Gerard brigadéros

ARTHUR CONAN DOYLE

GERARD BRIGADÉROS

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-748-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Dénes Zsófia jogutódja

EGY ÉVVEL HALÁLA ELŐTT 1929-ben, a hetvenesztendős Sir Arthur Conan Doyle rövid önéletrajzot írt egy angol lexikon számára. „Nemigen hinném, hogy színesség és regényesség dolgában bárki is felvehetné a versenyt az én életemmel. Megtanultam, mi az szegénynek lenni és tapasztaltam azt is, mit jelent az, ha az ember majdnem gazdagnak mondhatja magát. Alaposan kiismertem az emberiséget s alkalmam volt korom legnevesebb embereivel megismerkednem…"

S csakugyan, a Skócia fővárosában, Edinburghban, 1859-ben született Doyle sok mindenféle életformát kitapasztalt, amíg eljutott odáig, hogy lelke betérhetett az általa olyan nagy szorgalommal, évtizedeken keresztül hirdetett és spiritiszta hittel hitt másik világba, a szellemek birodalmába.

Voltaképpen orvosnak készült Doyle s négy évet szorgalmasan le is hallgatott a bécsi egyetemen, amelyet akkoriban az orvostudomány Mekkájának tartottak világszerte. Meg is szerezte a szemorvosi diplomát, sőt meg is nyitotta orvosi várótermét Londonban. A baj csak az volt, hogy a váróterem meg is maradt váróteremnek, ahol tudniillik az orvos várta, mégpedig hiába, a betegeket. Végül megunta ezt a hiábavaló várakozást és leszerződött hajóorvosnak. Most aztán évekig járta a tengereket: volt a Sarkvidéken és sokat utazott Afrika körül. Sok dolga persze a hajóorvosnak ritkán akad s így bőven volt ideje arra, hogy olvasson, sőt arra is, hogy írjon. Novellákat írogatott, beküldte egy angol magazinnak, megjelentek és – pénzt kapott értük. Skót ember létére ez az utóbbi pont döntő hatással volt rá: sutba dobta doktori diplomáját és – felcsapolt írónak. Eleinte ugyan döcögve indult ez a mestersége is, mert a kiadók mindenféle kívánsággal álltak elő. Az egyik rövid kéziratot akart kapni, a másik hosszút, a harmadik szerelmes históriát, a negyedik viszont történelmi regényt keresett. Az a kiadó győzött végül, aki valamilyen rendkívül érdekfeszítő, rendőrségi történetet kívánt tőle.

Orvostanhallgató korában volt egy tanársegéd, valami dr. Bell, akinek diagnosztikai módszere roppant mély hatással volt Doyle-ra. Ha beteg lépett dr. Bell szobájába, akkor – a páciens rettenetes ámulatára – Bell sorra ráolvasta a betegre, honnan jött, mi a foglalkozása, hol, merre töltötte az életét, mi a panasza, mi a kedvenc étele, és a többi. Hallgatóinak aztán el is árulta Bell, milyen apró, mások által alig észlelhető adatokból rekonstruálja betegének életét, baját. Sőt volt úgy is, hogy még a nevét is megmondta a betegnek. S amikor aztán a beteg elment, akkor kacagva vallotta be hallgatóinak dr. Bell, hogy véletlenül meglátta a kapu előtt a beteg kofferjét, amelyen rajta volt a neve: ezért tudta még ezt az adatot is olyan megdöbbentő tisztánlátással betegére ráolvasni!

Nos, dr. Bell figurájából konstruálta Doyle azt az alakot, amely világhírűvé tette az író nevét, s amelyet viszont élete fogytáig is eleget szégyellt az író: Sherlock Holmest az amatőr-detektívet. Mert igaz, hogy Doyle vagyonokat keresett azokkal a bűnügyi regényeivel, amelyeknek főhőse Holmes volt. De alapjában véve szörnyen bántotta, hogy a nagyközönség alig veszi észre az ő másfajta regényeit, azokat, ahol tulajdonképpen kiélte a maga írói álmait, művészi elgondolásait, kalandvágyó fantáziájának tarka pilléit.

És Doyle-nak igaza volt, amikor detektívhistóriáit némi benső undorral ítélte és írogatta. Ezek jelentették ugyan számára a mindennapi kenyeret – bőséges kenyeret – de igazi írói kvalitásai a kalandregényeiben bukkannak ki, amelyekbe beleépíthette a saját gazdag élettapasztalatait és sokféle tanulmányait. Mert ne felejtsük el, hogy Doyle mellesleg három háborúnak volt közvetlen szemtanúja is: mint haditudósító vett részt a szudáni, a búr háborúban és az első világháborúban.

A búr háború lefolyása után könyvet írt az angol politikáról és annyit támadott hadviselési módszereikről és megvédte hazája becsületét. Ezért kapta meg 1902-ben a lovagi rangot, amelynél fogva a „Sir" címzés járt neki.

Ha valaki az orvosi műszertáskával a kezében, Sherlock Holmes szemével a fejében és a riporter jegyzőkönyvével a zsebében él végig közvetlen közelből három ilyen háborút, akkor már van arról némi fogalma, mennyire kalandos dolog az egész emberiség történelme s hogy mennyire a véletleneken múlnak a história legnagyobb tényei. Így születtek meg pompás történelmi regényei, amin persze nem szabad holmi unalmas „regényesített történelmi életrajzot gondolnunk. Akár a 17. századba viszi az olvasót, mint például „Micah Clarke-jében, akár Nelsont rajzolja meg „Rodney Stone című regényében, vagy Napóleont az „Uncle Bernac-ban, az egyiptomi háborút a „Tragedy of Korosko"-ban, vagy pedig Napóleon híres brigadérosának, a kalandos életű Etienne Maurice Gerard brigadérosnak tarka életsorsát két regényében is – mindig kiütközik tolla alól úgy a pompás mesebogozó, akinek invenciója az öregebbik Dumas fantáziájával vetekszik, mint pedig az újságírószemű kortanú, aki humorral, emberi megértéssel és az örök kaland szomjával a lelkében jegyezgeti fel mindazt, amit ő tart lényegesnek az emberek múltjában: a véletlenül adottat, a furcsaságokat, szóval mindazt, amiért érdemes a szürke hétköznap terhét cipelnünk, hogy néha-néha, egy-egy önfeledt percünkben, kiugorhassunk a robot hámjából…

S mert Conan Doyle csakugyan vérbeli művész és író volt, azért fogja neki az emberiség a Holmesiádákat is megbocsátani: detektívhistóriáit az emberiség már rég elfelejtette, amikor felfedezik benne az igazi íróművészt, azt, akit kalandregényeiből ismerhet meg legjobban és legközelebbről az olvasó.

S. G.

I.

HOGYAN KERÜLT A BRIGADÉROS A KOMOR-KASTÉLYBA

Nagyon helyesen cselekedtek, barátaim, hogy némi tisztelettel viseltettek irántam, mert amikor engem megbecsültök, Franciaországot és magatokat is megbecsülitek. Nem csupán vén, ősz bajuszú, rántottáját evő, vagy poharát ürítő katonatisztet láttok, hanem egyszersmind a történelem egy töredékét. Azok közül a bámulatos férfiak közül én a legutolsók egyikének maradtam, a férfiak közül, akik gyerek létükre már kipróbált katonákká lettek. Akik előbb tanultak karddal bánni, mint beretvával, akik száz csatában egyszer sem engedték meg az ellenségnek, hogy borjúja színét meglássa. Húsz esztendeig oktattuk Európát, hogyan kell harcolni: és még akkor is, amikor a leckét megtanulták, csakis a hőmérő, nem pedig a szurony, törte meg a Nagy Sereget. Berlin, Nápoly, Bécs, Madrid, Lisszabon, Moszkva – mind e városokba bekötöttük lovainkat. Úgy van, barátaim, ismétlem, jól teszitek, hogy gyermekeiteket virággal külditek hozzám, mert ez a fül hallotta Franciaország trombitáinak hívását és ez a szem látta a francia zászlót olyan országokban, ahol talán soha többé nem látja senki.

Még most is, ha karosszékemben szendergek, látom előttem elvonulni azokat a hatalmas vitézeket – a zöldkabátos lovas vadászokat, az óriás vérteseket, Poniatovszky dzsidásait, a fehérköpönyeges dragonyosokat, és a lovas gránátosok bólintgató medvebőreit. Azután következik a dobok sűrű, tompa pergése, és por meg füstfelhőkön keresztül látom a magas süvegek csíkját, a barna ábrázatok sorát, a hosszú, piros forgók himbálását, az acél lejtős vonalai közepette. És amott lovagol Ney rőt fejével; Lefebvre bulldog-állkapcsával, meg Lannes, gascogne-i hányavetiségével. Azután az érc villogása, a kackiás tollbokréták közepette megpillantom őt, a halovány mosolyú, görnyedt vállú, révedező szemű férfiút. Akkor vége az álmosságomnak, mert fölugrom székemről; repedt hanggal kiáltok; reszketeg kezemet kinyújtom, úgy hogy Madame Titeaux megint nevet egyet az árnyak közt élő vén fickón.

Annak ellenére, hogy amikor a háborúk véget értek, valóságos dandárparancsnokig vittem és méltán remélhettem, hogy nemsokára hadosztály-tábornokká leszek, mégis inkább korábbi napjaimra térek most, amikor a katonaélet dicsőségeiről és megpróbáltatásairól akarok nektek regélni.

Hiszen érthetitek, ha a tiszt annyi ember és ló élén áll, esze csakis újoncon, remondán, abrakon, gyógykovácson, meg elszállásoláson jár, úgy hogy még akkor is, amikor nem áll ellenséggel szemben, az élete szörnyen komoly feladat. De amikor még csak hadnagy vagy százados, vállát nem nyomja vállrojtjánál nagyobb teher, tehát pengetheti sarkantyúit, lengetheti mentéjét, ürítheti poharát és csókolgathatja babáját. Semmi egyébre nincs gondja, csak hogy daliás életét élvezze. Ez az idő az, amikor valószínű, hogy kalandja akad és számotokra tartogatott meséimmel gyakran ehhez az időszakhoz fordulok. Ezt teszem ma este is, amikor elbeszélem, hogyan látogattam el a Komor-kastélyba; Duroc hadnagy sajátságos küldetését és annak az embernek iszonyatos esetét, akit előbb Jean Carabin, utóbb Straubenthal báró néven ismertek.

Tudnotok kell tehát, hogy 1807. február havában, közvetlenül Danzig bevétele után, Legendre őrnagy meg én, megbízást kaptunk, hogy Poroszországból négyszáz remondát vezessünk Kelet-Lengyelországba.

A kemény időjárás, kivált pedig a nagy Eylau-i csata, annyi lovunkat elpusztította, hogy gyönyörű tizedik huszárezredünket csaknem az a veszedelem fenyegette, hogy könnyű gyalogos zászlóaljjá válik. Tudtuk tehát, az őrnagy is, én is, hogy a harcvonalban majd nagyon szívesen látnak. Nem haladtunk azonban nagyon gyorsan, mert magas hó födte az utakat, ezek meg förtelmes állapotban voltak, és csak húsz visszatérő invalidus állt rendelkezésünkre. Ezenfelül lehetetlen, amikor mindennap változik az abrak, néha meg egyáltalán nincs, a lovat gyorsabban, mint lépésben hajszolni. Jól tudom, hogy a regényekben a lovasság a legerősebb vágtatásban szokott végigszáguldani. Ami azonban engem illet, tizenkét hadjárat után, nagyon elégedett lennék abban a tudatban, hogy dandárom menetközben mindig képes lépést tartani. Ezt a huszárokról, meg a lovas vadászokról mondom, gondoljátok meg; tehát még inkább ez az eset a vérteseket meg a dragonyosokat illetőleg.

Én, személyesen, szeretem a lovat; nagy örömem telt tehát abban, hogy kezem alá egyszerre négyszáz mindenféle korú, színű és természetű került. Nagyobbára Pomerániából származtak, de akadt néhány Normandiából, meg Elzászból és mulattatott a tapasztalás, hogy jellemüket illetőleg éppen úgy különböznek egymástól, mint azoknak a tartományoknak a lakosai. Azt is megfigyeltük, amit azóta is gyakran kipróbáltam, hogy a ló természetét a színéről fel lehet ismerni: a kacér, szeszéllyel, idegességgel teljes világos pejtől, a szívós gesztenyeszín pejig, az engedékeny almásszürkétől, a csökönyös rozsdás feketéig. Mindennek a világon semmi köze sincs történetemhez; lovastiszt azonban hogyan haladhatna elbeszélésével, ha induláskor rá várakozó négyszáz lóra akad? Szokásom, azt tapasztaljátok, arról fecsegni, ami engem érdekel; remélem, titeket sem untatlak.

Marienwerderrel szemben keltünk át a Visztulán és eljutottunk Riesenburgig, amikor Legendre őrnagy a postamester házában levő szobámba benyitott. Kezében nyitott levelet tartott.

– Önnek el kell tőlem válnia – szólt kétségbeesett arccal.

Nekem ez nem nagy bánatot okozott, mert ő, ha illik ezt mondanom, alig érdemelt hozzám hasonló alantast. Mindamellett némán tisztelegtem.

– Parancs Lasalle tábornoktól – folytatta –, rögtön Rosselbe kell mennie, hogy az ezred főhadiszállásán jelentkezzen.

Ennél jobban semmi más üzenet nem örvendeztethetett meg. Följebbvalóim már akkor nagyon sokra becsültek. Nyilvánvalónak tartottam, hogy az ezred ismét tettleges szolgálatot lát el és hogy Lasalle érti, mennyire tökéletlen a századom nélkülem, igaz, hogy a parancs alkalmatlan pillanatban érkezett, mert a postamester leányával – egyike azoknak az elefántcsontszín bőrű, fekete hajú lengyel leányoknak – még bizalmasabb beszédbe reméltem ereszkedni. De sakkjátéknál nem az a dolga a parasztnak, hogy okoskodjék, ha a játékos ujjával elmozdítja őt négyszögéről; lesiettem tehát, megnyergeltem hatalmas, fekete paripámat, Rataplant és rögtön elindultam magányos utamra.

Szavamra mondhatom, ünnep lehetett azoknak a szegény lengyeleknek és zsidóknak, akiknek olyan ritkán deríti föl valami az életét, hogy ilyen látványt élvezhettek ajtóikból! Rataplan hatalmas, fekete teste, hátának és oldalának gyönyörű ívelése a csípős reggeli levegőben minden lépésnél csillogott, villogott. Ami engem illet, a patkó csattogása, a kantár meg a zablalánc csörrenése még ma is fölpezsdíti minden véremet. Gondolhatjátok tehát, hogyan tartottam magam huszonöt éves koromban – én, Etienne Gerard, a tizedik huszárezred legkülönb lovasa, legkitűnőbb vívója. Kék volt a színünk – égszínkék dolmány és mente, vörös hajtókával – és a seregben azt szokták rólunk mondani, hogy láttunkra az egész nép szaladásnak indul: az asszonyok felénk, a férfiak előlünk. A riesenburgi ablakokban aznap reggel fényes szemeket láttam, amelyek mintha tartóztatnának; a katona azonban mit tehet: legfeljebb kezével csókot hinthet és megrázhatja a kantárszárat, amint útján odább indul!

Kietlen idő járt arra, hogy az ember Európának legszegényebb, legcsúnyább vidékén végiglovagoljon, de felül az égboltozat tisztán kéklett, a fényes, hideg nap nem csillogtatta a rengeteg hómezőket. Leheletem párázott a fagyos levegőben, Rataplan orrlyukaiból két gőzcsóva lövellt ki, zablájának oldalvasairól meg jégcsapok hullottak. Engedtem őt ügetni, hogy tagjait fölmelengesse; részemről annyi meggondolnivalóm akadt, hogy alig törődtem a nagy hideggel. A sötét fenyőligetekkel meg világosabb vörös fenyőfoltokkal tarkázott nagy síkság északra is, délre is terjengett. Itt-ott kunyhók kandikáltak ki, de csak alig három hónapja múlt, hogy a Nagy Sereg erre keresztülvonult, és ti tudjátok, hogy az mit jelentett a vidéknek. A lengyelek barátaink voltak, igaz; százezer emberből azonban csak a testőrséget kísérte társzekér, a többinek úgy kellett megélnie, ahogyan bírt. Nem lepett meg tehát, hogy marhának nyomát sem láttam, sem a néma házak füstjét. Ahol az óriás hadsereg végighaladt, a vidéken forradás maradt és azt beszélték, hogy amerre a Császár elvezette embereit, ott még a patkány is éhen pusztul.

Délre eljutottam Saalfeld falváig; de mivel a Császárnak Osterodéban lévő téli szállására, meg a páros gyalogosok hadosztályának főtáborához vivő úton jártam, az országutat a kocsik meg szekerek zsúfolásig elállták. A tüzérségi lőszeres-szekerek, futárok, társzekerek, újoncok és elmaradozottak folytonosan szaporodó tömegének láttára az járt az eszemben, hogy még sokáig tarthat, amíg társaimhoz szegődhetek. A síkságot azonban ötlábnyi hó borította; nem maradt tehát egyéb hátra, csak utamon előrebaktatni. Ennélfogva nagy örömmel vettem észre az országúttól elágazó második utat, amely észak felé fenyvesen át vonult. Az útkeresztezésnél kis csárda állt; ajtaja előtt a conflansi harmadik huszároknak – éppen az az ezred, amelynek utóbb ezredesévé lettem – őrjárata lóra készült ülni. A parancsnok a lépcsőkön állt: fiatal, halvány tiszt, aki inkább szemináriumból kikerült kispapnak látszott, mint az előtte lévő „bánja az ördög"-haramiák vezérének.

– Jó napot, főhadnagy úr – szólt, amikor észrevette, hogy a lovamat megállítom.

– Jó napot – feleltem. – Etienne Gerard főhadnagy vagyok, a tizedik huszárezredtől.

Arcán láttam, hogy hallotta híremet. Mindenki ismert a hat vívómesterrel való párbajom óta. Modorom azonban fölbátorította, hogy ne érezze magát velem szemben feszélyezve.

– Duroc hadnagy vagyok, a hatosoktól – felelt.

– Nemrégen rukkolt be? – kérdem.

– Múlt héten.

Halvány képéről és a modorból, ahogyan engedte, hogy legénysége őt elhagyja, ezt már sejtettem. De még nem olyan régen múlt el annak az ideje, hogy magam tapasztaltam, milyen az, amikor iskolás gyerek kénytelen parancsolgatni veterán legénységnek. Elpirultam, emlékszem, ha szigorú parancsokat kellett odakiáltanom olyan embereknek, akik több csatát láttak, mint ahány évet én megértem és természetesebben esett volna nekem így szólni: „Engedelmükkel, most arcvonalba fejlődünk föl, vagy: „Ha jónak látják, ügetünk. Nem becsméreltem tehát a gyereket, amikor láttam, hogy embereit nem tartja teljesen kezében; csak egyet néztem rájuk, amitől azután kiegyenesedtek a nyeregben.

– Szabad kérdeznem, hadnagy úr, ezen az északnak vivő úton megy-e? – kérdeztem.

– Utasításom az, hogy Arensdorfig vezessek őrjáratot – felelte.

– Akkor, engedelmével, odáig önnel lovagolok – mondtam. Nyilvánvaló, hogy a hosszabb úton gyorsabban haladhatok.

Ez igaznak is bizonyult, mert ez az út a kozákoknak meg fosztogatóknak átengedett vidékre vezetett és olyan puszta volt, amilyen zsúfolt a másik. Duroc meg én elöl lovagoltunk, a hat közlegény pedig követett. Jó fiúnak tapasztaltam ezt a Durocot; fejét teletömték ugyan badarságokkal, amiket Szt. Cyrben tanítanak; többet tudott Nagy Sándorról, meg Pompejusról, mint arról, hogyan kell a ló abrakját megkeverni és lábát gondozni. Mindamellett, ahogyan említettem, jó fiú, akit a tábori élet még nem rontott meg. Jólesett hallgatnom, hogyan fecseg Amiensben lakó Marie húgáról és anyjáról. Nemsokára Hayenau faluba érkeztünk. Duroc odalovagolt a postaállomás elé és előhívatta a postamestert.

– Megmondhatja-e nekem – szólt –, hogy az az ember, aki Straubenthal bárónak mondja magát, ezen a vidéken lakik-e?

A postamester fejét rázta, mi meg ellovagoltunk. Ügyet sem igen vetettem erre, de amikor a következő faluban pajtásom ugyanezt a kérdést ismételte, hasonló eredménnyel, nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem, vajon kicsoda az a Straubenthal báró.

– Olyan ember – felelte Duroc, és arca hirtelen lángba borult –, akinek rendkívül fontos üzenetet viszek.

Nos, ez nem nagyon világosította föl az ügyet; társam modorából azonban sejtettem, hogy a további kérdezősködés terhére esne. Nem firtattam tehát tovább a dolgot. Duroc azonban azontúl is megkérdezett minden parasztot, akivel találkoztunk, hogy felvilágosítást adhat-e Straubenthal báróról?

Részemről iparkodtam – ahogyan az minden könnyűlovassági tisztnek kötelessége, hogy fogalmat alkossak magamnak a vidék alakulásáról, megfigyeljem a vízfolyások irányát és megjegyezzem a helyeket, ahol gázlónak kell lennie. Minden lépés messzebbre vitt a tábortól, amelynek szárnya körül vitt el az utunk. Messze délnek néhány szürke füstcsóva jelezte a fagyos levegőben egyik-másik előőrsünk helyét. Észak felé ellenben semmi sem állt köztünk meg az oroszok téli szállásai közt. A szemhatár legszélén két ízben is acél csillogását pillantottam meg és figyelmeztettem rá társamat. Távolabbról látszott, semhogy pontosan megmondhattuk volna, honnan ered; alig kételkedtünk azonban, hogy portyázó kozákok lándzsahegyei villognak.

A nap éppen alkonyodott, amikor alacsony halmon lovagoltunk keresztül és jobbkézt kicsiny helységet láttunk, balkézt meg a fenyvesek közül kiszökellő magas, fekete kastélyt. Szekere mellett ballagó földműves közeledett felénk – kócos hajú, kedvetlen, báránybőrujjast viselő fickó.

– Micsoda falu ez? – kérdezte Duroc.

– Arensdorf – felelte a fickó barbár német tájszólással.

– Eszerint éjszakára itt kell maradnom