A Polyantha titka

EDGAR WALLACE

A Polyantha titka

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A magyar nyelvű szöveget fordította

Ifj. dr. BÓKAY JÁNOS

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-111-2 (epub)

ISBN 978-963-377-112-9 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

I. Ketten a kanadai expresszen

– Van Londonban egy ember – alkalmasint most is Londonban tartózkodik, noha hónapok óta nem kaptam róla hírt –, aki hasznára lesz önnek Pen, ha valaha is segítségre szorulna.

Penelope Pitt kegyetlenül dörzsölgette szemét azzal a nyirkos gubanccal, amely tisztességes és előkelő zsebkendő volt valamikor és mosolyogni próbált.

– Kötözni való bolond vagyok, bíró úr, hogy úgy pityergek, mint a gyerek. Pedig hát valósággal gyűlölöm Edmontont – aztán meg nincs ott senki, akivel a legkevésbé is törődnék. Mellesleg pedig megsúghatom magának, hogy sohasem jutok el Londonba. Moose Jaw egy cukorkaüzletében fog rám akadni.

– Torontóig váltotta meg a jegyét? – kérdezte a pedáns öregúr. – Moose Jaw unalmas kis fészek – legalább is húsz évvel ezelőtt az volt. Medicine Hat még unalmasabb. Nelson élénk város. Csodálom, hogy nem veszi Kootnay felé az útját. Ott sok alkalom adódik. Szóval, ismerek egy embert… Tessék, fogja ezt a levelet, gyorsan!

A figyelmeztető füttyjel felhangzott.

– Orford a neve – James X. Orford; együtt jártunk Berlinben iskolába. A háború óta Kitchenernek csúfolják. És Pen, én rá se nézek többé magára, ha keleten üti fel a sátorfáját.

Penelope kezet csókolt a peronon álló fehér hajú öregúrnak, s amikor a vonat ziháló mozdonnyal és a váltókon zakatoló és csörömpölő kerekekkel kifutott az állomásról, hősies erőfeszítéssel próbálta elfojtani könnyeit.

A nagy kaland elkezdődött.

Amikor aztán elfoglalta helyét a fülkében és megtörölte szemét és századszor elismételte magának, hogy milyen gyerekes és hitvány dolog ilyen nagy históriát csinálni a személyes ügyeiből, megérezte szemközt ülő útitársnőjének fürkésző, de jóakaratú tekintetét, mely csendes nyugalommal csüngött rajta. Tüstént, amint belépett, észrevette és megcsodálta ezt az idegen asszonyt, már amennyire erre egyáltalában képes volt. Még az öreg Judge Heron is félbeszakította zagyva búcsúszavait, hogy megbámulja az ideális arcú és arisztokratikus külsejű hölgyet.

– Messzire utazik!

A hangja lágy volt és szavainak vontatott hangsúlya az angol nőkre emlékeztette Pent.

– Azt hiszem, Torontóba – felelte mosolyogva. – Még magam se tudom… igen, alkalmasint Torontóba megyek.

Az asszony bólintott.

– Ön is gyűlöli Edmontont? Én utálom ezt a helyet. Olyan nyers és befejezetlen. A házakon még érezni a gerendaszagot… nem is beszélve a szállodákról! Azok valósággal nyomasztók.

Csakhogy Pen egyáltalában nem gyűlölte Edmontont. Jóllehet Angliában született, Edmonton volt az igazi hazája, s nem volt a városnak egyetlen köve, egyetlen kuckója sem, amelyet ne imádott volna ebben a pillanatban, amikor a hatalmas gép minden egyes lihegése és a kocsikerekek minden zökkenése távolabbra vitte. Még azt a középkorú kereskedőt sem gyűlölte, akinek a titkárnője volt, noha az szerelmével ostromolta és felajánlotta neki vagyonának felét (nem törődve terebélyes és jóképű feleségével és lányával, aki egykorú volt Pennel) arra az esetre, ha ő hajlandó volna megszökni vele.

Persze nem nagyon szívelte a terebélyes és jóképű asszonyt, aki férje íróasztalának rendezése közben felfedezte azt a levélvázlatot, melyet az optimista férfiú írt abban a reményben, hogy terveit siker fogja koronázni. E levélben elbúcsúzott feleségétől és családjától, vázolta, hogy milyen mértékű anyagi támogatásban kívánja részesíteni őket és sűrűn idézte a szentírást. Egyházi presbiter volt ugyanis.

Penelope fölött, aki eközben azon a bámulatos hatáson töprengett, amelyet az ő szürkeszemű fejecskéje erre a nem éppen megejtő, tar fejű és keresztény gentlemanre gyakorolt, elzúgott a női szidalmak fergetege. A rázúduló szóáradat kicsit elkábította s mintha csodálatosképpen beszennyezte volna.

– Nem, voltaképpen nem gyűlölöm Edmontont. – felelte sietve. – Aranyos város, csak éppen… örülök, hogy megszabadultam tőle.

– Nem gondol arra, hogy ellátogat Angliába?

Penelope felkacagott.

– Ez volt egyike a legkalandosabb ötleteimnek – mondta összecsucsorított ajakkal. – Ugyanennyi joggal akár a Plejádokba is készülhettem volna.

Az idegen asszony összeráncolta homlokát.

– A Ple…?

– A csillagokba – magyarázta meg Pen.

Útitársnője bólintott.

Csinos nő volt. Ezt tüstént leszögezte Pen. Barna szemek, melyek időnkint csaknem feketéknek tetszettek. Úgy huszonnyolc éves lehetett, talán valamivel kevesebb. Csinos, de… Penelope megtalálta, hol a hiba. A száján. Túl egyenes szája volt, s az ajkak kissé keskenyek. Máskülönben szép volt. Nem az a tiszta, nyílt szépség, mint Penelope. Nem olyan friss, élettől duzzadó, mint Pen, a puszták napbarnított, világos bőrű, sudár testű lánya. Pen szép volt, vagy semmi. „Csinosnak" csak azok mondhatták, akik nem ismerik a szavak értékét. A másik nő csupa csinosság volt. A helyes kisbabák és a borzas kiscicák kategóriájába tartozott – minden ilyen becéző, hízelgő, kedveskedő kifejezés jól illett rá. Csak a szájára nem: de amikor mosolygott, mint például az imént, még ez a fogyatkozása is alig tűnt szembe.

Penelope éjjel a hálókocsi felső ágyát foglalta el s azon tűnődött, vajon ki lehet az alatta fekvő asszony.

Közömbös dolgokon kellett jártatnia az eszét, mivel máskülönben bizonyosan sírva fakadt volna a magányosság gyötrő érzésétől. Úgy érezte, hogy az egyhangúan zakatoló kerekek, melyek álomba ringatták útitársnőjét, az ő szeméből kiűznek minden álmot. Újra meg újra átgondolta kínos történetét, s amikor végére ért lelki élményének, hirtelen lekémlelt az alatta alvó nőre, szemügyre vette a horkoló utasokat, a folyosón álldogáló kalauzt – megnézett mindent, éppen csak hogy nézzen.

Végül elszendergett, de alighogy elaludt, már újra felébredt. Áthajolva ágya szélén, megpillantotta útitársnőjének fehér arcát. Barna szeme kerekre nyílva bámult a levegőbe, az ajka remegett.

– Valami baja van?… rosszul érzi magát? – kérdezte Pen és felült.

Az asszony nem felelt. Ott állt a két ágyfüggöny között és üres szemmel bámult maga elé, fehér kezeivel görcsösen szorongatva ágya szélét. Majd éppen amikor Penelope rémültében le akart kúszni hozzá, suttogni kezdett, különös, meggondolt hangon:

– És tegyük fel, hogy nem hal meg? Gondoltál erre, Arthur? Hogy nem hal meg, vagy Whiplow elárul?

Aludt és mégis ébren volt.

Pen tüstént lesiklott ágyáról és útitársnője mellé ugrott. Ez tűrte, hogy a lány visszafektesse az ágyba, s egy-két pillanat múlva már egyenletesen lélegzett.

Miközben a vánkosát igazgatta, Pen lapos kis bőrdobozba akadt, mely felnyílt, amikor hozzáért. Az ágylámpa tompa fényénél fényképet pillantott meg benne, mely feltűnően csinos fiatalembert ábrázolt.

Erős volt a gyanúja, hogy „Arthur"-nak hívják.

*

– Érdekes, beszéltem álmomban? Ugyan mesélje el, mit mondtam! – kérdezte az idegen asszony az étkezőkocsiban, reggelizés közben, amikor Pen előadta neki az éjszakai kalandot.

– Csak nagyon keveset. Annyira megdöbbentem, amikor megpillantottam önt, hogy alig emlékszem arra, amit mondott. Valakiről beszélt, akinek a halálát várják, és valamilyen nevet említett… Whiplow, ha jól emlékszem?

Az idegen asszony keményen ránézett.

– Nem… nem ismerem ezt a nevet. Még sohasem járkáltam eddig álmomban. Kissé túl voltam csigázva. Arthur? Igen, hát persze. A férjemet hívják így. Mrs. Arthur Dorban vagyok… Cynthia Dorban a nevem. Nem mutatkoztam be önnek tegnap este? Milyen furcsa!

Mrs. Dorban nem tért vissza beszélgetésük előbbi tárgyára, úgyhogy szó sem esett többé róla. Azt mondta, hogy egyenesen Québecbe utazik, de előbb két napra megáll Torontóban. Pen vallomásra vallomással felelt, amennyire csak természetes óvatossága ezt megengedte neki. A szerelmes értékpapír-kereskedőt egy hanggal sem említette.

Mrs. Dorban figyelmesen hallgatta a fiatal lányt.

– Nincs kilátása valamilyen állásra? Nincsenek barátai Kelet-Kanadában? Mit is mondott ön annak az öregúrnak? Csaknem minden szavát hallottam. Csakugyan Angliába készül?

Pen nevetve rázta a fejét.

– Ez csak olyan bolond ábránd volt – egyike azoknak a kósza álmoknak, amelyeket szövögetni szoktam. Szeretnék Londonba menni. Ott születtem. Mindig sóvárogtam Európába, de semmi reményem nincs, hogy valaha is megláthatom.

Hosszú csend következett. A vonat hullámzó búzaföldek végtelen tengerén száguldott keresztül. Ameddig ellátott a szem, sárga hullámok ringatóztak – egyik látóhatártól a másikig nyoma sem volt emberi létnek. Mindenütt csak ez a végtelenbe nyúló ringatózó sárgaság.

– Kaptak maguk Edmontonban angol újságokat?

– Persze, jártak oda angol lapok, de úgy értem, hogy ön olvasta-e őket?

Penelope a fejét rázta.

– Attól tartok, hogy nem vagyok valami jártas az angol ügyekben – vallotta be nyíltan. – Tudom, hogy Lloyd George a miniszterelnök, és hogy valami zavar van Írországgal, de ettől eltekintve…

Mrs. Dorban témát változtatott. Egy ideig a saját devonshire-i otthonáról beszélt, sziklás kertjéről, melynek fenyves és rekettyés vadonjai meredeken ereszkednek alá Borcombe Down határáig. Beszéd közben egyszerre egy ismerősen csengő nevet említett.

– Lord Rivertor? – kiáltotta Pen. – Hogyne, a birtoka ott van a mi farmunk mellett – az apám farmja volt ez, mielőtt Edmontonba jött. Ott éltem le életem nagy részét. Sohasem láttam őt – lord Rivertort értem. Ugye tavaly halt meg?

– Igen.

De úgy látszott, hogy az elhunyt lord Rivertor nem érdekelte többé Mrs. Dorbant, mert hirtelen fordulattal a nyugati farmerföldek értékéről kezdett beszélni, olyan tárgyról, melyben Penelope szinte szaktekintélynek számított, minthogy legutóbbi főnöke főleg földben spekulált, mégpedig sikerrel, s neki kellett nyilvántartania gazdájának minden tranzakcióját.

Két nappal később, mikor a vonat már csak egy órányira volt Torontótól, tette meg Cynthia Dorban bámulatos és elragadó ajánlatát. Penelope tátott szájjal hallgatta, alig mert hinni a fülének.

– De hiszen ez remek! Gondolja, hogy Mr. Dorban beleegyezik?

– Máris beleegyezett – felelte Cynthia Dorban könnyű mosollyal. – Kábelsürgönyt küldtem neki Winnipegből és Fort Williamnél már megkaptam a válaszát. Nagyszerűnek tartja ötletemet. Nem szereti az angol titkárnőket. Most hát itt az állás, Penelope – ugye megengedi, hogy a keresztnevén szólítsam? Engem meg nevezzen Cynthiának; jobban szeretem így. Bizony nem lesz valami érdekes az életünk, mivel egy időre eltemetkezünk vidéki birtokunkra…

– A szavam is eláll… kapva kapok ajánlatán! Álmodni sem mertem különbet!

A kanadai expressz már besiklott a torontói állomásra, mielőtt még Penelope ráeszmélt volna, hogy mire kötelezte magát: negyvennyolc órán belül elhagyja Amerikát és útnak indul Anglia felé.

II. El Slico

Penelope kiment a pályaudvarra, hogy két helyet foglaljon a másnap Québec felé induló hajóvonatra. Egyszerű „hajóvonat volt csak, értve ezalatt, hogy összeköttetése volt az óceánjáró gőzössel, mely néhány órával a torontói vonatnak a fővárosba érkezése után szedte fel horgonyát, de Penelope szemében magában foglalta mindazt a jelentőséget és nagyszerűséget, melyet ez az egyenesen neki teremtett vonatjárat jelent, úgy, hogy szinte azt olvasta ki a füst mögötti fénytengerből: „Penelope Pitt részére fenntartott európai járat.

A New York-i expressz éppen befutott az állomásra, amikor Penelope a jegyirodába lépett; a fiatal lány boldog áhítattal figyelte a kiválasztott népet, amely a rejtelmes városból érkezett és most a legnagyobb közönnyel vándorolt a kijárat felé, mintha bizony semmi rendkívüli nem volna abban, hogy valaki e csodahelyen lakott és onnan érkezik.

Végül elapadt az áradat és Penelope egy sóhajjal visszafordult, hogy elvégezze azt, amiért a jegyirodába jött. Megváltotta a jegyeket és lassan elindult a hatalmas kijárat felé, amikor egy férfi, rámosolygott.

Még mielőtt ráeszmélt volna a maga illetlenségére, már visszamosolygott a férfira. Magas és jóképű ember volt, s amikor megemelte kalapját, Pen észrevette, hogy kissé kopasz. Alkalmasint az imént befutott expresszel érkezett, mivel kézitáskája és könnyű porköpenye ott feküdt a lábánál s kissé bepiszkolt arcával a gondtalan utasok benyomását tette.

Hogy igazolja eljárását, Pen elhitette magával, hogy ismeri a férfit – bizonyára Edmontonban találkozott vele; főnökének sok üzletfele volt, nem lehetetlen, hogy ez is azok közül való.

– Jó napot! Hol találkoztam már önnel? Detroitban. Nem? Alkalmasint St. Partiban. Egy sereg embert ismertem St. Paulban.

– Félek, hogy mindketten tévedtünk – mondta Pen, és el akart surranni, amikor a férfi, aki most gyors körpillantással megnézte, hogy nem figyeli-e őt valamilyen rosszmájú alkalmazott, elállta az útját.

– Ne szaladjon, kislány. Nem is képzeli, milyen boldog vagyok, hogy egy vérbeli kanadaival találkozom. Én angol vagyok. Hol lehet ebben a házban egy jó csésze teát kapni? Ez angolra vall, ugye? – vihogott gurgulázó hangon.

– Nem ismerem valami jól Torontót – mondta Pen. – Forduljon a portáshoz.

– Hova siet? – kérdezte a férfi nyersen. – Hát nem maga szólított meg engem? És rám nevetett, igaz-e?

Pen meggyorsította lépteit, elszökött előle, de a férfi megragadta a táskáját, nyomon követte és utolérte a lányt, mielőtt még kijutott volna az épületből.

– Álljon meg már, ha mondom! Talán bizony megsértettem, kisasszony? Szeretnék barátságot kötni magával. A nevem Whiplow…

Penelope megállt, rámeresztve szemét.

– Whiplow? – Tüstént eszébe ötlött a név.

Ugyanaz volt, amelyet Mrs. Dorban álmában emlegetett. Véletlen összetalálkozás? Aligha. Nem volt valami közönséges név.

– Johnny Whiplow a nevem. Szabadna tudnom az önét?

– Mrs. Dorban majd megmondja önnek – felelte Pen.

Találomra leadott riposzt volt, de bámulatos hatást tett a férfira. Az arca elvértelenedett, ólomszürke lett és kidülledt szemei mintha ki akartak volna ugrani a gödrükből.

– Mrs. Dorban? – kiáltotta. – Itt?… Az nem lehet…

De Penelope, ügyesen felhasználva