Aziyadé

PIERRE LOTI

AZIYADÉ

 Levelek és töredékek egy angol tengerésztiszt naplójából

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-374-870-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐSZÓ

ÍRJA PLUNKETT, LOTI BARÁTJA

Minden jó regénynek legfontosabb tényezője a hős jellemzése. De ez a könyv, kedves olvasóim, nem közönséges regény, mint ahogy hőse sem volt mindennapi ember.

Higgyétek el, nem könnyű dolog megösmertetni veletek Lotit, akit mi olyan nagyon szerettünk – a legügyesebb író is könnyen kudarcot vallhatna ezzel a próbával.

Ha tudni akarjátok, milyen volt a külseje, olvassátok el Musset „Namouna" című keleti meséit.

„Bien cambré, bien lavé… Des mains de patricien, l’aspect fier et nerveux.

Ce qu’il avait de beau surtout, c’étaient les yeux."

„Termete daliás, külseje gondozott… patríciusi kezek, magatartása büszke és éber.

És ami szép volt mindenek fölött: a szemei."

Ő is mindig víg volt, mint Hassan s mégis mogorva; hihetetlenül naiv és emellett közömbös és elfásult. Jóban és rosszban egyaránt a végletekbe ment, de azért ezerszer rokonszenvesebb volt, mint Musset önző Hassanja, s engem inkább Rollára emlékeztetett…

„Dans plus d’une âme on voit deux choses à la fois.

Le ciel – qui teint les eaux à peine remuées.

Et la vase – fond, morne, affreux, sombre et dormant."

„Akárhány lélekben két dolgot látunk egyszerre: Az eget – amely az alig rezdülő víz tükrére hinti színeit.

És az iszapot – a komor, rettentő, mogorván szunnyadó aljat."

(Victor Hugo: Les Ondines)

PLUNKETT

I.

SZALONIKI

LOTI NAPLÓJA

I.

1876. május 16.

Gyönyörű májusi reggelre ébredtünk: az égbolt tiszta volt, a nap ragyogóan sütött. A hóhérok éppen akkor fejezték be munkájukat, mikor az idegen csónakok kikötöttek. Óriási néptömeg gyönyörködött a hat akasztott ember borzasztó haláltusájában… Az ablakok, a háztetők zsúfolva voltak kíváncsiakkal, egy közeli erkélyről pedig a török hatóság emberei nézték az ítélet végrehajtását.

A kormányzóság nem költött sokat a kivégzésre: az akasztófák oly alacsonyak voltak, hogy az elítéltek meztelen lábai a földet érték.

II.

Kivégzés után a katonaság elvonult, de a halottakat a bitófán hagyták közszemlére kitéve, s csak alkonyatkor takarították el testüket, addig a hat hulla borzalmas vigyorgással függött a közömbös sétálók között.

III.

Ez a tömeges kivégzés a francia és a német kormány kívánságára történt: elégtételt kívántak a követek lemészárlásáért, mely olyan nagy port vert fel Európában a keleti válság idején.

Az európai nemzetek, köztük Angolország is, hatalmas páncélos hajókat küldtek a Szaloniki-öbölbe; így jutottam én is ide őfelsége, a királyné egyik naszádján.

IV.

Három nappal az akasztás után, egy gyönyörű tavaszi délutánon, engedélyt kaptunk, hogy megtekinthessük Szalonikit.

Négy óra felé lehetett; én egy régi mecset csukott ajtaja előtt állva, két verekedő gólyát szemléltem. A párviadal a régi török negyed egyik utcájában folyt le. A tekervényes utacska düledező házak között kígyózott; a kövezet rései között sűrűn tenyészett a gaz, s a tetőkre üde zöld gallyak borultak; az égen egyetlen felhő sem látszott, a levegő enyhe és illatos volt.

Szaloniki lakossága ellenséges magatartást tanúsított irányunkban, s ezért egész kis hadi felszerelést kellett magunkkal cipelnünk.

Itt-ott néhány turbános alak ment a falhoz lapulva, de a háremlikek rácsozata mögött senki sem mutatkozott; csendes, szinte kihalt volt a vidék. Azt hittem, hogy egy lélek sincs a közelemben, s azért szinte megdöbbentem, mikor néhány lépésnyire egy sűrű vasrács mögött megpillantottam egy női fejet. Az arcból nem láttam egyebet, mint a hófehér, magas homlokot s két nagy zöld szemet a gyönyörűen ívezett barna szemöldökök alatt.

A zöld szemű nő felkelt, most már derékig láthattam. Testét egyenes, merev redőkben leomló zöld selyem feredzse (palást) takarta, melyet ezüsthímzés díszített. A fej gondosan be volt pólyázva fehér fátyolba, csupán a homlok és a nagy szemek maradtak szabadon.

Ó, azok a csodálatos tengerzöld szemek! Ilyenekről énekeltek hajdan Kelet költői.

Ez a fiatal nő Aziyadé volt.

V.

Aziyadé merően nézett reám. Török férfi elől elrejtőzött volna, de a gyaur nem ember, legfeljebb valami különös látnivaló, amit kedvére megcsodálhat.

Úgy látszik, bámult azon, hogy ez a fiatal idegen, aki olyan borzalmas vasgépen jött hazája ellen, nem valami utálatos, ijesztő szörnyeteg.

VI.

A zöld szemek szinte megbabonáztak, pedig a fátyol mögé rejtett arcot még nem is láttam. Háromszor mentem el a régi mecset előtt, s nem vettem észre, hogy múlik az idő. Mire a kikötőbe értem, a csónakok már elhagyták a partot.

Óriási, leküzdhetetlennek látszó akadályok voltak köztem s a fiatal nő között, lehetetlen véle beszélnem, s nem is irhatok neki a háremek félelmetesen szigorú felügyelete miatt. Pedig rövid az idő! Alighanem nyolc nap múlva távozunk, s ki tudja, visszatérek-e még valaha?

Elgondolkozva néztem a távozó angol csónakok után, aztán leültem egy török kávéház elé.

VII.

Nem maradtam sokáig egyedül; különös alakok csoportosultak körülem: hajósok, teherhordók, akik egész életüket a Szaloniki-öbölben, szabad ég alatt töltik. Kíváncsiak is voltak, hogy miért maradtam a szárazföldön, meg aztán remélték, hogy szükségem lesz reájuk, s türelmesen várták parancsaimat.

Ebben a csoportban különösen egy ember kötötte le figyelmemet. A földön ülve, látható érdeklődéssel nézegette hol a cipőmet, hol az egyenruhámat. Fürtös szakállát úgy viselte, mint a régi szobrokon látható; arca gyönyörű szép volt, szelíd, nagy szeméből értelem és jóság sugárzott.

Mint egy nagy angóramacska, hízelkedő, lusta mozdulatokkal nyújtózkodott, s ásítás közben elővillantak ragyogó, fehér fogsorai. Ruhája csaknem rongyokban lógott le testéről, de azért tiszta volt.

Ez az ember volt Sámuel.

VIII.

Ő és Aziyadé fontos szerepet játszottak az életemben. Később az én kedvemért elhagyták Szalonikit, s együtt töltöttük a telet Sztambulban.

IX.

Sámuel végre nekibátorodott, s összeszedve angoltudományát, mosolyogva kérdezte:

– Do you want to go on board?

(Hajóra kell önnek szállnia?)

S azután spanyolul folytatta:

– Te portarem col la mia barca!

(Én majd elviszlek a csónakomon.)

Tehát ért spanyolul! Rögtön az jutott az eszembe, hogy nagyon jó hasznát vehetnem ennek az értelmes fiúnak, aki egy ösmert nyelvet beszél.

Az eleinte képtelennek tetsző vállalkozás mindig határozottabb alakot kezdett ölteni képzeletemben.

– A pénz lenne az egyedüli kötelék, mellyel magamhoz fűzhetném ezt a mezítlábas koldust – gondoltam. – De sajnos ezzel nem rendelkezem nagyon bőven. És azután Sámuel sokkal tisztességesebb fiúnak látszott, semhogy magára vállalja a közvetítő szerepét egy fiatalember s fiatalasszony között.

X.

LOTI LEVELE BARÁTJÁNAK

William Brown hadnagynak a 3. gyalogezrednél, Londonban

Szaloniki, június 2-án

Eleinte csak képzelet s érzékek mámora volt, de ma már határozottan szerelemnek mondhatom. Nem tudok hová lenni elragadtatásomban!

Csak látta volna ma Lotit! Végigsietett az elhagyatott régi városrész utcáin, s egy fantasztikus külsejű ház kapuja mögött tűnt el. (Itt szokott alakot változtatni, mint azt hajdan B. Izabella kedvéért tette, csakhogy akkor bérkocsi volt az átalakulás színhelye. Tehát ez a jelenet sem nyújt többé semmi érdekeset, csak a jelmez új az egészben.)

Kezdődik a melodráma: Első kép: sötét, régi lakás, nyomorúságos bútorzat, de élénk keleti színek. A földön fegyverek s nargilék hevernek.

Loti a szoba közepén áll, körülötte három vén zsidó asszony szorgoskodik. Ruhájuk festői hosszú kabát, mely ragyogó pikkelyekkel van kivarrva, nyakukon pénzeket viselnek, fejüket turbán alakban csavart zöld selyem díszíti. Az asszonyok sietve vetkőztetik le Lotit, s az egyenruha helyett török öltözetet adnak rá. Térden állva húzzák fel neki az arannyal átszőtt gomboló harisnyát s harisnyakötőket, ő pedig egy drámai hőshöz illő sötét arccal némán bámul maga elé.

A három párka ezüstmarkolatú tőröket dug övébe; a markolatok korallal vannak kirakva, a finom damaszkuszi pengékbe pedig mesteri kéz gyönyörű rajzokat vésett.

Végül ráadják a bő ujjú, gazdagon aranyozott kabátot, s fejébe nyomják a tarbucs-t. Azután különféle jelekkel értésére adják Lotinak, hogy gyönyörű szép s egy nagy tükröt cepelnek elő, hogy megcsodálhassa magát.

Loti is azt találja, hogy igen jól fest a török viseletben, de szomorúan mosolyog, mikor elgondolja, hogy ez a pompás ruha végzetessé válhat rá nézve; azután eltűnik egy hátsó ajtón.

Sietve halad át a bazárokon, mecseteken, s észrevétlenül eltűnik a lármás tömegben. Merészség lenne őt tovább is követni, édes William, Loti egy török nő karjaiba siet, ami pedig, különösen a jelen körülmények között, borzasztóan vakmerő vállalkozás.

E fiatal nő mellett Loti a legrészegítőbb szerelmi mámorban eltölt egy órát, nem törődve azzal, hogy kalandja a saját és még mások életébe is kerülhet, s hogy nagy diplomáciai bonyodalmakra adhat okot.

Ön persze most azt gondolja, hogy Loti a világ legönzőbb teremtménye. Igaza lehet! De látja, nekem az a nézetem, hogy mindig azt kell tennünk, ami jólesik, s tőlünk telhetően fűszereznünk azt az ízetlen ételt, aminek élet a neve.

Remélem, most már nem lesz rám panasza, édes William, levelem jó hosszúra nyúlt. A szeretetében