Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Első Sándor
Első Sándor
Első Sándor
Ebook261 pages4 hours

Első Sándor

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

„A császár arcképe jelent meg képzeletében, a hullámos, szőke haj, a halvány rózsaszínű gyöngyházarc, a sötétkék szem, a bájos mosoly, a gyermekes ajak. Zsófiához hasonlított, mintha fivére lett volna. Néha ez a kép álmában is megjelent elő
LanguageMagyar
Release dateMar 9, 2016
ISBN9789633749708
Első Sándor

Read more from Dimitrij Szergejevics Mereskovszkij

Related to Első Sándor

Related ebooks

Reviews for Első Sándor

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Első Sándor - Dimitrij Szergejevics Mereskovszkij

    MERESKOVSZKIJ

    ELSŐ SÁNDOR

    Történelmi regény

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

    Dante Könyvkiadó, Budapest

    Korrektor: Pálinkás Krisztina

    Borító: Kovács G. Tamás

    978-963-374-970-8

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

    ELSŐ KÖTET

    ELSŐ RÉSZ

    ELSŐ FEJEZET

    A szemüveg végzetes hatással volt Galiczyn Michailovics Valerián herceg pályájára.

    – Gyere csak ide, karbonaro! Hadd húzom meg a füledet. Megint rossz fát tettél a tűzre? Mi az a szemüveg-história? Az egész város erről beszél, és én nem tudok róla semmit… – szólt Valerián herceg nagybátyja, borotvált arcát csókra nyújtva.

    Galiczyn Michailovics Sándor herceg, közoktatásügyi miniszter, s a Szent-Szinódus főügyésze, alacsony termetű, kopasz, potrohos aggastyán volt. Rövid lába mintha hordót cipelt volna. Az arca egy ránc volt, ami annyira búsítja az öregasszonyokat, a vén komédiásokat és a régi udvaroncokat.

    Valerián herceg csak nemrég tért vissza külföldről. Mikor a minisztérium fogadótermébe lépett, ebbe a nagy, barátságtalan terembe, melynek ablakai a Mihály-kastélyra nyíltak, kétévi távollét után újra fellelte az örökösen visszatérő álmok unalmas légkörét.

    Egy öreg bőrzsöllyébe vetette magát. A vénhedt rugók besüppedtek alatta. A zöld posztóval bevont asztalon még szanaszét hevertek azok a könyvek, amelyeket az egyházi cenzúra betiltott. Elolvasta az egyiknek címét: A gombák káros hatásáról szólt.

    A falakon az összes elképzelhető Krisztus-képek. Ugyanazok a színnyomatok, melyek az egész világon ismeretesek. A kápolnának használt szomszéd szoba hátterében piros mécses pislogott. Olyan volt, mint valami véres szív. Ugyanaz a halottasszoba-levegő és tömjénillat, mint hajdan.

    – Hagyjon békén, kedves bátyám, ön ma a húszadik személy, aki nekem erről beszél – szólt Valerián herceg szemüvege alól nagybátyjára nézve, és sovány, epés, okos Gribojevov-arcán{1} finom mosoly jelent meg.

    – Kérlek szépen, mondd meg már, miről van szó.

    – Semmiség az egész. Egyszerűen szemüveggel jelentem meg tegnap az udvari fogadtatáson. Elfeledtem szokásainkat. Megfeledkeztem arról, hogy a császári család tagjainak jelenlétében nem szabad szemüveget viselni.

    – Gratulálok, öcsém. Egy császári kamarás szemüveggel a szemén! Vége a jövődnek, elpuskáztad, sőt engem is kínos helyzetbe sodortál. És éppen most!…

    – Hogyhogy? Csak nem bukik meg a kormány emiatt a szemüveg-ügy miatt?

    – Ne tréfálj, barátom, tréfáidnak nem lesz jó végük.

    – De én nem tréfálok! Azt a parancsot kaptam, hogy jelentkezzem holnap Arakcsejevnél. Ha le akarnának csukni, vagy ha száműzni akarnának, egyetlen reménységem önben van, kedves bátyám.

    – Ne remélj semmit, jó ember. Megtagadtalak; nem hallgatsz tanácsaimra, saját magad teszed nyakadra a hurkot. Azt hiszed, hogy a rendőrség nem ismeri csínyeidet? Mindent tud, kedvesem, mindent! Várjatok csak, karbonári urak!… Le fognak leplezni benneteket! És az a levél, az a levél? Miféle új szokás ez megint? Most a postát avatod a titkaidba?… Ha olyan sürgős volt a dolgod, nem tudtak elküldeni valami futárral?…

    Abban a levélben, melyet a posta elfogott, és a császárnak bemutattak, Valerián herceg „csúszómászó"-nak nevezte Arakcsejevet, s az udvarnál a császár jelenlétében nem is üdvözölte többé. Valerián sejtette, hogy nagybátyja sok mindent kész lesz megbocsájtani neki ezért a levélért.

    Sápadt ajka körül még finomabb mosoly jelent meg.

    – Mindig úgy hallottam főméltóságod környezetében, hogy elolvasni azokat a leveleket, amelyek nem nekünk szólnak, épp oly becsületes dolog, mint az ajtón hallgatózni…

    A vén herceg idegesen legyintett a kezével.

    – Ha továbbra is összeköttetésben akar maradni velem, uram, legyen szíves, válogassa meg a kifejezéseit – vágott közbe franciául.

    – Bocsánatot kérek, főméltóságodtól, de nem birok magammal! Az egész vérem forr. Megértem, hogy épelméjű ember hozzá szokhatik ahhoz, hogy a bolondokházában éljen, de egy becsületes ember sohasem szívhat egy levegőt gazemberekkel.

    A herceg a fejét csóválta.

    – Nagyon megváltozott, kedvesem, nagyon megváltozott. És nem az előnyére, megmondom őszintén. Külföldi ismeretségei nem váltak hasznára.

    Ez a külföldi ismeretségekre való célzás a szabad gondolkozó Csádejev{2} filozófusra vonatkozott, akivel párizsi tartózkodása alatt benső barátságra lépett.

    – Látom, kedvesem, hogy ön nem tudja legyőzni saját magát és nem tud azzá a „semmi"-vé válni, amely egyedül szerezhet érvényt Isten akaratának – mondotta a nagybácsi, szemét az ég felé emelve. – Tékozló fiú, elhagytad az atyai házat és boldog vagy, ha az idegen földjén a disznók eledelét eheted.

    – A „disznók eledele" – gondolta magában Valerián –, az Alkotmány.

    Nagybátyja hosszasan beszélt a szelíd Jézusról, az eredeti bűnről, Lázár feltámadásáról. Mária érdemeiről, amik felülmúlták Mártáéit, az égi harmatról és a galamb sóhajtozásairól.

    Valerián unottan hallgatta az öreg herceget. És amint nézte, arra gondolt, hogy milyen pompásan illenék kopasz fejéhez egy fodros főkötő. Második Krudenev jósnő lenne benne.

    – Minden tekintély Istentől származik. Nem keresztény az, aki fellázad a tekintély ellen, amelyet az Isteni akarat állított fel – tette még hozzá a nagybácsi, aki intelmeit mindig ezekkel a szavakkal szokta befejezni.

    – Pardon, főméltóságú uram, majdnem elfelejtettem ezt önnek átadni… Antonovna Mária küldi – szólalhatott meg végre Valerián herceg.

    És az asztalról egy csomagot vett fel, felbontotta és kamarási bájjal nagybátyjának kis selyem párnát adott át, olyant, amilyenen ebben a korban imádkozás közben térdepelni szoktak.

    – Saját kezével hímezte. „Egy régi, hű barátnő küldi emlékbe – mondotta –, aki különösen hű most, hogy igazságtalan üldöztetésekben van része."

    – Ah, milyen kedves! Róla el lehet mondani, hogy igaz lánya Izraelnek – szólt az öreg nagybácsi ellágyulva. – Elmégy ma hozzá meghallgatni Vielgorszkijt?

    – Igen, bátyám, elmegyek…

    – Akkor mondd meg neki, holnap meglátogatom, hogy megcsókoljam a kezét.

    Mikor a császár és Nariskin Antonovna Mária között valami szerelmi civódás támadt, Galiczyn Sándor herceg mindig a békéltető szerepét játszotta. Épen azért a rossz nyelvek „vén kerítőnő"-nek nevezték.

    Photius rendfőnök szavai szerint a herceg, aki harminc év óta barátja volt a cárnak, s a testet, a világot és az ördögöt favorizálta, az uralkodó cinkosa volt megnevezhetetlen cselekedeteiben.

    – Másik megbízatásom is van, bátyám: tudakoznom kell a minisztérium ügyei és az ellenség fondorlatai felől.

    – Majd személyesen fogom neki ezeket elmondani… De ön talán jobban van értesülve minderről, mint mi. Lássuk, mit tudsz? Beszélj!

    – Sok mindent beszélnek. Azt mondják, hogy az ön miniszterségének napjai meg vannak számlálva, hogy Photius atya és Arakcsejev szintén részt vesz az összeesküvésben.

    – És Magnickij támogatja őket.

    – Lehetetlen! Az ön szeretett fia Krisztusban!… Nem figyelmeztettem, bátyám, hogy vigyázzon Magnickijra? Nem mondtam-e, hogy alávaló gazember, amilyent még nem láttak az emberek? Méltó fattya egy tyúkanyának és egy hiénaapának.

    – Hogyhogy? Tyúk és hiéna? Nem rossz! Néha egész szellemes vagy, kedvesem.

    – Emlékszik főméltóságod, mint űzik ki a gonosz szellemet az ördöngösből?

    – Hogyne emlékezném! Valóban, ki hitte volna? A nyomorultak! No de Magnickijjal nem sokat törődöm; hanem Photius atya, Photius atya! Sohasem hittem volna!

    Gyorsan bement dolgozószobájába, honnan két levéllel tért vissza.

    – Nesze, olvasd el ezt.

    Az egyik levelet Photius írta. Így végződött:

    „Mélyen tisztelt, főméltóságú herceg! Te és én úgy vagyunk egymással, mint a test és a lélek. Egy szív vagyunk. Krisztus közöttünk van. Közöttünk van és lesz."

    A másik az öreg herceg válaszának fogalmazványa volt:

    „Mélyen tisztelt Photius atyám, úgy szomjazom az ön látására, mint az emberek forró nyári napon a friss vízre. Két szemem könnyben úszik, s arra kérem Istent, hogy adjon nekem galambszárnyakat. Ha galambszárnyaim volnának, önhöz repülnék. Valóban, Krisztus közöttünk van."

    – Ah, bátyám, jó szíve vesztét fogja okozni! – szólt Valerián herceg, alig tudva megállni, hogy ne kacagjon fel gúnyosan.

    – Isten irgalmas, barátom. Hiába akarnak megcsalni, nem vagyok olyan ostoba, mint látszom. Most is úgy lesz. Meg akarnak buktatni? Nagyon örülök neki. Egyetlen kívánságom az, hogy visszavonulhassak. Ideje, hogy békén üdvösségemre gondoljak.

    Szemét az égre emelte.

    – A császár nagyon jószívű – sóhajtozott édeskésen. A másik természetesen visszaél a jóságával.

    A másik Arakcsejev volt. Az öreg herceg annyira gyűlölte, hogy sohasem ejtette ki a nevét.

    Macskaléptekkel közelebb ment, fejét féloldalt hajtotta és bágyadozó hangon, ellenségét utánozva, így szólt:

    – Felség, atyuska, a gyengeség legyűrt, öreg vagyok, engedje meg kegyesen, hogy pihenhessek…

    Valerián herceg nagybátyjára nézett és nem győzött bámulni. Vénasszonyos ráncai megkeményedtek, szeme tüze kialudt, arca beesett és megnyúlt: megkapó Arakcsejev-kép meredt rá. A látomás csak egy pillanatig tartott, s ismét a jámbor prédikátor állott előtte. Csak szeme ragyogott még gúnyosan.

    És Valerián hercegnek egy anekdota jutott eszébe, melyet nagybátyja mesélt el neki. Fiatal apród korában, Sándor herceg fogadott, hogy meghúzza Pál császár haját. Ebéd alatt, az uralkodó széke mögött állva, meghúzta a hajfonatát. A császár megfordult: „Felséged hajfonata ferdén volt, kiegyenesítettem. – Ah! Köszönöm, barátom." És megnyerte a fogadást.

    – Igen, kedvesem – folytatta a nagybácsi –, magunk között legyen mondva, torkig vagyok már a közoktatásügyi miniszterségükkel. Nem minisztérium ez, hanem démonok barlangja. Ha csak valami angyal nem száll le az égből, hasztalan minden erőlködés, sohasem fogom kitisztítani ezt a barlangot. Az összes intézmények tivornyatanyákká változtak át. Az új bölcsészet pokoli tanokat hirdet és Európa szívét már kivont kardként fenyegeti. Ordítanak: tudományt! tudományt! Mi keresztények azonban tudjuk, hogy a tudomány sohasem fog beköltözni abba a lélekbe, melynek porhüvelye nem áll ellen a bűnnek. És mi jót várhatunk könyveiktől? Már mindent megírtak. A betű öl, a szellem éltet. Én, barátom, ezt az egész szemetet elégettem volna – fejezte be huncutkásan. – Ilyen huncutkásan húzhatta meg valamikor a császár hajfonatát.

    – Komédiás! – gondolta magában Valerián herceg. – Mennyi rosszat tett életében és itt áll, ártatlanul, mint a ma született gyermek!

    – Miért nézel így rám? Megbotránkozol?… Hozzá kell szoknod, barátom. Még vissza fogsz térni hozzánk…

    Megnézte az óráját.

    – Ideje, hogy a Szinódusba menjek. Két érsek vár. Isten óvjon! Gyere, hadd áldlak meg… Na!… Most pedig ne félj semmit. A „másik" nem fog bántani. Lássuk, talán mégis visszatérsz hozzánk, te tékozló fiú!

    – Késő, bácsikám. A púpot csak a sír tudja kiegyenesíteni.

    – Nem a sír, hanem Turcsaninov kisasszony.

    – Ki az?

    – Nem hallottad hírét? Csodálatos! Csak ránéz a betegekre, s a púposok és a süketnémák meggyógyulnak. Saját szememmel láttam Toll tábornok fiát. Az egyik lába rövidebb volt, mint a másik, s egy hónap múlva rendesen járt… Később majd mesélni fogok róla. Akarod, hogy elvigyelek hozzá egyszer?

    – Örömmel. Engem is ki tud egyenesíteni?

    – Azt hiszed, hogy lehetetlen? Isten mindent megtehet, amit akar. Kételkedel ebben?

    – Elhiszem, bácsikám. De gyakran az a gondolatom támad, hogyha maga Krisztus jönne is közénk, s a Palota-téren vagy a Tengerészeti Hivatal terén csodákat művelne és prédikálna, az ügy még Pilátus elé sem kerülne; a legelső rendőr bekísérné. S az érsekek még a kezüket sem nyújtanák ki…

    „De főméltóságod sem!" – tette hozzá majdnem, de ajkába harapott és hirtelen távozott, még a választ sem várta meg.

    Az öreg herceg vállat vont.

    – Hóbortos, de jószívű. Rossz útra tért. Kár!

    MÁSODIK FEJEZET

    Kevéssel az austerlitzi ütközet után az idegen újságokban a következő szentpétervári forrásból származó hír jelent meg:

    „Nariskin asszony összes vetélytársnőit legyőzte. A császár mindjárt másnap, hogy visszatért a hadseregtől, megjelent nála. Eddig ezt a viszonyt titokban tartották. Nariskinné ma kérkedik vele, és mindenki hajlong előtte. Ez a nyílt viszony a császárnét szomorúsággal tölti el."

    Egyszer az udvari bálon a császárné Antonovna Máriától egészsége felől tudakozódott. Ez így válaszolt:

    – Nem vagyok jól. Azt hiszem, teherbe estem.

    Mindketten tudták, kitől.

    Valamikor válást emlegettek. De húsz év alatt, amióta ez az állapot tartott, mindenki megszokta és senki sem csodálkozott többé. Antonovna Mária olyan szép volt, hogy senki sem tudta elítélni kedvese miatt.

    Azon sem lepődött meg senki, hogy Antonovna Mária férjének, Nariskin Lvovics Dimitrijnek kettős hivatala volt. A nagy nyilvánosság előtt a főudvarmesteri méltóságot töltötte be. Kevésbé nyíltan az elnéző férj foglalkozását űzte vagy, mint tréfásan mondták, a felszarvazott férjek szabadkőműves páholyának nagymestere volt. Az erényes Feodorovna Mária, az anyacsászárnő, egyszer ezt írta az erényes Antonovna Máriának:

    „Férje nagy örömet szerez nekem azzal, hogy önről olyan nagy szeretettel beszél. Azt hiszem, kevés nő dicsekedhetik el ezzel."

    I. Sándornak Erzsébet császárnétól két lánya született. Mindkettő zsenge korban halt meg. Az első lány, akivel Antonovna Mária megajándékozta, szintén meghalt. A második, Zsófia, életben maradt, de gyenge mellű volt és tüdővésztől tartottak. Ez a második lány volt a kedvence. A magáénak tekintette, amiben sokan kételkedtek.

    Nagybátyja miatt, aki régi barátja volt a családnak, Nariskinék Valerián herceget, mint rokont fogadták. Zsófia úgy szerette, mintha fivére lett volna. Ő, anélkül, hogy számot adott volna magának róla, jobban szerette ennél a leányt. Zsófiát gyakran délvidékre vitték. Mikor sokáig távol voltak egymástól, úgy látszott, hogy elfeledték egymást. Mikor azonban újból találkoztak, ismét folytatták a testvéri viszonyt.

    – Nem találhatnánk jobb vőlegényt Szofocska számára – szokta mondani Antonovna Mária.

    Mindazonáltal a császár a veronai kongresszuson, más vőlegényt mutatott be neki Suvalov Petrovics András gróf személyében. A gróf Metternich iskolájából való fiatal diplomata volt és csak nem rég osztották be a külügymisztériumba.

    Mint a többi Suvalov, András gróf is ügyes, hízelgő udvaronc volt. Azoknak a jámbor és dörgölőző juhoknak fajtájából származott, amelyek két anyától szopnak. És Sándornak éppen az ilyenek tetszettek.

    A Mesmer-féle mágneses gyógyítás ebben az időben kezdett divatossá válni és Zsófiát eszerint a módszer szerint kezelték. András gróf kuruzslóktól kapott recept szerint kezelte. A tizenöt éves gyermek-leány beleegyezett, hogy a felesége lesz, amint szülei tanácsára bárkihez feleségül ment volna. Nem tudta, mit cselekszik.

    Valerián herceg, aki ebben a pillanatban szintén Veronában tartózkodott, csak akkor tudta meg, hogy mennyire szereti, mikor elvesztette. Elutazott Csádejevhez Párizsba. Beszélgetései a bölccsel nem vigasztalták meg, de reményt nyújtottak neki arra, hogy a szerelmet Istennel és a hazaszeretettel pótolhatja.

    Két év múlva, Zsófia a jósok engedélyével visszatérhetett Szentpétervárra. Úgy beszélték meg, hogy az esküvőt itt ülik meg. Nariskinék, akik a Fontankán, az Aniczkin-híd közelében laktak, ismét megtartották szokásos szerdai fogadónapjukat.

    Antonovna Mária, született Szviatopolk-Csetvértinszkij hercegnő, lelkes lengyel nő volt. Szalonja gyülekező helye volt az összes lengyel hazafiaknak. A szabadelvű oroszok szintén pártfogójukat látták benne. Szalonja egész Szentpétervárott az egyetlen hely volt, ahol szabadon lehetett beszélni. És nemcsak a hivatalos pénzek elsikkasztásáról, hanem magáról Arakcsejevről is, akit a hercegnő szívből gyűlölt.

    Külföldről való visszatérése után Valerián herceg első látogatása arra az estére esett, amelyen Nidgorszkij Mihály gróf, a híres amatőr zenész, éppen koncertet adott.

    Mikor Valerián herceg belépett a fehér nagyterembe, melyet oszlopok és a bejáróval szemben lévő falat egészen eltakaró tükör díszítettek (a tükörben a fiatal Sándor császár portrait-ja nézegette magát), a koncert első része már befejeződött és a gordonka hangjának végső akkordjai, mint valami emberi zokogás, elhalóban voltak. A csendet tapsvihar váltotta fel, széktologatás zaja, ruhasuhogás és zümmögő beszélgetés. Aranyzsinóros libériába öltözött négerek a vendégek feje felett tálcákon fagylaltot kínálgattak vagy a gyertyavégeket koppantották a csillárokban.

    Valerián messziről megpillantotta barátját, Trubeczkoj Szergiusz herceg testőrezredest és a Titkos Társulat északi bizottságának igazgatóját{3}. Először meg akarta szólítani, hogy bejelentse neki belépését a Társulatba, de meggondolta a dolgot, s azt mondta magában, hogy ráér és máskor is megteheti azt.

    Mint az előbb nagybátyjánál, itt is a múlt légkörében érezte magát, mely a dolgok mozdulatlanságának unalmával volt tele. Minden úgy volt, mint két évvel azelőtt. Egy éltesebb, csontos és meztelen vállú hölgy ugyanazokat a szavakat ismételgette:

    – Mihály gróf úgy játszik, mint az angyalok a jó Isten koncertjén.

    Közben, mint valami sima szőrű, domború hátú és nyájasan doromboló macska, Rosavenna jezsuita atya, egy fiatal és szép olasz, aki a pétervári nők bálványa volt, Radzivill Ilona grófnőre hajolt és hosszan suttogott a fülébe. Mit mondhatott neki? Bókokat? Vagy gyóntatta? Senki sem tudta volna megmondani. A szent atya épp oly tökéletes művészettel adott át egy szerelmes levelet a kivilágított bálteremben, mint ahogy a szentségeket feladta a katolikus hitre újonnan áttért imádóinak. Ilona grófnőt Fülecskének nevezték el, mert mikor elpirult, a pír nem arcába szökött, hanem egyik bájos, kicsi fülének gyöngyház cimpájába. Most is így pirult Rosavenna atya szavaira. Nem lehetetlen, hogy a bájos Kurakin grófnő példájára azzal a tervvel foglalkozott, hogy ujját egy gyertyalángnál megégeti, hogy a keresztény mártírokkal azonosíthassa magát… Ezalatt a kilencvenéves Arkharova, aki a fején zöldtollas, piros káld turbánt viselt és kifestett arcával az ölében szundikáló uszkárhoz hasonlított, gúnyosan nézte a jezsuita atyát és Fülecske grófnőt, miközben magában bizonyára valami gonosz pletykát főzött.

    A nagy majolikakályha közelében Kyrlov meseíró ült szokott helyén. Kétségtelen, hogy mindjárt megérkezése pillanatában belevetette magát zsöllyéjébe, és hogy nem is fog onnan mozdulni mindaddig, míg a vacsora ideje el nem érkezik. Magában áldotta a ház úrnőjét, aki ezt a helyet, ahol nem hűlhet meg, számára fenntartotta.

    Kopott dohányszínű frakkjában, mely bő volt, mint egy hálóköntös, és amelyet rézgombok és valami rendjelnek a sok használattól színevesztett szalagja díszítettek, ez a hatalmas test valami bútordarabhoz hasonlított. Két kezét a két térdén nyugtatta, mert a hasán többé nem tudta összetenni őket. Két évvel azelőtt enyhébb szélütés érte, a szája azóta kissé ferdén állt. Kövér arca sápadt volt, mint

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1