A nagy kalandor - A kubai véreb

BARSI ÖDÖN

A nagy kalandor

–

A kubai véreb

fapadoskonyv.hu

2013

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-120-4

© Barsi Ödön jogutóda

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A NAGY KALANDOR

Rodriguez (Barsy) Endre

I. FEJEZET

„…Két lövés dördült el… A szőke grófnő halványan támaszkodott a falhoz… A revolver kiesett remegő kezéből és tágra nyitott szemmel meredt az álarcos férfira.

A férfi halkan nevetett.

– Gondolhatta volna, asszonyom, hogy vaktöltényeket csempésztem a revolverébe!…

– Mit akar tőlem?!

– Semmi rosszat, asszonyom – válaszolta az álarcos. – Mikor beléptem ide, lopni akartam… de most, hogy megláttam Önt, asszonyom…

– Ne folytassa! Először lopni akar, azután udvarolni kezd.

– A kettő nem zárja ki egymást – mondta a férfi nyugodtan. – Szerelmes vagyok önbe, asszonyom… Szerelem az első pillantásra!

– Elég, hogy merészel így beszélni? Ha a férjem megtudja!

– Nem fogja megtudni… Hallgasson rám, szép Germaine…

– Oh, a nevemet is tudja?

– Természetesen, én mindenkit ismerek… Szeretlek, szép Germaine!…

– Még tegezni is mer!

– Igen tegezlek… – A férfi hangja már csak halk, forró suttogás volt. – Észvesztően szép vagy, Germaine…"

Daisy bosszúsan csukta be a könyvet és az ajtó felé fordult. Nem szerette, ha olvasás közben megzavarják. Éppen a legizgalmasabb jelenetnél tartott, mikor a kopogást meghallotta.

– Szabad – mondta idegesen és összekuporodott a széles kereveten.

Herbert Smith, a Smith-féle rágógumigyárak boldog tulajdonosa sietve lépett a szobába. Köpcös termetén kék csíkos pizsama feszült. Az alacsony, kövér, kopaszodó és kissé asztmás ember nem tartozott a férfiszépségek közé. Rossz szokásai közé tartozott, hogy húsos ajkát állandóan mozgatta, levegő után kapkodva, mint a szárazra tett hal. Beavatottak azonban tudták, hogy a milliomos ilyenkor az elpusztíthatatlan Smith-féle rágógumival bajlódik, amely rendszerint a fogaira tapadt.

– Ismét detektívregényeket olvasol? – kérdezte recsegő hangján és rosszalló tekintetet vetett lányára, aki még mindig kezében tartotta a könyvet.

– Igazságtalan vagy, papa… Az csak nem bűn, hogy szeretem a detektívregényeket? Egyébként mi újság?

Herbert Smith leült lánya mellé és nagyot sóhajtott.

– Ma ismét levelet kaptam a Palace Hotel igazgatójától. Érdeklődött, hogy mikor érkezünk.

– Egyelőre nem mozdulok el innen – jelentette ki Daisy határozottan. – Örülök, hogy erre a bájos, romantikus helyre bukkantam.

A milliomos kétségbeesetten tekintett a mennyezetre, ahol éppen néhány százlábú tartott versenyfutást.

– Itt vesztegelünk ezen az elátkozott helyen, nincs strand, nincsen mondén élet! Mindössze pár rozzant halászbárka. Velencében most kezdődik az igazi szezon. Csak nem kívánsz magadnak romantikusabb helyet, mint Velence? A kivilágított Dózse-palota, a Szent Márk-templom… a gondolák… a Lidó…

– Elég, papa – mondta Daisy hidegen –, Velencével torkig vagyok. Meguntam az angolokat, akik állandóan fényképeznek, mindent lefényképeznek, ami az útjukba esik. San Marcot, a Campanilét, a Dózse-palotát… és engem. Meguntam az örökké fecsegő franciákat, de legjobban a Lidón pöffeszkedő amerikaiakat, akik azt hiszik, hogy dollárral mindent meg lehet vásárolni!

A milliomos kedvetlenül hallgatta Daisy szóáradatát és azon törte fejét, hogy miképpen vehetné rá lányát az elutazásra.

– Ma hallottam, hogy ez a fogadó azelőtt Várkastély volt. Nagyon rosszhírű várkastély…

– Ez igaz? – kérdezte a lány felcsillanó szemmel.

– Igaz – válaszolta a kövér emberke gyanútlanul. Egész Pirano rablófészek volt valamikor.

– Hála Istennek! – kiáltotta Daisy lelkendezve. – Rablófészek! Milyen nagyszerű lehetett, amikor a zord kalózok hazatértek a zsákmánnyal. A kis bárkákon halálfejes lobogókat lengetett a szél… Óh, papa, most már egyáltalán nem utazom el innen!

Herbert Smith megtörve tekintett lányára, aki egyre jobban lelkesedett:

– Óh, papa… Szinte magam előtt látom az elrabolt asszonyokat és lányokat. A kalózok nagy tüzet gyújtanak a parton és győzelmi táncot lejtenek… Ott, ahol most a piazzán Tartini szobra áll, valamikor a rablott kincseket halmozták fel… Eddig is szerettem Piranót, de most még jobban és itt akarok maradni… Gyere papa, most lemegyünk csónakázni!…

Smith papa sóhajtott.

– Legalább a fürdősapkád vedd fel! Olyan kócos vagy, mintha sohasem fésülködnél!

A lány nevelve rázta meg szőke hajfürtjeit. Égszínkék szeme ragyogott az örömtől. Atyját, karjába kapaszkodva, húzta magával.

*

Daisy kitágult szemmel élvezte az esti hangulatot. A kis házak ablakaiban rőt fények pislogtak. A part felé haladó halászhajók sötét vitorlái lomhán hajoltak féloldalra. New Yorkban, a Smith-féle felhőkarcoló tetején épített pálmakertben korántsem érezte magát ilyen boldognak.

A kis olasz pincér fürgén hordta körül a tálakat, melyekben pirosra főtt rákok, fehér húsú polipok és különböző halak díszelegtek. A teraszon a szokott társaság üldögélt.

Miss Merfield, az idős angol vénkisasszony, aki megvetette az olasz kosztot, különösképpen pedig a halakat, legszívesebben marhahúst evett, ritkábban nyulat. Egyes rosszmájú vendég szerint Miss Merfield illúzió áldozata volt. Pirano környékén szarvasmarhát és nyulat soha sem lehetett látni. Szamár és macska viszont bőven akadt.

Közvetlen Miss Merfield asztala mellett ült dr. Brause, a kis német fogorvos és szokásához híven vágyakozó pillantásokat vetett Daisyre.

Senor Damaras, mexikói nagykereskedő, tudomást sem vett a többiekről, és látható élvezettel boncolta fel egy szerencsétlen tengeri rák tetemét. Hatalmas barna bőrű férfi volt. Bozontos haja már őszülni kezdett.

Közvetlen az ajtónál francia házaspár ült: monsieur Gerald, az ismert hadseregszállító és felesége. A férfi mozgékony, róka-arca nem volt szimpatikus. Madame Gerald viszont csúnya volt. Nagyon csúnya. Kellemetlen sasorra egy középkori zsoldosnak is becsületére vált volna. Kiadós szeplőit a vastag festékréteg sem tudta egészen elfedni. Úgy pöffeszkedett ízléstelen mályvaszínű ruhájában, mint egy elhízott szépségkirálynő. Hájas kezével szeretettel simogatta a nyakában lévő gyöngysort, amelyről már mindenki tudta, hogy férje árverésen vette 925 000 frankért.

Daisy türelmetlenül várta a vacsora végét, hogy ismét kedvenc könyveibe temetkezhessen. Herbert Smith lassan és megfontoltan evett. Elvei közé tartozott, hogy az evést nem szabad elsietni, mert semmi sem olyan ártalmas a gyomornak, mint a megrágatlan étel. A milliomos elszántan birkózott a szívós poliphússal, melynek íze és rugékonysága a rágógumival vetekedett.

Miss Merfield, a csontos angol vénkisasszony, aki elvből ellensége volt minden változatosságnak, felháborodva állapította meg, hogy a vacsoránál újabb vendég jelent meg. Az igazgató az egyik asztalhoz vezette az ismeretlent, akit excellenciás úrnak szólított.

A kegyelmes úr csakhamar békésen falatozott és buzgón öblögette torkát a kitűnő olasz borral

– Olyan, mint egy száműzött herceg – állapította meg madame Gerald.

– Nagyon ismerős az arca – töprengett monsieur Gerald. – Feltétlenül láttam már ezt az embert!

– Bizonyára az orleansi herceg estélyen találkoztatok! – vélekedett a francia nő feltűnően hangosan, miközben hódító pillantást vetett az excellenciás úrra.

Az excellenciás úr hirtelen felállt és néhány lépést tett Geraldék felé. Feltette monokliját.

– Csak nem Gerald úr? – kérdezte hamisítatlan párizsi kiejtéssel.

A hadseregszállító zavartan állt fel és akaratlanul mélyen meghajolt.

– Parancsoljon helyet foglalni méltóságod… pardon… akarom mondani, excellenciád.

– Hagyjuk a címeket! – mondta az excellenciás úr leereszkedőn. – Talán kedves neje őnagysága?

Madame Gerald csábító mosollyal nyújtotta kézcsókra kezét az excellenciás úrnak és diadalmas pillantást vetett a többi vendégre.

Monsieur zavarban volt. Az előkelő vendég arcára határozottan emlékezett, de fogalma sem volt, hogy hol és milyen körülmények között látta. Szerencsére az nem vette észre zavarát.

– Nos, hogy mulattak a télen? – kérdezte nyájasan és leereszkedő mozdulattal megveregette Gerald hátát.

– Nagyon jól… illetve…

– Fogadni mernék, hogy nem tudja, ki vagyok! – recsegte előkelően.

A kis francia elvörösödött. Az excellenciás úr hanyagul legyintett.

– Nem tesz semmit, kedves Gerald… Törje csak egy kicsit a fejét… Nos madame, hogy érzi magát Piranóban? – és halkan tovább beszélgettek Geraldnéval.

Signore Monti, a hotel érdemes igazgatója, mosolygó arccal járt vendégei között és kívánságaik felől tudakozódott. Miss Merfield lesújtó pillantást vetett az igazgatóra és izgatott hangon magyarázta, hogy a nyúlgerinc nincs egészen átsülve.

Kis idő múlva újabb vendégek érkeztek. Daisy nem akart hinni szemének, mikor az ajtóban egy karcsú, magas fiatalember jelent meg egy alacsony, kopasz úr társaságában.

A fiatalember hódító jelenség volt. Szabályos arca, csillogó szeme, gondosan hátrafésült fekete haja, első pillantásra megnyerte Daisy tetszését.

– Megyünk? – kérdezte Herbert Smith, és gondosan összehajtotta szalvétáját.

– Nem! – válaszolta a lány és leplezetlen csodálattal szemlélte a jövevényt, aki társával a szomszédos asztalnál foglalt helyet. A kopasz emberke buzgón magyarázott valamit, a fiatalember unottan figyelte. Daisy csak egyes szavakat bírt elcsípni diskurzusukból,