezetük minden részletében általában éppen olyan tökéletesen különböznek egymástól, mint azok a példányok, amelyek az egyes fajok lakóterületének középpontjából valók. Elméletem szerint ezek a rokonfajok közös törzsszülőnek a leszármazottai, és a módosulás során mindegyik alkalmazkodott saját lakóterületének életfeltételeihez, kiszorította és kiirtotta eredeti törzsalakját és mindazokat az átmeneti változatokat, amelyek hajdani és mostani alakja között előfordultak. Ma már nem várhatjuk tehát, hogy mindenütt sok átmeneti változatot találunk, bár bizonyos, hogy ilyen átmeneti formák léteztek, és lehet, hogy megkövesedett állapotban be vannak ágyazva a föld kérgébe. De azokon a közbenső vidékeken, amelyeken az életfeltételek is átmeneti jellegűek, miért nem találunk ma közelrokon közbenső változatokat? Ez a nehézség hosszú ideig sok fejtörést okozott nekem. Azt hiszem azonban, hogy nagyrészt megmagyarázható.

Először is, rendkívül óvatosnak kell lennünk, amikor egy terület mai összefüggő voltából azt következtetjük, hogy hosszú időszakon keresztül összefüggő volt. A geológia arra a feltevésre jogosít fel bennünket, hogy a legtöbb szárazföld még a harmadkor végén is szigetekre darabolódott fel. Az ilyen szigeteken önálló fajok alakulhattak ki anélkül, hogy a közbenső területöveken közbenső változatok létrejöhettek volna. A szárazföld alakjának és az éghajlatnak változásai következtében a ma összefüggő tengerek nyilván még az újabb időkben is kevésbé voltak összefüggőek és egyformák, mint manapság. De nem akarok ezen az úton menekülni a nehézség elől; mert véleményem szerint sok tökéletesen elhatárolt faj alakult ki szorosan összefüggő területeken is, bár kétségtelennek tartom, hogy a ma összefüggő területek hajdani szaggatott állapota lényeges szerepet játszott új fajok kialakításában, főleg oly állatoknál, amelyek szabadon kereszteződnek és vándorolnak.

Ha szemügyre vesszük a fajokat úgy, ahogy valamely tágabb területen manapság eloszlanak, akkor többnyire azt látjuk, hogy egy nagyobb területen meglehetősen számosak, a határterületeken azonban hirtelen csökken a számuk, míg végül teljesen eltűnnek. Ezért két reprezentatív faj között a semleges övezet rendszerint kicsiny ahhoz a területhez képest, amelyen e fajok otthonosak. Ugyanezt tapasztaljuk, ha egy hegyre felfelé kapaszkodunk és néha valósággal szembeszökő – amint A. de Candolle megfigyelte –, hogy milyen hirtelen tűnik el egy közönséges alpesi faj. E. Forbes is észrevette ezt, mikor merítőhálóval kutatta a tenger mélységeit. E tények bizonyára nagyon meglepik azokat, akik az éghajlatban és a külső életfeltételekben látják az eloszlás legfontosabb tényezőit, mivel az éghajlat, a magasság vagy a mélység észrevehetetlen fokozatossággal változik. De ha szem előtt tartjuk, hogy majdnem minden faj – még fő elterjedési helyén is – végtelenül elszaporodnék, ha nem kellene más fajokkal megküzdenie; hogy szinte minden faj más fajokból él, vagy más fajoknak a zsákmánya, egyszóval, hogy minden szerves lény közvetve vagy közvetlenül a legszorosabb kapcsolatban áll más szerves lényekkel, akkor megértjük, hogy valamely vidék lakóinak elterjedése nem kizárólag az észrevehetetlenül változó fizikai körülményektől, hanem nagyrészt olyan fajok jelenlététől függ, amelyekkel táplálkoznak, vagy amelyek őket pusztítják, illetőleg amelyekkel versenyben állanak. Minthogy ezek a fajok már jól meghatározottak, és nem mennek át észrevehetetlen fokozatokkal egymásba, minden faj elterjedése – mivel ténylegesen más fajok elterjedésétől függ – élesen körülhatárolt. Emellett a fajok, elterjedési körük határain, ahol számuk már csökkent, ellenségeik vagy zsákmányuk számában, vagy az évszakok természetében bekövetkezett ingadozás miatt rendkívül könnyen kipusztulhatnak és így geográfiai elterjedésük határai még élesebbé válnak.

Minthogy az összefüggő területen élő rokon vagy egymást helyettesítő (reprezentatív) fajok rendszerint úgy oszlanak el, hogy valamennyinek nagy az elterjedési területe, s két-két elterjedési vidéket aránylag keskeny semleges terület köt össze, amelyen a fajok hirtelenül ritkulnak: ezért, mivel a változatok nem különböznek lényegesen a fajoktól, valószínűleg ugyanaz a szabály lesz érvényes, mind a változatokra, mind a fajokra. Ha egy igen nagy területen élő faj változékony, úgy két változatának két nagy területhez kell hozzáidomulnia, és egy harmadik változatának egy keskeny, közbenső övezethez. A közti változat így kisebb számban fordul elő, mert keskenyebb és kisebb területnek a lakója; gyakorlatilag, amennyire megállapíthatom, ez a szabály érvényes is a természetes állapotban élő változatokra. Ennek a szabálynak meglepő példáit találtam olyan változatoknál, amelyek a Balanus-nemzetség jól jellegzett változatai között átmenetiek. Az adatok, amelyeket Watsontól, dr. Asa Graytől és Wollastontól kaptam, arra vallanak, hogy amikor két különböző forma között közbenső változatok fordulnak elő, ez utóbbiak számszerűleg többnyire ritkábbak, mint az általuk összekapcsolt formák. Ha pedig megbízhatunk ezekben a tényekben és következtetésekben és levonjuk azt a tanulságot, hogy két különböző változatot összekapcsoló változat rendszerint kisebb számban élt, mint azok, amelyeket összekötött, akkor megérthetjük, hogy miért nem maradnak fenn hosszú ideig a közbenső változatok; s miért általános az a szabály, hogy hamarabb pusztulnak ki és tűnnek el, mint azok a formák, amelyeket eredetileg összekötöttek.

Amint már megjegyeztük, a kisebb számban előforduló formákat inkább fenyegeti a kipusztulás veszélye, mint a nagyobb számban létezőket, és ebben a különleges esetben a közbenső forma rendkívül nagy mértékben ki van téve a két oldalon élő rokon formák betöréseinek. Még sokkal fontosabb körülmény azonban, hogy a további módosulás folyamata alatt – amelynek révén, feltevésünk szerint, a két változat két külön fajjá alakul át és tökéletesedik – annak a kettőnek, amely nagyobb számban fordul elő, mert nagyobb területen lakik, előnyösebb helyzete lesz a közbenső változattal szemben, amely a keskeny és közti zónában kisebb számban él. A nagyobb számban előforduló formáknak nagyobb a kilátásuk arra, hogy bármely időszakon belül további kedvező változást nyújthatnak a természetes kiválasztás számára, mint a ritkább és kisebb példányszámú formáknak. Így tehát az élet versenyében a közönségesebb formák arra törekednek, hogy leverjék és kiszorítsák a kevésbé közönségeseket, mert ezek lassabban módosulnak és tökéletesednek. Véleményem szerint itt ugyanaz az elv érvényesül, amelynek megfelelően a közönséges fajok – mint a második fejezetben kimutattuk – minden vidéken átlagosan nagyobb számú jól kifejezett változatot hoznak létre, mint a ritkább fajok. Hogy megvilágítsam azt, amit gondolok, tegyük fel, hogy három juhfajtát kell tartanunk, amelyek közül az egyik terjedelmes hegyvidékhez, a másik aránylag keskeny, dombos területhez, a harmadik pedig a hegy lábánál elterülő hatalmas síksághoz alkalmazkodott, és tételezzük fel, hogy mind a három vidék lakói egyforma szívóssággal és ügyességgel iparkodnak nyájaikat kiválasztás útján tökéletesíteni; ebben az esetben a hegyvidéki és a síksági nagy nyáj tulajdonosok kedvezőbb helyzetben lesznek, mert gyorsabban tökéletesíthetik juhaikat, mint a közbenső, keskeny, dombos területen lakó kis nyájtulajdonosok; ennek az lesz az eredménye, hogy a tökéletesedett hegyi vagy síksági fajta csakhamar elfoglalja a dombvidéki, elmaradottabb fajtának a helyét; így az a két fajta, amely eredetileg is nagyobb példányszámban fordult elő, szoros érintkezésbe kerül egymással anélkül, hogy közéjük ékelődnék a kiszorított közbenső dombvidéki fajta.

Összefoglalva, az a véleményem, hogy a fajok elég jól elhatároltak lehetnek, nem pedig kibogozhatatlan káoszai egyetlen korszakban sem változó és közbenső tagoknak.

Először azért, mert új változatok csak igen lassan képződnek, hiszen a változás lassú folyamat, és a természetes kiválasztás mindaddig tehetetlen, amíg a fajra kedvező egyéni különbségek vagy eltérések nem fordulnak elő, és amíg valamely hely a vidék természet-közösségének lakói közül egynek vagy többnek valamely módosulásával jobban be nem tölthető. Márpedig az ilyen új helyek kialakulása az éghajlat lassú változásától, vagy új lakók esetleges bevándorlásától, és valószínűleg még jelentősebb mértékben attól is függ, hogy a régi lakók némelyike lassan módosul, s az így keletkezett új formák kölcsönhatásba kerülnek a régiekkel. Úgyhogy bármely vidéken és bármikor csak kevés olyan fajt találunk, amely a struktúrának bizonyos fokig maradandó, csekély módosulásait mutatja fel; és ez valóban így is van.

Másodszor: minden bizonnyal gyakori eset, hogy jelenleg összefüggő területek a jelen korszakon belül elszigetelt részekből állottak, amelyeken számos forma, különösen olyan osztályok körében, amelyek minden szülés előtt párosodnak és sokat vándorolnak, elkülönítve is eléggé határozottan kialakulhatott úgy, hogy reprezentatív fajoknak tekinthessük őket. Ebben az esetben a különböző reprezentatív fajok és közös ősszülőjük között régebben a földterület minden egyes elszigetelt részén közbenső változatoknak kellett élniük, de ezek a természetes kiválasztás folyamata közben kiszorultak a helyükből és kipusztultak, úgyhogy most már hiába keresnők őket élő állapotban.

Harmadszor: amikor valamely szorosan egybefüggő területnek különböző részein két vagy több változat alakult ki, valószínű, hogy a közbenső változatok először a közbenső övezetekben képződtek, de ezek általában csak rövid ideig létezhettek. Ezek a változatok ugyanis a már kifejtett okok következtében (mégpedig annak alapján, amit a közelrokon vagy reprezentatív fajok, úgyszintén az elismert változatok tényleges eloszlásáról tudunk), kisebb számban élnek a közbenső övezeteken, mint azok a változatok, amelyeket összekapcsolnak. Már csak ezért is pusztulnak esetenként könnyebben a közbenső változatok; és a természetes kiválasztás útján való további módosulásuk közben csaknem bizonyos, hogy leverik és kiszorítják őket azok a formák, amelyeket összekapcsolnak; mert ezeknek, minthogy nagyobb a számuk, általában több változatuk is van s a természetes kiválasztás útján tovább tökéletesednek és további előnyökre tesznek szert.

Végezetül pedig, ha elméletem helytálló, akkor nemcsak egy időszakban, de minden időben számtalan közbenső változatnak kellett léteznie, amelyek szorosan egymáshoz kapcsolták a csoport valamennyi faját; ámde éppen a természetes kiválasztásnak a folyamata, mint már gyakran megjegyeztük, szakadatlanul arra törekszik, hogy kiirtsa a szülőformákat és a közbenső tagokat. Ennek következtében egykori létezésük bizonyságait csupán az ősmaradványok között találhatjuk meg, amelyek, mint egy későbbi fejezetünkben majd kimutatjuk, csak rendkívül hiányosan és összefüggéstelenül maradtak fenn.

Oly szerves lények eredetéről és átmeneteiről, amelyeknek sajátos az életmódjuk és szervezetük

Nézeteim ellenzői azt a kérdést tették fel, hogy miként változott át például valamely szárazföldi ragadozó vízi ragadozóvá és hogyan élhetett átmeneti állapotban? Könnyen kimutathatnám, hogy ma is vannak ragadozó állatok, amelyek közeli átmeneti fokozatokat mutatnak fel a szigorúan szárazföldi életmódtól egészen a vízi életmódig. És minthogy valamennyien küzdenek a létért, világos, hogy mindegyiknek jól kellett alkalmazkodnia a maga helyéhez a természetben. Vegyük szemügyre az észak-amerikai nyestet, a Mustela vison-t, amelynek úszóhártyás a lába, de bundája, kurta lábai és farkformája tekintetében vidrára hasonlít. Nyáron ez az állat víz alá bukva halra vadászik, ebből él, de a hosszú tél idején elhagyja a befagyott vizeket, és mint más görényféle, egerekkel és szárazföldi állatokkal táplálkozik. Ha más példát választva azt kérdezték volna, hogy valamely rovarevő négylábú hogyan alakulhatott át repülő denevérré, a kérdésre sokkal nehezebb lett volna válaszolnom. Azt hiszem azonban, hogy az ilyen nehézségeknek nincs nagy jelentőségük.

Itt és más esetekben is igen hátrányos helyzetben vagyok, mert a sok összegyűjtött érdekes eset közül csak egy-két példát hozhatok fel a rokonfajok átmeneti életmódjára és felépítésére, valamint ugyanannak a fajnak különféle szokásaira vonatkozólag, akár állandók, akár esetlegesek ezek. Úgy hiszem, hogy csak az ilyen példák hosszas felsorolása elegendő a nehézség elhárítására olyan különleges esetben, amilyen a denevéré.

Vegyük csak szemügyre a mókusfélék családját; itt a legfinomabb fokozatokkal találkozunk, olyan állatoktól kezdve, amelyeknek csak enyhén lapos a farkuk, vagy olyanoktól, amelyek testének hátsó része, mint Sir J. Richardson megjegyezte, meglehetősen széles és az oldalukon eléggé bő a bőrük, egészen az úgynevezett repülő mókusokig. A repülő mókusok végtagjait, sőt a farkuk tövét is széles bőrredő köti össze, amely ejtőernyőül szolgál., melynek segítségével ezek az állatok meglepő távolságra siklanak a levegőben egyik fáról a másikra. Kétségtelen, hogy ez a szerkezet minden mókusfélének hasznára van a maga hazájában, mert segítségével menekülhet a ragadozó madarak vagy vadak elől, gyorsabban gyűjtheti össze a táplálékát, vagy – amint joggal feltételezzük – csökkenti az esetleges zuhanások veszedelmét. Ebből azonban még nem következik, hogy minden egyes mókus felépítése a lehető legjobb minden lehetséges körülmény között. Ha az éghajlat és a növényzet megváltozik, ha új rágcsáló vetélytársak vagy új ragadozók vándorolnak be, vagy a régiek módosulnak, akkor az analógiák alapján azt kell feltételeznünk, hogy legalábbis egyes mókusfélék számban megcsappannak, vagy talán ki is pusztulnak, hacsak felépítésükben ők maguk nem változnak és nem tökéletesednek megfelelő módon. Ezért nem találok nehézséget abban, hogy különösen az életfeltételek változása esetében szakadatlanul azok az egyedek maradnak meg, amelyeknek egyre terjedelmesebbek az oldalredői, hiszen minden módosulás hasznos és mind öröklődik, amíg a természetes kiválasztás e folyamatának felhalmozott eredményei révén ki nem alakul a tökéletes, úgynevezett repülő mókus.

Figyeljük meg most a Galeopithecust, az úgynevezett repülő makit, amelyet régebben a denevérek közé soroltak, de ma úgy vélik, hogy a rovarevők közé tartozik. Igen széles oldalsó bőrredő nyúlik állkapcsa szögletétől a farkáig, amely magába zárja a lábait és ezek megnyúlt ujjait is. Az oldalhártyának feszítő izma is van. Ma már nem kötik össze a Galeopithecust a többi rovarevővel siklórepülésre alkalmas szerkezetek fokozatos láncszemei, mégis könnyen feltételezhető, hogy ilyen láncszemek valaha léteztek, és mindegyik ugyanolyan módon alakult ki, mint a kevésbé tökéletesen sikló mókusok; és e struktúra valamennyi fokozata hasznos volt tulajdonosának. Még abban a feltevésben sem látok áthághatatlan akadályt, hogy a Galeopithecus bőrredővel összekötött ujjai és mellső végtagjai pusztán a természetes kiválasztás révén nagyon megnyúlhattak; ez pedig, amennyiben a repülés szerveit tekintjük, átváltoztathatta volna az állatot denevérré. Bizonyos denevéreknél, amelyeknél a szárny hártyája a váll csúcsától a farkig terjed és magába zárja a hátsó lábakat is, talán még fellelhetők annak a berendezésnek a nyomai is, amely eredetileg inkább a levegőben való siklást, nem pedig a repülést tette lehetővé.

Ha tíz-tizenkét madárnem kiveszne, vajon ki merné feltételezni, hogy olyan madarak is éltek valaha, amelyek szárnyukat csupán csattogtatásra használták, mint a busafejű kacsa (Micropterus Eytoni); vagy úszóknak a vízben, és mellső lábaknak a szárazon, mint a pingvin; vagy vitorlának, mint a strucc, de semmiféle szárnyműködésnek megfelelő célra, éppúgy, mint a kivi (Apteryx)? És mégis, e madarak mindegyikének megfelelő a szervezete a saját életfeltételei között, hiszen valamennyinek küzdenie kell a létért; de nem szükségszerűen a lehető legtökéletesebb az összes lehető körülmény között. E megjegyzésekből nem szabad arra következtetnünk, hogy a szárnyszerkezet fokozatai közül, amelyekre itt hivatkoztam, s amelyek talán kivétel nélkül a nemhasználat eredményei, bármelyik is azt a lépcsőfokot jelzi, amelyen át a madarak tökéletes repülőképességüket ténylegesen elérték; arra jók azonban, hogy lássuk, milyen sokféle módja lehetséges, legalábbis – az átmenetnek.

Ha látjuk, hogy az olyan vízben lélegző osztályoknak, mint a Crustacea és a Mollusca, egyes tagjai a szárazföldi életmódhoz alkalmazkodtak; és ha látjuk, hogy vannak repülő madarak és emlősök, a legkülönfélébb típusú repülő rovarok és régebben voltak repülő hüllők is, akkor elképzelhető, hogy a repülő halak, amelyek csapdosó mellúszóik segítségével lassan emelkedve és fordulva messzire siklanak a levegőben, könnyen módosulhattak volna tökéletesen szárnyas állatokká is. Ha ez valóban megtörtént volna, ki merne arra gondolni, hogy ezek a szárnyas állatok egy korai átmeneti állapotban a nyílt tenger lakói voltak, és kezdődő repülőszerveiket – amennyire tudjuk – kizárólag arra használták fel, hogy más halak elnyelő torka elől meneküljenek?

Ha azt látjuk, hogy valamely szerv nagymértékben tökéletesedett valamely különleges célra – így például a madárszárny a repülésre –, akkor tartsuk szem előtt, hogy azok az állatok, amelyeknél a kérdéses szerv korai átmeneti fokozatai mutatkoztak, ritkán maradtak fenn a mai napig, hiszen kiszorították őket utódaik, amelyeket a természetes kiválasztás fokozatosan tökéletesített. De arra is következtethetünk, hogy korai korszakokban nagy számban, és számos egymásnak alárendelt formában, igen különböző életmódhoz alkalmazkodott szervezetek között átmeneti alakok ritkán alakulhattak ki. Visszatérve a repülőhal képzelt példájához, nem tartom nagyon valószínűnek, hogy valóságos repülőképességgel rendelkező halak sokféle, egymásnak alárendelt formában keletkezhettek, hogy különböző módon szerezték meg különféle zsákmányukat a szárazon és a vízben, amíg repülőszerveik olyan tökéletesek nem lettek, hogy általuk a létért való harcban határozott előnyre tettek szert más állatokkal szemben. Ezért kevés reményünk van arra, hogy a struktúra átmeneti fokait szemléltető fajokat ősmaradványok formájában találjunk, minthogy az ilyen fajok kisebb számban éltek, mint a teljesen kifejlődött struktúrával rendelkező fajok.

Két vagy három példát szeretnék megemlíteni egy adott faj egyedeinek különfélévé vált és megváltozott életmódjára vonatkozóan. A természetes kiválasztás minden esetben könnyen hozzáidomíthatja az állat szervezetét megváltozott szokásaihoz, vagy különböző szokásai közül kizárólag az egyikhez. Bajos azonban eldönteni – és számunkra nem is lényeges –, hogy általában a szokás változik-e meg először és csak azután a szervezet felépítése, vagy a felépítés csekély módosulásai vezetnek-e a szokások megváltozására; valószínű azonban, hogy mind a kettő csaknem egyidejűleg módosul. Ami a megváltozott szokásokat illeti, elegendő, ha arra a sok angliai rovarra utalok, amelyek ma külföldi növényekkel vagy kizárólag mesterséges anyagokkal táplálkoznak. A különféle szokásokról számtalan példát lehetne felhozni: gyakran megfigyeltem Dél-Amerikában egy gébicsfélét (Saurophagus sulphuratus), amely olykor vércse módjára lebegett egy hely fölött, majd egy másik hely fölé repült, máskor pedig őrt állt a víz szélén, s azután belecsapott a vízbe, mint a jégmadár a hal után. Hazánkban a széncinege (Parus major) ide-oda mászik az ágakon, csaknem úgy, mint a fakúsz; néha gébics módjára apró madarakat öldös, beverve a fejüket, s többször láttam és hallottam, amint a tiszafa magvait kalapálta egy gallyon, s úgy törte fel azokat, mint a kékcsuszka. Hearne Észak-Amerikában megfigyelte, hogy a fekete medve órák hosszat úszott tátott szájjal és így szinte cet módjára fogta a vízi rovarokat.

Minthogy néha megfigyelhetjük, hogy egyes példányok szokásai elütnek fajuk többi egyedének és a nemük más fajainak szokásaitól, azt várhatnánk, hogy az ilyen egyedek alkalomadtán új fajokat hozhatnak létre, amelyeknek rendellenes szokásaik vannak, a szervezetük felépítése pedig kisebb vagy nagyobb mértékben eltér a típusétól. Ilyen esetek csakugyan előfordulnak a természetben. Lehet-e az alkalmazkodásnak szebb példája, mint a harkály, amely a fákon kúszik és rovarokat fogdos a kéreg repedéseiben? Vannak azonban Észak-Amerikában olyan harkályok, amelyek főként gyümölccsel táplálkoznak, és vannak olyanok is, amelyeknek meghosszabbodott a szárnyuk, s amelyek röptében fogják a rovarokat. La Plata síkjain, ahol úgyszólván alig nő fa, él egy harkályféle (Colaptes campestris), amelynek két ujja előre áll, kettő pedig hátra, a nyelve hosszú és hegyes, a farktollai hegyesek és elég merevek ahhoz, hogy a madarat függőleges helyzetben megtámasszák egy karón, de nem oly merevek, mint a tipikus harkályoké, a csőre pedig egyenes és erős. És bár csőre nem oly egyenes és nem is oly erős, mint a tipikus harkályoké, ahhoz elég erős, hogy belefúrjon a fába. Ezek szerint ez a Colaptes struktúrája minden lényeges részében harkály. Még oly jelentéktelen bélyegekben is, mint a színezet, a rikácsoló hang és a hullámos repülésmód, közeli vérrokonsága a mi közönséges harkályunkkal nyilvánvaló. Ez a Colaptes azonban, amint azt a saját megfigyeléseim és a pontos Azara megfigyelései alapján határozottan állítom, egyes nagy területeken soha nem kúszik a fákon és fészkét a parti üregekben készíti! Más vidéken azonban ugyanez a harkályféle Hudson szerint a fákon él és fészke számára lyukat fúr a fa törzsébe. E nemzetség változatos szokásaival kapcsolatban még egy példát szeretnék megemlíteni. De Saussure leírt egy mexikói Colaptest, amely lyukakat fúr a kemény fába, hogy azokban makkot raktározzon el.

A vészmadarak leginkább levegő- és óceánkedvelő madarak, de a Tűzföld csendes szorosaiban, a Puffinuria berardit, általános szokása, bámulatos merülő képessége, úszása, és – ha menekülnie kell – repülése alapján, bárki könnyen alkának vagy búvármadárnak nézhetné. Lényegében azonban vészmadár, csakhogy szervezetének több része az új életmódhoz való alkalmazkodás következtében alaposan módosult, míg a La Plata-i harkály felépítése csak csekély mértékben változott. Ami a vízirigót illeti, még a tetemének vizsgálata alapján sem gyanítaná a legélesebb szemű megfigyelő sem, hogy víz alatti életmódot folytat, pedig ez a madár, amely rokona a rigócsaládnak, búvárkodásból él, miközben szárnyát a víz alatt használja, és lábaival köveket ragad meg. A hártyás szárnyú rovarok (Hymenoptera) nagy rendjének minden tagja szárazföldi állat, a Proctotrupes-genuson kívül, amelyről Sir John Lubbock megállapította, hogy vízi életmódot folytat; gyakran száll a vízbe és búvárkodik, miközben nem a lábait, hanem a szárnyait használja és négy órát is a víz alatt tölt. Felépítésében azonban semmi nyoma sincs a rovar rendellenes életmódjával kapcsolatos elváltozásnak.

Aki azt hiszi, hogy minden lény olyannak teremtődött, amilyennek most látjuk, az alkalmasint meglepődhetett, amikor olyan állatra bukkant, amelynek életmódja és felépítése nincsen összhangban. Mi lehet nyilvánvalóbb, mint az, hogy a kacsa- és lúdfélék úszóhártyás lába úszásra való? És mégis vannak úszóhártyás lábú hegyi ludak, amelyek csak elvétve mennek a víz közelébe; Audubonon kívül még senki sem látta, hogy a fregattmadár, amelynek mind a négy lábujját úszóhártya köti össze, leereszkedik az óceán tükrére. Másrészt a búvármadarak és a szárcsák főleg vízi madarak, bár ujjaikat csak szegélyezi az úszóhártya. Mi lehetne nyilvánvalóbb, mint hogy a gázlók (Grallatores) hártya nélküli hosszú ujjai arra valók, hogy ingoványokon és úszónövényeken járjanak? A vízityúk és a haris is ennek a rendnek a tagjai, de az előbbi szinte éppen úgy vízi szárnyas, mint a szárcsa, a másik pedig csaknem úgy szárazföldi madár, mint a fürj vagy a fogoly. Ilyen esetekben – és még sokat lehetne felhozni – a szokások megváltoztak anélkül, hogy megfelelő módon megváltozott volna a szervezeti felépítés is. A hegyi lúd úszóhártyás lábáról elmondhatjuk, hogy bár struktúrában nem is, de a működésben csaknem elcsökevényesedett. A fregattmadár ujjai közötti mélyen bevágott hártya arra vall, hogy a felépítés változása megkezdődött.

Az, aki hisz a teremtés külön-külön és megszámlálhatatlan aktusaiban, azt mondhatja erre, hogy ezekben az esetekben a Teremtőnek abban telt