A tegnapi Páris

ADY ENDRE

A TEGNAPI

PÁRIS

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-376-989-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

Író a könyvéről

Az én új könyvem ma még – nincsen: gyomrából nem vetette még ki a Pallas gépje. A vasölelésekből talán kedden, talán szerdán szabadul: bánom is én, akármikor. Az én szegény verseimnek sok okuk nincs a sietségre s elég baj az nekik, hogy – jönnek.

Majdnem kilenc évig aludtak e versek s a Budapesti Napló rázta fel őket. Majdnem kilenc évvel ezelőtt jött fel Debrecenből az irka-alakú könyv, mely – tetszett. A húsz éves diák már szkeptikus volt s érezte, hogy a versei rosszak. A rossz versekért megveregették a vállát s emiatt hosszú évekig nem mert verseket írni. Merre induljon az ember, ha olyan jeleket kap, hogy máris lecsücsülhet a jámbor költők kollégiumában.

Aztán vert a vihar s eresz után kellett néznem. Nőtt a horizont, távolodott az ég s én egyre szomorúbbaknak láttam a magyar felhőket. És asszonyok is jöttek elibém. És egy asszony akarta, hogy ne legyek néma. És végtelen vágyak és szomorú szomjúságok epesztettek. Nyomorúságosnak éreztem itthon az életet s már régen is nem vagyok én itthon. Nem is akarok hazakerülni sokáig.

Egyazon erő űz el a Duna tájáról, ami a magyar parasztot. Menni, menni akárhova, mert itthon rossz. A Caronia utasai kenyér céljából bujdosnak el s a magam félék valamiért, ami ez országból jobban hiányzik a kenyérnél is. Az ispán-uralom nem tűri a gyomorkorgást s nem tűri a lélekéhséget. Az irodalomban is csak a béresgazda – individuumokkal szabad élniök. Új lélek és új hang szinte olyan bűn, mint 13-ad részért nem aratni. Ispán-rendszert csináltak a magyar grófok mindenütt. A feudális uradalomnak van irodalmi kirendeltsége is. És minden rendű tanyán a nagyúri istenséget kell imádni. Engedelmeskedni kell az ispáni botoknak. Béresgazda vagy cseléd tűretik meg. De konvenció van a veszedelmes szegénylegényekkel. Parlamentet, irodalmat, művészetet, tudományt, vármegyét s bármit tessék nézni: módosult, de hű képe a régi Magyarországnak. Urak, ispánok, béresgazdák, cselédek, jobbágyok és szegénylegények élnek itt.

A magyar parasztok pedig fölkerekednek s mennek Amerikába. A modern magyar lelkek pedig fölkerekednek, s megenyhülnek Párizsban, Rómában, Berlinben másutt. El fog jönni az irodalomtörténetnek az a nagymestere, régi lelkekből olvasó magyar, aki megírja e korszak megrázó tragédiáját. Mit is sejt a nagyközönség a mi vívódásainkból? Bessenyeiék vidám sorsú fiuk voltak a maiakhoz képest. Nagy a mi bűnünk, mert azok merünk lenni, akik vagyunk. Mert néha olyan húrhoz érünk a lírán, melyek boldog Nyugaton már egyedül zenghetnek vissza valamit az emberlélek hangjaiból.

Úgy érzem s bátran vallom, hogy az európai magyar lelkének a szószólója vagyok. Nem elég bátor még s hamar kétségbeeső, de az. Nem úgy szeretek, mint a többi. A Kárpát, az Alföld, a Királyhágó mást, oh, milyen mást juttat eszembe, mint a többieknek. A Mekkám ott van, ahol legmegfinomultabbak a lelkek s szent sugárzást szór az emberi szépség és kultúra. Újak a vágyaim, új a sírásom, új a mámorom, új az örömöm. Mindezért megérdemlem, hogy agyonüssenek. Szívesen és mosolyogva várom testemmel az ütést. Lelkem a felkerekedett lelkek között van s – nincsen itt.

A halott költő

kritikája

Paul Verlaine neve nem vadidegen már a magyar publikumnak sem. Kissé megkésve eljön lassanként hozzánk is a szegény Lélian. Ez volt az ő furcsa, gyermekes, bús, becéző neve: szegény Lélian. Koporsójánál versei miatt még egymás fejét verték be a francia kritikusok. Ma már (boldog ember a halott költő) elismeri mindenki, hogy nagy, különös poéta volt. Éppen most virágzik javában Párizsban a Verlaine-irodalom és Verlaine-kultusz. Lehet, hogy az idő máris túllépett a Verlaine-verseken. Lehet, hogy a Verlaine-verseket a versolvasók nem falják már olyan mohón, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Annál jobban érdekli azonban a kíváncsi franciákat minden adatocska e hajszolt, szennyes-életű, szerencsétlen nagy ember életéből. Csak a minap jelent meg egy vaskos életrajzi adattár. Verlaine egy intimusa írta az intimus Verlaine-ről. Sok újat nem találunk e könyvben. Katonatiszti családból származott Verlaine, töretlen bozótban tört utat az ő egyéni költészetének. Kishivatalnok is volt, újságíró is, francia nyelvmester Angliában. Fölszállott a dicsőség olyan csúcsára, hogy egyszer majdnem beválasztották az Akadémiába. De fékezhetetlen, beteg vére űzte, kergette, csavargóvá tette. Börtönben is ült, mint Wilde Oszkár, s elaljasította az alkohol, mint egykoron Poe Edgárt, s egy kicsit Musset-t.

Minderről most nem szándékozunk részletesebben írni. De mostanában jelenik meg, vagy azóta meg is jelent már Párizsban, Verlaine-nek egy kiadatlan műve. Ez a mű és e mű története olyan emberi és irodalmi dokumentum, hogy minden ország literatúra-kedvelői elmélkedhetnek rajta. Ezt a poszthumusz könyvet akkor írta Verlaine, amikor már megtért. Verlaine is, miként annyi viharos életű íróművész, kivált a franciáknál, a valláshoz menekült. Gyönyörű a hittől mámoros, misztikus, forró, szívekbe síró versek az örök tanúi a megtérésnek. Ez időben már szállása, sőt hétre kibérelt ágya sem volt Verlaine-nek. Valamelyik szigorúbb szállásadója zálogot kért tőle s ő átnyújtott egy nyaláb kéziratot. Ez a kézirat fog most Párizsban könyv alakban megjelenni. A szigorú szállásadó huszonhét esztendő óta hiába keresett rá kiadót. Nem volt kiadó, aki ki merte volna adni a könyvet, melynek címe: Utazás Franciaországban, írta egy francia. Most végre egy Loviot nevű amatőr író, aki a kéziratot az apósától kapta, kiadót szerzett a Verlaine kéziratnak.

Hát furcsa egy utazás bizony Verlaine-nek ez az utazása. Irodalmi kritika, sőt nem is kritika, de veszekedett, véres harapás, marás. A nagy költő kegyetlenül belegázol összes írókortársainak a gyomrába. Minden haragját, amit a durva élet iránt érzett, mintha ebben a munkájában öntötte volna ki. Éppen akkor diadalmaskodott volt Zola naturalizmusa, Daudet-ről, Maupassant-ról azt beszélték, hogy ezreket és ezreket keresnek a tollukkal. A Goncourt-testvérek szalonjában ünnep ünnepet ért. Szegény, rongyos, Verlaine, gyűlölt mindenkit, akit, szerinte, olcsó siker jómódhoz juttatott.

Hallatlanul kegyellen dolgokat mond el hát, különösen Zoláról, kinek naturalizmusa vallásos érzéseiben is sértette Verlaine-t, a Goncourtokról és Daudet Alfonzról. És ez a véres, kegyetlen, szatirikus könyv most fog megjelenni, mikor szegény Léliannal egyetemben föld alatt pihennek azok is, kiket ez a kritika legrágóbban, legmarcangolóbban illet.

Zola Emil hamvait beszállítják a Pantheonba. Daudet szobra előtt az ellenség is megemeli kalapját. A Goncourt-testvérek nevét műveiken kívül egy általuk alapított Akadémia is őrzi. Még ő, szegény Lélian is, szobrot fog kapni nemsokára.

De a könyv mégis nagybecsű, mégis érdekes könyv. Új igazolása annak, hogy a zseni tévedhet legnagyobbat. S új igazolása annak, hogy író-kortársak nem képesek egymást meglátni és megbírálni. Az igazi talentumnak, ha szerencsétlen, joga van az igazságtalansághoz. De mégis milyen szép volna, ha életükben tudnák szeretni egymást azok a kevesek, akikkel okvetlenül számolnia kell az úgynevezett Utókornak.

Verlaine és Carrière

Korának legkeresztényebb festője, Eugéne Carrière, megfestette kortársának, a legkeresztényebb poétának, Paul Verlaine-nek az arcképét. Ez a híres Verlaine-kép Jean Dolent tulajdona lett és maradt sokáig, de most megvásárolta a Luxembourg-múzeum számára a francia állam. Carrière, amikor Verlaine képmását megcsinálta, már glóriát festhetett ecsetjével a Verlaine-re dobott sárból a beteg költő Krisztus-feje köré. És most, íme, feledvék a gyalázatok s Carrière a hivatalos örökkévalóság biztos szállását is megszerezte az üldözött, szállástalan nagy költőnek.

Csak kortársak voltak ők, Carrière és Verlaine, nem barátok s nem testvérek a művészetben, nem egymást egyformán látni tudó valakik.

Carrière minden volt, ami gyarló, mai ember egyszerre lehet: filozófus, költő, muzsikus, szociológus, piktor, szobrász, iparművész, humanista és ember. Jó, szomorú, hívő és rajongó ember mindenek fölött, amilyenekről az ábrándos Svedenborg álmodhatott.

Paul Verlaine, a muzsikás álmok alélt, mámoros, önkínjaitól összetörött költője már csak a múltban élt és az alkohol-vetítetté a jövőben. „A sajnálat, az utált múlt s az ismeretlen, félelmes jövő között feszíttetett meg" – írja egyik biográfusa. S csakugyan olyan volt már Verlaine élete vége felé, mint egy keresztre feszített, aki lehunyta már szemét s zokogni is csak befelé zokog. És mégis találkozniuk kellett és mégis olyan természetes, hogy a Maternité, az Anyaság fanatikus festője megtalálta, megtalálta Verlaine-t.

Eugéne Carrière az anyaságot hirdette legistenibbnek a földön s az volt a hite, hogy a költők is anyák, terhesei és megátkozott álmodottjai a jövőnek.

Párizs másik széléről, valamelyik kórházból csalták ki barátai néhány órára szegény Léliant. Szegény, bélyeges, kóborló, beteg Léliant, polgári és poétái nevén Paul Verlaine-t, aki kórházból kórházba költözött ebben az időben. Nehéz dolog volt, egy pillanatig nem ült nyugodtan Carrière előtt, fölkelt, járkált az atelierben, beszélt, vitatkozott, csúfolódott hangosan. Barátai bíztatták, hevítetlek, nógatlak, hogy mindent-mindent el tudjon árulni e pár óra alatt az arca. Így készült el a XIX. századnak egyik legemberibb portréja, a híres Verlaine-kép, melynél talán csak Carrière Krisztusa fájdalmasabb, jellemzőbb, több. Még azok is, akik szigorú kritikusai Carriére-nek, ez előtt a kép előtt meghódolnak, mert ez a kép maga is teljesen művészi hódolat. A