Genocide

PROLÓGUS

Egyáltalán nem érezte otthon magát ebben a rezidenciában, akárhány éve lakott már itt. Gregory S. Burns sosem aludt jól – a legjobb esetben felszínesen –, és nem csak azért nem, mert öregedett. Ma, újabb nyugtalan éjszaka után a szokásos reggeli telefonébresztő csengésére nyitotta ki a szemét.

Néhány szót váltott a központossal, de ágyban maradt, kiélvezte a háborítatlanság becses perceit. Végül kelletlenül tápászkodott föl, a mennyezet felé nyújtózkodott, és nagyot ásított. Belépett a zuhanyfülkébe, hűvösre állította a vizet, hogy kitisztítsa az agyát, majd fölvette az öltönyt, amit a felesége készített ki neki.

Az ebédlőben az asszony a két lánnyal már hozzálátott a reggelizéshez. Burnsék lányai bal lábbal keltek föl, és mindjárt panaszáradatot zúdítottak a szüleikre az iskola miatt. A férfi fél füllel figyelt, és kellően hümmögött, nehogy azt higgyék, rájuk se hederít. Szerencsére a neje mostanában már nem zsémbelt vele, ha elhanyagolta a családját, Burns hosszas csatározással vívta ki ezt a csekély engedményt.

Otthona egybeépült a munkahelyével: csak a folyosóra kellett kilépnie, s máris a nyilvánosság előtt találta magát. Fölemelte a lába mellől a húszkilós aktatáskát, és elhagyta a helyiséget. Miként a táska vészjósló beceneve – atomfoci – sejteni engedte, ez foglalta magában az indítószerkezetet, az emberiség elpusztítására alkalmas eszközt, amely akkor vált volna szükségessé, ha Burnsnek nukleáris támadásra kell parancsot adnia.

– Jó reggelt, elnök úr! – szólította meg Samuel Gibson flottaparancsnok, aki a legszigorúbb, „Yankee White" típusú nemzetbiztonsági minősítéssel rendelkezett.

– Jó reggelt, Sam!

Gibson elvette Burnstől az aktatáskát, és saját csuklójára csattintotta az acélbilincset, ezzel önmagához láncolta a táskát. Kettesben mentek le a földszintre, ahol a titkosszolgálat emberei szegődtek melléjük, azokkal együtt tartottak a nyugati szárnyba. Útközben a Nemzetbiztonsági Hivatal munkatársával találkoztak, aki egy műanyag lapocskát – fedőnevén „kekszet" – nyújtott át Burnsnek. A plasztikkártya véletlenszerűen összeállított számsort tartalmazott, az aznapi nukleáris indítókódot. Bármely indítási parancs hitelesítéséhez ezeket a számokat kellett beütögetni az atomfoci billentyűzetén. Burns a kártyát az irattárcájába, azt pedig a zakója belső zsebébe tette.

Az Ovális iroda a napsütötte rózsakertre nézett. Burns megvárta, hogy a napi tájékoztató stábja összegyűljön. A biztonsági ellenőrzés után sorra beléptek a résztvevők – az alelnök, a fehér házi kabinetfőnök, a nemzetbiztonsági tanácsadó, a nemzeti hírszerzési igazgató, valamint a CIA igazgatója.

Letelepedtek a kanapékra, üdvözölték egymást, és Burns a szokásos létszámon felül még valakit észrevett a helyiségben, egy középkorú, deres hajú férfit, aki a legtávolabb ült tőle – dr. Melvin Gardnert, a műszaki-tudományos tanácsadóját. Gardner előregörnyedt, szemlátomást feszengett. Az intelligens tekintetű lángelme szolid, visszafogott megjelenésével kirítt a csoportból, amelyben a földkerekség legnagyobb hatalmú személyisége is helyet foglalt.

– Jó reggelt, Gardner doktor! – köszöntötte halkan Burns.

– Jó reggelt, elnök úr! – mosolyodott el Gardner, s ezzel icipicit oldottabbá vált a légkör. A jelen lévő urak közül egyedül Gardnerből áradt ez az atmoszféra – az ártalmatlanságé. Sőt ártatlanságé.

– Mr. Watkins kért, hogy üljek be – magyarázta Gardner.

Az elnök a nemzeti hírszerzés igazgatójára, Charles Watkinsra pillantott.

– Szükségünk van Gardner doktor tanácsaira – mondta Watkins.

Burns bólintott, ügyelt rá, hogy ne mutassa ki rosszallását. Ha Watkins azt kívánta, hogy Gardner üljön be a tájékoztatóra, előzetesen tőle kellett volna engedélyt kérnie. A nemzeti hírszerzési igazgatói posztot nemrégiben hozták létre, így Watkinst újonnan nevezték ki, de Burnst máris fölingerelte, hogy ez az ember örökösen a saját kezébe vont hatásköröket.

Na mindegy, végül úgyis megtudjuk, miért hívták ide Gardnert – gondolta Burns, és összeszedte magát. Az utóbbi években keményen dolgozott azon, hogy uralkodjon hirtelen indulatkitörésein.

– A napi hírszerzési összefoglaló, elnök úr – emelt ki Watkins néhány papírlapot egy bőrmappából. Ezt az anyagot a hírszerző szervezetek készítették, és az elmúlt huszonnégy óra tevékenységét részletezte.

Az első két tétel azokkal a háborúkkal foglalkozott, amiket Burns a Közel-Keleten kezdett. Az iraki és afganisztáni háború nem jól alakult. Irakban romlott a biztonsági helyzet, Afganisztánban pedig rejtőzködő terrorista sejtek továbbra is szabadlábon garázdálkodtak, az USA embervesztesége nőttön-nőtt. Az amerikai háborús halottak száma és az amerikai elnök népszerűtlensége egyaránt mindinkább fölfelé ívelt. Burns bánta már, hogy egy az egyben megfogadta védelmi miniszterének tanácsát, és a hadsereg vezérkari főnöke által igényelt szárazföldi kontingensnek csupán egyötödét vezényelte a színtérre. Százezer amerikai katona a diktátor megdöntéséhez és e kis ország elfoglalásához elegendőnek bizonyult, de most, hogy immár megszálló erővé vált, a rendfenntartás feladatával nem tudott megbirkózni.

A harmadik tétel egy még nyugtalanítóbb jelentést ismertetett. A CIA gyanította, hogy közel-keleti félkatonai állományában kettős ügynökök dolgoznak.

Robert Holland, a CIA igazgatója engedélyt kért a szólásra.

– Korábban sosem látott jellegű információkiszivárgást tapasztalunk. Amennyiben gyanúnk megalapozott, akkor valaki nem ellenséges országnak, hanem egy emberjogi szervezetnek szolgáltat ki adatokat.

– Egy társadalmi szervezetnek?

– Úgy van. A terroristagyanús személyeket illető rendkívüli kiadatási programunkról szivárogtat ki értesüléseket.

Burns komor képpel hallgatta a részleteket.

– Vonjuk be az elnöki jogtanácsost, mielőtt ismét értekezünk erről.

– Természetesen – felelte Holland.

A negyedik tétel a szövetséges országok egyikének depresszióban szenvedő vezetőjére vonatkozott, aki állapota miatt képtelenné vált feladatainak ellátására. A jelentés leszögezte: csupán idő kérdése, hogy vezetőváltásra kerüljön sor, ez azonban nem befolyásolhatja az országnak az Egyesült Államokhoz fűződő baráti viszonyát.

A jelentés következő két tételéhez lapoztak, és mialatt Burns a magyarázatokat hallgatta, elérkeztek az utolsó oldalhoz, azon pedig az alábbi címhez:

Az emberi faj kihalásának lehetősége – Afrikában új életforma jelent meg

– Ez meg mi? – nézett föl dossziéjából Burns. – Hollywoodi filmforgatókönyv?

Az elnök kisded tréfáján egyedül a kabinetfőnök mosolygott. A többiek némán ültek, nem bírták leplezni elképedésüket. Burns a nemzeti hírszerzési igazgatóra függesztette tekintetét. Watkins szemrebbenés nélkül állta.

– A Nemzetbiztonsági Hivatal jelentése – mondta.

Burnsben hirtelen felidéződött egy korábbi incidens, amelynek során életveszélyes vírusfertőzés lobbant föl Washington egyik elővárosában, Restonban. Az amerikai hadsereg Infektológiai Kutatóintézete és az Országos Járványügyi Központ együttműködésével sikerült megfékezni a halálos vírust, az ebola egy változatát. Ez az eset bizonyára valami hasonló.

Tovább olvasott.

A Kongói Demokratikus Köztársaság esőerdeiben újfajta létforma jelent meg. Elterjedése esetén valószínűleg veszélyezteti az Egyesült Államokat, és az emberiség teljes kihalásához vezethet. A Schneider Intézet 1975-ben benyújtott Heisman-jelentése már említést tett efféle helyzetről…

Burns gondosan végigolvasta az információkat, azután hátradőlt a kanapén. Most már világossá vált, miért hívattak az értekezletre tudományos tanácsadót.

– Biztos benne, hogy nem muzulmán szélsőségeseket néztek ennek az új létformának? – ragadtatta magát önkéntelenül egy epés élcre.

– Ez megbízható infó – őrizte meg tárgyszerű hangját Watkins. – Szakértőkkel elemeztettük, akik úgy vélik…

– Elég! – szakította félbe Burns. Sértőnek találta a jelentést. Nemcsak a tartalmát, de a puszta létezését sem tudta megemészteni. – Szeretném hallani, mi Gardner doktor mondanivalója.

Minden szem a tétovának tűnő idős természettudós felé fordult, aki a harapós kedvében lévő elnök jelenlététől egyszeriben dadogni kezdett.

– Már előre jelezték… a huszadik század második felétől jósolják, hogy… hogy valami ilyesmi következhet be. Az elnök úr hírszerzési összefoglalójában említett Heisman-jelentés az e lehetőségről folytatott vitára válaszul íródott.

A tudós feleletének komolysága meglepte Burnst. Gardner tárgybeli gondolatai mintha meghaladták volna mindazt, amit egy laikus fölfogni képes. Az elnök mégsem tudott szabadulni mélységes idegenkedésétől. Új létforma, ami az emberiség kihalásához vezet? Ép ésszel ki hihet ilyesmiben?

– És megbízhatónak találja ezt az értesülést? – kérdezte a tudóstól.

– Nem tudom cáfolni.

– Magammal hoztam a Heisman-jelentés egy példányát – jegyezte meg Watkins, és dossziéjából újabb iratot vett elő. – Megjelöltem az idevágó szakaszt. Ötödik bekezdés.

Burns átolvasta ezt a negyedszázaddal azelőtti jelentést. Gardner kivárta, hogy befejezze, majd megszólalt:

– Jelenleg csak közvetett információk állnak rendelkezésünkre. A jelentést küldő személyen kívül senki sem erősítette meg ennek az új létformának a létezését. Úgy gondolom, érdemes lenne embereket küldeni az Egyesült Államokból, hogy megvizsgálják, mi zajlik valójában.

– Ebben a stádiumban valószínűleg könnyen elintézhető – tette hozzá Watkins. – És nem kerülne sokba. Néhány millió dollár alighanem elégséges. De okvetlenül szigorúan titkosan kell kezelnünk.

– Van konkrét elképzelése? – kérdezte Burns.

– Utasítottam a Schneider Intézetet, hogy állítson össze cselekvési tervet. A hét végéig várhatóan az íróasztalomon lesznek a megoldási javaslatok.

Burns átgondolta a dolgot. Nem látott árnyoldalt. Hadban álló nemzet elnökeként bármilyen külső problémát legjobb azonnal orvosolni. És ezt az egész ügyet kimondottan utálatosnak találta.

– Rendben. Amint megkapja a választási lehetőségeket, látni akarom őket.

– Igenis.

A reggeli értekezlet befejeződött, de a kilencórai kabinetülésen ismét terítékre kerültek ugyanezek a kérdések. Ekkor Geoffrey Lattimer védelmi miniszter rövid, kétperces tárgyalás után összegezte a biológiai problémának titulált végső kérdést.

– Ez az a fajta ostobaság, amit a Schneider Intézetre kellene hagyni – jelentette ki lekicsinylően.

Az ülés lezárásaképpen a résztvevők az elnök ösztönzésére fejet hajtottak, és elmondtak egy imát.

A kormánytagok távozása után egy CIA-s munkatárs lépett az ülésterembe, és begyűjtötte az elnök napi összefoglalójának valamennyi példányát. Minden tájékoztató anyagot „szigorúan titkos" jelzéssel a hírszerzés langleyi központjában archiváltak. Az egész világon csak tízen tudták, miről folyt a szó ezen a 2004. nyár végi értekezleten.

1. RÉSZ

A HEISMAN-JELENTÉS

1

A három páncélozott Chevrolet Suburban városi terepjáróból álló kocsikaraván átrobogott a kavargó porfelhőn. A konvoj utolsó tagja nyitott hátsó ajtóval haladt, csomagterébe egy hátrafelé néző, lábatlan kanapét pakoltak. Ebben a hevenyészett géppuskafészekben ült Jonathan Yeager, becenevén Héja, s tekintetével a jármű mögötti utat pásztázta.

Már csak ötpercnyire voltak a Zöld zónától, és benne a kvártélyuktól. Yeager három hónapos bagdadi útjának utolsó bevetését teljesítette.

Alkalmazója, a Nyugat Pajzsa azzal bízta meg őt és kollégáit, hogy iraki tartózkodásuk egész ideje alatt védőkíséretet szolgáltassanak. Yeager csapata a világ minden tájáról összesereglett VIP-személyek biztonságáért felelt: egyesült államokbeli újságírókra, egy brit olajvállalat háború utáni újjáépítési munkálatokat felügyelő szakemberére, egy kis ázsiai ország diplomatáira vigyáztak.

Amikor Yeager megkezdte ezt a kiküldetést, perzselt az iraki nap, most, három hónappal később azonban alábbhagyott a forróság. Sőt annyira lehűlt az idő, hogy a férfi késő délutánra a testpáncélzat és a taktikai felszerelés ellenére dideregni kezdett. Tudta, hogy ha még tovább süllyed a hőmérséklet, ez a poros, lapos város még sivárabb, még kietlenebb benyomást fog kelteni. Nem mintha örömmel nézett volna a másnap kezdődő egy hónapos pihenője elébe. Inkább nyomasztotta a gondolat, legszívesebben maradt volna. Ez a város, távol a békétől, amit a civilizáltak magától értetődőnek tekintettek, Yeagernek afféle nihilista játszóteret jelentett, menekülést attól a valóságtól, amely otthon várta.

Páncélozott helikopter húzott el a háztetők fölött. Aknagránátok süvítése szaggatta szét az alkonyi csöndet. Egy kopár, homokos térségen harckocsi üresen tátongó roncsa hevert. A Tigris folyó felszínén holttestek úsztak.

A civilizáció e bölcsője ötezer-kétszáz esztendős történelme során számtalan háborút látott, és most, a huszonegyedik század hajnalán újabb idegen hadsereg rohanta le. Ez a benyomuló idegen ország azt állította, magasztos eszmék vezérlik, holott igazi célkitűzései nyilvánvalóak voltak: az iraki talajban rejtőző hatalmas olajkészleteket akarták megszerezni.

Yeager tudta, hogy a háború nem az igazságtételről szól. Nem mintha ez bármilyen szempontból érdekelte volna. Egyedül az számított, hogy itt állást, jól fizető munkát szerzett. Ám mihelyt viszontlátja a családját, sokkal durvább realitással kerül szembe, mint bármi, amivel Irakban találkozik. Amíg Bagdadban tartózkodott, nem kellett a fiára néznie, és takarózhatott azzal, hogy a kötelességét teljesíti.

A távolban szórványos lövöldözés visszhangzott. M16-os gépkarabélyok. Yeager nem hallott válaszoló AK–47-eseket, ebből tudta, hogy ez nem igazi tűzharc.

Elfordította a fejét, látta, hogy egy kis autó válik ki a többi jármű közül, és feléje gyorsít. Napszemüvegén át megvizsgálta a kocsit, egy viharvert japán limuzint. Bagdadban nyüzsögtek az ilyenek – jellegtelen kis járgányok, amiket a terroristák előszeretettel használtak öngyilkos merényleteikhez. A kutya sem vette észre őket, amíg föl nem robbantak.

Adrenalinfröccs szűkítette le Yeager látóterét. Ez a főútvonal, amin a menetoszlopuk haladt, halálzónával ért föl. A bevetés előtti eligazításon jelentést hallottak róla, mennyire veszélyes, és hogy a lázadók a legutóbbi egy hónapban az amerikai hadsereg elleni támadásokról katonai magánvállalkozások célbavételére tértek át. Csak ezen a rövid útszakaszon vagy tucatnyi biztonsági embert öltek meg.

Yeager adóvevőjéből az élen haladó terepjáró jelzése recsegett:

– Jobbra elöl gyanús jármű. A felüljáró alatt áll. Ma reggel nem volt ott.

A kocsi nagy valószínűséggel házi gyártmányú pokolgépet tartalmazott. Alighanem lázadók lapultak a közelben, türelmetlenül várták, hogy működésbe hozzanak egy távirányítású robbanószerkezetet. Ezek a barkácsolt robbanóeszközök kellő pusztítóerővel bírtak, hogy darabokra szaggassanak egy páncélozott járművet.

– Visszaforduljunk?

– Várjunk! – szólt rádiós mikrofonjába Yeager. – Hátulról egy autó közeledik.

A japán kocsit már csak negyvenöt-ötven méter választotta el tőlük.

El innen! Yeager az M4-es karabélyával integetett a kocsinak, és bal karjával hessegette vissza. A kocsi azonban még inkább nekiiramodott.

– Kapcsold be a jelzavarót! – harsogta a konvoj vezetője, McPherson. A lázadók gyakran mobiltelefonnal indították be a pokolgépeket, és a zavaróeszköz blokkolta a mobilok adását.

– Jelzavaró aktiválva – jelentette az első terepjáró.

– Haladj tovább! – rendelkezett McPherson. – És rázd le azt a kocsit!

– Vettem – felelte Yeager, és ráordított a kocsira, hogy tűnjön el.

Az azonban nem engedelmeskedett neki. A poros szélvédőn át egy ellenséges iraki arc bámult vissza rá. Yeager a katonai magánvállalkozások harcérintkezési előírásaihoz híven kieresztett néhány lövedéket. A négy golyó a kocsi lökhárítója közelében csapódott az útburkolatba, betonmorzsákat repített a levegőbe.

A figyelmeztető lövések sem lassították le a kis autót. Yeager fölemelte a karabélyát, és a kocsi motorháztetejére célzott.

– Vigyázz, pokolgép! – üvöltötte a rádiójába, és másodperceken belül detonáció robaja rázta meg a terepjárót. A pokolgép nem előttük robbant föl, hanem pár száz méterrel hátrébb az úton, túl azon a ponton, ahová Yeager karabélya irányult. Egy út menti magányos datolyapálma fekete füstbe burkolózott. Újabb gyűlölettől izzó terrorista dőlt ki a sorból – gondolta Yeager. Újabb bagdadi hétköznap. Ám ha az őket követő autó robban föl így, akkor őt most kiskanállal kaparhatnák össze az útról.

Yeager nem adott le szabályszerű második figyelmeztető sorozatot, inkább a sofőrre szegezte M4-esét, a vörös lézernyaláb fénypontot rajzolt az iraki szeme közé.

Be ne hunyd a szemedet! – rivallt rá némán Yeager. Ne vágj olyan szánalmas képet, amilyet a merénylők szoktak, mielőtt fölrobbantják magukat. Különben véged.

Az iraki sofőr most először tűnt ijedtnek. Vajon meg akart halni? Yeager éppen megnyomta volna az elsütőbillentyűt, amikor a férfi arca zsugorodni kezdett a távcsövében. A limuzin lassított.

Egy pillanatig sötétség borult rájuk, ahogy a konvoj átgurult a felüljáró alatt. A gyanús parkoló jármű nem robbant föl.

Yeager várt, amíg az őket követő autó irányt nem változtatott.

– Tiszta a levegő – jelentette.

– Vettem – felelte McPherson az első terepjáróból. – Visszatérünk a támaszpontra.

A limuzint talán nem is terrorista vezette, csak egy közönséges polgár, aki dacolni próbált az amerikaiakkal. És a felüljáró alatt álló kocsi talán nem rejtett robbanószerkezetet, csak egyszerűen elromlott.

Yeager mindössze annyit tudott, hogy rettenetes gyűlölet irányul felé, félelmet gerjeszt, és hogy az imént egyetlen másodperc híján lepuffantott valakit, akivel még csak szót sem váltott.

A három páncélozott városi terepjáró áthaladt az amerikai ellenőrző ponton, végigcikcakkozott az autóbombák elhárítására hivatott terelőúton, és belépett a Zöld zónába. A Bagdad központjában kialakított övezet a volt diktátor palotáját vette körül.

A Nyugat Pajzsának kirendeltsége az út mellett, a palotától nem messze helyezkedett el. A hosszan elnyúló, egyemeletes betontömb homlokzatáról hámlott a festék. Az épületben olyan sok helyiség sorakozott, hogy Yeager nem is sejtette, mire használhatták, mielőtt bérbe adták egy magánvállalkozásnak. Közalkalmazottak laktak benne? Vagy diákszállásként működött? Senki sem tudta.

A gépkocsioszlop bekanyarodott az elülső udvarra, és a hat biztonsági őr kikászálódott. Valaha Yeagert is beleértve mind a hatan különleges katonai alakulatnál, a zöldsapkásoknál szolgáltak. A volt kommandósok összeöklöztek a teljesített bevetés örömére, miközben előfutott a karbantartó brigád. A karbantartók a konvojvezető kocsi karosszériáján lyukat fedeztek föl, nagy tűzerejű karabély lövedéke ütötte, de a szemük sem rebbent. Ennyi szinte dukált ezen a terepen.

– Figyelj, Héja! – kurjantott oda McPherson a befelé induló Yeagernek. – Nem muszáj jelentést írni a lőfegyverhasználatról. Este buli a tetőn.

– Vettem – mosolygott köszönettel Yeager. – Biztos volt benne, hogy McPherson búcsúpartit rendez neki. Holnap befut az utóda, ő pedig elpályázik. Ennél a cégnél általában három hónapos aktív szolgálat után egy hónap pihenő járt. Semmi sem garantálta, hogy visszatérésekor ugyanahhoz a mancsafthoz, illetve ugyanabba a feladatkörbe kerül. És attól függően, merre találnak röpködni a golyók, előfordulhatott, hogy egyetlen mostani társát sem látja többé viszont.

– Hová mész szabira? Haza?

– Nem, Lisszabonba.

McPherson tudta, miért utazik Portugáliába.

– Remélem, sikerül – bólintott.

– Ja, én is.

Yeager fölment emeleti szobájába, az ágyra fektette M4-esét, levette a taktikai felszerelését, és elrakta a szekrényébe. Távozáskor le kellett adnia a lőszert meg az összes többi cuccot, kevés személyes holmija belefért egy hátizsákba, mást nem is szándékozott magával vinni.

Egy pillanatig elidőzött a szekrény ajtajára celluxozott családi képnél. A fotó hat éve készült észak-karolinai otthonában. Még a boldogabb napokban. Lydiával, a feleségével és Justinnal, a fiukkal ültek a kanapén, és a fényképezőgépbe mosolyogtak. Justin az apja ölében csücsült, olyan pindurka volt, hogy szinte elveszett a férfi karjában. Justin barna hajával az édesapjára ütött, kék szemét anyjától örökölte. Amikor huncutul mosolygott, Lydiára emlékeztetett, de ha rosszkedve kerekedett, szakasztott úgy festett, mint apukájának, a volt zöldsapkás kemény legénynek kicsinyített mása. Yeager és a felesége nemegyszer elmerengtek, hogy vajon kire fog hasonlítani, ha majd felnő.

Yeager egy félig kiolvasott, puha fedelű könyvbe dugta a fotót, elővette a mobiltelefonját, és fölhívta a feleségét Lisszabonban. A háromórás időeltolódást figyelembe véve, ott épp véget ért az ebédszünet, és tudta, hogy elsőre nem fogja utolérni az asszonyt. Így hát hangpostaüzenetet hagyott, visszahívást kért. Megtisztogatta az M4-est, azután mobiltelefonnal és laptoppal a kezében ment le a földszintre.

Az örökké zsúfolt, szűk társalgó berendezése egy régi televízióból, egy három- meg egy kétszemélyes kanapéból, kávéfőzőből és néhány számítógépből állt, ezeket bárki használhatta. Pár srác ült a képernyők előtt, pornóoldalakon nézelődtek, közben ugratták egymást. Yeager egy másik asztalhoz telepedett, és a széles sávú vonalra csatlakoztatta a laptopját. Tudta, hogy csalódásra számíthat, mégis ellenőrzött egy tudományos keresőt.

Valóban semmit sem talált. Semmilyen drámaian új kezelésről nem érkezett beszámoló a tüdőszklerózis, azaz a tüdőléghólyagocskák hámsejtkeményedése ügyében.

– Yeager!

Az ajtó felé nézett, és látta, hogy Al Stephano, a kirendeltség ügyvezetője integet neki.

– Héja, ugorj be az irodámba! Látogatód jött.

– Nekem?

Yeager nem tudta, ki keresheti, de átballagott Stephanóval a lépcső aljánál lévő irodába.

Amikor beléptek, egy középkorú férfi állt föl a kanapéról. Körülbelül száznyolcvan magas, akárcsak Yeager, és öltözete is megegyezett a biztonsági őrökével – póló meg combzsebes vászonnadrág. Húsz évvel idősebb lehetett nála, ötven körül járt. Szigorú, katonás benyomást keltett, amit halvány mosoly enyhített. Kezet nyújtott.

– Ez William Liban, a Nyugat Pajzsa igazgatója – magyarázta Stephano.

Yeager ismerte a nevet. Az őrző-védő vállalkozást, amely Yeagert alkalmazta, egykori Delta Force kommandósok alapították, és Liban volt a cég második embere. A Nyugat Pajzsa gyors sikerének titka vezetőinek a hadsereggel ápolt szoros kapcsolatában rejlett. Liban kétségkívül rendelkezett harci tapasztalatokkal, mégis hiányzott belőle a különleges erők veteránjainak kemény, agresszív viselkedése.

Csak hivatalosan, diplomatikusan – hajtogatta magában Yeager, ahogy kezet fogtak.

– Nagyon örvendek, hogy megismerhetem, igazgató úr. Jonathan Yeager.

– Van hívójele? – érdeklődött Liban.

– Héjának szólítanak.

– Foglaljon helyet, Héja, beszélgessünk! – mutatott Liban a kanapéra, majd Stephanóhoz fordult. – Igénybe vehetjük a helyiséget?

– Természetesen – felelte Stephano, és elhagyta az irodáját.

Miután kettesben maradtak, Liban úgy pillantott körbe a szobában, mintha csak most venné szemügyre.

– Biztonságos ez a szoba?

– Hacsak Stephano nem tapasztja a fülét az ajtóhoz.

Liban nem mosolyodott el.

– Helyes. Hadd vágjak a közepébe. El tudja halasztani a szabadságát?

– Miről van szó?

– Remélem, tud dolgozni még egy hónapot.

Yeager elképzelte, hogyan fogadná Lydia, ha közölné vele, hogy későbbre kell halasztania a lisszaboni utazását.

– Jó munka – folytatta az igazgató. – Napi ezerötszáz dollár a fizetség.

A jelenlegi bérének több mint kétszerese. Ez óvatossá tette Yeagert. Miért repül a cég második embere idáig, hogy fölkínáljon neki egy állást?

– Hillában?

– Hogy mondta?

Hilla jelentette a legveszélyesebb frontot Irakban.

– Hillában van a munka?

– Nem, a megbízás nem itteni. Másik országba kell mennie. A felkészülési idő húsz nap, azután maga a bevetés legfeljebb tíz. Az is lehet, hogy öt nap alatt befejeződik. De garantáltan harminc napot fizetünk, bármilyen rövidnek bizonyul is a dolog.

Egyhavi munkáért negyvenötezer dollár egyáltalán nem hangzott rosszul. A Yeager családnak pillanatnyilag minden pénzre szüksége volt, amit Jonathanék csak össze tudtak szedni.

– Miféle megbízás ez?

– Nem bocsátkozhatok részletekbe, de annyit mondhatok, hogy a koalíciós erők egyikétől ered, nem olyasfajta helyre vonatkozik, mint Oroszország vagy Kína. Vagy Észak-Korea. És nem is annyira veszélyes munka. Legalábbis biztonságosabb, mint a bagdadi tartózkodás. Továbbá a megbízásból nem egy konkrét ország húz hasznot. Ön voltaképpen az emberiségnek tesz szolgálatot.

Yeager föl sem tudta fogni, milyen munka lehet ez, de legalább nem tűnt túlzottan kockázatosnak.

– Akkor miért olyan magas a fizetés? – kérdezte.

A Liban szeme körüli ráncokat mintha árnyalatnyi viszolygás mélyítette volna el.

– Reménykedtem, hogy olvasni fog a sorok között. Ez afféle… piszkos munka.

Piszkos munka. Merénylet. Olyan, ami nem egy konkrét ország hasznát szolgálja. De hát nem minden merénylet politikai célú?

– Ha elvállalja a feladatot, megállapodást kell aláírnia. Aztán amint elkezdi a kiképzést, beavatjuk a tudnivalókba. De tisztázzuk: miután aláírja a megállapodást, és tájékoztatjuk a részletekről, többé nem hátrálhat ki.

– Kiszivárogtatástól tart? Fölösleges. Szigorúan titkos nemzetbiztonsági minősítéssel rendelkezem.

Az amerikai katonai hírszerzés tevékenysége három szintre tagolódik: bizalmas, titkos és szigorúan titkos. Minden tevékenységi szinten alapos átvilágítást végeznek, amibe poligráfos vizsgálat is tartozik. Yeager a hadseregtől való leszerelése után is rendre megújította szigorúan titkos minősítését, mert anélkül nem kaphatott volna meg egyes feladatokat, amiket a Védelmi Minisztérium osztott ki magánvállalkozásoknak.

– Nézze, ismerem az előéletét. Volt kommandós, tökéletesen megbízható. Ebben az esetben viszont rendkívül óvatosan kell eljárnunk adatbiztonsági tekintetben.

Liban homályos megfogalmazása újabb támpontot adott Yeagernek. Ez a volt Delta Force-os olyan munkáról beszélt, ami a szigorúan titkos minősítéssel szavatoltnál is magasabb biztonsági szintet követelt. Szigorúan titkos, különleges hírszerzésit vagy szigorúan titkos, kényes zároltadat-kezelésit. Liban célzásaiból ítélve akár különleges hozzáférésű program is lehetett, olyan művelet, ami a legeslegszigorúbb hírszerzési hozzáférést követeli – például a Fehér Ház által jóváhagyott merénylet. De akkor miért nem a Delta Force-ra vagy a haditengerészet elit alakulata, a SEAL 6-os különítményére szignálták? Effajta melót nem szokás magánvállalkozókkal elvégeztetni.

– Mit gondol? – nógatta döntésre Liban. – Van kedve jelentkezni?

Különös érzés fogta el Yeagert. Ugyanaz, ami kamaszkorában, miután a szülei elváltak, és választani kényszerült, hogy melyiküknél lakjon. Ugyanez a határozatlanság töltötte el a középiskola elvégzését követően is, amikor sürgősen dűlőre kellett jutnia, és úgy döntött, elfogadja a hadsereg tartalékostiszt-képző programjának ösztöndíját, hogy egyetemre mehessen. Látta, hogy most válaszúthoz érkezett. Bármerre fordul, az visszavonhatatlanul kihat további életére.

– Amennyiben kérdést óhajt föltenni, itt az alkalom. Legjobb tudásom szerint válaszolok.

– Biztos benne, hogy ez nem veszélyes?

– Amennyiben ön nem szúrja el.

– Egyszemélyes feladat?

– Nem. Négyfős csapatba kerül.

Tudta, hogy a különleges erőknél négyfős a legkisebb műveleti létszám.

– A foglalkoztatás egyéb feltételei a szokásosak. A fegyverekről mi gondoskodunk, és amennyiben a művelet során életét veszti, a külföldi védelmi támaszpontokról szóló törvény értelmében hatvannégyezer dollár támogatást nyújtunk a családjának.

– Láthatnám a szerződést?

Liban jóváhagyóan mosolygott, és aktatáskájából egy okmányt vett elő.

– Ne habozzon! Bízzon a szerencséjében! Ön szerencsés fickó.

– Én? Szerencsés? – kérdezte féloldalas, némileg gúnyos mosollyal Yeager. – Mindig balszerencsésnek tartottam magam.

– Nem, egyáltalán nem az. Túlélő. Hat másik jelöltet is kiszemeltünk erre a feladatra, de mind meghaltak – fintorgott Liban. – Egymás után, tűzharcban estek el. A lázadók manapság gyakran veszik célba őrző-védő szolgálatok embereit.

Yeager bólintott.

– A mai az első eset, hogy végre lehetőségem nyílik szemtől szemben találkozni az egyik jelöltünkkel.

Yeager a számokat mérlegelte, reménykedett, hogy eloszlatják baljós érzését. Negyvenötezer dollár egy hónapra. Komolyan elháríthat ilyen ajánlatot? Piszkos munka, hát aztán? Ő így is, úgy is csereszabatos eszköz, semmiben sem különbözik a kezében tartott fegyvertől. Ha megöl valakit, nem hibáztathatják érte a fegyvert. Egyedül az a hibás, aki valójában meghúzza a ravaszt: az a személy, aki ténylegesen elrendeli a gyilkosságot.

Átfutotta a megállapodást, de az nem adott további támpontot. Nem maradt más hátra, mint döntenie és aláírnia.

Liban tollat nyújtott felé. Ahogy Yeager el akarta venni, pólója zsebében rezgést érzett, és félbehagyta a mozdulatot.

– Elnézést! – mondta. Előhúzta a mobiltelefont, és megnézte a kijelzőt. Lydia hívta vissza Lisszabonból. – Szeretnék előbb a feleségemmel beszélni. Azt ígértem neki, hogy holnap találkozunk.

Liban olyan képet vágott, mint a vadász, aki mindjárt elveszíti a zsákmányát.

– Hogyne, csak tessék!

Yeager megnyomta a hívógombot. Mielőtt egy szót szólhatott volna, meghallotta Lydia vékony hangját. Ugyanaz a kétségbeesett reménytelenség csendült ki belőle, ami már számtalanszor.

– Jon? Én vagyok. Nem tudom, mitévő legyek.

– Mi a baj?

Az asszony visszanyelte a könnyeit.

– Átvitték Justint az intenzív osztályra.

Még több pénz – gondolta Yeager. Úgy látszik, nincs más választása, mint aláírni.

– Nyugodj meg, Lydia. Átmentünk már ezen, azután mindig javult az állapota.

– Ez most más. Véres a köpete.

Ez azt jelezte, hogy a fia a betegség végstádiumába jutott. Yeager hátán végigfutott a hideg. Intett Libannek, hogy kimegy, majd elhagyta a helyiséget. A lépcső melletti folyosón a föl-alá futkosó biztonsági emberek zajongtak.

– Biztos vagy benne?

– A saját szememmel láttam. Piros vonal, mint egy cérnaszál.

– Piros vonal – mormolta Yeager. – Mit szólt Garrado doktor? – Garrado, Justin portugál kezelőorvosa a világ legtekintélyesebb tüdőszklerózis-szakértői közé tartozott.

Nem tudta kivenni Lydia szavait a sírástól. Elképzelte, amint a szemét törölgeti.

– Garrado doktornak mi a véleménye? – kérdezte újra.

– Azt mondja, Justin szíve és mája gyönge… nincs sok ideje hátra.

Yeager gondolkodásra kényszerítette dermedt elméjét, áttekintette, amit a betegségről tudott. Amint a páciensnél tüdővérzés kezdődik, körülbelül egy hónapja maradt.

– Ugye holnap itt leszel? – zokogta Lydia, mintha könyörögne neki.

Látnom kell a fiamat, amíg nem késő – gondolta Yeager. De mi a nyavalyából fizetjük ki a kezelését? Az iroda bezárt ajtajára meredt. Minden tőle telhetőt elkövetett, hogy tartsa magát, de ereje határához érkezett. Az agya a káosz küszöbén vergődött.

Mit ácsorgok itt egy koszos bagdadi testőrlaktanyában, telefont szorongatva? – kérdezte önmagától. – Mi a francot keresek itt?

– Jon? – jutott el hozzá a felesége zokogó hangja. – Jon? Ott vagy?

2

A balsors egészen más képet mutat, ha belülről nézi az ember.

A Koga Kento apjának tetemét Acugiban szállító halottaskocsi lassan kanyargott a Kanagava prefektúrabeli város bevásárlónegyedének szűk utcáin. Kento a ravatalozó által rendelkezésére bocsátott elegáns, fekete limuzinban követte.

Hétköznap kora délután egyetlen vásárló sem állt meg a szelíd téli napsütésben, hogy egy pillantást vessen a mellette elhaladó fekete kocsik sorára. És egyetlenegy sem érezte át a fiatalember megrázkódtatását.

Amióta Kento értesült az édesapja, Szeidzsi hirtelen haláláról, elbizonytalanodott a saját érzéseiben, mintha összeomlott volna mindaz, ami addig érzelmileg mozgásban tartotta. Öt nappal ezelőtt, amikor a kórházba rohant, és közölték vele, hogy a halál oka aneurizma, a leszálló aorta mellkasi szakaszának körülírt tágulata, az anyjával nem ontottak könnyeket. Azóta is közömbösnek érezte magát, mintha tétlenül szemlélte volna a rajtuk átsöprő eseményeket. Az apja testvérbátyja és más rokonai, akik Jamanasi prefektúrából idesiettek, a kezükbe vették a temetés összes előkészületét, kérni sem kellett őket. Rögtön látták, hogy nem nagyon számíthatnak az özvegyre, sem pedig vékonydongájú, nyápic egyetemista fiára.

Kento sosem tisztelte igazán az apját. Szeidzsi mindenhez ellenségesen viszonyult, keserűen, borúlátóan szemlélte az életet. Tény, hogy tisztes pozíciót szerzett – mint egyetemi tanár –, Kento mégis mindig a felnőttség gyönge példájának tartotta. Teljes meglepetésként érte tehát, hogy fél órával ezelőtt, amikor virágot helyeztek az apja koporsójába, könnyekben tört ki. Ezt nem a gyász váltotta ki – gondolta, miközben szemüvege mögött a könnyeket törölgette –, inkább zsigeri reakció, amit a vérségi kötelék idézett elő.

A koporsó fedelét lezárták, a színpompás virággal körülvett holttest örökre eltűnt szem elől. Kento most láthatta utoljára a professzor megnyúlt arcát, elkínzott vonásait. Csupán röpke huszonnégy esztendeig ismerték egymást.

A gyászoló hozzátartozókat és a kegyeleti szolgálat személyzetét szállító gépkocsioszlop megérkezett a krematórium épületéhez, és a koporsót betolták a hamvasztóba. Kétfajta hamvasztó működött, az egyik drágább, a másik olcsóbb, és Szeidzsi koporsója az olcsóbbikba került. Még a halálban is rangsorolják az embereket aszerint, hogy mennyit engedhetnek meg maguknak – gondolta Kento a japán élet- és halálszemlélet ellen berzenkedve.

A búcsúztatáson részt vevő harmincvalahány rokon és ismerős az emeleti váróhelyiségbe indult. Csak Kento maradt, a hamvasztóberendezés szorosan becsukott ajtajára meredt. Odabent lángok emésztették az apja holttestét. Egy könyv részlete jutott az eszébe, valami természettudományos szöveg, amit felső tagozatos korában olvasott.

A véredben keringő vas mintegy 4,6 milliárd évvel ezelőtt szupernóva-robbanásban keletkezett. Átúszott a mérhetetlen téren, a Naprendszer létrejöttekor a Föld részévé vált, most pedig a táplálék révén a te szervezeted része lett. Vigyük tovább ezt a gondolatot: a szerte a testedben megtalálható hidrogén és más elemek a világegyetem születésekor képződtek. A mindenséggel együtt 13,7 milliárd esztendeje léteznek, és immár a te összetevőid.

Elérkezett hát az idő, hogy az apja szervezetének minden alkotóeleme visszatérjen oda, ahonnét jött. Ezek a természettudományos tények egy kicsit segítettek, miközben küszködve igyekezett megbirkózni a helyzettel.

Kento otthagyta a hamvasztót, és fölment a lépcsőn a tágas előcsarnokba.

A gyászolók csoportja a tatamival fedett nagy terem közepén kört formálva, alacsony asztalok mellé helyezett ülőpárnákon foglalt helyet. Kento édesanyja, Kaori nem tudta elrejteni kimerültségét, de azért tartotta magát. Kimérten fegyelmezett pózban ült, udvariasan mondott köszönetet a férje sok rokonának és ismerősének, mindazoknak, akik megjelentek, hogy részvétüket nyilvánítsák.

Kento nagyszülei is eljöttek a Jamanasi prefektúrabeli Kófuból, akárcsak a bácsikája családostul. A jómódú kereskedőfamília vevőkörét az utóbbi időben megcsappantotta ugyan a környékükre költözött élelmiszer-áruház, de Kento bácsikája, aki átvette a családi vállalkozást, sikeresen tovább működtette a boltjukat. Csak a kisebbik fiú, Szeidzsi lógott ki a sorból, mert a helyi egyetem elvégzése után Tokióban folytatta a tanulmányait, ledoktorált, azután kutatóként az egyetemen maradt, ahelyett, hogy az iparban keresett volna állást.

Kento sosem érezte fesztelenül magát az apja családjával. Egy pillanatig állt, nem tudta, hová üljön, végül a terem legtávolabbi sarkában telepedett egy párnára.

– Szevasz, Kento! – szólította meg az asztal túloldaláról egy őszbe vegyülő hajú, sovány férfi. Ez a Szugai nevű újságíró, az apja barátja számos alkalommal ellátogatott acugi házukba, így Kento tudta, kicsoda.

– Egy ideje nem láttalak. Jól megnőttél – kerülte meg az asztalt Szugai, és leült mellé. – Már mesterszakra jársz?

– Igen.

– Mit tanulsz?

– Gyógyszervegyészeti laboratóriumban dolgozom, szerves szintézissel foglalkozom – felelte kurtán Kento.

Próbálta a férfi értésére adni, hogy nincs beszédes hangulatban, de Szugai nem érte be ennyivel.

– Pontosan mit csinálsz?

– Számítógéppel modellezünk új gyógyszereket, amelyeket azután a terveink alapján hoznak létre – magyarázta kelletlenül Kento. – Mindenféle vegyületeket kombinálunk.

– Kémcsöveket rázogatsz egy laborban?

– Mondhatni.

– Ez olyan kutatásnak tűnik, ami segít az embereknek.

– Úgy gondolom, segít… – A dicsérő szavak feszélyezték Kentót. – Mindenesetre ez az egyetlen, amihez értek.

Szugai értetlenül hajtotta oldalra a fejét. Újságíró létére képtelennek látszott arra, hogy fölfogja Kento saját tehetségével, munkájára való rátermettségével szembeni mélységes kételyeit. A fiatalember pillanatnyilag semmi különöset nem érzett magában, és nem gondolta, hogy ez valaha is megváltozhat.

– A természettudományos kutatás Japánban súlyos, alapvető problémákkal küzd, úgyhogy számítunk rád – mondta mindössze Szugai.

Alapvető problémákkal. Ez a pasas egy tekintélyes hírlap tudományos szakújságírója, de fogalma sincs, miről beszél – gondolta mérgesen Kento. Valami nagyon irritálta Szugaiban. Nem tudta pontosan megragadni, de a férfi nyájassága inkább ellenségességesnek hangzott, és Kento végül lefitymálva érezte magát.

Tíz évvel ezelőtt az összes országos hírlap tudományos rovata beszámolt az édesapja kutatásairól. Szeidzsi mint természettudós ekkor került először és utoljára reflektorfénybe. Szugai írt róla cikket. A környezeti hormonok kifejezés végigsöpört a nemzeten, és Kento apja az egyetemi laborban végzett kutatásai során megállapította, hogy egy bizonyos szintetikus mosószer, amely körül vita bontakozott ki, valójában nem károsítja az ember endokrin rendszerét. KOGA SZEIDZSI, A TAMAI MŰEGYETEM PROFESSZORA FÖLTÁRTA AZ IGAZSÁGOT – hirdette a vastag betűs főcím, Kento pedig életében először és utoljára büszkén gondolt az apjára. Új keletű tisztelete azonban hamar elhalványult, amikor megtudta, hogy az apja tetemes összegű kutatási támogatást fogadott el a mosószer gyártójától.

Ha Szeidzsi szakterülete a virológia volt, akkor ez egyszer miért vizsgált olyan anyagokat, amelyek az endokrin rendszert zilálják szét? És vajon tényleg megőrizte az objektivitását? Vagy kozmetikázta az adatokat, hogy cinkosául szegődjön a vállalatnak, amelyik leszurkolta a kutatási költségeket?

Azóta világszerte kutatták a környezeti hormonok emberi szervezetre gyakorolt hatását, de senki sem talált meggyőző bizonyítékot arra, hogy ártanának. Kielégítő következtetéseket azonban nem vonhattak le, hiszen egyelőre azt sem állapították meg határozottan, hogy a hormonok ártalmatlanok. Bár Kento úgy látta, az egész ügy a természettudomány korlátait szemlélteti, ez az eset mégis olyan nemtetszést és bizalmatlanságot gerjesztett benne, amit nem bírt lerázni. És a cikkíró Szugait egy kalap alá vette az apjával – a felnőttek korrupt világában élők közé sorolta.

– Igazán kár érte. Még sok jó év állt előtte – jegyezte meg Szugai, akit vele egykorú barátjának váratlan halála láthatólag lesújtott.

– Köszönöm, hogy megtette miattunk ezt a hosszú utat!

– Ez a legkevesebb – felelte lehajtott fejjel Szugai.

Hogy továbblendítse a társalgást, Kento megfogta a teáskannát, és töltött maguknak egy-egy csészével.

Szugai kortyolgatás közben Szeidzsivel kapcsolatos emlékeket idézett. Megannyi olcsó tévéjátékba illő, sablonos kijelentést tett – hogy mennyire tisztelték Kento apját a munkahelyén, hogy a szíve mélyén bizonyára nagyon büszke volt a fiára. Kento ettől még inkább szürkének és unalmasnak érezte az apja életét.

Az újságíró végül kifogyott a mesélnivalóból, és témát váltott.

– Valakitől azt hallottam, hogy amint befejezzük a teázást, sort kerítesz édesapád emlékszertartására.

– Úgy van.

– Azután mennem is kell, úgyhogy jobb, ha most kérdezlek meg, mielőtt elfeledkeznék róla.

– Miről?

– Hallottál a Heisman-jelentésről?

– Heisman-jelentésről? – Kento úgy gondolta, bizonyára valami tudományos dolgozat, bár Heisman nevű kutatót hírből sem ismert. – Nem, még nem hallottam róla.

– Édesapád kérte, hogy nézzek utána, és most nem tudom, mihez kezdjek.

– Mi az a Heisman-jelentés?

– Egy amerikai szakértőcsoport harminc éve készítette az Egyesült Államok elnökének. Apád szerette volna megismerni a részleteket.

Nyilván az apja szakterületével, valami vírusos járvánnyal függött össze.

– Ebben nem tudok segíteni – felelte Kento váratlanul távolságtartó hangon, és Szugai láthatóan meghökkenve meredt rá.

– Értem. Akkor hagyjuk.

Kentót nem érdekelte, mit gondol róla Szugai. Apa és fia kapcsolata senkire sem tartozik. A szülők és gyermekeik tökéletes viszonya egyébként is mítosz.

Hamarosan megjelent a kegyeleti szolgálat képviselője, hogy lehívja őket. A gyászolók, akik eddig halkan beszélgettek, most fölszedelődzködtek, és követték a férfit a földszintre.

Kento a hamvasztó elé állt, és átvette az édesapja maradványait. Az egyszerűen, komoran kiteregetett, fehéres csontok kézzelfoghatóan tanúsították, hogy egy ember eltűnt a föld színéről.

Hamarosan lezajlott az emlékszertartás, és ezzel végleg búcsút vettek az elhunyttól.

A vekker berregése másnap korán reggel ébresztette Kentót, aki gyorsan megreggelizett, majd elhagyta szülei acugi házát. Vissza kellett zökkennie egyetemi életébe, egyszobás lakásába, a mindennapokba, hogy egy adjunktus utasításai alapján egyik unalmas kísérletet végezze a másik után.

Ahogy a tipikus három hálószobás családi házból kilépett a hideg reggeli levegőre, aggódni kezdett az édesanyja miatt, akit most egyedül hagyott. Tudta, hogy anyai nagyszülei egy ideig még itt vendégeskednek, de miután hazautaznak, az anyja teljesen magára marad. El sem bírta képzelni, mi járhat anyja fejében most, hogy ötvennégy évesen megözvegyült.

– Nézz be majd valamikor! – kérte tőle az asszony, mielőtt elengedte.

– Rendben, jelentkezni fogok – ígérte Kento, és elindult a Honacugi vasútállomásra.

Kento tanintézete, a Tokiói Tudományegyetem a japán főváros Acugival átellenes oldalán, a Csiba prefektúrához legközelebbi városrészben, Kinsicsóban működött. Tizenötezer hallgató járt a kinsicsói vasútállomástól negyedórányi gyalogútra lévő egyetemre, amelyet a Jokodzsikken folyó medre választott két kampuszra: a bal parton terült el a természettudományi kar, a jobbon a bölcsészettudományi. Csak az orvostudományi fakultás és az egyetemi klinika helyezkedett el másutt, közelebb az állomáshoz. Az egyetem kilencvenéves múlttal dicsekedhetett, de az esztendők során még a hajdan ott zöldellt jókora szántóföldeket – a mezőgazdasági iskola kiegészítőit – is új iskolaépületekkel borították. A kampusz lélektelen betontömbjeivel a Tokió belső részén található egyetemekhez hasonlóan riasztó képet mutatott.

Szülei házától egyszeri átszállással két órát kellett vonatoznia, így bőven ráért a jövőjén töprengeni. Családjának anyagi helyzete aggasztotta leginkább. Kento a mesterkurzus második évében már elhatározta, hogy munkahelykeresés helyett azonnal el fogja indítani doktori cselekményét, ez pedig azt jelentette, hogy tandíja és megélhetési költségei miatt további három esztendeig a családjára lesz utalva.

Egy bölcsészkarra járó ismerőse piszkálta is, amiért még mindig a szülei nyakán lóg, papolt neki, hogy nézzen körül, szerezzen magának részmunkaidős állást, de prédikálása a bölcsészhallgatók tipikus gondolkodásmódjára vallott – ezek tanulás helyett csak melegedni ültek be az egyetemre. A gyógyszerész szakon szinte minden tantárgy kötelező volt, akár egyetlen tanegység kihagyása is bukáshoz vezetett. A gyógyszerészi képesítő vizsga és az alapszakos államvizsga letétele után a mesterkurzust vállalókra kísérletek végtelen sora várt. Hihetetlenül zsúfolt időbeosztásuk jellemzésére teljesen alkalmatlan lett volna a kemény jelző. Az elképzelhetetlen közelebb járt a valósághoz. Abban a gyógyszervegyészeti kutatólaboratóriumban, ahol Kento dolgozott, minden hétköznap délelőtt tíztől késő estig teszteket futtattak. Csak a vasár- és ünnepnapok lettek volna szabadok, de az ütemtervhez képest gyakran elcsúszó tesztek miatt a szabadnapok felét mégis a laborban kellett tölteni. Hosszas vakációzás szóba sem jöhetett, és szerencsésnek mondhatta magát az ember, ha az ősök szellemének nyári ünnepén vagy újévkor ki tudott venni zsinórban öt napot. Aki kilenc évet robotolt át így, végül doktori címmel büszkélkedhetett. Részmunkaidős állás? Na ne fárasszuk egymást!

Egy hónappal ezelőttig Kento még vállalhatott volna teljes munkaidős állást ahelyett, hogy a kutatásban marad. Most szidta pocsék időzítését. Személy szerint mindkettő megfelelt volna neki. Azért döntött a doktori program mellett, mert úgy érezte, még nincs felkészülve arra, hogy kilépjen a nagybetűs életbe, nem pedig azért, mintha lobogott volna benne a kutatómunka iránti lelkesedés. Éppen ellenkezőleg: amióta megkezdte egyetemi tanulmányait, nem találta a helyét, úgy tűnt, mintha rosszul választott volna. Sosem élvezte kifejezetten a gyógyszertant, a szerves szintézist, egyszerűen azért folytatta, mert semmi máshoz nem konyított. Tisztán látta maga előtt, hogy húsz év múlva ugyanott fog kikötni, ahol az apja, valami pangó tudományterület szürke kutatójaként.

Megérkezett a kampuszra, és miközben belépett a természettudományi és műszaki épületegyüttes hátsó bejáratán, majd a farmakológiai tömb felé tartott, egyre unottabban, egyre nehézkesebben baktatott. Minél többet gondolkodott a vigasztalan úton, amelyen az élete haladt, annál kelletlenebbül rakosgatta a lábát, de végül mégiscsak összeszedte magát, és fölgyorsított.

A linóleummal borított lépcsőn fölkapaszkodott a második emeletre, a Szonoda-laborba, amelyet a témavezetője után neveztek el. Végigment egy folyosón, arról egy ajtón át újabb rövid folyosóra jutott. Kétoldalt kisebb helyiségek sorakoztak, az egyik tanteremként szolgált, némelyikben öltözőszekrények álltak. A folyosó végén nyílt Szonoda professzor szobája, balra pedig a kutatólaboratórium.

Kento levette pufidzsekijét, beakasztotta az egyik szekrénybe, és farmerban meg hosszú ujjú pamutfelsőben maradt. A nyitott ajtón át benézett a professzorhoz, aki szokás szerint ingben-nyakkendőben ült az íróasztalánál.

– Jó reggelt kívánok! – lépett be.

Szonoda fölpillantott egy papírhalomból, és amikor látta, hogy Kento az, elkomorodott. A professzor általában életteli egyéniség volt, sokkal energikusabb, mint egy hatvanhoz közeledőtől várná az ember, mindig készen állt ifjú mesterszakos hallgatói ösztökélésére. Most azonban borús, aggodalmas arcot vágott.

– Fogadja részvétemet! – szólalt meg. – Hogy bírják?

– Megvagyunk – felelte Kento, és köszönetet mondott a professzornak a temetésre küldött virágért.

– Nem volt szerencsém személyesen ismerni az édesapját. De mivel ugyanazt a szakterületet műveltük, szíven ütött a hír – magyarázta Szonoda. – Szörnyű veszteség!

Kento őszinte hálával hallgatta témavezetője kedves szavait. Szonoda professzor a kutatás élvonalába tartozott, számos új készítményt fejlesztett ki nagy gyógyszergyárak számára, zsúfolt kutatási programja mellett valahogy mégis talált időt tudományos dolgozatok írására is, ez vezetett egyetemi tanári kinevezéséhez. Ráadásul rendkívül ügyesen pályázott meg és nyert el jelentős összegű támogatásokat gyógyszergyártókkal közös kutatási projektekhez. Kento nemegyszer hasonlította az apját a professzorhoz, mindig az utóbbi előnyére, és nem értette, miért nem tud az apja jobban hasonlítani amahhoz.

– Szóval kész visszatérni? – váltott témát Szonoda, nem akart szomorú emlékeket bolygatni.

– Igen, a… – kezdte Kento, majd elhallgatott. Az apja hamvainak eltemetésén kívül mi más teendője maradt? – Lehetséges, hogy még kérnék néhány szabadnapot.

– Természetesen, semmi akadálya. Nyugodtan kérjen!

– Köszönöm szépen, professzor úr.

– No, a munkája megvárta! – buzdította mosolyogva Szonoda, és kikísérte.

A mesterszakosok laboratóriuma üzemcsarnoknak is beillett, hatalmas belső terében akár négy középiskolai laboratórium is elfért volna. A közepén négy laborasztal húzódott, tele különféle kísérleti eszközökkel, mérőműszerekkel és vegyszeres edényekkel, három fal mentén pedig a hallgatók munkaállomásai és ipari elszívóberendezéssel felszerelt vegyifülkék sorakoztak. Az összkép a kaotikushoz közelített, de mindezek funkcionális szépségében valahogy sajátos erő és tetszetősség rejlett.

A Szonoda-labor autoimmun betegségek elleni új gyógyszerek kifejlesztésére koncentrált. A professzor, az adjunktusa és mintegy húsz mesterszakos hallgatója mind ennek a feladatnak szentelték az energiájukat, de az évnek ebben a szakában, januárban viszonylagos csönd honolt a laboratóriumban. Az itt dolgozó alapszakos hallgatók a gyógyszerészi államvizsgára készültek, a friss alapdiplomások pedig legnagyobbrészt állásinterjúkra mentek.

– Megdöbbenéssel hallottam édesapádról, Kento – mondta Kento közvetlen fölöttese, a másodéves doktorandusz Nisioka. Kivörösödött a szeme, mintha sírt volna, pedig nem gyászkönnyek tették ilyenné, hanem a laborban töltött újabb álmatlan éjszaka.

– Köszönöm az SMS-t! – utalt Kento a Nisiokától kapott részvétnyilvánításra.

– Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a búcsúztatásra.

– Mindenkinek sok a dolga, úgyhogy kollégákra nem is számítottam. Inkább nekem kéne elnézést kérnem, amiért öt napot vettem ki.

– Á, emiatt ne fájjon a fejed! – hunyorított véreres szemével Nisioka.

Mások is odajöttek, egymás után meleg szavakkal adtak hangot együttérzésüknek. Még a – máskor oly rideg, munkakapcsolatra szorítkozó – mesterszakos lányok is szokatlanul kedvesen beszéltek vele. Kento ráeszmélt, hogy mindezen kollégák segítsége révén jutott idáig a kutatásban.

Saját pultjához állt, és folytatta a munkát. A szerves szintézis más szóval szénvegyületek létrehozása. A szén úgyszólván négy kézzel tud más elemekhez kapcsolódni. Az oxigén kettővel. Ha ezek az elemek vegyülnek, két oxigénatom kötődik egy szénatomhoz, így CO2, azaz szén-dioxid keletkezik. A szerves szintézis azonban sajnos nem ilyen egyszerű. Kis építőelemekből új szerves vegyületet konstruálni jóval komolyabb erőpróba. Sok körülmény befolyásolhatja a reakciót: a kiindulási anyagok koncentrációja, hozzáadásuk sorrendje, a hőmérséklet, a katalizátor fajtája, valamint a reakció oldószere, hogy csak néhányat említsünk. Szonoda professzor laborkutatói szüntelenül gyógyszer jellegű aktivitást mutató molekulaszerkezeteket kerestek, amelyeket azután módosíthattak, hogy új gyógyszerhatóanyagokat állítsanak elő.

Kento jelenlegi kutatásai egy szénből, oxigénből meg nitrogénből álló alapvető magszerkezetre, és annak további funkciós csoportokkal való kiegészítésére irányultak. Az adjunktus a munkaállomására celluxozta a receptet – utasításokkal a kívánt reakció megvalósításához szükséges lépésekről. A gyógyszertani kísérletek némileg hasonlítanak a sütés-főzéshez. Bár az összefüggés nem világos, mindenesetre tény,