Az 500. emelet

KÁROLY SÁNDOR

AZ 500. EMELET

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-299-938-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ RÉSZ

1.

Weber Wolf kilépett az Astor körbenforgó kapuján. Néhány lépés után maga mögött hagyta a 44th Streetet. Ott állott a Broadwayn és szemébe kacagott az óriási utcaszörnyeteg. A sky-craperek fenyegetőleg intettek feléje magasbaszökő tornyaikkal, a zászlórudakon játszott a szél a piros-fehér csikókkal, s csillagokkal.

Nekitámaszkodott egy háznak. Nézte a Broadwayt, ezt a falánk gigászi kígyót, százezernyi autójával, rohanó embercsordáival, óriási házaival, soha nem szűnő mozgásával, ezer színével. Évek óta New Yorkban élt. Ezerszer látta már ezt a képet, de ma valami megmagyarázhatatlan szentimentális ellágyulás vett rajta erőt. Néha pillanatokra lehunyta szemét, azután hirtelen ismét kinyitotta. Ha pillái lecsukódtak, az autók rohanása, az elevated magasból lehallatszó dübörgése, az utca sikoltozása összefolyt valami zűrzavaros, kaotikus, vég nélküli csattogássá. Ha azután ismét kinyitotta szemét, úgy érezte, hogy egyik zaj viaskodik a másikkal, mielőtt fülébe és onnan koponyájába hatolna.

A márciusi nap langyosan sütött. Weber Wolf levette kalapját, hogy a nap melegen simogassa haját és arcát. Szélesre húzott szájjal mosolygott, miközben kéjesen itta be magába Manhattant, ezt a túlzsúfolt, nagy szigetet.

Vidám volt és örömében nagyokat füttyentett.

– Mi van velem? – kérdezte önmagától. – Előre örülök? Hiszen még a kezdethez sem érkeztem el…

Egy kövér rendőrnek a szemébe ötlött a furcsa ember, aki kiszakította a magát rohanásból, és akinek van ideje, hogy nekitámassza hátát a házfalnak és fütyörésszen.

A rendőr odament és kíváncsian megkérdezte:

– Halló, mit csinál itt, mi baja van?

Weber Wolf ránézett a rendőrre. Elmosolyodott és cigarettára gyújtott.

– Nincs semmi bajom.

– Minek örül? Talán meghalt a nagybácsija és örökölt?

Wolf elnevette magát.

– Nem, itt még nem tartok.

Elhallgatott. Egy ideig a levegőbe nézett, azután hirtelen mintha valami új gondolat ötlött volna eszébe, nagy optimizmussal lökte oda a rendőrnek:

– Azt hiszem, hallani fog még rólam, old policeman. Good bye!

Intett egy taxinak és odaszólt a sofőrnek:

– Wall Street. A Trinity Church előtt álljon meg.

Az autó eltűnt a hosszú gépkocsisorban és csak lassan juthatott előre. A Madison Square, majd később az Union Square előtt ezerszámra torlódtak össze a kocsik és várni kellett, amíg a forgalmi rendőr szabaddá tette az utat.

Az autóban volt ideje, hogy még egyszer végiggondolja az egész dolgot. Beszél Fallonnal, ezzel a félbolond, gazdag zsugorival és igyekszik rávenni, hogy csinálják meg a businesst. Ilyen üzlet még nem volt New Yorkban. Ebbe bele kell menni az öregnek, ha még nem hülyült el teljesen. Megmondja, hogy Jimmy Slipper küldte őt hozzá, Fallonnak mindjárt nagyobb lesz a bizalma, ha Jimmyre hivatkozik. Arra gondolni sem akart, hogy a milliomos elutasítja. Számolt azzal, hogy nem lesz könnyű dolga ezzel az embergyűlölő agglegénnyel, akiről a lapok annyi bolondságot írnak össze-vissza. De azt kiverte a fejéből, hogy Fallon végül is ne kapna a kitűnő üzleten. Ez kizárt dolog. Annyira talán mégse bolond. Különben, ha nem ő, majd akad más.

Az autó lépésben ment és egy rikkancsgyerek versenyt futott a ko-csival.

– Extra! Extra! New York Times! Here you are! Extra!

A furcsa kiejtésű angol beszéd megütötte a fülét. Hol is hallott ilyen gyorsan hadart lágy szavakat? Gondolkozott. Néhány pillanat múlva már eszébe jutott. Megvan: Varsóban a nagy háború alatt. A lengyel zsidók zsargon-németje csendül ki a rikkancs szájából.

Kihajolt a kocsiból. Pajeszos zsidófiú ordította az újságot. Az arca csupa derű és vidámság, nagy fekete szemében határtalan optimizmus ragyog. Weber rámosolygott a fiúra, az visszanevetett és már dobta is be az újságot a kocsiba. Megkapta a centjeit, vigyorgott egyet és futott tovább a gépek között, vakmerő ügyességgel, vigyázva, nehogy valamelyik kerék a földre lapítsa.

Weber otthagyta az ülésen a lapot. Bele sem nézet. Most nem ér rá végigolvasni a szenzációkat, a Ku Klux Klan újabb gazságait, Ford nagyhangú bombasztjait a termelésről, a városházi panamákat, a hollywoodi sztárok botrányait, az obligát gyilkosságokat és eltűnéseket. Most nem kell az újság. Ha rendben lesz a dolog… Ad ő majd akkor elég anyagot a lapoknak… Csak azért vett újságot attól a fiútól, mert tetszett az arca. Ez az arc, amely ma még pajeszt visel. Holnap már leveti Európát és holnapután átváltozik amerikaivá.

A Trinitynél megállott az autó. Weber kiszállt, kifizette a sofőrt és kedvtelve nézegette az óriási templomot. Bolyongásai közben sokszor megcsodálta már a milliomosok imaházat. Tetszett neki ez a 285 láb magas, gótikus hegy, amelyet kecsesnek és elegánsnak talált.

Még van ideje. Nem akar korábban érkezni, mint amikorára várják, addig bemegy a templomba.

– Ez az R. Upjohn, aki a templomot tervezte – gondolta –, tehetséges építész volt. Szépen és merészen oldotta meg feladatát. A barna kövek pompásak, de végeredményben kár a rengeteg munkáért és anyagért. Betonból sokkal rövidebb idő alatt felépülhetne a templom és még merészebb vonalakat lehetne kiformálni.

A betonra gondolt. Erre az engedelmes és simulékony anyagra, amely olyan az építész kezében, mint a szobrász ujjai alatt az agyag. Formálható és mintázható. Ha megszárad, keményebb a kőnél. A beton, a huszadik század nagyszerű találmánya, lépésről-lépésre szorítja ki a téglát, ezt az avult építési eszközt, ami habarcs nélkül gyenge papiros.

A templom belsejében megcsodálta a püspökök szobáját, a Jacob Astor emlékére épült bronzkapukat, a hatalmas szószéket, de a templom magas hajója nyerte meg leginkább tetszését.

Azután továbbindult.

Pontosan féltizenegykor ott állt a 41 emeletes Singer Building előtt. Tovább ment és a Liberty Street egy nyolcemeletes szürke házába lépett. Beült a liftbe és kiszállt a negyedik emeleten. Kicsit erősebben vert a szíve, amikor kinyitotta a 7. számú iroda ajtaját, de csakhamar visszanyerte bátorságát. A fakóarcú könyvelő kérdésére már nyugodtan, majdnem vidáman felelt:

– Mr. Fallont keresem. Ha jól tudom, ez az irodája.

A fakóarcú ránézett egy fiatal tisztviselőre. Halkan mondott neki néhány szót. majd Weberhez fordult:

– Mit akar tőle?

Weber gyorsan válaszolt:

− Üzleti ügyről van szó. Okvetlen beszélnem kell vele. Egyébként Slipper küldött.

A fakóarcú szó nélkül megfordult, majd eltűnt egy tapétás ajtó mögött. Kisvártatva visszajött és unottan mondta Webernek:

– Menjen be. – Ezzel már bele is mélyedt egy nagy üzleti könyvbe és nem törődött többé az egész üggyel.

Weber lerakta felöltőjét, de puha szürke kalapját fején hagyta. Teljesen alkalmazkodott az amerikai szokásokhoz, az európai udvariasságot Hamburgban hagyta, amikor felült az ötvenezertonnás Albert Ballinra.

Cigarettázva, feltett kalappal lépett Fallon szobájába. Nagy íróasztal előtt, szivarral a szájában, kopasz kövér ember ült, Edward Theodor Fallon, akinek különböző bankokban 260 millió dollár készpénze van.

Ki sem véve szájából a szivart, rászólt a belépőre:

– Mit akar?

– Üzletet akarok magával csinálni. Mr. Fallon. Hallgasson meg!

– Well. Ki küldte magát hozzám?

– Jimmy Slipper. Azt mondta, ha valaki, hát ön az egyedüli egész New Yorkban, aki pénzt adhat ehhez az üzlethez.

Fallon kivette szájából a szivart és felállt. Majdnem hat láb magas, kövér, gutaütésre erősen hajlamos öregember volt. Vastag tokája egészen elfedte az állát, fekete szeme előremeredt és alsó ajka lecsüngött. Első pillantásra undorító és visszataszító volt. Durván, szinte gorombán bánt az emberekkel, érdes hangja hasított, mint a kés, amely áthatol a húson, nagy fogai úgy préselődtek egymásra, mint a harapófogó. Néhány év óta visszavonult mindentől és senki sem tudta, mit csinál a pénzével. Nyilvános helyen nem látták, jótékony célra egy centet se áldozott, alapítványt nem tett, se felesége, se rokona, csak Dél-Karolinában élt egy unokaöccse, akiről már húsz éve óta nem hallott semmit. A nőket utálta, kártya, ital, vagy más szenvedély nem érdekelte. Bronxban lakott, egyszerű villában, amelyet Jimmy épített, innen eredt az ismeretségük. Benn a Cityben háromszobás irodát tartott fenn és naponként bejött ócska Fordján Bronxból a Liberty Streetbe. Mindenki bogaras, fukar öregembernek ismerte, akinek külsejében kitűnő anyagot találtak a vicclapok karikaturistái.

Fallon erősen ránézett Weber Wolfra, azután nyersen megkérdezte:

– Beszéljen, miről van szó. Előre megmondom, hogy semmiféle üzlet nem érdekel. Ha nem Jimmy Slipper küldte volna, szóba sem állnék magával. Nos?

Weber mindig mosolygó arca elkomolyodott. Odalépett egészen Fallon elé és éles, szinte recsegő hangon mondotta a milliomosnak:

– Mr. Fallon, én Weber Wolf műépítész vagyok. Ötszáz emeletes házat akarok építeni New Yorkban. Ehhez kell nekem a maga pénze.

A kövér óriás az első pillanatban meghökkent. Weber kemény fellépése határozottan megijesztette. De azután elmosolyodott. Félig nevetve, félig bosszúsan mondta:

– Ilyen őrültségbe nem megyek bele. Maga megbolondult, fiatalember! Hagyjon nekem békét.

Leült a karosszékbe és meggyújtotta kialudt szivarját.

Az építészt először megdöbbentette a milliomos durvasága. Aztán eszébe jutott, hogy ő már nem érzékenykedő európai, hanem dollárt hajszoló kemény amerikai és fel sem vette Fallon gorombaságát.

Nyugodt tömörséggel felelt a kövérnek:

– Mr. Fallon, én nem őrültséget, hanem káprázatos, csodálatos, óriási művet akarok. Ehhez kérem a segítségét. Mikor óhajt erről bővebben tárgyalni?!

Fallon mondani akart valamit, de egy hirtelen jött köhögési roham megrázta egész testét. Amikor végre kifújta magát, dühösen ordította az előtte álló fiatalember felé:

– Menjen a pokolba az ötszáz emeletes házával és hülye Slipper barátjával együtt. Goodbye!

Belemélyedt az asztalon heverő World-ba és napirendre tért az 500 emeletes épület felett.

Weber tudta, hogy itt már hiába beszél. Megfordult és az ajtó felé indult. A keze a kilincsen volt, amikor hirtelen hátranézett és visszaszólt az íróasztal felé:

– Halló, Fallon! Azt hiszem, ez nem az utolsó beszélgetésünk erről a dologról. Még hallani fog rólam. Fare-well!

A milliomos fel sem nézett az újságjából. Az iroda négy tisztviselője se méltatta figyelemre a távozó Webert, aki minden köszönés nélkül lépett ki az ajtón.

Amíg a lift levitte, gondolkozott a történteken. Az első kudarc nem keserítette el. Fallon különben se normális; nos, ha nem ő, majd akad más. A sok gazdag ember között csak talál egyet vagy kettőt, aki lelkesedni tud egy grandiózus tervért, és aki odaadja a millióit, hogy ez a terv megvalósuljon. Ezek az amerikaiak minden üzleti zsenijük mellett is nehéz emberek. Nincs fantáziájuk.

Ismét ott állott a Trinity Church előtt. Megfordult és lesétált a Bateryhez. Itt leült a park egy padjára és elgondolkozva nézte az óriási kikötőt. A nagy hajók úgy feküdtek a vizén, mintha lomha krokodilok lennének. Messziről fehérlett Ellis Island, mellette pedig Jersey City szürke rakodópartjai látszottak. A távolban a maga nyugodt szépségével kéklett a fenséges tenger. Nem tudott betelni a panorámával, a sok színnel és mozgással. Bosszankodott magában, mert az emelvényes vasút erősen rontotta a kilátást.

– Ostobaság – dünnyögte –, ide kellett nekik építeni ezt az ócskavas-holmit, hogy elrontsa a kilátást.

Félháromkor betért egy kis vendéglőbe. Bekapott néhány szendvicset, megivott két korsó sört, aztán taxiba ült és az Astor Houseba hajtatott. Egész délután bezárkózott ötödik emeleti szobájába. Sokáig tanulmányozta New York, de különösen Manhattan térképét, azután terveit nézte át, estefelé pedig belemélyedt a Building Codeba. Érdekelte ez a törvénykönyv, amely megszabja az építkezés határait és furcsa szabályokat ír elő a magasságokról és teraszokról. Sok ostoba paragrafust talált, legszívesebben kihúzta volna ezeket a szakaszokat.

Vacsoráját felhozatta és gyorsan gyűrte le torkán a falatokat. Utána megint nekifeküdt a munkának, de éjfélkor abbahagyta. Kinézett az ablakon.

Előtte feküdt Manhattan déli része. Apró tüzes pontoknak és vonalaknak látszottak a villanytranszparensek körtéi a felhőkarcolókon. Sokáig nézte a sky-crapereket, ezeket a betoncsodákat, azután öntelten felhúzta a vállát és büszkén belekiabálta a lármás New York-i éjszakába:

– Törpe kis viskók lesztek az én 500 emeletes, 2000 méteres Buildingom mellett.

Nevetett.

– Úgy van! Kis viskók!…

Felette az égen, elérhetetlen magasságban, erős fényű csillag ragyogott. Mintha mutatni akarná: eddig érhet fel a csúcsa Weber Wolf 500 emeletes házának…

2.

Weber Wolf Berlinből jött New Yorkba. Berlinbe Kamerunból került. Apai részről porosz volt, anyai részről afrikai néger. Apja: Weber Alfréd, kapitány volt a 2. német gyarmati gyalogezredben, anyja pedig afrikai, a kameruni dualla-nép bantu-törzsének egyik előkelősége.

Az apja… Csodálatos és mégis rettenetes ember. Valamikor délceg hadnagy a potsdami gárda-gránátosoknál. Nem is lehetett volna más, mint katona. Minden őse, rokona katona, apja gazdasági tiszt egy nagy élelmiszerraktárban, de mert hű és becsületes tiszt volt, koldusként halt meg. Sohasem vitte rá a lelke, hogy a kincstári szalutoktól valamit is elfogadjon. Élt a sovány alezredesi nyugdíjból és katonazenekarral meg díszszázaddal kisérték ki a temetőbe. Alfréd, a csinos gárdahadnagy ivott, kártyázott és udvarolt a potsdami kisasszonyoknak. Ebből állt egész élete. Eleinte keveset ivott és többet udvarolt, később megnősült és teljesen beletemetkezett az italba. Sör, bor és erős pálinka, mindegy volt. Ital legyen.

Mintha álmodná őket, úgy élte a napokat. Hol híres tábornoknak látta magát, hol zseniális tervezőnek, aki újfajta erődítési tervet készít. Máskor reorganizálni akarta az egész porosz hadsereget és leült, hogy könyvet írjon a gyalogság újrendszerű kiképzéséről. Az első tíz oldalig el is jutott. Akkor kis hordó bort kapott ajándékba az egyik önkéntestől és az újrendszerű kiképzést belepte a por. Delíriumos óráiban néha ott akarta hagyni a hadsereget, hogy óriási vállalatokat létesítsen, de mire kijózanodott, teljesen megfeledkezett gyárairól, bányáiról és fényes üzleteiről. Fantaszta volt. Mindig a felhők között nyargalt, és ha végigment Potsdam utcáin, az emberek utána suttogták:

– Itt megy a bolond Weber!

Csak suttogták, mert a hatalmas, szép szál embernek roppant testi ereje volt. Egyszer úgy elvert három szemtelen fickót, hogy hetekig a kórházban feküdtek.

Felesége, egy regényeket bújó, sovány berlini nő, ötévi házasság után hirtelen meghalt tüdőgyulladásban. Ettől kezdve még erősebben ivott. Már nem válogatta meg, hogy kivel ül le az asztalhoz. Zugkocsmákban facér pincéreknek és részeg parasztoknak magyarázta az új várerődítési metódust és a jövő várostípusát, amit ő, egyedül csak ő épít fel, és amit más nem is tudna megvalósítani. Ekkor már kapitány volt. Ellustult, uniformisát elhanyagolta és sokszor borotválatlanul jelent meg a tiszti étkezőben.

Egy délelőtt magához hívatta a brigadéros és csak ennyit mondott neki:

– Weber, ha nem akarja, hogy kidobják a gárdából, kérje maga a nyugdíjazását.

Weber Alfréd kapitány összeütötte a bokáját, majd tisztelettel megkérdezte, hogy mi kifogása van ellene az excellenciás urnák.

A generális először tetőtől-talpig végigmérte. Azután nagyképűen válaszolt:

– A gárda-gránátos ezred nem iszákosok tanyája. Megértette?! Más ezrednél, vagy a segédszolgálatnál még elnéznék ezt a hibáját, de a császár kedvenc gárdaezredéből pusztulnia kell. Nem engedhetem meg, hogy kompromittálja az ezredet. Végeztem.

Weber Alfréd szalutált és még aznap délután felkereste Berlinben Onkel Maxot, aki a hadügyminisztériumban a felszerelési osztály főnöke volt. Az ezredes jovális sörivó öreg úr volt. Sokat beszélt és szeretett eldicsekedni 1870-nel, amikor két sebet kapott Metznél. Kedvelte részeges unokaöccsét és kivitte a hadügyminiszternél, régi ezredtársánál, hogy Alfrédet Kamerunba, az új gyarmatra helyezze a territoriális hadsereghez. Ott csinálhat, amit akar, nincsen szem előtt. Mást nem tehetett, mert a kapitány minősítési táblája gyalázatos volt, ennek alapján már régen ki kellett volna csapni a hadseregből.

Weber Alfréd kapitány két hét múlva már útban volt a Möve hajón Nyugat-Afrika felé. Amikor megérkezett, jelentkezett a parancsnokló tábornok-kormányzónál, aki oktatótisztnek osztotta be a 2. gyarmati gyalogezredbe. Kamerunban, a fővárosban szolgált és reggeltől-estig küldte le torkán az angol whiskyt.

Először új volt előtte minden. Afrika a maga ezer színével valósággal elkábította. De alighogy egy kicsit megszokta az uj környezetet, már itt is nagy tervekről álmodozott. Megtette magát Kamerun császárává. Elhatározta, megszervezi az összes törzseket, hadai üzen a szomszédos gyarmatoknak és erős várakat épít, amik dacolnak minden rohammal. Közben itta a whiskyt, ezt a folyékony mérget, szolgája sokszor – nagy ivások után – alig tudta magához téríteni.

A kormányzó és az ezredes nem törődtek vele. Ők nagy üzleteket bonyolítottak le pálmaolajban, kaucsukban és kakaóban, kíméletlenül kizsákmányolták a bennszülötteket és leghőbb vágyuk volt, amilyen gyorsan csak lehet, vagyont harácsolni, azután kilépni az állami szolgálatból, itt hagyni ezt a pokoli hőséget és nyugodtan élni Berlinben, Drezdában, Leipzigben vagy Hannoverben.

Amikor a dibundzsai katonai parancsnok hastífuszban meghalt, a kormányzó Weber Alfrédet küldte Dibundzsába, ebbe a rendkívül fontos kereskedelmi centrumba. Itt nem volt egyéb dolga, mint egy századnyi katonával a rendet fenntartani, ami nem volt nehéz munka. Főként különféle szállítmányokra kellett vigyáznia, nehogy transzport közben megdézsmálják azokat. Körzetében korlátlan úr volt, szabadon ihatott, nyugodtan szőhette színes álmait, építhette bevehetetlen várait és szervezhette Afrika-hódító fekete hadseregét.

Egyszer vadászat közben eltévedt és eljutott a duallák egyik törzsének falujába. Lamaba, a főnök, barátságosan fogadta, megkínálta pálmaborral, sőt még egy üveg rumot is előhalászott kunyhójából.

Weber Alfréd elcsodálkozott. Lamaba tökéletes fehér ember volt. Albínó, amilyenből sok van ezen a vidéken. Fehér arc és sötétbarna gyapjas haj. Vonásaiban volt azért valami idegenszerűség, főként duzzadt ajka és széles orra körül. Egyebekben teljesen teher volt. Leánya, Vnyaha, klasszikus szépség. Magas, karcsú, erős, mint a bambusz és szemében ott csillogott az afrikai sötét éjszaka.

A kapitány sokáig nézte a szép leányt. Különösen finoman metszett lábát, naptól fényesre égetett gömbölyű karját és kemény, hegyes mellét csodálta. Nézte és vágyakozott utána.

Ettől kezdve többször ellovagolt a faluba és ajándékokat hozott Lamabának és Vnyahának. Egyszer olt aludt a kunyhóban és Vnyaha melléje feküdt… Ettől még jobban megbolondult. A forró afrikai leány egészen kiforgatta régi énjéből. Kezdett kevesebbet inni, többet adott a külsejére, őszülő bozontos haját levágatta és kipödörte bajuszát.

Vnyaha egészen más volt, mint a berlini és potsdami nők. Tökéletes és természetes volt a szépsége. Nevetésében nem volt hazugság. A szeretkezése, csókja, ölelése, hozzásimulása perzselt, de szűzi volt és minden mesterkéltség nélkül való.

Egy idő múlva nem tudott élni nélküle. Behozta Dibundzsába, európai ruhába öltöztette, elvitte a protestáns paphoz, aki nagy örömmel vette fel a pogányt az egyházba és Weber kívánságára elkeresztelte Brunhildának. Azután megesküdtek. Weber megvásárolta apjától a lányt, kétszáz márkát adott érte, aminek az öreg albínó annyira megörült, hogy cserébe ő is kedveskedett elefántcsontokkal.

Jól éltek és szerették egymást. Vnyaha-Brunhilda virult, napról-napra szebb lett és a kereskedelmi ügynökségek tisztviselői, ha olykor megpillantották, vágyódva néztek utána.

Egy év múlva megszületett a kis Wolf és apja majd kiugrott a bőréből örömében. Kijózanodott és csak délben meg este ivott kevés importált francia bort. Rávetette magát ő is az üzletre, igyekezett pénzt összeharácsolni, mert már unta a forró vidéket és vágyott vissza Németországba. Úgy tervezte, ha együtt lesz százezer márkája, nyugdíjaztatja magát. Szép feleségével meg a fiával hazamegy Potsdamba, ahol úgy él majd, mint hal a vízben.

A kis Wolf nagyszerű fickóvá nőtt. Erős lett, virgonc és roppant eszes. Az iskolában a tanító csodálkozott, milyen könnyen gyűri fejébe a tudományt. Hatéves korában gyönyörűen rajzolt és agyagból felépítette a dibundzsai kaszárnya mását. Az öregedő Weber Alfréd életét bearanyozta családja, a nagy boldogság azonban a házasság nyolcadik évében hirtelen véget ért. Vnyha-Brunhilda valamilyen tropikus betegségben meghalt és Alfréd akkor a fájdalomtól majdnem megőrült.

Megint a whiskys pohárhoz nyúlt és delíriumos vízióiban beszélgetett a feleségével. Szolgálatát elhanyagolta, nem törődött már az üzlettel sem, ősz haja és szakálla megint hosszúra nőtt, uniformisáról leszakadoztak a gombok. Az összekuporgatott ezreseket lassan elvitte a kártya meg a whisky, a pénz különben sem érdekelte már. Fiával is keveset törődött. A kis Wolfot a tanító és egy őrmester jólelkű felesége nevelte.

Azután nyugdíjazták. Szerencsétlenségére a kereskedelmi államtitkár ellátogatott a gyarmatra és a részeg kapitány tiszteletlenül beszélt a nagy úrral. A kormányzó az ünnepségek után maga elé hívatta, lehordta és nyugdíjaztatta.

Weber Alfréd összecsomagolta a holmiját és néhány ezer márkájával visszahajózott Németországba. Fáradtan, megtörten, aggastyánná őszülve érkezett Potsdamba. Kibérelt egy kis szobát, amelyből egész nap ki nem mozdult. Folyton ivott és egy esős reggelen átlőtt fejjel, holtan találták a szoba padlóján.

Wolfot az időközben nyugalomba vonult Onkl Max vette magához.

A fiú nem akart a katonai iskolába menni. Utálta a hadsereget és be kellett íratni a gimnáziumba. Hosszú idő óta ő volt az első Weber, aki nem lépett katonai pályára. Az iskolában irtózott a klasszikus tudományoktól, de rajongott a mértanért, algebráért, számtanért, rajzait pedig a tanárai is megcsodálták. Pedig nem volt otthonülő, könyvet biflázó diák. Játszott, verekedett, dohányzott, megcsipdeste a lányokat, erős karjával odavágta a nálánál nagyobb fiukat és tizenhat éves korában olyan volt, mint egy húszéves fiatalember.

Az érettségi után a berlini műegyetemre iratkozott, ahol belebújt a számokba és vonalakba. Építészmérnöknek készült és a szemüveges fehérszakállú professzorok csodálkoztak, hogy milyen könnyen oldja meg a legkomplikáltabb statikai feladatokat.

Ő is – akárcsak apja, a delíriumos kapitány – lázálmokat szőtt. Csakhogy ő keményebb volt és erősebb. Ha leült, hogy valamit elkészítsen, nem kelt fel addig, amíg a munkát be nem fejezte. Közben álmodozott és fantáziája olyan szélesre tágult, mint a tenger. Ő már nem várakat, hanem óriási áruházakat, kikötőket, grandiózus színházakat meg felhőkarcolókat épített. Ahogy lázas elgondolásait papírra vetette, keze alól csodálatos vonalak kerültek elő. Tudta, hogy nem fog eltemetkezni valamilyen vidéki építészeti irodában, vagy városi műszaki hivatalban, érezte, hogy belőle nagy ember lesz. Csak azt nem tudta még, hol állapodik meg, mikor és miképpen kell nekilátni annak a bizonyos nagy munkának, ami majd ismertté és naggyá teszi.

Szerette az italt, de nem úgy, mint az apja. Kedvvel hajtott fel egy-egy pohár sört, bort, vagy jó konyakot, azonban nem vált leküzdhetetlen szenvedélyévé az alkohol. Anyja kedves hűvössége lehalványította benne apja rettenetes örökségét. Másfelől azonban ez a csodálatos afrikai nő öntötte belé a fantasztikus vonalak és merész lendületek iránti rajongását és a kameruni primitív frissesség Wolfban már átváltozott öntudatos, erős művészetté. A fantaszta alkoholista apa és az érintetlen, el nem használt energiájú afrikai anya nászából buggyant ki Weber Wolf. Nem az agyonkoptatott európai kultúrából fogant, hanem Vnyaha méhében és Vnyaha maga volt az ismeretlen Afrika, a kimeríthetetlen energiaforrás.

Wolf az egyetemen ismerkedett meg Jimmy Slipperrel. Hamarosan jóbarátokká lettek. Jimmy, a gazdag amerikai fiú is a berlini műegyetemen tanult és ő sem vetette meg az italt. Szintén építésznek készült, de a nagy építkezések, a büszke templomok, égbenyúló felhőkarcolók, hatalmas kikötők nem érdekelték. Rajongott a kecses német villákért, ezekért a bájos skatulyákért. Úgy tervezte, hogy Amerikában európai stílusú szép házakat épít a milliomosoknak Kaliforniában, Palm Beachban és New York mellett, Coney Islandon. Beutazta egész Németországot, hónapokat töltött a Rajna mentén, ahol nem tudott betelni a régi lovagvárakkal, szerelmes lett a kölni dómba és magához ölelte Drezda régi házait. A felhőkarcolóktól undorodott, de azért megértette Wolf rajongását az acélépítmény és a beton iránt.

Úgy beszélték meg, hogy ha elkészülnek, kis idő múlva Wolf is kijön New Yorkba, ahol talán lehet „valamit" csinálni.

Amikor kezükbe kapták a diplomát, Jimmy Slipper visszament Amerikába, Weber Wolf pedig Hamburgban kapott állást egy nagy építészeti vállalatnál. Elváláskor megölelték egymást és sírtak. Ez 1914-ben volt. Két hónappal később kitört a háború.

Jött a nagy vérözön és Weber Wolf betonfedezékeket épített Flandriában. Később átlökték az orosz frontra, ahol leásott a mélybe és csinálta a gránátmentes fedezékeket.

Varsóban megismerkedett Olga Vihnyiczkyvel, egy friss szépségű lengyel nemes leánnyal és két hónap múlva feleségül vette. Olga a múlt szerelmese volt. Büszke nemesi származására és nem értette Wolf nagyratörő terveit, akarásait. Francia regényeket olvasott és egyformán barbárnak tekintette mind a németeket, mind az oroszokat. Szubtilis és karcsú nő volt, aki a hatalmas termetű Wolfnak csak a válláig ért. Wolf sokszor csodálkozott magán, hogy miért vette feleségül ezt a nőt, aki sehogysem illett hozzá. Már kezdetben sem értették meg egymást. Olga esetlennek, műveletlennek találta férjét és bezárkózott szobájába, ha az mámorosan jött haza. Inkább kényszerből, mint vonzódásból ment feleségül a német műszaki tiszthez, főleg azért, mert odahaza még négy leány várakozott és az öreg Vihnyiczkynek nemesi címerén kívül semmi egyebe nem volt. Wolf mindig udvarias és megértő volt vele szemben, de mert nem találta meg feleségében a nőt, idegen helyen kereste azt. Azért mindig vigyázott, hogy Olga ne tudjon meg semmit. Nem akart neki fájdalmat okozni.

A leszerelés után Hamburgba mentek, ahol Wolf visszakapta régi állását az építési vállalkozónál. Két évvel a versaillesi béke megkötése után, levelet írt Jimmynek. Az amerikai fiú azonnal válaszolt:

– Gyere, old Wolf, minél előbb – írta és küldött két hajójegyet.

Jimmy Slipper levelében mindenről beszámolt. Ő is volt a háborúban és csodálkozott, hogy nem találkozott Franciaországban az ő Wolf barátjával. Hallatlanul mulatott rajta, milyen érdekes lett volna, ha mint ellenségek kerülnek össze. Különben ők akkor sem bántották volna egymást. Ami Amerikát illeti, itt jó világ van. Az USA már elfelejtette a háborút, senki sem beszél németgyűlöletről. Az öreg Wilson, miután híres tizennégy pontja csúfosan megbukott, már nem népszerű. Ami őt magát illeti, még mindig szívesen gondol öreg barátjára, akivel annyi barna sört ivott és örülni fog, ha valamit tehet a huszadik század legnagyobb építészének érdekében. Egyébként megnősült, a felesége édes kis asszonyka, van már kis babyjük és boldogan élnek.

„Künn lakom Bronxban, gyönyörű ónémet villában, ahol úgy élek, mint egy fejedelem. Magam építettem és beleöltem ebbe a villába mindazt, amit Berlinben tanultam. Tudom, hogy neked semmiségek az ilyen házacskák, mert te mindig a felhők tarkóját akarod megvakarni, de azért csak gyere a viskómba, szívesen látlak, és jól fogod érezni magad."

Wolf megörült a levélnek.

– Megyünk Amerikába – mondogatta boldogan Olgának, de az asszony nem örült. Szívesebben lakott volna Párizsban, mint a dollár országában, amelyről nem sok jót hallott.

Weber pénzzé tette mindenét