Kalandok és kalandorok

MOLY TAMÁS

AZ UTOLSÓ PILLANATBAN

Vörösbegy újabb kalandjai

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

ISBN 978-963-299-940-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

VASÁRNAP

A sikítás.

Vasárnap, 23 óra 44 perckor tört ki élesen a sikítás, a kétségbeesett rémület jaja egy vonzóan csinos fiatal hölgy szájából. Belehasított a száguldó keleti expressz egyenletesen dübörgő vad zakatolásába. Nem hallották, csak abban az elsőosztályú fülkében, ahol még ketten voltak: egy nagyon elegáns és nagyon szép fiatal hölgy, s egy hatalmas termetű, tagbaszakadt, széles vállú férfi.

Előzően meg ez történt:

A vámvizsgálat a határállomáson szerencsésen leviharzott. A mindenféle izgalom elült. A keleti expressz hatalmas gőzgépe vígan elkurjantotta magát és hamarosan belejött a kellő lendületbe, mert vágtató iramban meg kell tennie hatvannégy kilométert ötvenhat perc alatt. Az út derekán tehát percenként le kell vágtatnia másfél kilométert, vagy ha úgy tetszik, másodpercenként huszonöt métert. A kerekek egyre gyorsabban forogtak, a dübörgés elérte megkívánt ritmusát, a kis vagonsor tovarepült az acélpályán. Jókedvű muzsika az, amikor a vonat tovaszáll, s az ablakon túl a táj, melyre régen ráborult a téli nappal sötétje, csak mindenféle apró, s jelentéktelen fényeivel tudja jelezni szerényen, hogy létezik, s mintha még így is eszeveszetten rohanna arra, ahonnan a száguldó kocsisor hozza utasait. Csöndes kis állomások, néhány fehér és színes lámpáikkal, mintha áldozatul esnének a vágtató vasszörnyetegnek, mely rájuk veti magát és végez velük egy szempillantás alatt és eltünteti a gyámoltalan kis állomást, mint egy zavaros álomképet. Bűvészkedik és egymaga szolgáltatja mutatványaihoz a zenét is – fütyül, kurjongat és vígan zakatol – vígan zakatol.

Hiába próbál meg mindent, most már nem tudja lekötni közönsége érdeklődését. Az utasok már régen ráuntak erre a mutatványra, volt rá alkalmuk bőven Berlin óta. Csöndesen ülnek és olvasnak, bóbiskolnak, megadással várják, hogy leperegjenek az utolsó negyedórák.

Az egyik elsőosztályú fülkében az ablaknál egy vonzóan csinos, fiatal hölgy, érdeklődéssel olvas egy amerikai regényt. A könyv leköti figyelmét teljesen. Bizony, érdekes lehet, mert az olvasó felpillant, körülnéz gyorsan, megállapítja, hogy senki sem törődik vele és most megnézné, hogyan is végződik a regény, ki az az érdekes fiatalember, aki… de nem nézi meg mégsem. Vele átellenben ugyanis ül egy bár egyszerűen, de választékosan öltözött fiatal úr.

Ez a fiatal úr csak az imént jött be, köszönt, de nem is a jelenlévőknek, hanem a személytelen útitársnak, föltette közepes nagyságú finom útitáskáját a hálóba, leült szemben az olvasó csinos hölggyel és nyugodtan sorra nézte útitársait. Utolsónak hagyta a vele majdnem szemben ülő fiatal hölgyet, aki vonzóan csinos. Nézte nagyon figyelmesen, bizonyára tetszik neki, mert nyájasan mosolyog. Ezt meg lehet rajta állapítani annak ellenére, hogy az elegáns fiatalember arca ugyan feltűnő, de igazán nem valami kellemes. A tolakodóan vörös sűrű haj alatt csillog a fekete szem. Csak a fél szem, a másikat fekete kötés takarja. Mai napság bizony ez nem is ritka jelenség, a világháború után. Az orrának sem az alakja, sem a rajza nem szerencsés: kissé fölfelé kunkorodó kacsaorr. Máskülönben az arc rendes. Mégis elszomorítja a vele szemben ülő fiatal hölgyet, ami érthető. Megzavarja a szép olvasót szándéka megvalósításában. Nem nézi meg a regény utolsó lapjait és nem elégíti ki nyugtalanító kíváncsiságát.

A fülkében van még egy másik hölgy is, fiatal, karcsú, elegáns. Hamvasszőke haját karimátlan kis kalap takarja. Szép arcán meglátni, hogy fáradt. Finom kesztyűs kezében minek a londoni újság? Már az ölébe ejtette, s most lehunyta a szemét. Semmi kétség, finom, elegáns, érdekesen szép még így is, amikor, hunyt szemmel, arca, mint egy varázslatosan szép kert az est homályában, mintha nem tudná kimutatni minden gyönyöradó pompáját.

Nem törődik régi útitársaival, a hatalmas termetű, széles vállú, nagykezű és nagylábú, ugyancsak egyszerűen, de nem a legjobban öltözködő úrral, aki szemben ült vele, s akinek arcáról erő, kitartás, bátorság és… az ideülő igénytelen gondolkodásmód rokonszenves kifejezése árad. Bozontos szemöldöke alól kutatóan néz fáradhatatlan éberséggel hol erre, hol arra. Rendes egymásutánban nézi végig útitársait, de talán mégsem veszi észre, hogy a szunyókáló szép hölgy is figyel, még pedig látszatra hunyt szeme sarkából élénken figyeli a vörös hajú elegáns urat, amit ügyesen leplez. Csak éppen finom, divatos cipellőbe bújtatott lába mozog néha idegesen néhány másodpercig, ami arra vall, hogy a hölgy izgatott. A vele szemben ülő keményarcú férfi mintha jobban érdeklődnék a regényolvasó szép hölgy iránt – szinte le nem veszi róla a szemét.

Amikor a vörös hajú, félszemű és mégis elegáns úr belépett a fülkébe, a keményarcú férfi összevonta bozontos szemöldökét, s gyors mozdulattal végigsimított a bajuszán, mely sűrűn lóg a szájára. Elgondolkodott, majd felhúzta szemöldökét hirtelen körülbelül a homloka közepéig, ami úgy hatott, mintha e pillanatban tudna megfelelni egy kérdésre, melyet fölvetett magában; mintha azt mondta volna: Ahá! Tudom már. – S ettől a pillanattól fogva lüktető jókedv táncolt benne a robogó vonat nagyszerű muzsikájára.

Az expressz törhetetlen erővel rohant bele a hosszú sötét éjszakába azzal a meggyőződéssel, hogy nem történhetik semmi sem. A keményarcú férfinak, a mindig készen álló elszántság e kitűnő reprezentánsának viszont éppen most az volt az érzése, hogy ezúttal minden pillanatban történhetik valami. Az volt az érzése, hogy a fülkében készül valami, aminek megtörténnie nem szabad semmi szín alatt. A feszültség – néha a titokzatos esemény hírnöke – elfogta ezt az embert, aki most már le nem vette a szemét a hálóban vele szemben elhelyezett, közepesen nagy és erős bőrkazettáról.

A félszemű nem foglalkozott útitársaival, csak éppen a regényolvasó hölgy iránt mutatott finoman érdeklődést. Élvezettel nézegette, s egy kis léhaság is volt a viselkedésében. Nem röstellte és elővett a zsebéből egy kis tükröt és nézegette magát benne. Különösen a nyakkendőjét igazgatta, meg az egészen csukott magas állógallérját, amilyet már régen nem viselnek. Később az óráját nézte. Majd végigpillantott az útitársain, de csak szórakozottan, mint aki néz, de nem lát. Azután kinézett az ablakon. Belenézett a nagy sötétségbe, melyben csak az lát, akinek van hozzá képzelőereje.

A vonat zakatolt. A kocsi ringott. Valóban elálmosító a hangulat. Az olvasó hölgy végül mégis csak megnézte, hogy mit közöl hőseiről a regény utolsó fejezete, jót-e, vagy rosszat. A keményarcú férfi most már nem ült annyira ugrásra készen a helyén, feszültsége mintha engedett volna. De azért csodálatos szívóssággal figyelte a regényolvasó hölgy feje fölött a hálóban levő bőrkazettát. A szunyókáló hölgy még jóízűbben szunyókált, mint eddig, de a szeme szögletéből ugyancsak éles pillantásokat vetett, különösen a félszemű úrra; lábacskája ugyancsak verdeste nyugtalanul a fülke padozatát. Mintha közeledő veszedelmet jelezne.

A félszemű megint elővette az óráját – huszonhárom óra negyven perc. Menetrend szerint tizenhat perc múlva az expressz berobog a nyugati pályaudvarra. Felállt. Csöndes mozdulattal nyúlt fel a hálóba és levette táskáját. Köszönt, megint csak a személytelen útitársnak, de nem a jelenlevőknek; senki sem köszönt vissza. A regényolvasó hölgy megkönnyebbülten felsóhajtott. A szunnyadó hölgy egy pillanatra fölvetette a szemét, s mintha elcsodálkozás mutatkoznék ott, csalódással vegyesen. A keményarcú férfi felhúzta bozontos szemöldökét, s úgy meredt a távozó után. Lám, ezúttal nem történik semmi.

A távozó azonban megállt hirtelen az ajtóban. Ránézett a fülke ablakára, s most egyszerre csak kinyújtotta a karját, kezét, mutatóujját olyan parancsoló mozdulattal, hogy odanéztek valamennyien… és megrémültek. Künn, az ablak alól lángok csaptak fel. A keményarcú férfi máris odarohant az ablakhoz, a regényolvasó hölgy rémülten a kebléhez szorította a könyvet és visszahőkölt. A szunyókáló hölgy felült, majd egészen az ablak felé hajolt. Lobogó lángok!… Ég a vonat?!

A lángok megigézték az utasokat, kik másodpercekig maradtak mozdulatlanul. Még a keményarcú férfi se tudta, hogy mitévő legyen. A vonat dübörögve rohant tova. A kerekek muzsikája jókedvűen pattogott. A lángok egyszerre csak eltűntek. A keményarcú férfi most leeresztette az ablakot… sehol semmi. Csak a hideg csapott be az ablakon. Lángnak, tűznek nyoma nincs. Az egész mintha varázslat lett volna. Erre felhúzta az ablakot és ostobán körülnézett. A hölgy a sarokban visszaült a helyére, hogy továbbszunyókáljon csalódottan, a másik hölgy megkönnyebbülten felsóhajtott és olvasójelet tett könyvébe. A keményarcú férfi megállapította, hogy a félszemű már elment. Pillantása most ráesett a hálóra az olvasó hölgy feje fölött, s az arcán máris olyan rémület volt, hogy az ablaknál ülő hölgy, kezében a könyvvel, ki véletlenül ránézett, követte pillantását, s föltekintett a hálóra a feje fölött – most felsikoltott rettenetesen és ájultan roskadt a párnákra.

Még pedig azért, mert a bőrkazetta eltűnt.

A vörös fonál.

Az expressz továbbrohant. A kerekek dübörgése elnyelt minden lármát, minden szót. De ha az ember a másik ember fülébe ordított, ezt a másik mégis megérthette. Az egyik ezt ordította jókedvűen:

– Hasztalan szorítja a torkomat, öregem! Nem ér vele semmit!

Mosolygott is hozzá. A másik azonban, az, aki a nyakát szorította, ezt nem láthatta. Mert igazán sötét volt azon a helyen, ahol az egyik, az üldöző, azon igyekezett, hogy ártalmatlanná tegye a másikat, az üldözöttet, amint így szorosan egymáshoz tapadva viaskodtak egymással. Ez a helyzet, minden túlzás nélkül: borzalmas. A rohanó expressz utolsó kocsija alatt, a száguldó kerekek között a tengelyeken elnyúlva lapultak.

Az üldöző igazán meggondolatlan, s a vakmerőségig elszánt, s nem törődött a következő pillanattal. Az üldözött bámulatosan nyugodt, előrelátó, higgadt és tisztában van a helyzet borzalmasságával. Elképzelhetetlen, hogyan csaphattak össze itt ez a két férfi, ezen a kétségbeejtő helyen. Mind a kettőre rávigyorog a borzalmas halál.

Ez meg így történt:

A sikítás után a hölgy ájultan roskadt az ülés párnáira; erre a keményarcú férfi vad kétségbeeséssel megrázkódott. Ő látta meg, hogy a hálóból a bőrkazetta eltűnt. És ez volt az a pillanat, amikor nem tudta, hogy mitévő legyen. Ez már azért is kétségbeejtő, mert a bőrkazettáért ő a felelős és itt most pillanatokról van szó. Igaz, a vonat irtózatos iramban száguld tova, és önmaga gyilkosa, aki most leugrik a vonatról – halálra zúzza a nagy sebesség borzasztó ereje. A fickó tehát most a vonaton van. Nyolc kocsi az egész, étkező, szerkocsi és a mozdony. Rá kell akadni, még pedig gyorsan! És itt az ájult hölgy. Mit kezdjen vele? Miért kell hölgyeknek válságos pillanatokban elájulniok? Hogy még nehezebbé tegyék a különben is nehéz helyzetet… vagy talán így menekülnek a felelősség elől, melyet a helyzet rájuk hengerget? Ezért! A keményarcú férfi a fogát csikorgatta. Múlnak a drága másodpercek. Nem tudja, mitévő legyen. Pillantása ráesik a vészfékre. Mire tanít? Baj esetén meg kell állítani a vonatot. Kinyújtja hatalmas markát − − a vonat meg fog állani, az emberek összesereglenek, segítség kínálkozik, a kalauzok, így talán mégis jobb…

Ekkor rászól a szép szőke hölgy:

– Csak azt ne!

A keményarcú férfi ránéz vadul; igazán nem kellemes. Rámordul ingerülten:

– Mi köze hozzá?!

A szép szőke hölgy összevonta szemöldökét, s kijelentette élesen:

– Mert amit tenni akar, az szamárság! Amint a vonat sebessége csökken, a félszemű könnyen leugrik róla, s már el is tűnik. Addig jó önnek, míg a vonat száguld!

A férfi erős keze lehanyatlott. Mit ér most az erős kéz? Ránézett a szép szőke hölgyre.

– Mit csináljak? – mormogta elkeseredetten.

A hölgy elmosolyodott.

– Ebben nem tudok önnek tanácsot adni. Azt se tudom, miért akarja űzőbe venni és elfogni a félszeműt.

– Elvitte a bőrkazettát – hörögte a keményarcú kétségbeesetten, s vad karlendítéssel a kazetta hűlt helyére mutatott. – A kazettában rendkívül értékes ékszerek vannak! Nagy vagyont érők! – A nagy erős férfi rekedten lihegett.

A hölgy érdeklődéssel hallgatta.

– Ó, ékszerek? Az ön tulajdona? Úgy már értem – mondotta részvevőn. – Értem nagy izgatottságát.

A férfi felhorkant.

– Akkor nem volnék annyira izgatott. Ezek az ékszerek az őrizetemre vannak bízva és a szemem láttára vitték el őket! – ordította elkeseredetten. – A kötelességem, érti, szent kötelességem hogy ezeket az ékszereket előkerítsem! Rettenetes!

A hölgy bólintott.

– Most már értem! – Körülnézett, mint aki a fejét töri, hogy egy ilyen szokatlan helyzetben mit lehetne tenni és gépiesen szalajtotta végig szemét a körülötte levő tárgyakon, hátha akad valahol valahogyan egy ötlet, melynek hasznát lehet venni. Rápillantott a sarokban ájultan heverő hölgyre, s lemondóan int a kezével. – Majd föleszmél magától – mormogja nem valami nagy részvéttel.

– Az ő ékszereit vitte el az a…! – suttogja rekedten a felsült őriző.

A hölgy arcán mosoly suhan végig, de ez csak egy pillanatig tart. Majd lesüti a szemét, mint aki erősen gondolkodik, s nem akarja, hogy ebben megzavarják. Egyszerre csak megmozdul. Lehajol hirtelen. Megpillantott a padlón valamit – egy vörös fonalat. Hosszú vörös fonál, mely mozog, leszalad egy gombolyagról, mely ugrándozik belé a pad alatt, vígan és jókedvűen, mintha örülne neki, hogy a fonál elmegy róla most világgá, szerencsét próbálni. A fonál meg már künn jár a folyosón.

A hölgy rámutatott az ugráló gombolyagra, s a róla leváló erős fonálra.

A nagy, erős férfi összeráncolta szemöldökét, s úgy nézte ezt az ugrabugráló gombolyagot, mely egyre kisebb és kisebb lett. A fejét csóválta, s megkérdezte őszintén:

– Mi ez?

– A szerencsés véletlen! – felelte a szép szőke hölgy diadalmasan, a szája szögletében meg pajkos mosoly bujkált. Ennyit mondott csak és elhallgatott.

A férfinak nem volt érzéke a humor iránt, mely megnyilvánult az ugráló gombolyagban, hanem kifakadt durván:

– Nem értem! Múlik az idő, mindjárt megérkezünk! Tennem kell valamit. Mit csináljak?

– A legokosabban teszi, ha követi ezt a vörös fonalat. Sokan jártak már jól, akik alkalomadtán követték a kínálkozó vörös fonalat – biztatta a szép szőke hölgy kedvesen a haragvót.

– Miért menjek a vörös fonál után? – vetette föl a kérdést a felsült őriző, s eltelt gyanakvással; különben sem érezte jól magát.

– Mert nagyon valószínű, hogy a fonál másik vége, az, amelyik már messze jár, csodálatosképpen ráakaszkodott a félszeműre, amikor távozott innen. Más nem hagyta el a fülkét, csak ő. Láthatja, a fonál még mindig megy innen kifelé. Ezért gondolom, hogy elvezeti önt a félszeműhöz – magyarázta a szép szőke hölgy, de hirtelen vállat vont leplezetlenül, mintha ezt jelezné vele: − Minek is beszélek, kár minden szóért!

A rászedett lelkében most hirtelen új remény lobbant fel.

– Értem! – mormogta, s nagyot lélegzett. – Lehetséges, hogy igaza van. – Egy pillantást vetett a még mindig eszméletlen másik hölgyre, s kérte tanácsadóját: – Ha ezalatt magához tér az a hölgy, nagyon kérem, mondja meg neki, azt üzenem, hogy a helyzet nem reménytelen.

A szép szőke hölgy erre csak bólintott.

A rászedett viszont átváltozott üldözővé, kiszedte az ülés alól a gombolyagot és kisietett vele a kicsi folyosójára. Gyorsan szedte föl a fonalat és sietett végig a kocsikon. Hamarjában megállapította a vörös fonálról, hogy kitűnő gyártmány, mert útközben nem szakadt el, nem hagyta őt cserben, hanem elvezette az egész vonaton végig az utolsó kocsi peronjára. Itt azonban már elszakadt. Az üldözőben fellobbant rögtön a hálátlanság a derék és megbízható vörös fonál iránt.

– Hitvány portéka! – dörmögte indulatosan. – Éppen most hagy cserben, amikor a legnagyobb szükségem van rá!

Egy pillanatig sem adózott neki elismeréssel, amiért elhozta őt idáig. Már nem is gondolt reá. Végigrontott a kocsin és megnézett minden utast és megvizsgált minden kínálkozó búvóhelyet. A búvóhelyeken nem talált senkit.

Most visszasietett a peronra. Benne volt a száguldó expressz ritmusa. Percek kérdése az egész. Tíz, kilenc, nyolc perc és a vonat csökkenti rohanását, beszalad a városba és akkor − −

Az üldöző kétségbeesetten nézett körül. Hirtelen ötlettel feltornázott a vasúti kocsi tetejére. Sötétség. Előkapta villamos zseblámpáját, éles fehér sugarát végigtáncoltatta a kocsi tetején kétszer is. Hasztalan meredt ki a szeme a nagy nézésbe – nem látott senkit. Visszamászott a peronra. A tudománya véget ért.

Ekkor belenyilallt az agyvelejébe egy kétségbeejtő ötlet: Hátha ez az ember a vasúti kocsi alá bújt, s ott lapul a kerekek között?!

Gondolkodásra nincsen idő. Nem is gondolkodik. Csak azt nézte, hogyan juthat le a kocsi alá. Hiszen ha gondolkodnék, dehogy is tenné, dehogy is ereszkednék sürgősen a lépcső mögé… Szinte érthetetlen akaraterővel, mellyel csak indulata vetekedhetik, nyúlik most teste hosszával a vasúti kocsi alá,