Az ízlés fiziológiája

Brillat-Savarin

Az ízlés fiziológiája

fapadoskonyv.hu

2012

A mű eredeti címe

Physiologie du Goût

Fordította

AMBRUS ZOLTÁN

AMBRUS GIZELLA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-344-544-0

© Németh Zoltán és Varga István

© Fapadoskonyv.hu Kft.

Brillat-Savarin

Brillat-Savarin Physiologie du Goűt-jának itt olvasható magyar kiadása Glück Frigyesnek köszönheti megjelenését, övé volt a gondolat, hogy a gasztronómiának ezt a klasszikusát a magyar olvasóval is meg kellene ismertetni; és ő tette lehetővé, hogy ez megtörténhessék. Glück Frigyesnek a közhasznú dolgok irányában tanúsított érdeklődése és áldozatra készsége sohase kereste az elismerést; de ezt e helyütt föl kellett jegyeznünk.

*

Brillat-Savarin Physiologie du Goût-ja számtalan kiadást ért meg. Egyik stílszerű rajzokkal illusztrált luxuskiadásához Alphonse Karr írt bevezetést, aki ebben az előszóban többek közt a következőket mondja: amíg Brillat-Savarint nem olvasta, az ínyencséget mindig a legnyersebb, legállatiasabb s a legtöbb önzésre valló szenvedélynek tartotta, de azóta, hogy ezzel a könyvvel megismerkedett, csak sajnálkozni tud magamagán, ha arra gondol, hogy az ízlelőérzéknek az a kifinomultsága, mely a Brillat-Savarin könyvének életet adott, őbelőle hiányzik, és most már tisztában van vele, hogy ez ugyanolyan tökéletlenség, mint a nagyothallás.

Többé-kevésbé ilyen hatást tesz Brillat-Savarin könyve minden olvasóra, ahhoz képest, hogy vele szemben mekkora fokú térítő munkát kell véghezvinnie ennek a maga nemében páratlan könyvnek. És Alphonse Karr azt is megállapítja, hogy mivel éri el Brillat-Savarin ezt a csodát. Filozófiájának derűsségével, humorával, elmésségével, és főképpen egyéniségének – előadásában sajátos erővel megnyilatkozó – rendkívüli kedvességével, amely tulajdonsága le-lesugárzik könyvének majdnem mindegyik lapjáról, de amely annál vonzóbbá válik az olvasóra nézve, minél többet olvas el ebből a különös könyvből. Mert – és ezt már Alphonse Karr nem mondja meg, minthogy nem kellett toboroznia az olvasót Brillat-Savarin számára – a Physiologie du Goût szerzője nem revelálja egyéniségének egész kedvességét az olyan olvasó előtt, aki csak belekukkant a könyvébe; s könnyen megtörténhetik, hogy az az olvasó, aki sokat hallott a minduntalan emlegetett szerzőről, és csak imitt-amott nézeget bele a Physiologie du Goût-ba, mást találva benne, mint amit várt, csalódottan fogja örökre félretenni ezt a nagy hírű könyvet. Azért jó eleve meg kell állapítani: ez a könyv nem az, aminek első pillantásra látszik, és nem is az, aminek sokan emlegetik.

Nem az, aminek első pillantásra látszik, mert bár a könyv formája ilyesmit sejtet: nem rendszerbe foglalása az ínyencséghez tartozó minden tudnivalónak, valamivel kevesebb és valamivel több ennél: csak éppen elmés (és érdekes dolgokat tartalmazó) csevegés erről a tárgyról. Brillat-Savarin nem tudós; ismeretei nem nyugszanak tudományos alapon; csak a sokáig érdeklődő amatőr figyelmességével gyűjtötte össze adatait olvasmányokból és hallomásból, szakemberekkel való beszélgetésekből: nem doktor, csak féldoktor, nem fiziológus, még kevésbé kémikus, és itt meg kell jegyezni, hogy 1825-ben, amikor Brillat-Savarin írt, a kémia még csecsemőkorát élte. Könyvében már megjelenése idején is több tévedést találhatott a szakember; azóta pedig még több följegyzését vagy rögtönzött elméletét tévedésnek bélyegezte a tudomány haladása. De Brillat-Savarin nem is arrogálja a tudományos alaposság dicsőségét, hűségesen beszámol a forrásairól, és ha folytonosan a professzort játssza, ha tréfás ünnepiességgel és kedvesen tettetett fontossággal szól és minduntalan szónoki hangokat hallat: ez csak a jókedvű, derűs világnézetű filozófusnak, a kedves öreg bácsinak a kedélyes mókázása, amellyel azt fejezi ki szeretetreméltóan, változatosan s nem minden kedves önirónia nélkül, hogy milyen tiszteletet gerjeszt benne a tárgy fontossága, s hogy az okosan evés-ivást meg az ezzel szerzett élvezetet az ember testi-lelki jólétére nézve olyan nagy jelentőségűnek tekinti, mintha a róluk való prédikáláshoz csak a pontifikálás hangját tartaná illőnek, amelyet kedvesen mímel újra meg újra.

De a Physiologie du Goût nem is az, aminek sokan emlegetik – talán mert csak hírből ismerik –, nem folytonos elméskedés s nem csupa anekdotizálás az ínyencséghez tartozó dolgokról, és aki anekdotagyűjteményt vagy a viccelődések sorozatát keresi benne, éppolyan csalódottan fogja ezt a könyvet félretenni, mint aki tudományos könyv helyett óhajtaná használni. Ismételni kell: a Physiologie du Goût csak elmés csevegés erről a tárgyról, de hosszas csevegés, mert a tárgy széles körű, vagy ha úgy tetszik: komoly dolgok tárgyalása, látszólag fontoskodó, de valójában igénytelen, s látszólag száraz, de valójában igen elmés formában. Mert a Brillat-Savarin elméssége a természetes, az igazi elmésség; az az elmésség, mely a Alphonse Karr kifejezése szerint: valójában „a fölfegyverkezett és díszbe öltözött ítélet, és nem az az elméskedés, amely „csak a szavakkal való játék, a golyókkal dobálózó zsonglőr mutatványára emlékeztető, céltalan ügyeskedés. Alphonse Karr elismerése tudvalevőleg a kolléga hódolata; maga is a legelmésebb írók egyike volt, akinek nem egy kitűnő mondása átment a halhatatlanságba; legalább közszájon él még ma is, amikor a szerző már régóta halott.

Nyilván ez az igazi elmésség tette, hogy bár az ínyencség régibb, mint az a római császár, aki emberhússal etette a halait, avégből, hogy ezek jobb ízűek legyenek – és bár az ínyencségnek, kivált Franciaországban, már régóta nagy irodalma van (talán elég itt Grimod de la Reynière-re, az Almanach des Gourmand szerzőjére, a gasztronómia Arisztotelészére hivatkoznunk) – Brillat-Savarin túltett minden olyan szerzőn, akik valaha a gasztronómia kérdéseivel foglalkoztak, és valósággal a klasszikusok közé küzdte fel magát.

Anthelme Brillat-Savarin 1755. április elsején született Belley-ben, a bugey-i kerület (később Departement de l’Ain) fővárosában, tekintélyes családból, melynek férfi tagjai nemzedékeken át majdnem mindannyian bírák vagy állami tisztviselők voltak. Miután Dijonban jogi tanulmányait befejezte, ő is bíró lett, otthon, a belley-i kerületben, s ez a nyugalmas állás módot adott neki arra, hogy tovább is foglalkozhassék a fizika, a kémia és az ókori klasszikusok tanulmányozásával, amit még Dijonban kezdett meg. Emellett még a vadászatra és a zeneművelésre is jutott ideje. De ebből a nagy lelki békességből nemsokára kizavarta a forradalom. 1789-ben a bugey-i harmadik rend képviseletében az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjává választották, s itt, úgy a maga, mint – relatíve igen szerencsés viszonyok közt élő – választói hajlamainak megfelelően a legbékésebb és legkonzervatívabb párthoz csatlakozott. Mandátumának lejárta után, 1791 szeptemberében az újonnan alakított Departement de l’Ain törvényszéki elnökévé nevezték ki, de ebben a hivatalában egy évig sem maradhatott meg, mert az 1792-es nagy események minden konzervatív elemet elsöpörtek helyükről, s az új hatalom őt is kitette hivatalából. Szülővárosa, Belley, hogy elégtételt adjon neki, polgármesterévé választotta meg, de ebben az állásában sem lehetett maradása, mert hamarosan összeütközésbe került a forradalmár hatalmasságokkal, s a gironde-iak bukása után, 1793 júniusában abba a veszedelembe jutott, hogy a forradalmi törvényszék elé fogják állítani és leguillotinozzák. Szöknie kellett tehát, s előbb Kölnben, majd Svájcban, végül pedig Amerikában keresett menedéket. Amerikában eleinte francialeckék adásával kereste meg a kenyerét, később azonban nagyobb hasznát vehette zenetudásának, s a New York-i színház zenekarában kapott alkalmazást. Csak háromévi távollét után, 1796-ban térhetett vissza Franciaországba; 1797-ben mint vezérkari titkár kísérte el Augereau tábornokot a Rajna vidékére; később a direktórium a versailles-i büntető törvényszékhez kormánybiztossá nevezte ki; a direktórium bukása után pedig a szenátus ajánlatára az újjáalakított semmisítőszék bírájává lett, amely állásában aztán haláláig megmaradt.

A Physiologie du Goût, mellyel már korábban is sokat foglalkozott, de amelynek nagy részét 1825-ben írta meg, amikor – még ugyanebben az évben – nyomtatásban is megjelent, Brillat-Savarint, aki korábban is írt („Essai historique et critique sur le duel és „Fragments sur l’administration judiciaire című értekezéseket), de eddig csak mint szeretetre méltó bankettező és mint kellemes társalgó volt ismeretes, egyszerre híres emberré tette. De a dicsőségének nem sokáig örvendhetett. 1826 januárjában a semmisítőszék elnöke felszólította, hogy e hó 21-én, XVI. Lajos kivégzésének évfordulóján, jelenjék meg a gyászünnepen, a saint-denis-i templomban, s mert a felszólítást az a megjegyzés kísérte, hogy a megjelenése annál is inkább kívánatosabb volna, mert ez volna az első eset, hogy a kolléga úr megjelenésével tiszteli meg az ilyen ünnepet, Brillat-Savarin, noha már náthalázas volt, elutazott Saint-Denis-be. Itt a templomban újra meghűlt, tüdőgyulladást kapott, s ennek következtében 1826. február 2-án meghalt.

A Physiologie du Goût-ról Balzac is nagy elismeréssel nyilatkozott, de senkinek a dicsérete sem olyan jellemző erre a könyvre nézve, mint a Grimod de la Reynière-é, akiről pedig Brillat-Savarin könyvében egy árva szóval sem emlékezett meg. Az Almanach des Gourmands szerzője, Brillat-Savarin leghíresebb elődje, minden sértődés és irigykedés nélkül, egyszerűen remekműnek mondta az őt ignoráló munkát, s kijelentette, hogy Brillat-Savarin nagy író, akihez képest ő csak szánalmas kontár volt.

*

A magyar címre vonatkozólag nem hallgathatunk el egy megjegyzést. A Physiologie du Goût-nak Az ízlés fiziológiájá-nál talán szabatosabb fordítása volna ez: Az ízlelés fiziológiája, mindenekelőtt azért, mert az ízlés szó kettős értelménél fogva a cím félreértésére adhat alkalmat, de azért is, mert a látás, hallás, szaglás és tapintás szók képzésének példájára az ötödik érzéket tulajdonképpen ízlelésnek kellene mondanunk. Minthogy azonban ennek az érzéknek a megjelölésére az ízlés szó általánosan és régóta, az ízlelés szó ellenben csak újabban és igen kevéssé használatos: a keresettnek látszó kifejezés használatánál természetesebbnek tűnt fel a régi szónál maradni.

Aforizmák

I. A világegyetem élet nélkül semmi se volna, s minden, ami él, táplálkozik.

II. Az állat fal; az ember eszik; de csak az okos ember tud enni.

III. A nemzetek sorsa attól függ, hogy miként táplálkoznak.

IV. Mondd meg, hogy mit eszel, s megmondom, hogy ki vagy.

V. A teremtő, midőn enni kényszeríti az embert, hogy élhessen, az étvággyal szólít fel erre bennünket, s az élvezettel jutalmaz meg érte.

VI. Az ínyesség tulajdonképpen ítélkezés, amellyel elsőbbséget adunk azoknak a dolgoknak, amelyek ízlésünknek kellemesek, azokkal szemben, amelyeknek nincs meg ez a jelességük.

VII. Az asztal örömeit mindegyik életkorban, minden társadalmi helyzetben, minden országban és mindennap lehet élvezni; ez az élvezet társa lehet minden egyéb gyönyörűségünknek, s az utolsó, mely megmarad és vigasztal akkor, mikor a többi örömünket már elvesztettük.

VIII. A terített asztal az egyetlen hely, ahol az ember az első órában sohase unatkozik.

IX. Egy új ételnek a felfedezése többel járul az emberi nem sorsának javulásához, mintha a tudomány egy új csillagot fedez fel.

X. Aki megrontja a gyomrát vagy lerészegszik, nem tud se inni, se enni.

XI. Az ételek rendje az, hogy előbb együk a tápláló és utóbb a könnyű eledelt.

XII. Az italok rendje pedig, hogy előbb igyuk a könnyű italt és utóbb a nehezebbet, a kábítót, vagy azt, amelynek aromája van.

XIII. Eretnek, aki azt állítja, hogy csak egyfajta bort kell inni; a nyelv így hamar elveszti a fogékonyságát; a harmadik pohár után a legjobb bort is csak félig-meddig, vagy egyáltalán nem élvezi az ember.

XIV. A csemege sajt nélkül olyan leányhoz hasonlít, aki szép volna, de akinek csak fél szeme van.

XV. A szakácsmesterséget meg lehet tanulni, de ahhoz, hogy valaki sütni tudjon, születni kell.

XVI. A jó szakács első és legfőképp elengedhetetlen tulajdonsága: a pontosság; ez az első kötelessége a vendégnek is.

XVII. Sokáig várakozni egy késlekedő vendégre figyelmetlenség mindazok iránt, akik már megjelentek.

XVIII. Aki vendégül hívja a barátait, de maga nem ügyel rá, hogy mily ebéd készül számukra, nem méltó arra, hogy barátai legyenek.

XIX. A háziasszony kötelessége gondoskodni róla, hogy a feketekávé kitűnő legyen; arról, hogy a likőr a legjobb minőségű legyen, a háziúr gondoskodjék.

XX. Meghívni valakit annyi, mint felelősséget vállalni a jóllétéről mindaddig, míg a fedelünk alatt marad.

Párbeszéd

a szerző és barátja között

(A kölcsönös üdvözlés után)

A barát: Ma, mialatt reggeliztünk, a feleségem meg én, elhatároztuk, hogy ön nemsokára ki fogja nyomtatni Gasztronómiai elmélkedései-t, éspedig minél hamarább.

A szerző: Amit az asszony akar, Isten akarja. Íme, hat szóban a párizsiak alkotmányát meghatározó alaptörvény. De én nem tartozom az egyházközséghez, és egy nőtlen ember…

A barát: Istenem, a nőtlen emberek éppúgy alávetik magukat ennek a törvénynek, mint a többiek, mégpedig néha a mi jelentékeny rövidségünkre. De a nőtlen állapot címén ön különben se szabadulhat, mert a feleségem szerint neki joga van ebben a dologban rendelkezni, mert hisz ön nála írta meg e könyv első lapjait, mikor velünk volt falun.

A szerző: Tudod, kedves doktor, hogy milyen hódolattal viseltetem a hölgyek iránt; többször dicsérted irányukban való engedelmességemet és illő alázatomat, sőt azt is mondtad, másokkal egyetemben, hogy kitűnő férj válnék belőlem… Hanem azért nem fogom kinyomatni ezeket az elmélkedéseket.

A barát: Ugyan miért nem?

A szerző: Mert hivatalból komoly dolgokkal kell foglalkoznom, s attól tartok, hogy akik könyvemnek csak a címét olvasnák el, azt képzelnék, hogy csak badarságokon jár az eszem.

A barát: Páni rémület! Hát a harminchat éves folytonos közszolgálat? Mindez semmi? Mintha bizony nem szerzett volna már egy kicsit másféle hírnevet, mint hogy badarságokkal foglalkozik! Különben, feleségem meg én, azt hisszük, hogy ugyancsak olvasni fogják a könyvet, s nem csupán a címét.

A szerző: Igazán?

A barát: A tudósok olvasni fogják, hogy megfejtsék azt, amire ön csak rámutatott.

A szerző: Az meglehet.

A barát: Az asszonyok olvasni fogják, mert könyvéből meggyőződhetnek róla, hogy…

A szerző: Kedves barátom, öreg vagyok, s a bölcsesség lett a kenyerem: Miserere mei.

A barát: Azok a jó ízlésűek, akik kivált az asztal örömeinek a kedvelői, olvasni fogják, mert ön igazságot szolgáltat nekik, s kimutatja végre, hogy a társaságban mily előkelő hely illeti meg őket.

A szerző: Ebben már igazad van. Csakugyan érthetetlen, hogy olyan soká félreismerték ezeket a derék embereket! Ami engem illet, valósággal apai szívvel viseltetek irántuk. Olyan kedvesek, úgy fénylik a szemük, ha terített asztalt látnak!…

A barát: Aztán nem mondta-e ön akárhányszor (nekünk is), hogy a könyvtárak egyik nagy fogyatékossága: az olyan munkának a hiánya, aminő az öné?

A szerző: Mondtam, és igaz is; inkább leharapom a nyelvemet, minthogy ezt visszavonjam.

A barát: No lássa, ön maga is igazat ad nekünk. Ebből az következik, hogy most mindjárt eljön velem a…

A szerző: Azt már nem! Könyvet adni ki: ennek megvannak a maga örömei, de több a tövise, mint az öröme; én mindezt az örököseimre hagyom.

A barát: De hisz akkor ön kitagadja a barátait, az ismerőseit, a kortársait. Volna ehhez bátorsága?

A szerző: A fődolog az utókor, az örököseim. Úgy hallottam, hogy az árnyékok rendszerint nagyra vannak vele, ha az élők dicsérik őket; a boldog állapotnak ezt a nemét fenn akarom tartani magamnak a másvilág számára.

A barát: De mi biztosítja önt, hogy része lesz ezekben a dicséretekben ? Mi biztosítja önt, hogy örökösei pontosan végrehajtják ezt az óhajtását?

A szerző: Semmi okom sincs azt hinni, hogy el fognak hanyagolni egy olyan kötelességet, amelynek teljesítése fejében fölmenteném őket minden egyéb kötelességüktől.

A barát: Meglesz-e, meglehet-e majd bennük az az apa, szerető gond, a szerzőnek az a mindenre kiterjedő figyelmessége, amely nélkül minden nyomtatvány, hogy úgy mondjam: félszegen, lomposan kerül a közönség elé?

A szerző: Kéziratomat átnézem, kijavítom, letisztáztatom, ellátom minden melléklettel; csak épp ki kell nyomatni.

A barát: Hátha közbejön valami? Fájdalom, hasonló körülmények között már sok becses munka veszett el, többek közt a híres Lecat-é, a lélek állapotáról az álom idején, amin egy életen át dolgozott.

A szerző: Ez bizonyára nagy veszteség volt, és eszem ágában sincs arra áhítozni, hogy hasonló sajnálkozással tüntessenek ki.

A barát: Higgye el, hogy az örökösöknek mindig elég dolguk van (ha az Egyházzal, az Igazságszolgáltatással és az Egyetemmel talán nem is), de egymással mindenesetre; és e sok dolog közepett nem lesz idejük, ha az akaratuk meg is volna hozzá, lelkiismeretesen gondoskodni mindarról, amiről egy bármily kis terjedelmű könyv kinyomtatása alkalmával, a nyomtatás előtt, alatt és után, gondoskodnunk kell.

A szerző: De a cím! a tárgy! s a sok rossz tréfa, amit nem kerülhetek el!

A barát: Maga ez a szó: gasztronómia már figyelmessé tesz mindenkit; a tárgy divatos; s a rossz tréfák barátai éppúgy méltányolják az asztal örömeit, mint a többiek. És hogy tökéletesen megnyugtassam önt: ön éppoly jól tudja, mint én, hogy igen komoly emberek néha nagyon könnyed hangú dolgokat írtak, például Montesquieu, az elnök.{1}

A szerző (élénkebben): Biz’ Isten, igaza van! Ő írta A gnidoszi templom-ot, és bátran elmondhatjuk, hogy sokkal hasznosabb dolog arról elmélkedni, ami szüksége, öröme s részben foglalatossága minden napunknak, mint azt magyarázgatni, hogy mit csinált vagy mit mondott több mint kétezer évvel ezelőtt egy pár taknyos, akik közül az egyik nagy buzgalommal űzte Görögország berkeiben a másikat, akinek esze ágában sem volt elfutni.

A barát: No csakhogy végre megadja magát!

A szerző: Én? Dehogy! Csak a szerző szólalt meg bennem, és ez egy mulatságos jelenetet juttat eszembe, amelyet egy angol darabban láttam, ha nem csalódom, a The natural Daughter-ben (a Törvénytelen leány). Elmondom neked ezt a jelenetet.{2}

Kvékerekről van szó, s tudod, hogy akik ehhez a szektához tartoznak, mindenkit tegeznek, egyszerűen öltözködnek, nem katonáskodnak, nem esküsznek, hidegvérűen cseleksznek, s különösen nagyon vigyáznak rá, hogy soha meg ne haragudjanak.

Nos, a darab hőse egy fiatal kvéker, aki szép legény, de lehetetlenül öltözködik. Barna ruhában s leálló karimájú kalapban jelenik meg a színen; a haja simán hátra van fésülve. Hanem azért szerelmes.

Ugyanarra a leányra egy divatmajom is áhítozik, aki vetélytársa külsejéből azt következteti, hogy a fiatal kvéker gyáva. Ez a gavallér folyton gúnyolja, szurkálja, sértegeti hősünket, úgy, hogy a fiatalember lassankint fölhevül, dühös lesz, és végül alaposan eldöngeti a szemtelen fickót, aki nem hagyott neki békét.

Mikor aztán elvégezte a dolgát, hirtelen visszaesik előbbi szerény és alázatos magatartásába, szánja-bánja, amit tett, s az őszinte szomorúság hangján így sóhajt fel: „Fájdalom, a lélek nem tudta legyőzni a testet!"

Így vagyok én is, s egy nagyon megbocsátható szívhang után megmaradok előbbi véleményem mellett.

A barát: Csakhogy ez már nemigen lehetséges. Önben, amint maga is elismeri, megszólalt a szerző; én ezt az urat a szaván fogom, foglyul ejtem, s viszem a kiadóhoz. Különben azt is elmondhatnám, hogy már többen vannak, akik nyomára jöttek az ön titkának.

A szerző: Ezt ne cselekedd, mert majd rólad lesz szó; és tudod-e, hogy mit fogok mondani rólad?

A barát: Mit mondhatna? Engem nem félemlít meg.

A szerző: Nem fogom elmondani, hogy közös szülőföldünk{3} milyen büszke rád; hogy huszonnégy éves korodban olyan tudományos könyvet adtál ki, mely azóta klasszikussá lett; hogy jól kiérdemelt hírneved mindenkiben bizalmat kelt; hogy már a puszta külsőd megnyugtatja a betegeket; hogy ügyességed bámulatba ejti s jó szíved vigasztalja őket: mindezt tudja mindenki. De fel fogom fedezni egész Párizs (kimagasodva), egész Franciaország (fontoskodva), az egész világegyetem előtt az egyetlen hibádat.

A barát (komoly hangon): S mi az, ha szabad tudnom?

A szerző: Egy megrögzött hiba, amelyről, hiába minden intelmem, nem tudsz leszokni.

A barát (megrémülve): De mondja hát, hogy mi az; hisz kínpadra feszít.

A szerző: Nagyon gyorsan eszel.

(A barát veszi a kalapját, és mosolyogva megy el, gyanítván, hogy olyannak prédikált, aki már meg van térítve.)

Életrajz

A doktor, akit az előbb olvasható Párbeszéd-ben vezettem az olvasó elé, nem valami fantasztikus lény, mint a hajdani Chloris-k, hanem egy eleven és valóságos doktor; s mindazok, akik ismernek, bizonnyal kitalálták, hogy Richerand doktorról van szó.

Róla gondolkozván, eszembe jutottak az elődei, az elődeiről pedig az, amit e helyütt büszkén konstatálok, hogy ti. szülőföldem, nevezetesen: Ain megyének belley-i kerülete már jó ideje abban a szerencsés helyzetben van, hogy nemzedékről nemzedékre sok, igen kiváló orvost adhatott a fővárosnak; nem is tudok ellentállani ama kísértésnek, hogy ebben a rövid fejezetben valamelyes szerény emléket állítsak e kitűnő honfitársaimnak.

A régensség idején Genin és Civoct doktorok a legelsőrangú gyakorló orvosok közé tartoztak; nyugalomba vonulván, tisztességesen szerzett s igen szép vagyonnal költöztek haza szülőföldjükre. Az első Hippokratész elveinek volt híve, s a külsőségekben is e rendszer elveihez képest járt el; a másik, aki sok szép asszonyt gyógyított, nyájasabb, simulékonyabb volt: Res novas molientem – mondta volna Tacitus.

1750 felé La Chapelle doktor tüntette ki magát a katonaorvosi, meglehetősen veszedelmes pályán. Néhány jó munka maradt utána, s tőle való az a gyógyítómód, mely a tüdőgyulladást friss vajjal kezeli. Ennek a gyógyítómódnak bámulatos eredményei vannak minden oly esetben, amikor a betegség első harminchat órájában alkalmazzák.

1760 táján Dubois doktornak voltak nagy sikerei. Dubois a fejgőzt gyógyította igen szerencsésen; így nevezték ugyanis akkortájt az idegbajokat, melyek már akkor, ama név alatt nagyon divatosak voltak. A hírnév, melyet szerzett, annál nevezetesebb s annál jellemzőbb, mert éppenséggel nem volt szép ember.

Szerencsétlenségére, nagyon hamar meggazdagodott; ellustult, s azután nem praktizált többé. Ettől fogva csak a társaságnak élt, s mint nagyon elmés, kedves beszélő volt ismeretes. Hatalmas testalkatú ember volt, s nyolcvannyolc évig élt, noha nagyon szerette az asztal örömeit, s részt vett a régi és az új régime összes pazar lakomáiban. Vagy talán éppen azért.{4}

XV. Lajos uralkodásának vége felé egy Coste nevű doktor jött Párizsba, aki Châtillonból való volt; Voltaire-nek egy Choiseul herceghez intézett ajánlólevelét hozta magával, és ez az ajánlólevél megtette hatását, mert Coste már első látogatása alkalmával megnyerte a herceg jóindulatát.

Ez a nagyúr és testvére: Grammont hercegné, felkarolták a fiatal Coste-ot. Pártfogásuk következtében gyorsan haladt előre, s néhány év multán Párizs legelső orvosai közé tartozott.

De ugyanez a pártfogás pár esztendővel később elszólította Coste-ot erről a nyugalmas és jövedelmező pályáról; kinevezték ugyanis az egészségügyi szolgálat fejévé ahhoz az expedícióhoz, melyet Franciaország Amerikába küldött a függetlenségéért küzdő Egyesült Államok segítségére.

Megfelelvén küldetésének, Coste doktor visszatért Franciaországba, ahol az 1793-as rossz időben nemigen törődtek vele. Később megválasztották Versailles polgármesterévé, s Versailles-ban ma is emlékeznek az ő tevékeny, jóakarattal teljes, atyainak nevezhető adminisztrációjára.

A direktórium azonban visszaszólította a katonaorvosi pályára; Bonaparte a hadseregben három főfelügyelőt állított az orvosi szolgálat élére, s ezek egyikévé Coste-ot nevezte ki. Ennek a hivatásának is kitűnően felelt meg; barátja, pártfogója s atyja volt azoknak a fiatalembereknek, akik a katonaorvosi pályára léptek. Végre az Invalidusok intézetének főorvosává lett, s ebben a hivatalában megmaradt haláláig.

A Bourbonok az ilyen hosszú szolgálatokat nemigen hagyták jutalom nélkül; Coste sem volt kivétel: XVIII. Lajos a Szent Mihály-renddel tüntette ki.

Coste doktor csak néhány évvel ezelőtt halt meg, köztisztelet közepett, mindenek sajnálatára. Egyetlen leány, és filozófushoz illő vagyon maradt utána. A leánya Lalot úrhoz ment feleségül, a képviselőház egyik legjelesebb tagjához, aki a kamara legjobb szónokai közé tartozott, noha fátyolozott hangon beszélt.

Egyszer, amikor együtt ebédeltünk földinknél: Favre úrnál, a Saint-Laurent plébánosánál, Coste doktor elbeszélte, mily heves összetűzése volt aznap Cessac gróffal, aki abban az időben a katonai élelmezésügy főintézője volt. Cessac gróf, hogy kedvében járjon Napóleonnak, egy megtakarítást ajánlott, s ez az ajánlat Coste doktort fellázította.

A szóban lévő megtakarítás abban állott volna, hogy vonják el a beteg katonák kenyeres vizéből a napi porciónak a felét, a sebekről levett tépést pedig mossák ki, hogy másodszor és harmadszor is használhassák.

A doktor hevesen tiltakozott e „gyalázatos" rendszabályok ellen; annyira izgatta a dolog, hogy mialatt elbeszélte a történteket, újra dühbe gurult, mintha az, aki megharagította, még ekkor is jelen lett volna.

Nem tudhattam meg, hogy megtérítette-e a grófot, s az utóbbi ama bizonyos jelenet következtében mondott-e le a tervezett megtakarításról, de annyi bizonyos, hogy a beteg katonák ezentúl is megkapták a rendes porciójukat, s a használt tépést azután csakúgy eldobták, mint előbb.

1870 táján Bordier doktor jött Párizsba praktizálni. Bordier doktor Amberieux környékén született; nagyon jól bánt a betegeivel, diagnózisa biztos volt, s csak igen enyhe szereket használt. Amikor csak tehette, mindent a természetre bízott.

Egyetemi professzorrá nevezték ki, és e helyütt is bevált: előadása egyszerű volt, de leckéi tanulságosak és gyümölcsözők. Mikor a legkevésbé gondolt valami ilyes méltánylásra, az a kitüntetés érte, hogy megtették Mária Lujza császárné udvari orvosává. De nem sokáig örvendhetett ennek az állásnak: a császárság összeomlott, s nemsokára ezután a doktor meghalt egy lábbaj következtében, mellyel egész életén át küszködött.

Bordier doktor csöndes természetű, jólelkű, kedves modorú ember volt.

A tizennyolcadik század felé jelentkezik Bichat doktor; a híres Bichat, akinek iratai a lángelme bélyegét viselik magukon, aki agyondolgozta magát, hogy tudományát előbbre vigye, aki a lelkesedés tüzével olyan türelmet párosított, aminőt rendesen csak korlátolt emberekben találunk, s aki, mikor harmincéves korában meghalt, már bőven kiérdemelte a nemzeti gyászt.

Később Montègre doktor tűnt fel méltán. Ez a jeles orvos, aki egyszersmind kiváló filozófus is volt, rendkívüli tudással szerkesztette az Egészségügyi Újság-ot. Negyvenéves korában halt meg, gyarmatainkon, ahová azért ment, hogy tapasztalatokkal bővítse a sárgalázról és a vomito negróról szóló vizsgálódásait.

Mostanság Richerand doktor foglalja el sebészeink között az egyik legelső helyet; fő művét: A fiziológia elemei-t minden nyelvre lefordították. Már régóta egyetemi tanár, s a legmagasabb körökben is bizalomnak örvend. Kés nem lehet biztosabb, mint az övé; keze gyöngéd és szava vigasztaló.

Récamier doktor,{5} aki szintén egyetemi tanár, földijének szomszédságában tartja előadásait.

De nemcsak a jelen van biztosítva, úgy látszik: a jövő is. E nagy hírű tanárok oldala mellett kiváló fiatalok nevelkednek, akik szintén a mi vidékünkről valók, s akik bizonyára méltó utódai lesznek e kitűnő professzoroknak.

Janin és Manjot doktorok máris nagy tevékenységet fejtenek ki. Manjot doktor (rue du Bac, 39. szám) kivált a gyermekbetegségekkel foglalkozik; ötletei szerencsések, nemsokára bizonnyal hallatni fog magáról.

Remélem, minden nemes gondolkozású olvasó meg fogja bocsátani ezt a kitérést egy öregembernek, aki harmincöt éves párizsi tartózkodás után se tudta elfelejteni se szülőföldjét, se honfitársait. Nekem már az is nehezemre esik, hogy hallgatnom kell sok jeles orvosról, akiknek emlékét a mi szűkebb hazánk ma is tiszteletben tartja, s akik, ha nem szerepelhettek a nagyközönség előtt, azért nem voltak se kisebb tudásúak, se kevésbé érdemesek.

Elöljáró beszéd

Hogy előállhassak ezzel a könyvvel, melyet a közönség jóindulatába ajánlok, nem kellett valami nagy munkát végeznem; csak éppen rendbe szedtem a régóta gyűjtött anyagot; ezt a szórakoztató foglalkozást öregkoromra tartogattam magamnak.

Mindenféle nézőpontból szemlélgetvén az asztal örömeit, már rég ideje rájöttem, hogy e tárgyról a szakácskönyveknél valami különbet is lehet írni, s hogy igen sok hasznos dolgot lehet mondani arról a lényeges és mindennapos működésünkről, amelynek oly közvetlen befolyása van egészségünkre, jólétünkre, még ügyes-bajos dolgainkra is.

Ebből az alapgondolatból önként következett a többi; megfigyeltem, ami körülöttem történik, jegyzeteket csináltam; és sokszor akárhány fényes lakomán csak a megfigyelés örömének köszönhettem, hogy a vendégsereg közepett nem unatkoztam.

Hogy megfelelhessek a feladatnak, melyet magam elé tűztem, bizonyára fizikusnak, kémikusnak, fiziológusnak kellett volna lennem, az általános műveltségről nem is beszélve. Szerencsémre, még mielőtt eszembe jutott, hogy írni fogok, sokat foglalkoztam a tárgyamhoz szükséges tudományokkal; dicséretre méltó érdeklődés élt bennem minden iránt, nem akartam hátramaradni e tekintetben sem, s mert mindig szerettem tudósok körében lenni, rajta voltam, hogy szégyenkezés nélkül tudjak beszélgetni velök.{6}

Főképp amolyan műkedvelő doktor vagyok; ez már valóságos mánia nálam, s a legszebb napjaim közé számlálom azt, amelyen orvosprofesszorokkal (s a számukra rezervált kapun át) jelenvén meg az orvosi fakultás egyik termében, meghallgatni Cloquet doktornak a próbaelőadását: az az öröm ért, hogy megjelenésem alkalmával az érdeklődés moraja futott végig az amfiteátrumon, s a növendékek suttogva kérdezgették egymástól, hogy ugyan ki lehet ez a hatalmas idegen professzor, aki megjelenésével kegyeskedett megtisztelni a gyülekezetet?

De még kedvesebb emlékű előttem az a nap, mikor a nemzeti ipar fejlesztésére alakult társaság igazgatótanácsának bemutattam irroratoromat; ez a szerszám, amelyet én találtam fel, egy egyszerű fecskendő, mely arra szolgál, hogy a lakást illatszerrel permetezze tele.

Gépemet megtöltve hoztam el a zsebemben; megfordítottam a csapját és az illatos pára sisteregve szállt fel belőle a mennyezet felé, teletöltötte a szobát, s aztán pici, finom cseppekben hullt le az emberekre és az iratokra.

Kimondhatatlan örömmel láttam, hogyan hajolnak le irrorációm hatása alatt a főváros legtudósabb fejei, és nem tudtam hová lenni gyönyörűségemben, mikor észrevettem, hogy akik legjobban megáztak, azoknak még inkább tetszett találmányom, mint a többieknek.

Néha, amikor azokra a messzi kitérésekre gondolok, amelyekre a mondanivaló széles köre s a tárgy sokoldalúsága csábított, komolyan tartok tőle, hogy untatni fogom az olvasót; mert én magam is sokat ásítoztam másoknak a munkáin.

Mindent megtettem, ami tőlem telik, hogy ne adjak okot erre a szemrehányásra; némelyik témát, amelyik könnyen unalmassá válhatott, alig hogy érintettem; munkámat anekdotákkal tarkítottam, amelyek közül néhány velem magammal esett meg; elhagytam egy sereg rendkívüli és különös esetet, amelyek közlését a józan kritika nem javallotta; igyekeztem fölébreszteni a figyelmet, világosan megmagyarázva, népszerűvé téve néhány olyan, az ismeretek körébe tartozó dolgot, amelyekkel eddig csak a tudósok foglalkoztak. Ha minden iparkodásom ellenére se sikerült könnyen emészthető szellemi táplálékot nyújtanom az olvasónak, azért nyugodtan fogok aludni, abban a meggyőződésben, hogy a többség a jó szándékot fogja nézni, s nem az eredményt.

Azt is szememre vethetik, hogy néha nagyon is szabadjára eresztem a tollamat, és amikor valamit elbeszélek, nemritkán fecsegővé válok. De tehetek én róla, hogy öreg vagyok? Mit tehetek róla, hogy olyanformán vagyok, mint Ulysses, aki sok nép városait és szokásait látta? Olyan nagy bűn-e, hogy egy kicsit sokat beszélek magamról? Az olvasó még hálás lehet érte, hogy nem nyomorítom meg Politikai emlékirataim-mal, amelyeket szintén rásózhatnék, mint ahogy mások teszik, mert hiszen harminchat év óta mindig az első sorból nézem az embereket és az eseményeket.

Nagyon nem szeretném, ha olvasóim a kompilátorok közé sorolnának; ha erre szorultam volna, tollam megtagadta volna az engedelmességet, s azért csak megéltem volna valahogy.

Azt mondtam, amit Juvenalis:

Semper ego auditor tantum! nunquamne reponam?

s azok, akik ezt meg tudják érteni, el fogják ismerni, hogy egyformán hozzászokva a társaság zajához és a dolgozószoba csöndjéhez, helyesen cselekedtem, hogy kivettem részemet mind