Nehéz idők

CHARLES DICKENS

NEHÉZ IDŐK

Regény

Fordította:

MIKES LAJOS

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európa Könykiadó Budapest, 1960

Korrektor: Horváth Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-726-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ KÖNYV

A VETÉS

ELSŐ FEJEZET

Másra szükség nincs

– Jól értsen meg, tényeket kívánok. Ne tanítsa ezeket a fiúkat és leányokat semmi egyébre, csak tényekre. Az életben csupán tényekre van szükség. Egyebet ne ültessen, és minden egyebet irtson ki. Gondolkozó állatoknak a lelkét csupán tények alapján idomíthatja: semmi egyébnek nem vehetik hasznát soha. Ez az az alapelv, amely szerint a saját gyermekeimet nevelem, s ez az az alapelv, amely szerint ezeket a gyermekeket nevelem. A tényekhez ragaszkodjék, uram!

A színhely egyszerű, kopár, egyhangú, boltozatos tanterem volt, s a beszélőnek szögletes mutatóujja a megjegyzéseknek azzal adott nyomatékot, hogy minden egyes mondatot aláhúzott egy vonással a tanító kabátujján. Súlyosbította a nyomatékot a beszélő szemöldökére alapozott szögletes homlok, a két szem pedig kényelmesen meghúzódott két sötét pinceüregében, a fal árnyékában. Súlyosbította a nyomatékot a beszélő nagy, keskeny metszésű, összeszorított szája is. Súlyosbította a nyomatékot a beszélő hajthatatlan, száraz, zsarnoki hangja is. Súlyosbította a nyomatékot a beszélő haja is, amely kopasz feje kerületén úgy meredt az égnek, mint valami fenyőültetvény, hogy megóvja a széltől a csillogó koponyát. Telides-teli volt dudorral ez a koponya, mint a szilvapudding héja, mintha alig-alig férne meg benne a beraktározott súlyos tények készlete. A beszélő meredt tartása, hatalmas kabátja, hatalmas lába, hatalmas válla – sőt még a nyakravalója is mintha valamely makacs tény módjára ragadta volna torkon – szintúgy súlyosbította a nyomatékot.

– Ebben az életben nincs szükségünk semmi másra, csak tényekre, uram; semmi másra, csak tényekre.

A beszélő, a tanító és a jelenlevő harmadik felnőtt személy hátrább vonultak egy kissé, s végigjártatták a tekintetüket a tanteremben sorba rakott apró fazekak fennsíkján, amelyek készen várták, hogy a tények színig töltsék.

MÁSODIK FEJEZET

Az ártatlanok gyilkolása

– Thomas Gradgrind, uram. A valóság embere. A tények és számítások embere. Aki azon az alapon áll, hogy kétszer kettő négy és semmivel sem több, s akit rá nem bírhatnak, hogy akár egy szemernyivel is többnek vegye. Thomas Gradgrind, uram – a leghatározottabban Thomas – Thomas Gradgrind. Vonalzó, mérleg és egyszeregy van mindig a zsebében, uram, készen arra, hogy lemérje és kimérje az emberi természet minden porcikáját, és pontosan megmondja, mennyit ér. Puszta számkérdés, egyszerű számtani feladvány. Remélheti, hogy holmi értelmetlenséget elhitethet George Gradgrinddel, vagy Augustus Gradgrinddel, vagy John Gradgrinddel, vagy Joseph Gradgrinddel (egytől egyig képzelt, nem létező személyek), de Thomas Gradgrinddel – sohasem, uram!

Ilyeténképpen mutatkozott be Gradgrind úr gondolatban akár személyes ismerőseinek, akár általában a nagyközönségnek. Ilyeténképpen mutatkozott be most Thomas Gradgrind az előtte levő apró fazekaknak is, amelyek arra vártak, hogy tényekkel töltsék meg őket – csak az „uram szót helyettesítette „fiúk és lányok-kal.

Valóban, amint ott állt, mohó pillantásokat lövellve feléjük az előbb említett pinceüregből, holmi ágyúhoz hasonlított, amely torkig töltve tényekkel arra készül, hogy egyetlen lövéssel kilője őket a gyermekkor világából. Villamoskészülékhez is hasonlított, komor áramokkal tölti ki a gyöngéd, ifjúi képzelgések helyét.

– Húszas számú lány – szólt Gradgrind úr, szögletesen kinyújtván szögletes mutatóujját –, ezt a lányt nem ismerem. Ki ez a lány?

– Sissy Jupe, uram – adta meg a felvilágosítást a húszas szám, miközben pirulva felállt és bókolt.

– Sissy nem név – állapította meg Gradgrind úr. – Ne nevezd magad Sissynek. Nevezd magad Ceciliának.

– Apa Sissynek hí, uram – felelt a kislány remegő hangon, s megint bókolt.

– Elég rosszul teszi – mondta Gradgrind úr. – Mondd meg neki, hogy ne hívjon így. Cecília Jupe. Mondd csak: mi az apád?

– A cirkusznál dolgozik, engedelmével, uram.

Gradgrind úr összeráncolta a homlokát, s leintette ezt a kényes foglalkozást.

– Egy szót se itt erről. Nem szabad itt beszélned erről. Az apád lovakat tör a nyereg alá, ugye?

– Engedelmével, uram, ha odahozzák a lovakat, nyereg alá is törik a cirkuszban, uram.

– Egy szóval se említsd itt a cirkuszt. Így már értem. Úgy mondd hát, hogy az apád lovász. Beteg lovakat is gyógyít, ugye?

– Igenis, uram.

– Akkor hát jól van. Állatorvos, kovács és lovász. Most pedig mondd meg, mi a ló?

(Sissy Jupe elképedt.)

– A húszas számú lány képtelen a ló mibenlétét meghatározni! – jelentette ki Gradgrind úr valamennyi apró fezek épülésére. – A húszas számú lány híjával van a tényeknek az egyik legközönségesebb állatra vonatkozólag! Mondja meg hát valamelyik fiú, mi a ló. Bitzer, mondd meg te.

Az ide-oda mozgó szögletes ujj hirtelen Bitzerre szegeződött, talán azért, mert Bitzer véletlenül ugyanannak a napsugárnak az útjában ült, amely a vakító fehérre meszelt szoba egyik csupasz ablakán besurranva, Sissyt beragyogta. Mert a fiúk meg a lányok két zárt csoportra osztva ültek a szoba lejtős síkján; és Sissy, aki a napos padsor sarkán ült, az ablak felől esett útjába egy napsugárnak, Bitzer pedig néhány sorral előbb, a túlsó padsor sarkán már csak a végét csípte el. A lány sötét szemét és haját, mintha a rávetődött napsugár még mélyebbé, még ragyogóbbá tette volna; a fiú szeme és haja oly világos volt, hogy a napsugár szinte kiszítta belőle azt a kevéske színét is. Vizenyős szeme aligha illett volna be szemnek, ha a kurta pillán túl még nagyobb sápadtság nem kezdődik, s az ellentét ki nem emeli a szem mivoltát. Rövidre nyírott haja bátran folytatása lehetett volna a homlokát és arcát borító homoksárga szeplőknek. A bőréről annyira hiányzott az egészséges testszín, hogy az ember akaratlanul arra gondolt, ha megvágnák, fehér vért eresztene.

– Bitzer – szólt Thomas Gradgrind –, mondd meg, mi a ló.

– Négylábú, fűevő emlős. Negyven foga van, nevezetesen huszonnégy zápfoga, négy szemfoga és tizenkét metszőfoga. Tavasszal szőrét hullatja; mocsaras vidéken elhullatja a patáit is. A patáját kemény vassal meg kell patkolni. Kora megállapítható a fogairól. – Ekképp hadart (s még többet is) Bitzer.

– Húszas számú lány – szólt Gradgrind úr –, most már tudod, mi a ló.

Sissy újra bókolt, s még mélyebben elpirult volna, ha időközben a lehető legmélyebben el nem pirul már. Bitzer mind a két szemével hirtelen rápislantott Thomas Gradgrindre, s a szempillája úgy rezgett a felfogott fényben, mintha sürgő-forgó bogarak tapogató szerve lenne. Aztán szeplős homlokához emelte keze bütykét és leült.

Most előlépett a harmadik úriember. A kisujjában volt minden a világon. Különben államhivatalnok, s a maga módján (meg a legtöbb más ember módján is) elismert ökölvívó. Mindig jó erőben; mindig volt a keze ügyében egy rendszer, amit, mint holmi óriási pirulát lekényszerített a nagyközönség torkán; mindig ott harsogott kis irodájának rácsozata mögött, mintha kiütni készülne egész Angliát. Hogy ökölvívói szaknyelven folytassuk a jellemzést, bámulatosan értette a módját, hogy kell ellenfelét, bárhol és bármiről, a szorító sarkába kiszorítani, és hogy kell kellemetlen alaknak bizonyulnia. Nekiugrott bárminek, taszított rajta egyet a jobbjával, utána lökte a balját, kivédte az ütést, lábat változtatott, visszaütött, kiszorította ellenfelét (mindig egész Anglia ellen küzdött), és alaposan elbánt vele. Bármibe kezdett, tudni lehetett, hogy a józan ész vereséget szenved, és a szerencsétlen ellenfélnek arra sem marad ereje, hogy az idő hívó szavára figyelmezzen. És ezt az embert a fensőbb hatóságok megbízták, hogy elősegítse a bürokrácia örökkévaló nagy birodalmának az elkövetkezését, amikor bizottságok fognak a föld kerekén uralkodni.

– Helyes – szólt ez az úriember, és mosolyogva keresztbe fonta a karjait. – Ez a ló. Mármost hadd hallom, fiúk, lányok, kitapétáznátok-e egy szobát lovakat ábrázoló képekkel?

Egy kis szünet után az osztály fele kórusban így kiáltott: – Igenis, uram! – mire a másik fele, látván az úriember arcán, hogy az igenlő válasz helytelen, kórusban azt kiáltotta: – Nem, uram! – amint az efféle kérdezgetésnél rendszerint történni szokott.

– Persze, hogy nem! Hát aztán miért nem?

Megint szünet támadt. Egy testes, esetlen szuszogós fiú végre megkockáztatta a választ: mivel ő egyáltalában nem tapétázná ki, hanem kifestené a szobát.

– Csakhogy ki kell tapétáznod – mondta az úriember meglehetős hevesen.

– Ki kell tapétáznod – szólt közbe Thomas Gradgrind –, akár tetszik, akár nem. Ne mondd hát, hogy nem tapétáznád ki. Mi jut eszedbe, fiú?

– Megmondom hát – jelentette ki az úriember, újabb, mégpedig komor szünet után –, mért nem tapétáznátok ki a szobát lovakat ábrázoló képekkel. Láttatok valaha a valóságban lovakat fel s alá mászkálni a szobák falain? Láttatok?

– Igenis, uram! – kiáltott az osztály egyik fele. – Nem, uram! – a másik fele.

– Persze, hogy nem – szólt az úriember, méltatlankodó pillantást vetve az osztály egyik felére. – No mármost, nem szabad olyasmit sem látnotok, amit nem láttok sehol a valóságban sem; ne legyen olyasmitek, ami a valóságban nincs. Amit Ízlésnek mondunk, az voltaképpen más neve csak a ténynek.

Thomas Gradgrind helyeslően bólintott.

– Ez egy új alapelv, fölfedezés, méghozzá nagy fölfedezés – folytatta az úriember. – No most még egyszer próbára teszlek benneteket. Tegyük föl, hogy szőnyeggel kellene borítanotok a szoba padlóját. Hadd halljam, virágos szőnyeget választanátok-e?

Minthogy ekkorára általában már kialakult a gyerekek meggyőződése, hogy ennek az úriembernek minden kérdésére azt kell felelniük: „Nem, uram!", a nem kórus nagyon megerősödött. Csak néhány gyarló tévelygő felelt igennel, köztük Sissy Jupe is.

– Húszas számú lány – szólította föl az úriember, és nyugodtan mosolygott, mint aki bízik tudása hatalmában.

Sissy elpirult és felállt.

– Tehát te a szobádat, vagy a férjed szobáját, ha már felnőtt asszony volnál és férjed volna, virágos szőnyeggel borítanád be, ugye? – kérdezte az úriember. – Aztán miért?

– Engedelmével, uram – felelte a kislány –, én nagyon szeretem a virágokat.

– Ezért asztalokat meg székeket raknál rájuk és azt akarnád, hogy nehéz csizmás emberek tapossák?

– Nem fájna nekik, uram. Nem törnének le, nem hervadnának el, engedelmével, uram. Képmásai volnának csak valaminek, ami nagyon kedves és bájos dolog, és azt képzelném…

– Éppen ez az! Nem szabad semmit sem képzelned – kiáltott az úriember, szinte boldogan, hogy ily szerencsésen odajutott, ahová akart. – Éppen ez a bökkenő! Nem szabad soha semmit sem képzelned.

– Úgy van, Cecília Jupe – ismételte Thomas Gradgrind ünnepélyesen – ilyesmit sohasem szabad művelned.

– Tény, tény, tény! – szólt az úriember. – Tény, tény, tény! – ismételte Thomas Gradgrind.

– Mindenben a tényekhez kell igazodnotok – folytatta az úriember. – Reméljük, hogy nemsokára lesz egy ténybizottságunk, amely ténybiztosokból fog állani, és kényszeríteni fogják a népet arra, hogy a tényeknek, semmi egyébnek, csakis a tényeknek a népe legyen. Azt a szót, hogy képzelődés, ki kell irtanotok a világból. Semmi dolgotok vele. Semmiféle használatra szánt vagy dísztárgyon nem szabad olyasminek előfordulni, ami ellentmond a tényeknek. A valóságban nem sétáltok a virágokon; ennélfogva nem szabad virágos szőnyegeken sem sétálnotok. Sohasem láttok különleges madarakat és pillangókat az edényeitekre letelepedni; ennélfogva tilos külföldi madarakat és pillangókat festenetek az edényeitekre. Sohasem tapasztaljátok, hogy négylábú állatok fel s alá mászkálnak a falakon; ennélfogva négylábú állatok képeinek semmi helyük a falakon. Mind e célokra – jelentette ki az úriember – bizonyítható és levezethető matematikai ábrák kombinációit és módosulásait kell (egyszerű alapszínekben) használnotok. Ez az új fölfedezés. Ez a valóság. Ez az ízlés.

A kislány bókolt és leült. Nagyon fiatal lányka volt, s úgy látszott, mintha megrémült volna a világ valóságos képétől.

– Most pedig – szólt az úriember –, ha M’Choakumchild úr lesz szíves megtartani első óráját, boldog leszek, Gradgrind úr, ha az ön kívánságához híven megfigyelhetem tanító módszerét.

Gradgrind urat rendkívül lekötelezte ez az előzékenység. – M’Choakumchild úr, szíveskedjék hozzálátni.

M’Choakumchild úr a legnagyobb igyekezettel hozzá is látott. Vagy száznegyven más tanítótársával együtt nemrég, egy időben és egy gyárban esztergályozták egyazon elvek szerint, mint megannyi zongoralábat. Mérhetetlenül sokfelől csiszolták, és megfelelt számtalan kötet fejtörő kérdésre. Ki tudta rázni tíz fagyott ujja hegyéből az ortográfiát, az etimológiát, a szintaxist és prozódiát, a biográfiát, az asztronómiát, a geográfiát és az általános kozmográfiát, az összetett hármasszabály tanát, az algebrát, a földmérést és vízszintelést, az énektant és a modellről való rajzot. Kemény munkával utat tört magának Őfelsége a Királynő Fölötte Érdemes Államtanácsosainak B rangsorába, s leszedte a matematikai és fizikai tudományok, továbbá a francia, német, latin és görög nyelvek felsőbb ágairól is a virágot. Mindent tudott a világ valamennyi vízválasztójáról, ismerte minden népek történetét, minden folyam és hegy nevét, minden ország terményeit, erkölcseit és szokásait, minden ország fekvését és határait az iránytű harminckét iránya szerint. Ah, túlságosan sokat tudott ez a M’Choakumchild. Ha csak valamicskével kevesebbet tanul, mennyivel többet, mennyivel jobban taníthatott volna!

Úgy látott munkához ezen a bevezető előadáson, mint Morgiana a „Negyven Rabló"–ban. Bepillantott egymás után valamennyi eléje rakott fazékba, hogy lássa, mi van bennük. Mondd csak, derék M’Choakumchild barátom: ha bugyogó készletedből színig töltöd az összes edényeket, mit gondolsz, vajon leforrázod-e a bennük leselkedő gonosz képzelődést – s nem fogod-e olykor talán csak elkábítani és megnyomorítani!

HARMADIK FEJEZET

Kukucskálás

Gradgrind úr rendkívül megelégedetten ballagott hazafelé az iskolából. Az volt a terve, hogy az ő iskoláját mintaiskolává fejleszti. Azt akarta, hogy minden gyerek mintagyerek legyen benne, olyan, mint az ifjú Gradgrindek valahányan.

Öt fiatal Gradgrind volt, és mind az öt miniagyerek. Már legzsengébb korukban tanulásra fogták s úgy hajszolták őket, mint a kis nyulakat. Mihelyt megtanultak szaladni, a tanulószobába kellett szaladniuk. Az első tárgy, amivel kapcsolatba jutottak, vagy inkább, amire emlékeztek, egy nagy fekete tábla volt, amelyre egy kiaszott mumus kísérteties fehér számokat írt krétával.

Nem mintha valaha hallottak volna valamit a mumus nevéről vagy mivoltáról. A tények szerelmére, dehogyis! Én használom csak ezt a szót, hogy jellemezzem azt a tanítóvárbeli szörnyeteget, akinek a fejét Isten tudja, hány fejből kulimászozták össze, s aki foglyul ejti a gyermekeket, és hajuknál fogva behurcolja őket a szörnyű statisztikai barlangokba.

Az ifjú Gradgrindek közül egyik sem látta, hogy a holdnak emberi ábrázata van. Viszont a holdnak mindegyikük végére jár, jóformán még beszélni sem tudtak. Az ifjú Gradgrindek közül egyik sem tanulta soha ezt az együgyű mondókát: Kicsi csillag fent az égen, ki vagy, mi vagy. mondd el nékem! Az ifjú Gradgrindek közül egyik sem volt volt kíváncsi soha erre, mert mindenik ifjú Gradgrind már ötesztendős korában úgy széttagolta a Göncölszekerét, akár egy Owen professzor, s úgy igazgatta a Kaszáscsillagot, mint valami kitanult gazdatiszt. Az ifjú Gradgrindek közül egyik sem hozott kapcsolatba soha semmiféle tehenet a mezőn azzal a híres, görbe szarvú tehénnel, amelyik megbökte a kutyát, mert megharapta a macskát, mert bekapta a patkányt, mert megette a malátát, sem azzal a még híresebb másik tehénnel, amelyik elnyelte Babszem Jankót. Egyikük sem hallott soha ezekről a nevezetességekről, s a tehenet kezdettől fogva úgy ismerték, hogy fűevő, kérődző, négylábú állat, amelynek több gyomra van.

Gradgrind úr tényekhez hű otthona felé irányította lépteit, amelynek Kő-lak volt a neve. Mielőtt Kő-lakot fölépítette, ténylegesen visszavonult a vasnagykereskedés teréről, s ez idő szerint kedvező alkalomra várt, hogy beilleszkedhessék a képviselőház tagjainak sorába. Kő-lak lápos környéken épült, körülbelül egy angol mérföldnyire egy nagyvárostól – a kezem ügyében levő megbízható útmutató szerint Coketown a neve.

Kő-lak nagyon szabályos duzzanat volt a föld ábrázatán. Semmi a világon nem kendőzte e megalkuvást nem ismerő rideg tény hatását a táj képén. Nagy, négyszögletes ház, hatalmas oszlopcsarnoka úgy elsötétítette a homlokzat ablakait, mint a gazda szemét hatalmas szemöldöke. Számtani feladat módjára kiszámított, pontosan megoldott és próbaszámítással ellenőrzött épület. Hat ablak a kaputól jobbra, hat a kaputól balra; egy összegben tizenkét ablak az egyik szárnyon, tizenkét ablak a másik szárnyon; átvitel huszonnégy ablak a két hátsó szárnyra. Gyepes tisztás, kert és növendék-fasor, pontosan kiléniázva, mint valami növénytani főkönyv. Gáz és szellőztető, alagcsövezés és vízvezeték, minden a legjobb minőségű. Vaskapcsok és vasgerendázat, tűzálló tetőtől talpig; felvonók a cselédek számára, gépesített seprű, kefe, szóval minden, de minden, amit a szív kívánhat.

Minden? Úgy van, minden, azt hiszem. Az ifjú Gradgrindeknek volt mindenfajta tudományos gyűjteményük is. Kis kagylógyűjteményük, kis kohászati gyűjteményük, kis ásványtani gyűjteményük. A példányok címkével ellátva szép rendben sorakoztak, s a kő- és ércdarabkákat mintha kemény nevükkel törték volna le a tömbökről. Ha a telhetetlen ifjú Gradgrindek mindezzel be nem érték, ugyan mire vágyakoztak még a kis telhetetlenek?

Atyjuk reményekkel teljes, elégedett kedélyállapotban ballagott hazafelé. A maga módján gyöngéden szerető atyja volt gyermekeinek; de ha meghatározást kívántak volna tőle, mint Sissy Jupe-tól, valószínűleg úgy jellemzi magát, hogy „kiválóan praktikus atya. Fölöttébb büszke volt erre a szólásmódra: „kiválóan praktikus, mert általában őrá alkalmazták. Bárminő népgyűlést tartottak Coketownban, akadt bizonnyal mindig egy polgár, aki megragadta az alkalmat, hogy utaljon az ő kiválóan praktikus Gradgrind barátjára. Ebben mindenkor nagy kedve telt a kiválóan praktikus barátnak. Tudta, hogy ez az utalás megilleti; márpedig, ami megilleti az embert, mindig elfogadható.

Gradgrind úr éppen a város legszélén levő semleges területre érkezett (sem város, sem mezőség, de azért mind a két rész rossz tulajdonságait magában foglalta), amikor zeneszó hatolt a fülébe. A fából tákolt színben táborozó cirkusztársaság bandája javában csattogott-recsegett. A szentély tetején lengedező lobogó azt hirdette az emberiségnek, hogy „Sleary cirkusztársasága kéri a kegyes pártfogást. Sleary maga, mint valami vaskos, újódi szobor, keze ügyében pénzes dobozzal, korai-gót stílusú templomfülke-félében a pénzt szedte be. Josephine Sleary kisasszony, amint néhány nagyon hosszú és nagyon keskeny nyomtatott papírszelet közhírré tette, éppen megkezdte az előadást, bájos tiroli virágtáncával lóháton. Több más mulattató, de mindig szigorúan erkölcsös csodán kívül, amiket látni kell, hogy higgye az ember, Signor Jupe aznap délután bemutatja „bámulatosan iskolázott művészkutyájának, Ugrilábnak szórakoztató mutatványait. Bemutatja továbbá „csodálatos mutatványát, hogyan kell hetvenöt mázsányi súlyokat gyors egymásutánban fején keresztül a háta mögé dobni úgy, hogy úgy hulljon sűrű egymásutánban, mint a zuhatag. Ez a mutatvány, amelyet senki sem próbált még sem ebben az országban, sem máshol, mindig oly viharos tetszésnyilvánításra ragadta a lelkesült nézőközönséget, hogy szóval le sem írható. Ugyanaz a Signor Jupe „ártatlan shakespeare–i mókáival és ötleteivel fűszerezi a változatos műsor közti szüneteket. Végül ugyancsak Signor Jupe fellép kedvenc szerepében mint Mr. William Button a Tooley Streetről „A szabó brentfordi utazása" című legújabb, kacagtató lovas bohózatban.

Thomas Gradgrind természetesen ügyet sem vetett e köznapi dőreségekre, hanem praktikus férfiúhoz illően továbbhaladt, és igyekezett kiverni fejéből a lármás csőcseléket, vagy talán éppen fegyintézetbe kívánta mindnyájukat. De az út fordulója a bódé háta mögött vezetett el, s a bódé háta mögött egy csomó sóvár gyerek kuporgott egy-egy pillantásért a bódé rejtett gyönyörűségeibe.

Ez a látvány megállította Gradgrind urat. „No, nézd csak ezt a csavargó népet – gondolta magában –, elcsábítják az apró mihasznákat még a mintaiskolából is."

Minthogy az apró mihasznáktól egy kis gyepes tisztás és egy halom lerakott törmelék választotta el Gradgrind urat, előszedte mellénye zsebéből a pápaszemét, hogy lássa, nincs-e köztük olyan gyerek, akit névről ismer, hogy hazaparancsolhassa. Ó, micsoda hihetetlen, bár tisztán látott tünemény! Hát nem az ő kohász-tudor Louisáját kell-e látnia, amint ágaskodva bekukucskál az egyik fenyődeszka hasadékán, meg az ő matematikus Thomasát, aki lealacsonyodott egészen a föld színéig, hogy a lóháton folyó bájos tiroli virágtáncból legalább a ló egyik patáját láthassa!

Gradgrind úr elképedt. Keresztülvágott családja mély gyalázatának színterén, rátette kezét a tévelygő gyermekekre és így szólt:

– Louisa!! Thomas!!

Felugrott mind a kettő, zavartan és elvörösödve. De Louisa merészebben tekintett fel atyjára, mint Thomas. Thomas voltaképpen egyáltalában nem nézett atyjára, hanem úgy cipeltette magát hazáig, mint valami vasdarab.

– Hát ez már megint miféle csodálatos, haszontalan ostobaság! – ripakodott rájuk Gradgrind úr. – Mit csináltok?

– Azt akartuk látni, hogy milyen belülről – felelt Louisa röviden.

– Milyen belül?

– Igen, apám.

Petyhüdt mogorvaság tükröződött mind a két gyermeknek, különösen a lánynak arcán; de a lány arcának elégületlenségén áttört valami nyughatatlan fény, valami olthatatlan tűz, kiéheztetett képzelő erő, amely önmagából tengette életét, ragyogóvá varázsolta az arcot. Nem a vidám ifjúság természetes ragyogása volt ez, hanem bizonytalan, sóvár, kétes villanások, mint a tapogatózva haladó vak ember arcának változásai.

Gyermek volt még, tizenöt vagy tizenhat esztendős; de közeledett már az a nap, amikor hirtelen hajadonná serdül. Erre gondolt az atyja is, amint rátekintett. Csinos lány. Akaratos teremtés lenne (gondolta Gradgrind úr a maga kiválóan praktikus modorában), ha nem ő nevelte volna föl.

– Thomas, bárha itt van előttem a tény, mégis bajos elhinnem, hogy te neveltetésed és tanulmányaid meghazudtolva ilyen helyre hozhattad a nénédet.

– Én hoztam el őt, atyám – mondta Louisa hirtelen. – Én kértem, hogy jöjjön velem.

– Sajnálom, hogy ezt kell hallanom. Igazán nagyon sajnálom, hegy ezt kell hallanom. Thomast nem teszi jobbá, s téged még rosszabbá tesz a szememben, Louisa.

Louisa újra felnézett atyjára, de szeméből egy könnycsepp sem gördült alá.

– Te! Thomas meg te, akik előtt nyitva áll a tudományok egész birodalma; Thomas meg te, akik úgyszólván telítve vagytok tényekkel; Thomas meg te, akik matematikai pontosságra vagytok szoktatva… Thomas meg te itt! – kiáltott fel Gradgrind úr. – Ebben a lealacsonyító helyzetben! Nem tudom, mit szóljak.

– Belefáradtam, apám. Régóta belefáradtam – szólt Louisa.

– Belefáradtál? Mibe? – kérdezte az atya elképedve.

– Nem tudom, mibe. Azt hiszem, mindenbe.

– Egy szó se többet – felelte Gradgrind úr. – Gyerek vagy még. Elhallgass! – Ő maga sem szólt többet; csak miután egy fél angol mérföldnyit haladtak szótlanul, mondta komolyan: – Mit szólnának hozzá legjobb barátaid, Louisa? Nem becsülöd semmire az ő jó véleményüket? Mit szólna hozzá Bounderby úr?

A leány e név hallatára lopva atyjára pillantott. Pillantása feltűnően átható és fürkésző volt; de atyja nem látta, mert mielőtt láthatta volna, a leány újra lesütötte a szemét.

– Mit szólna hozzá Bounderby úr? – ismételte Gradgrind úr. Az egész úton Kő-lakig, mialatt komoly méltatlankodás közepett hazavezette a két bűnöst, újra meg újra elismételte: – Mit szólna Bounderby úr? – Mintha Bounderby úr a világ szája lett volna.

NEGYEDIK FEJEZET

Bounderby úr

De ha nem a világ szája, ki hát Bounderby úr?

Nos, Bounderby úr testi-lelki jó barátja volt Gradgrind úrnak, amennyire egy minden érzelem nélkül való férfi egyáltalán testi-lelki jó barátja lehet egy másik, minden érzelem nélkül szűkölködő férfinak. Az olvasóra bízzuk, döntse el, milyen szoros lelki kapocs fűzte őket egymáshoz.

Gazdag ember volt – bankár, kereskedő, gyáros és sok más mindenféle. Nagyhangú, vastag ember, meredt szemű, kongó nevetésű. Durva anyagból készült, amelyet mintha erőszakkal nyújtottak volna ki ekkorára. Nagy, puffadt feje és homloka volt, halántékán kidagadtak az erek, s ábrázatán úgy megfeszült a bőr, hogy a szemét mindig tágra nyitva s a szemöldökét a magasba rántva kellett tartani. Olyan volt az egész ember, mint valami felfújt léggömb, amely repülni készül. Sohasem győzött eleget dicsekedni, hogy a maga erejéből lett azzá, ami; sohasem szűnt meg réztrombita hangján kürtölni a maga hajdani tudatlanságát és szegénységét. Igazi szájhőse volt a szerénységnek.

Bounderby úr, bár egy-két évvel fiatalabb volt kiválóan praktikus barátjánál, idősebbnek látszott nála. Negyvenhét vagy negyvennyolc esztendejéhez bátran hozzá lehetett volna adni hetet vagy nyolcat, anélkül hogy bárki meglepődött volna. Haja nemigen volt. Azt hihette volna az ember, hogy a fecsegésével irtotta ki, s ami pár szál megmaradt még a fején, az is rendetlenül meredezett, mert szájaskodásának szele állandóan felborzolta.

Bounderby úr ott állt Kő-lak rideg társalgójában, és a kandalló előtti szőnyegen melegedve, mai születésnapjáról tartott előadást Gradgrind asszonynak. A kandalló előtt állt, egyrészt azért, mert hűvös tavaszi délután volt, bár nap sütött; másrészt mert a Kő-lak falaiban mindig ott lappangott a nedvesség, de főleg azért, mert a kandalló előtti fölényes helyzetéből legkönnyebben uralkodhatott Gradgrind asszonyon.

– A lábamon nem volt cipő. A harisnyát hírből sem ismertem. Nappal árokban, éjszaka disznóólban tanyáztam. Így töltöttem el a tizedik születésem napját. De azt ne higgye, hogy az árok újdonság volt előttem, mert születni is árokban születtem.

Gradgrind asszony, mondhatatlan testi és lelki gyöngeségben sínylődő, kis vézna, fehér vörös szemű sálcsomónak látszott, szakadatlanul orvosságot szedett minden eredmény nélkül, s valahányszor jelét merte adni annak, hogy él, mindig összeroskadt egy-egy rázúduló újabb ténydarab súlya alatt – és Gradgrind asszony annak a reményének adott kifejezést, hogy az az árok bizonyára száraz volt.

– Nem! Nedves volt, mint az ázott szivacs. Egy láb magasan állt benne a víz – szólt Bounderby úr.

– Éppen elég, hogy egy kisbaba meghűljön benne – aggodalmaskodott Gradgrind asszony.

– Meghűljön? Tüdőgyulladással születtem s minden egyéb gyulladással – felelt Bounderby úr.·– Évek során keresztül a legnyomorultabb csöppség voltam a világon, asszonyom. Oly beteges voltam, hogy szakadatlanul hörögtem és nyöszörögtem. Olyan rongyos és olyan piszkos voltam, hogy kegyed piszkafával sem nyúlt volna hozzám.

Gradgrind asszony bágyadt pillantást vetett a kandalló mellett heverő piszkafára, mert együgyű lényét a beszédnek ez a mozzanata ragadta meg leginkább.

– Hogyan vergődtem k.eresztül azokon az esztendőkön, nem tudom – folytatta Bounderby. – Nem sokat teketóriáztam, azt hiszem. Később határozott jellemű ember voltam, már eleinte is. Bizonyos, Gradgrind asszony, hogy most itt vagyok, s nem tartozom érte köszönettel senki másnak, csak magamnak.

Gradgrind asszony szelíden és bátortalanul azt a megjegyzést kockáztatta, hogy talán az édesanyja…

– Az én anyám? Faképnél hagyott, asszonyom! – szólt Bounderby.

Gradgrind asszony lesújtva, mint rendesen, összeroskadt és abbahagyta a megjegyzéseket.

– Anyám az öreganyám nyakán hagyott – közölte Bounderby –, s amennyire visszaemlékszem, öreganyám a legnyomorultabb és leggonoszabb vénasszony volt a világon. Ha véletlenül hozzájutottam egy pár kis cipőhöz, elvette és eladta egy pohár italért. Bizony látnom kellett, hogy a nagyanyám ágyban fekve megitta a maga tizennégy pohár pálinkáját reggeli előtt!

Gradgrind asszony bágyadt mosolyával, s az élet minden egyéb jele nélkül (mint rendesen) egy vézna női alak elmosódó transzparenséhez hasonlított, amely mögött nincs elég fény.

– Egy kis szatócsboltja volt – folytatta Bounderby –, s engem egy tojásos ládában tartogatott. Ez volt az én gyermekkorom bölcsője: egy ócska tojásos láda. Mihelyt annyira fölcseperedtem, hogy megszökhettem, természetesen megszöktem. Azután csavargó lett belőlem, s ahelyett hogy egy vénasszony dögönyözött és koplaltatott volna, dögönyözött és koplaltatott az egész világ apraja-nagyja. És igazuk volt; miért bántak volna másképp velem. Teher, gyötrelem és dögvész voltam. Nagyon jól tudom.

Azt a büszkeségét, hogy valaha oly előkelő társadalmi állást töltött be, a kérkedés háromszoros, zengzetes ismétlésével elégíthette csak ki.

– Keresztül kellett vergődnöm rajta, azt hiszem. De akár kellett, akár nem, megtettem, asszonyom. Keresztül vergődtem az árkon, bár senki sem dobott felém kötelet. Csavargó, inas, napszámos, hordár, írnok, üzletvezető, csendestárs, coketowni Josiah Bounderby. Ezek az előzmények és a csúcspont. Coketowni Josiah Bounderby a boltok címtábláiról tanulta meg az ábécét, Gradgrind asszony, az óra járását a hírhedt londoni St. Giles-templom toronyórájának a lapján tanulmányozta egy iszákos nyomorék felügyelete alatt, aki többszörösen büntetett zsebmetsző és javíthatatlan csavargó volt. Beszélhettek coketowni Josiah Bounderbynak amit akartok, kerületi iskolátokról, meg mintaiskolátokról, meg gyakorló iskolátokról, meg valamennyi egyéb cifra iskolátokról, a coketowni Josiah Bounderby kereken kimondja, hogy mindez jó és helyes dolog – neki nem volt része ilyesmiben – csakhogy kemény koponyájú és erős öklű emberekre van szükségünk – az a nevelés, amelyben ő