Leonardo Da Vinci I. kötet

DMITRIJ SZERGEJEVICS MERESKOVSZKIJ

LEONARDO DA VINCI

I. kötet

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-968-5

Összkiadás 978-963-329-861-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ KÖNYV

A FEHÉR ÖRDÖGASSZONY

I.

A posztófestő céh áruraktárai Firenzében az Or San Michele templom mellett húzódtak el.

Otromba épületek, kalitkaszerű házak, ferde gerendákra támaszkodó, egyenetlen kiugrók, előrehajló homlokukkal oly közel értek egymáshoz, hogy az égből csak egy keskeny sáv látszott, s az utcákon még nappal is sötét volt. A boltokba vezető ajtók előtt állványokon a külföldi gyapjúkból Firenzében festett posztók mintái voltak kiterítve. Az utca közepén, amely kockakövekkel volt burkolva, az árokban különböző színű folyadékok csörgedeztek, amelyeket a festők kádjaiból öntöttek ki. A nagy raktárak ajtai fölött, a nagykereskedőknél a festők céhének jelvényei meg Calimala címerpajzsának képe függött: vörös mezőben arany sas, amely fehér gyapjú összegöngyölített báláján áll. A nagy raktárak egyikében üzleti iratoktól és vastag számadáskönyvektől körülvéve egy gazdag firenzei kereskedő ült, a Calimala nemes művészetének consula, messer Cipriano Buonaccorsi.

A márciusi nap hideg fényében, az árukkal megtömött pincéből feláramló hűvös, nedves légáramlatban az öreg megborzongott, és beburkolódzott rongyos könyökű, vedlett fehér bundájába. Füle mellett lúdtoll ágaskodott, és rövidlátó, de mindent látó gyönge szemével látszólag hanyagul, a valóságban annál figyelmesebben nézte végig a hatalmas számadáskönyv pergamenlapjait, amelyek két részre voltak osztva: jobboldalt volt a „tartozik, s baloldalt a „követel rovat. Az áruk egyenletes kerek kézírással voltak beírva, nagybetűk, pont és vonás nélkül, római számokkal, távolról sem arab számjegyekkel, amit könnyelmű újításnak tartottak abban az időben, amely nem illő komoly üzleti könyvekhez. Az első oldalra nagy betűkkel ez volt fölírva:

„Jézus Krisztus Urunknak és Szűz Máriának nevében ez a számadáskönyv kezdetik Krisztus születésétől számítva az ezernégyszázkilencven és negyedik esztendőben."

Bevégezve a legutolsó beírások átnézését, és gondosan kiigazítva a hibát a zálog alá vett gyapjúárak sorában, a török bors, mekkai ámbra és fahéj rovatában, messer Cipriano fáradt tekintettel dőlt hátra székében, szemét lehunyta, és gondolkozni kezdett azon az üzleti levélen, amelyet a franciaországi posztóvásár főképviselőjének Montpellier-be kellett küldenie.

Valaki bejött a boltba. Az öreg kinyitotta a szemét, és a majorost, Grillo parasztot pillantotta meg, aki földet és szőlőt bérelt tőle San Gervasio villája mellett, Munione völgyében.

Grillo meghajtotta magát. Kezében egy kosár tojást tartott, amely gondosan szalma közé volt rakva, övéről két fiatal élő csirke lógott alá, összekötözött lábakkal, fejjel lefelé.

– Á, Grillo! – mondta Buonaccorsi, szokott szeretetreméltóságával, amelyet kicsikkel, nagyokkal szemben egyaránt szokott mutatni – hogy kedvez neked a jó Isten? Azt hiszem, az idei tavasz ellen nem lehet semmi kifogásod.

– Nekünk, öregeknek, messer Cipriano, már a tavaszban sincs örömünk; fájnak a csontjaink – sírba kéredzkednek. – A szent ünnepekre hoztam egy kis tojáskát meg egy kis kappant nagyságodnak – tette hozzá rövid hallgatás után.

Grillo ravasz nyájassággal hunyorította össze zöldes szemét, amely körül apró, napégette ráncok gyülekeztek, aminők olyan embereknél szoktak lenni, akik sokat vannak a napon és a szélben.

Buonaccorsi, megköszönve az öreg figyelmét, kérdezősködni kezdett a tanya ügyeiről.

– Nos, készen vannak-e a munkások a tanyán? El tudjuk-e végezni hamarosan?

Grillo mélyet lélegzett, és kezében tartott botjára támaszkodva elgondolkozott.

– Minden készen van, és van elegendő munkás, csak azt jelenteném önnek, messer, és azt javallanám, nem lenne-e jobb várni?

– Te magad mondtad a minap, öreg, hogy lehetetlen várni, megtörténhetik, hogy valaki hamarabb rátalál.

– Hát úgy, úgy, bizony, de mégis szörnyű! Bűn az! Most a szent napok, a böjt idején és a mi dolgunk még nincs bevégezve…

– No, a bűnt én a lelkemre veszem. Ne félj, téged nem árullak el, csak az a fő, hogy találunk-e valamit.

– Hogyne találnánk! Vannak nyomok. Atyáink és nagyatyáink tudtak a malom mögötti dombról a „Lucskos Horh"-nál. Éjszakánként a San Giovannin futkároz a tűz. És azt aztán mondhatom, hogy mifelénk sok effajta szemét van. Azt mondják, hogy nemrégiben, amikor a Marigniolánál a szőlőben kutat ástak, egy egész ördögöt húztak elő az iszapból…

– Mit mondasz? Micsoda ördögöt?

– Rézördögöt, szarvai voltak. Lába szőrös kecskeláb, patában végződött. A pofája azonban vidám volt, valósággal nevetett. Egyik lábát táncra emeli, és az ujjaival pattintgat hozzá. Egészen megzöldült a régiségtől.

– Mit csináltak vele?

– Harangot öntöttek belőle, a Mihály arkangyal új kápolnájába.

Messer Cipriano alig tudta visszafojtani dühét.

– Miért nem szóltál nekem erről korábban, Grillo?

– Éppen el tetszett utazni Sienába dolgai után.

– Hát írhattál volna. Én odaküldtem volna valakit. Magam jöttem volna, nem sajnáltam volna a pénzt, tíz harangot öntettem volna nekik helyette. A bolondok! Harangot önteni egy táncoló faunból – talán éppen a régi híres görög szobrásznak, Szkopasznak a faunjából…

– Hát azt már meg kell adni, hogy bolondok. Csak ne tessék haragudni, messer Cipriano. Úgyis utolérte őket a büntetés. Azótától fogva, hogy az új harangot felakasztották, már két éven át elpusztít a féreg a kertekben minden almát meg cseresznyét, és olajbogyóban sincs termés. A hangja se szép a harangnak.

– Miért nem szép?

– Hogy mondjam csak? Nincs igazi hangja. Nem örül az ember szíve, ha hallja, mintha ész nélkül fecsegne. De hát persze micsoda harang az – ördögből!? Már csak ne tessék megharagudni messer, ennek a papnak igaza van: mindebből a sok tisztátalanságból, amit kiásnak, semmi jó sem származik. Itt nagy óvatossággal és vigyázattal kell csinálni a dolgot. Kereszttel és imádsággal kell körülszentelni, mert erős és ravasz az ördög, az ebadta, az egyik fülén bemászik az embernek, a másikon meg kijön! Azzal a márványkézzel is, amit a múlt évben Zachello a Malomdombnál kiásott, úgy megzavart bennünket a gonosz szellem, olyan bajban éltünk miatta, hogy Isten őrizz, még csak rágondolni is szörnyűség.

– Mondd el, Grillo, hogy találtad?

– Ősszel volt, Szent Márton napja előtt, estefelé. Leültünk vacsorázni, és alighogy az asszony beadta a böjtös kenyérlevest, lóhalálában rohan a komám unokaöccse, Zachello hozzám. Meg kell mondanom, hogy aznap este otthagytam őt a mezőn a Malomdombnál, hogy ássa ki az olajfatörzset, kendert akartam arra a helyre vetni. „Gazd’ uram, ajjaj, gazd’ uram! – lelkendezik Zachello, és az arca is egészen kiment a formájából, egész testében remeg és a fogai vacognak. „Áldjon meg az Isten, fiam, mi bajod? – „A rossz lélek, azt mondja, a mezőn bujkál: egy halott bújik elő az olajfatörzs alól, ha nem hiszi, jöjjön, és nézze meg maga." Lámpást gyújtottunk, és elindultunk.

Sötétedett. A hold éppen akkor kelt föl a cserjés mögött. Nézzük – az olajfatörzs ott van; mellette föl van ásva a föld, és valami fehérlik benne, lehajoltam, nézem –, a föld alól egy kéz nyúlik ki, fehér és ujjai szépek, finomak, mint a városi leánykáknak. „Ajjaj! minden jótét lélek dicséri az Urat – gondolom magamban –, hát ez meg micsoda ördögfajzat? Lenyújtottam a lámpást a gödörbe, hogy jobban megnézzem, hát a kéz megmozdul, és ujjaival fenyeget. Ekkor már nem bírtam tovább, felkiáltottam, és a lábaim remegni kezdtek. Az asszony, mármint a feleségem, monna Bonda, tudákos asszony, bába, helyre, fürge asszony, ámbár már alaposan megöregedett: „Mitől rémültetek meg úgy mind, bolondok – azt mondja –, talán nem látjátok, a kéz nem eleven kéz és nem is halott keze, mert kőből van? Megfogta, megrántotta, és úgy kihúzta a földből, mint a répát. A hajláson fölül el volt törve. „Anyuskám – kiáltom –, ajjaj, anyuskám, hagyd békén, ne nyúlj hozzá, gyorsan elássuk a földbe, mert még valami bajt talál ránk hozni. – „Nem – azt mondja –, úgy nem volna rendjén, be kell vinni először a paphoz a templomba, hogy megfossza erejétől. De rászedett az öreganyó: nem vitte be a papnak a kezet, hanem eldugta a ládafiába, ahol mindenféle limlomot őriz, van ott rongy, gyógyír, fű és minden kotyvalék. Veszekedtem vele, hogy vigye el a háztól a kezet, de monna Bonda makacsul ellenszegült, és ettől kezdve az öreganyó csodálatos gyógyításokat művelt. Ha valakinek megfájdult a foga, a bálvány kezével megérintette az arcát, és lelohadt a daganat. Láz ellen, gyomorfájás, nyavalyatörés ellen is használt. Ha a tehén nyög, nem tud elleni, az öreganyó a kőkezet ráteszi, a tehén bőg, és nézze meg az ember, a borjú már a szalmán kapálódzik.

Elterjedt a híre a környéken minden faluban. Sok pénzt szedett össze öreganyó akkoriban. De nem sok örömünk tellett benne; a papunk, Faustino atya, nem hagyott békét. Megyek a templomba, hát a prédikációjában az egész nép füle hallatára megszidja öreg fejemet. A romlás fiának nevezett, az ördög szolgájának mondott. Megfenyegetett, hogy panaszt emel ellenem a püspöknél és eltilt az áldozástól. A gyerekek utánam szaladtak az utcán, és ujjal mutogattak rám: „Ott megy Grillo, a varázsló, a felesége meg boszorkány, mind a ketten eladták lelküket az ördögnek." Tessék elhinni, még éjszaka sem volt nyugodalmam. Mindig a márványkézzel álmodtam, mintha rám jött volna, csendesen megfogta a nyakamat, mintha simogatna, ujjai hidegek, hosszúak, és aztán, mintha egyszerre csak megragadná és megszorítaná a torkomat, szeretnék kiáltani, de nem tudok.

Ej, gondolom magamban, nem jó tréfa biz’ ez. Egyszer még virradat előtt fölkeltem, és amikor öreganyó kiment a rétre füvet gyűjteni a harmaton, feltörtem a ládájának a zárját, kivettem belőle a kezet, és behoztam az úrnak. Ámbár a régiségárus Lotto tíz soldit adott volna érte, öntől pedig csak nyolcat kaptam, de hát nagyságodtól mi nemcsak két soldit, hanem még az életünket se sajnáljuk – adjon az Úr hosszú boldogságot önnek meg Angelica nagyságának, meg a gyermekeknek, meg az unokáinak.

– Igen, mindabból ítélve, amit te beszélsz, Grillo, azt hiszem, fogunk valamit találni a Malomdombon – mondta messer Cipriano elgondolkozva.

– Hát találni éppen találunk – folytatta az öreg, megint mélyet sóhajtva –, csak Faustino atya meg re szagolja. Ha megtudja, úgy megfésüli a fejemet fésű nélkül, hogy nem köszönöm meg, és önnek is baja lesz: felbőszíti a népet, és nem engedi elvégezni a munkát, de hát jó az Isten, jót ád, csak aztán engem ne hagyjon el, jótevőm, szóljon egy szócskát érdekemben a bírónak.

–Amiatt a darab föld miatt, amelyiket a molnár el akar venni tőled?

– Igenis, uram. A molnár kapzsi, minden hájjal megkent ember, tudja, hol van az ördögnek a farka. Látja, uram, én egy borjút adtam a bírónak, ő meg egy hasas tehenet. A pör idején vitte oda, és a tehén ott ellett meg. Túltett rajtam az agyafúrt, hát azért félek, hogy a törvényszék az ő javára fog dönteni, mert a borjú bikaborjú lett. Szóljon az érdekemben, édes atyám! Hiszen én csak nagyságod érdekében töröm magam a Malomdombbal, senki másért nem vennék a lelkemre ekkora bűnt…

– Légy nyugodt, Grillo, jó barátom a bíró, majd szólok neki az érdekedben, most pedig menj el. A konyhában kapsz ennivalót, bort is ihatsz rá. Ma éjszaka együtt elmegyünk San Gervasióba.

Az öreg mélyen meghajtotta magát, hálálkodva kiment, és messer Cipriano behúzódott a bolthelyiség mellett lévő kis dolgozószobájába, ahová senkinek sem volt szabad belépnie.

Itt, mint valami múzeumban, mindenféle márványok és bronzok voltak felfüggesztve a falra, régi pénzek és érmek tarkállottak posztóval behúzott deszkákon. Szobortöredékek még külön nem válogatva hevertek a ládákban. Kiterjedt kereskedelmi összeköttetései révén mindenünnen rendelt régiségeket, ahol csak lehetett találni: Athénból, Szmirnából, Halikarnasszoszból, Ciprusból, Leucosiából és Rodoszból, Egyiptom és Kis-Ázsia legfélreesőbb helyeiről.

Megtekintve kincseit, Calimala consula újból elmélyedt a gyapjúra kivetett vámról való fontos és komoly gondolatokba, és amikor mindent véglegesen átgondolt, hozzákezdett a levél megírásához, amelyet bizományosának szándékozott küldeni Montpellier-be.

II.

Ugyanekkor a raktár mélyében, ahol a posztóbálák, amelyek sorjában hevertek egymás hátán egészen a mennyezetig, s amelyeket nappal csak a Madonna képe előtt pislákoló mécses világított meg, három fiatalember beszélgetett: Doffo, Antonio és Giovanni. Doffo messer Buonaccorsi segéde, egy vörös hajú, tömpe orrú, örökké vidám, jólelkű ember, a lemért posztó rőfjeinek számát írta be a könyvbe. Antonio da Vinci, régimódi fiatalember, üveges szemekkel, nedves fekete hajának makacsul meredező üstökével, szorgalmasan mérte a posztót a firenzei mértékkel, a cannával. Giovanni Beltraffio, a festő fia, aki Milánóból jött ide, egy tizenkilenc éves fiatalember, félénk és elfogódott ifjú, nagy, ártatlan és szomorú szürke szemmel, határozatlan arckifejezéssel egy már megmért posztógöngyölegen ült, keresztbe tett lábakkal, és figyelmesen hallgatott.

– Látjátok, testvérek, mit kellett megélnünk – mondta Antonio csöndesen és haragosan –: már pogány isteneket kezdenek kiásni a földből!

– Skót gyapjú, borzas, fahéjszínű, harminckét sing, hat arasz, nyolc ujj – folytatta Doffóhoz fordulva, és ez tüstént beírta a leltárba. Aztán meglóbálva a megmért darabot, dühösen eldobta úgy, hogy az pontosan odarepült, ahová szánta, és fölemelve mutatóujját, prófétai arccal, Girolamo Savonarola testvért utánozva felkiáltott:

– Gladius Dei super terram cito et velociter! (Isten kardja gyorsan, sietve lebeg a föld felett!) Szent Jánosnak Patmosz szigetén látomása volt: az angyal megragadta a sárkányt, az őskígyót, aki az ördög, és bilincsbe verte ezer esztendőre, és letaszította a mélységbe és lezárta és pecsétet tett rá, hogy ne csalogathassa a népet addig, amíg le nem telik az ezer esztendő, az idő és az időnek a fele. Most a sátán kiszabadult tömlöcéből. Bevégződött az ezer esztendő. Hazug istennek, Antikrisztusnak szolgái és előhírnökei kibújnak a földből, az angyal pecsétje alól, hogy elcsábítsák a népet. Jaj az élőknek földön és tengereken!

– Sárga brabanti posztó sima, tizenhét sing, négy arasz, kilenc ujj.

– Hogy érti ezt, Antonio – mondta Giovanni félénk és mohó kíváncsisággal –, mit jelentenek mindezek a jelek?…

– Bizony, bizony. Így áll a helyzet. Ne féljetek, elközelített az idő, és most már nemcsak a régi isteneket ássák ki, de újakat is csinálnak, amelyek hasonlatosak a régi istenekhez. A mai szobrászok és festők Molochnak, vagyis az ördögnek szolgálnak. Az istenek templomait a sátán templomaivá változtatják át. A szentképeken a mártírok és szentek képe alatt azokat a gonosz isteneket ábrázolják, akiknek engedelmeskednek. Keresztelő Szent János helyett Bacchust, az Istenanya helyett a parázna Venust. Az ilyen képeket meg kellene gyújtani, elégetni, és a hamuját széjjel kellene szórni a szélben!

Az istenfélő kereskedősegéd sötét szemében dühös tűz lángolt.

Giovanni hallgatott, nem mert szólni egy szót sem, gondolatainak tehetetlen erőlködésével szorította össze vékony, gyermeki szemöldökeit.

– Antonio – mondta végre –, úgy hallottam, hogy az ön unokatestvére, messer Leonardo da Vinci olykor tanulókat fogad maga mellé műhelyébe. Régen szerettem volna…

– Ha el akarod veszíteni lelkedet – vágott szavába Antonio komor képpel –, lépj be messer Leonardóhoz.

– Hogyan, miért?

– Ha testvérem is és húsz évvel öregebb is nálam: eretnek, és ahogy a Szentírásban megmondatott, az eretnektől az első és második meggondolás után fordulj el; messer Leonardo eretnek és istentelen ember. Elméjét sátáni büszkeség homályosítja el. A matematika és fekete mágia segítségével igyekszik behatolni a természet titkaiba…

És az égre emelve szemét, idézte Savonarola szavait utolsó próféciájából:

– Ennek a századnak bölcsessége – esztelenség Isten előtt. Ismerjük mi ezeket a tudósokat: valamennyi a sátán házába jár.

– Hallotta-e ön, Antonio – folytatta Giovanni még félénkebben –, hogy messer Leonardo most éppen itt tartózkodik Firenzében? Éppen most érkezett meg Milánóból.

– Minek?

– A herceg küldte, hogy megtudakolja általa, nem lehetne-e vásárolni néhány képet a nagy Lorenzo hagyatékából.

– Ha itt van, hát itt van. Nekem mindegy – vágott szavába Antonio, még dühösebben látva neki a posztó mérésének.

A templomokban fölhangzott az esteli harangszó. Doffo örömmel kinyújtózkodott, és becsapta a könyvet. A munkának vége volt, a boltot bezárták.

Giovanni kiment az utcára. A nedves háztető között kilátszó szürke égen alig észrevehető rózsaszínű árnyéka piroslott az estnek. A szélcsöndes levegőben finom eső szitált.

Egyszerre a szomszéd utcában egy nyitott ablakból dal hallatszott ki:

O vaghe montanine e pastorelle.

Ó, hegynek szüzei, ó, drága pásztorlánykák.

A hang fiatal volt és csengő. Giovanni kitalálta a kísérő egyenletes búgásból, hogy a nő a rokka mellett énekel.

Hallgatta egy darabig, és eszébe jutott, hogy most tavasz van, és érezte, hogy dobog szíve az ok nélküli meghatottságtól és szomorúságtól.

– Nanna! Nanna! Hol vagy már, ördögadta lánya? Megsiketültél, vagy mi. Lódulj vacsorázni. Kihűl a gombóc.

A fapapucsok fürgén kopogtak végig a téglapadlón, azután csönd lett.

Giovanni még sokáig állt ott, nézte az üres ablakot, és fülében visszhangzott a tavaszi dal, távoli madárdal áradásához hasonlatosan:

O vaghe montanine e pastorelle.

Azután csöndesen sóhajtott, bement Calimala consulának házába, és a csúszós korlátoktól övezett, kitaposott, meredek lépcsőn fölment a nagyszobába, amely könyvtárul szolgált, ahol íróasztala mellett ülve dolgozott Giorgio Merula, a milánói herceg udvari történetírója.

III.

Merula ura megbízásából jött Firenzébe, hogy ritka műveket vásároljon Lorenzo Medici könyvtárából, és mint mindig, most is barátja házában, Cipriano Buonaccorsi házában szállt meg, aki éppen olyan kedvelője volt a régiségeknek, mint ő. A tudós történetíró Giovanni Beltraffióval véletlenül ismerkedett meg egy szálláson, a Milánóba vezető úton, és azzal a megokolással, hogy neki, Merulának, szép írású íródeákra van szüksége, és Giovanninak szép és olvasható írása volt, magával vitte őt Cipriano házába.

Amikor Giovanni belépett a szobába, Merula gondosan nézegetett egy rongyos könyvet, amely templomi rituálés könyvhöz vagy zsoltárkönyvhöz volt hasonlatos. Nedves szivaccsal óvatosan törölgette a finom, igen vékony pergamenlapokat, amelyek írországi, holtan született bárány bőréből készültek – az egyik lapon néhány sort megdörzsölt egy sikároló kővel, azután kés élével lesimította, majd simítószerszámmal simogatta, azután a világosság felé tartva ismét alaposan szemügyre vette.

– Milyen kedvesek! – mormogta magában a meghatottságtól elérzékenyülve. – Gyertek csak, szegénykék, gyertek Isten világára… Milyen hosszúak, milyen szépek vagytok!

Két ujjával csettintett, és fölemelte kopasz fejét a munkából. Arca duzzadt volt. Lágy, mozgékony ráncok borították, orra kékes-lilás színben játszott, kis szeme ólomszínű volt, de telve élettel és olthatatlan vidámsággal. Mellette az ablakpárkányon agyagkorsó és pohár állott. A tudós bort töltött magának, felhajtotta, és ismét munkájába akart mélyedni, amikor meglátta Giovannit.

– Isten hozott, kis szerzetes! – üdvözölte tréfásan az öreg; mert kis szerzetesnek hívta Giovannit szerénysége miatt. – Éppen vágyódtam utánad. Már azt hittem, hogy elvesztél valahol. Nem szerettél-e bele valakibe, gondoltam már magamban, ami nem is olyan rossz dolog. Pompás leányok vannak Firenzében. Szeretni nem bűn. Én sem töltöm tétlenül az időmet. Ilyen pompás dolgot még soha világéletedben nem láttál. Akarod látni? Különben nem – még ki találod fecsegni. Hiszen a zsidó régiségárusnál egy garason vettem – a szemétben találtam. No nem bánom, neked, de egyedül csak neked, mégis megmutatom!

Intett neki ujjával:

– Gyere ide a világosságra!

És az egyik oldalra mutatott, amelyen tört sarkú, klastromi írású, keskeny betűk voltak láthatók. Mária-énekek, imák és zsoltárok voltak, hatalmas, otromba hangjegyekkel az énekesek számára.

Aztán elvette tőle a könyvet, egy másik helyen nyitotta ki, a világosság felé tartotta, közvetlenül a szeme előtt, és Giovanni észrevette, hogy ott, ahol Merula a barátgót betűket kikaparja, más, alig-alig észrevehető sorok, régi írásnak színtelen nyomai jelentek meg, amelyek a pergamenbe belenyomódtak; nem betűk, csak régen eltűnt betűknek sápadt és finom árnyékai.

– No látod, látod? – ismételte Merula diadalmasan. – Itt vannak a drágalátosok. Mondtam én neked, kis szerzetesem, hogy örvendetes darab!

– Mi ez? Honnan van ez? – kérdezte Giovanni.

– Még magam sem tudom. Azt hiszem, régi antológiának töredékei. Meglehet, hogy a hellén költészetnek új, a világ előtt még ismeretlen kincsei. Ha nem az én kezembe kerül, sohasem jutottak volna napfényre! Az idők végezetéig ott feküdtek volna az antifónák és a bűnbánati zsoltárok alatt…

És Merula megmagyarázta neki, hogy valami középkori szerzetes másoló, aki föl akarta használni értékes pergamenlapjait, kivakarta a régi pogány sorokat, és újakat írt fölibük.

A nap, amely nem tudta szétszakítani az eső függönyét, csak átvilágított rajta, pislákoló, rózsaszínű fénnyel töltötte el a szobát, és a pergamenbe mélyedt nyomok, a régi betűk árnyékai, még világosabban látszottak ennél a világításnál.

– Látod, látod, a holtak kilépnek sírjaikból! – ismételte lelkesedéssel Merula. – Azt hiszem, himnusz az olimposzi istenekhez. Nézd csak, nézd, az első sorokat már el lehet olvasni.

És mindjárt le is fordította Giovanninak görögből:

Dicsőség a kedvesnek, a szőlőfürtökkel buján koszorúzott Bacchusnak,

Dicsőség néked, bosszúőrző Phöbus, ezüstijjas, rettenetes,

Dúsfürtű Isten, Niobe fiainak gyilkosa.

– És itt van egy Venust dicsőítő himnusz, azt az istent dicsőíti, akitől te, kis szerzetes, annyira félsz! Csak nehéz kibetűzni…

Dicsőség néked aranylábú Aphrodité anya,

Istenek és emberek öröme!

A vers itt félbeszakadt, eltűnve a klastromírás alatt.

Giovanni lebocsátotta a könyvet, és a betűk nyomai elhalványodtak, a mélyedések eltűntek a pergamen sima, sárga felületén. Csak a klastromi rituálés könyv nagy, kövér fekete betűi és a bűnbánati zsoltár horgas, otromba hangjegyei voltak láthatók:

„Hallgasd meg, Uram, imámat, fogadj kegyelmedbe és hallgass meg engem. Nyögök bánatomban és megzavarodom: szívem remeg keblemben, halálos rémület szakadt reám."

A rózsaszínű fény elhalványult, és a szobában sötétedni kezdett. Merula öntött magának az agyagkorsóból, fölhajtotta, és megkínálta Giovannit is.

– No, testvérkém, az én egészségemre. Vinum super omnia bonum diligamus! (A jó bort mindenekfölött szeressük.)

Giovanni nem fogadta el a kínálást.

– No, Isten veled. Én helyetted is iszom. De miért vagy máma ilyen unalmas, kis szerzetesem, valósággal, mintha hideg vízbe mártottak volna? Talán megint ez az álszent Antonio riasztott agyon próféciáival? Köpj rájuk, Giovanni, ne törődj velük! Akármit hadráljanak is összevissza ezek a képmutatók! Valld be, hogy beszéltél Antonióval.

– Beszéltem.

– Miről?

– Az Antikrisztusról és messer Leonardo da Vinciről…

– Ejnye, ejnye! mennyit jár az eszed Leonardón. Megbabonázott téged? Dobd ki ezt a bolondságot a fejedből, testvér, maradj meg nálam továbbra titkárnak, embert csinálok belőled: megtanítalak latinra, törvényhozót faragok belőled, szónok leszel vagy udvari költő, meggazdagodol, híres ember lesz belőled. De a festő, mi az a festő? Már Seneca, a bölcselő, olyan foglalkozásnak mondta a festészetet, amely nem méltó szabad emberhez. Nézd meg a művészeket, valamennyien faragatlanok, durvák…

– Úgy hallottam – jegyezte meg Giovanni –, hogy messer Leonardo nagy tudós.

– Tudós? Hát még mi nem! Hiszen latinul még olvasni sem tud, Cicerót összezavarja Quintilianusszal, és a göröghöz még csak nem is szagol. Ilyen tudós ő! Annyit ért a tudományhoz, mint a tyúk az ábécéhez.

– Azt mondják – folytatta Beltraffio makacsul –, hogy csodálatos gépezeteket szerkeszt, és hogy a természetről való megfigyelései…

– Gépezetek, megfigyelések! Ezekkel ugyan nem sokra mégy, testvér! Én az én művemben, amelynek címe „A latin nyelv szépségeiről", több mint kétezer új, gyönyörű szólást gyűjtöttem össze. Tudod-e, mennyi munkámba került ez?… Ravasz kerekeket elhelyezni a gépezetekben, figyelni, hogy repülnek az égben a madarak, hogy nő a fű a mezőn, ez nem tudomány, hanem szórakozás, mulatság, gyermekjáték!…

Az öreg elhallgatott; arca szigorú kifejezést öltött. Aztán kézen fogva titkárát, csöndes komolysággal így szólt hozzá:

– Nézd, Giovanni, ezt jegyezd meg magadnak: a mi tanítómestereink a régi görögök és rómaiak. Ők megcsináltak mindent, amit az ember meg tud csinálni a földön, nekünk nincs más kötelességünk, mint őket követni és utánozni, mert régen megmondták már, a tanítvány ne akarjon több lenni a tanítójánál.

Kortyintott a borból, vidám ravaszsággal nézett Giovanni szeme közé, és puha ráncai egyszerre széles mosolyra gyúltak.

– Ej, fiatalság, fiatalság! Ha rád nézek, kis szerzetes, elönt az irigység. Tavaszi feslő rózsabimbó vagy. Bort nem iszik, az asszonyoktól szalad. Csöndes, alázatos. És bensejében – ördög. Én keresztüllátok rajtad. Várj, galambocskám, egyszer csak majd kibújik belőled az ördög. Te magad unalmas vagy, s mégis vidám dolog veled lenni. Olyan vagy most, Giovanni, mint ez a könyv, látod, felül bűnbánati zsoltárok, és alattuk himnusz Aphroditéhez!

– Besötétedett, messer Giorgio, ne gyújtsunk még világot?

– Nem baj, várj egy kicsit. Szeretek félhomályban csevegni, a fiatalságra emlékezni…

Nyelve megnehezült, beszéde összefüggéstelenné vált.

– Tudom, kedves barátom – folytatta –, te rám nézel, és azt gondolod magadban: fölöntött a garatra az öreg, ostobaságokat locsog össze. De hát én is csak vagyok valaki!

Önelégülten mutatott ujjával kopasz homlokára.

– Nem szeretek dicsekedni, de kérdezd meg a legelső iskolásfiút: az is meg fogja mondani neked, felülmúlta-e valaki Merulát a latin ékesszólásban? Ki fedezte föl Martialist? – folytatta egyre jobban nekilelkesülve – ki olvasta el a tiburi kapu romjain a híres feliratot? Gyakran oly magasra kapaszkodtam fel, hogy a fejem szédült, a kő kicsúszott lábam alól, és sokszor alig tudtam valami cserjében megkapaszkodni, hogy magam is le ne repüljek. Egész napokon át gyötörtem magam, hogy a régi föliratokat megfejtsem és lejegyezzem. Hányszor jöttek arra csinos, falusi leányok? Kinevettek: „Nézd – mondták a leányok –, micsoda fürj ül ott, hova föl nem kapaszkodott a bolond, bizonyosan kincset keres!" Egy kicsit kedvesen eltréfálkoztam velük, azután elmentek, és én megint munkához láttam. Ahol a kövek széthullottak a borostyán és tövisbokor alatt – ott csak két szót tudtam elolvasni: Gloria Romanorum.

És mintha régen elhalt nagy szavak csengését hallgatná, tompán és ünnepélyesen elismételte:

– Gloria Romanorum!

– Ej, de minek visszamerengni – ami elmúlt, nem tér többé vissza – s kezével legyintett, és fölemelve a poharat, rekedt hangon elnyújtva énekelni kezdte a diákok bordalát:

Nem írok józanul én

Egyetlenegy sorocskát.

Hordó hátán halok meg,

Sokat jártam a kocsmát.

Mint a bort, úgy szeretem

A dalt, ha rímbe dobban

És ha iszom, verselek,

És ha iszom, verselek

Jó Horácnál jobban.

Szívemben részeg mámor,

Dum vinum potamus,

Testvérek, Bacchusra igyunk,

Te Deum laudamus.

Köhögési roham fogta el, és nem tudta végigdalolni. A szobában már sötét volt. Giovanni már alig látta mestere arcát.

Az eső jobban megeredt, és hallani lehetett, amint nagy csöppjei az esőcsatornából a pocsolyákba csöpögnek.

– Hát így bizony, kis szerzetes – mormogta Merula akadozó nyelven. – Tudod, mit mondok neked? Feleségem szép asszony… Nem, nem azt. Várj. Igen, igen… Emlékszel-e erre a versre:

Tu regere imperio populos, Romane, memento.

(Királya vagy népeknek, ne feledd ezt, római.)

– Tudod, ezek óriások voltak. Az egész világ urai!…

Hangja reszketett, és Giovanninak úgy rémlett, hogy messer Giorgio szemeiben könnycseppek csillámlanak.

– Igen, óriások voltak, és most – mondani is szégyen… itt van a mi milánói hercegünk, Lodovico Moro. Persze az ő kenyerén élek, történetet írok, olyat, mint Titus Livius, Pompeiusszal és Caesarral hasonlítom össze a gyáva nyulat, a jövevényt. De lélekben, Giovanni, lélekben én…

Öreg udvaroncszokás szerint gyanakodva nézett az ajtó felé, hogy nem hallgatódzik-e ott valaki – és titkárához hajolva, fülébe suttogva folytatta tovább:

– Az öreg Merula lelkében nem aludt ki, és sohasem fog kialudni a szabadság iránt való szeretet, de ne beszélj erről senkinek. Rút időket élünk. Ennél rosszabb sohasem volt. És micsoda emberek – fölfordul az ember gyomra, ha látja őket. Alig látszanak ki a földből. De szintén fönn hordják az orrukat, s a régiekkel hasonlítják össze magukat! És mit gondolsz, mit alkottak, minek örülnek? Nézd csak, egyik barátom azt írja nekem Görögországból: a múltkoriban Hiosz szigetén kolostori mosónők a napsütésben, amikor a fehérneműt sulykolták, a tengerparton találtak egy igazi régi istent, egy tritont, halfarkkal, úszószárnyakkal, pikkelyes bőrrel. Megrémültek az ostobák. Azt hitték, ördög, és elszaladtak tőle. De azután látták, hogy öreg, gyönge, nyilván beteg, hanyatt fekszik a homokban, fázik, és pikkelyes zöld hátát melengeti a napon. Ősz feje van, szeme bágyadt, mint a csecsemőnek. Nekibátorodtak a hitványak, keresztény imákkal nekirohantak, és ütni kezdték a sulykolókkal. Agyonverték a régi istent, mint valami kutyát, az óceán hatalmasai közül az utolsót, talán éppen Poszeidón unokáját.

Az öreg elhallgatott, szomorúan horgasztotta le fejét, és arcán két részeg könnycsepp gördült végig, úgy sajnálta a tengeri csodalényt.

A szolga világot hozott, és bezárta az ablaktáblákat. A pogány látomások eltűntek.

Vacsorára hívták, de Merula annyira elnehezült, hogy karonfogva kellett ágyába vinni.

Beltraffio sokáig nem tudott elaludni ezen az éjszakán, és messer Giorgio öntudatlan hortyogását hallgatva arra gondolt, aki őt az utóbbi időkben legtöbbet foglalkoztatta – Leonardo da Vincire.

IV.

Giovanni Firenzébe Milánóból nagybátyjának, Osvald Ingrimmnek, az üvegfestőnek megbízásából jött, hogy festéket vegyen, olyan világosakat és átlátszókat, amilyeneket Firenzén kívül sehol sem lehetett kapni.

Az üvegfestő, aki grazi születésű volt – Johann Kircheimnek, a híres strasbourgi mesternek a tanítványa –, Osvald Ingrimm a milánói székesegyház északi sekrestyéjének ablakain dolgozott. Giovanni, az árva, az ő testvérének, Reinhold Ingrimm építésznek volt törvénytelen fia, a Beltraffio nevet anyjától kapta, aki Lombardiából származott, parázna életű volt, és nagybátyja szavai szerint atyját romlásba vitte.

A komor nagybácsi házában magányosan nőtt föl. Lelkét elkomorították Osvald Ingrimm vég nélküli elbeszélései mindenféle tisztátalan erőkről, ördögökről, boszorkányokról, varázslókról. Különös rémülettel töltötte el a fiút a pogány Itáliában az északi embereknél fönnmaradt hagyomány az asszonyi formájú démonról – az úgynevezett fehér szemöldökű anyáról, vagy fehér ördögasszonyról.

Kisgyermek volt még,