Mióta meghaltál

Édesanyámnak

Szerettem a meséket, főleg azokat, amiket a Mami mesélt nekem, amikor még egész kicsi voltam. A rendkívüli gyerek volt a kedvencem. Ma már kicsit óvodásnak tűnik, de akkoriban ezt imádtam a legjobban. A rendkívüli gyerek-ben van egy kisfiú, aki boldogságban felcseperedik mamival, aki a királynő, és papival, aki a király, és aztán jön egy gonosz boszorkány a szomszédos királyságból, hogy elrabolja és fogságban tartsa a rendkívüli gyereket, és a mami meg a papi nagyon szomorú, ám a rendkívüli gyerek rendkívüli küzdelemben megöli a boszorkát, és hazaszökik a mamihoz meg a papihoz.

Az iskolában is foglalkoztunk mesékkel. Néha fel kellett olvasnunk, máskor meg nekünk kellett kitalálnunk egyet. Emlékszem, én A rendkívüli gyerek-et írtam le, és rajzoltam is hozzá.

A Mami gyakran mondogatta, hogy ez csak mese, de bizony néha előfordulhat, hogy a mese valóra válik. Azt mondta, hogy a gonosz boszorka A rendkívüli gyerek-ben csak egy mesealak, viszont az igazi életben is léteznek Rossz Emberek. Azt mondta, hogy ezt ránézésre nem lehet róluk megállapítani, és hogy még mosolyognak is néha, meg csupa kedves dolgokat mondanak, meg édességet és játékokat kínálgatnak a gyerekeknek, de a felszín alatt akkor is Rossz Emberek.

Sokáig egyáltalán nem találkoztam rossz emberrel a való életben – de aztán megtörtént, ami megtörtént Hosszú Vörössel és Csorba Foggal, és attól kezdve minden más lett. Pont, ahogy a Mami megmondta.

ELSŐ FEJEZET

El fogok késni.

Utálok késni.

Ötkor találkoznom Arttal, és már mindjárt negyed.

Futva teszem meg az utat a folyosón a tanáriba. Elfelejtettem az új kódot, ami az ajtót nyitja, úgyhogy várnom kell, míg egy kolléga beenged. A megmaradt fénymásolatokat a fachomba csúsztatom, a jelenlétit szépen a dobozba teszem. A kijáratnál Sami, a tanszékvezető elkap, és emlékeztet, hogy a holnap délelőtti órák a felújítás miatt elmaradnak. Bevésem az információt az agyamba, majd kipenderülök az Intézet főbejáratán, és futólépésben végigloholok a Great Queen Streeten a Kingswayig. Szürke, borongós idő van, a felhők csapadéktól duzzadnak. Sehol egy taxi. Metróval lenne a legegyszerűbb az Oxford Circusre, de a 2005-ös metrórobbantások óta igyekszem kerülni a föld alatti közlekedést. A buszt különben is jobban szeretem. Art utálja, neki túl lassú.

Rohanok az egyenetlen, göröngyös járdaköveken, átfurakszom egy csapat olasz tinédzser között, és befordulok a sarkon. Csodálatos, már látom is a megálló felé döcögő nyolcast a High Holbornon. Ezzel eljutok a John Lewisig. Onnan meg már felszaladok a Harley Streetre.

A buszon a leolvasóhoz érintem az Oyster-kártyámat, és fellélegezve dőlök az oszlopnak. A mellettem álló fiatal, borzas hajú nő a babakocsiban fészkelődő gyerekével küszködik.

– Ülj már le, a kurva életbe! – förmed rá a fogai között. Annyi indulat van a hangjában, hogy elkapom a tekintetemet, és beljebb megyek.

Negyed hatkor érek a klinikához. Art a bejáratnál ácsorog. Előbb veszem észre, mint ő engem – elegáns, kellemes jelenség az öltönyében. Sötétszürke Paul Smith – a kedvence. Stílusos, egyszerű, alatta egyszínű, kigombolt nyakú ing, szokás szerint nyakkendő nélkül. Artnak jól állnak az ilyen holmik. Mindig is jól álltak. Megfordul, és észrevesz. Fáradt. És mérges. Abból látom, ahogy a szemöldökét alig észrevehetően felhúzza, ahogy közeledem felé.

– Bocs, hogy késtem. – Az arcához emelem az arcom, megcsókol. Könnyed, gyors simítás a számon.

– Semmi baj – mondja.

Az igazat megvallva annyira mégsem bánom, hogy késtem, és szerinte igenis baj. Az igazság az, hogy nem akarok itt lenni, és ezt ő is tudja.

Megyek utána. Átvágunk az előcsarnokon, közben leveszi a zakóját. Az ingén van egy apró szakadás, a gallérja belső oldalán. Nem látszik, de én tudom, hogy ott van, és azt is tudom, abból, amilyen mereven a karját tartja, hogy mérges rám. Lelkifurdalást kellene éreznem. Végül is késtem, Art ideje pedig nagyon drága. És azt sem szabad elfelejtenem, hogy neki is nehéz, nem csak nekem.

A betegváró ajtaja előtt megáll. Mosolyogva fordul felém, szemmel láthatóan mindent megtesz, hogy leküzdje rossz hangulatát.

– Mr. Tamansini most ment el. Nagyon örült, hogy újra eljöttünk.

– Te beszéltél vele? – Ez meglep; az orvosok ritkán hagyják el a rendelőt rendelés közben.

– Épp itt volt a recepción, amikor ideértem. – Art kézen fog, és bevezet a váróba. Klasszikus Harley Street-i berendezés: robusztus, virágmintás fotelek és hozzájuk illő kanapé. Az egyik oldalon kandalló, a kandallópárkányon szárított virágok és egy förtelmes modern műalkotás. A falakat széltében-hosszában bekeretezett bizonyítványok, engedélyek, díjak borítják. Megpillantom magam a sarokban álló tükörben. A pulóverem gyűrött, a hajam pedig úgy fest, mint ami egy hete nem látott fésűt. Le is kéne már vágatnom: száraz a vége, töredezik, és idétlenül verdesi a vállamat, a frufrum a szemembe lóg. Beth előtt melírt is tetettem bele, és pár havonta megigazíttattam. Kisimítgatom a pulóverem, ujjaimmal végiggereblyézem a hajam. Szemem világoskéken világít rohanástól kipirult arcomban. Akkoriban még tornázni is eljártam. Azóta viszont semmi energiám hozzá.

– Pontosan kezdett, de beküldték az utánunk következő párt, mert még nem voltál itt. – Art hangjában leheletnyi szemrehányás érződik.

Megint bólintok. Art megsimogatja a karom.

– Minden rendben? Milyen volt az órád?

Figyelmesen nézem az arcát. A vonásai még mindig kisfiúsak, pedig a múlt héten töltötte be a negyvenet. Nem tudom eldönteni, mi kelti ezt a benyomást, állának finom íve, az állán lévő gödröcske, vagy éppen hatalmas, lelkes szeme. Megsimogatom az arcát. A bőre érdes az ujjam alatt. Artnak naponta kétszer kell borotválkoznia, bár nekem mindig tetszett az a sötétebb tónus az állán. Markánsabb és szexisebb tőle.

– Az óra jól ment. – Összeszorul a torkom. Annyira semmi kedvem itt lenni. – Nagyon sajnálom, hogy késtem. Csak… most újra itt lenni.

Art megszorítja a kezem. – Tudom. – A derekam köré fonja a karját, és a mellére húz. A nyakába fúrom az arcom, szememet összeszorítva küzdök a könnyeim ellen, nem akarom kiengedni őket.

– Ezúttal minden rendben lesz. Tudom. Eljött a mi időnk, Gen.

Az órájára pillant. Évek óta hordja, az üvege már karcos és kopott. Én vettem neki – ez volt az első ajándék, amit tőlem kapott, születésnapjára, három hónappal a megismerkedésünk után. Aznap este hagyta először, hogy meghívjam vacsorára; én ragaszkodtam hozzá, elvégre a születésnapja volt. Finom tavaszi este volt – az első langyos este a hónapokig tartó, szűnni nem akaró tél után, és vacsora után több órán át sétáltunk a rakparton, át a Waterloo hídon, egészen a South Bankig. Mesélt a Loxley Bensonnal kapcsolatos terveiről… hogy egész életében keresett valamit, amiben hihet, valami értékeset, amibe beleölheti az energiáját, ami irányt szab neki.

– És a munkádban megtalálod? – kérdeztem.

Ekkor megfogta a kezem. Nem, mondta, téged kerestelek, erre a kapcsolatra vágyom a legjobban ezen a világon.

Aznap este mondta először, hogy szeret.

Most már elhúzódom, és a lehető legdiszkrétebb mozdulattal megtörlöm a szemem alját. Arttól kissé távolabb három pár ücsörög a váróban, nem szeretném, ha bármit észrevennének. Hátradőlök, lehunyom a szemem, kezemet összekulcsolva az ölembe helyezem. A légzésemre koncentrálok, próbálom elterelni a figyelmemet a fejemben eluralkodó káoszról.

Art most is szeret. Tudom, hogy szeret. Ha nem szeretne, nem csinálta volna végig velem a Beth utáni hosszú, kimerítő évet. Az azt követő hat sikertelen lombikbébi-próbálkozásról nem is beszélve.

Olykor mégis eltűnődöm, hogy felfogja-e, amit mondok neki. Próbáltam megértetni vele, hogy mennyire kimerít a sok orvoshoz járkálás. Az IVF minden gyötrelme, reménye. Közel egy év telt el az utolsó próbálkozásunk óta. Akkor úgy döntöttem, szünetet szeretnék tartani, Mr. Tam pedig – ahogy a netes lombikbébis fórumokon nevezik – támogatta a döntésemet. Art is beleegyezett – mindketten reménykedtünk, hogy természetes úton is sikerül majd teherbe esnem. Elvégre nincs semmi akadálya, amiért ne sikerülhetne – legalábbis semmi ilyesmiről nem tudnak. Mint ahogy arra sem tud senki magyarázatot adni, hogy miért volt sikertelen az összes lombikbébi-próbálkozás.

Pár hónapja Art megint rágni kezdte a fülemet. Ezt az időpontot is ő beszélte meg. De én már az újabb kísérlet gondolatától is rosszul vagyok, nem beszélve a vele járó fizikai és lelki megpróbáltatásokról. Túl sokszor végigcsináltam már: elkezdünk egy ciklust, aztán mégis kárba vész, mert épp nem vagyunk itthon, nap mint nap különböző vizsgálatokra járni a klinikára, meghatározott napokon meghatározott időben gyógyszereket bevenni – és a végén kiderül, hogy a tüszők nem elég nagyok, vagy nincs belőlük elég, vagy nem maradnak életben az embriók. Aztán egy-két ciklus erejéig pihenés, már másra se tudok figyelni, mint az ovulációm időpontjára, a menstruációm első napjára, és hogy mikor kezdhetjük a következő kört. Aztán a következőt és megint a következőt. Pedig őt soha semmi sem hozhatja vissza.

Betht. A kislányomat, aki halva született.

Szeretném mindezt Arttal is megosztani, de akkor beszélnem kellene Bethről, akit a fájdalommal és a gyásszal együtt réges-rég eltemettem a fejem egy biztonságos zugába, ahova semmi kedvem újra benyúlni, és megbolygatni az egészet.

– Mr. és Mrs. Loxley?

Art felugrik. A nővér rámosolyog. Artra nehéz nem mosolyogni. Már azelőtt is mosolyt csalt az emberek arcára, hogy feltűnt a Tárgyalások című tévésorozatban. Csupa kisfiús sárm és túláradó energia. Biztos vagyok benne, hogy a Loxley Benson félig-meddig ennek köszönheti a sikerét; ahogy rád néz, úgy ragyog a szeme, hogy egyszeriben a világ legkülönlegesebb emberének érzed magad, mintha nem számítana más, csak az, amit éppen mondani vagy tenni készülsz.

A siker másik fele természetesen más történet. Art okos. Éles eszű. Emellett teljességgel fanatikus. Anyám rögtön kiszúrta, amikor megismerte. Még azelőtt, hogy meggazdagodott volna, amikor épp csak beindította a vállalkozását, egy etikai alapon működő online befektetési céget, és még se pénze, se egzisztenciája nem volt. Ez az ember – nyilatkoztatta ki anyám – képes lángra lobbantani a világot. – Aztán rám mosolygott azzal a kényszeredett mosolyával. – Csak vigyázz, meg ne égesd magad, miközben megpróbálsz lépést tartani vele.

Mr. Tamansini íróasztala akkora, mint egy hajó – dombormintás barna bőrfelületét az éleken végigfutó sárgaréz vasalat keretezi. Teljesen elveszik mögötte – alacsony, barnás bőrű emberke, az álla hegyes, a keze finom. Sátrat formálva a kezéből egymásnak illeszti ujjai hegyét. Mindig ezt csinálja beszéd közben. Ránk mereszti a szemét, ahogy ott ülünk az íróasztal másik oldalán.

– Azt javasolnám, hogy ezúttal próbálkozzunk meg a spermiuminjektálással – mondja megfontoltan. – Amikor a spermát közvetlenül a petesejtbe juttatjuk.

– Látod? – Art megböki a karomat, mint egy rendetlenkedő kisfiú az osztály leghátsó padjában. – Mondtam, hogy most valami más lesz.

Mr. Tamansini ujjait bámulom. Furcsa elgondolni, hogy bennem is turkáltak. Bár számomra már az is felfoghatatlan, hogy valaki egyáltalán nőgyógyásznak megy. Ettől eltekintve kedvelem Mr. Tamet. Tetszik a higgadtsága, hogy akkor is nyugodt tud maradni, amikor Art teljesen belelkesül. Hat sikertelen próbálkozásból négynél ő volt az orvosom. Azt hiszem, ezek után elmondhatjuk, hogy sok mindenen átmentünk már együtt.

– A spermiuminjektálás nem újdonság – mondom Mr. Tam szemébe nézve. – Miért pont ezt? És miért pont most?

Mr. Tam megköszörüli a torkát. – A spermiuminjektálást olyan esetekben alkalmazzuk leginkább, amikor a spermium gyenge minőségű, viszont akkor is nagyon eredményesnek bizonyult, amikor a párok nem elég termékenyek, és kevés petesejt termékenyül meg a petesejt leszívását követően, és önöknél mind a két eset fennáll.

– Nem kerül ez többe, mint a sima lombik? – kérdezem.

A pénz említésére Art összerezzen. Épp csak egy apró mozdulat, de én egyértelműen felismerem. Olyan, mint amikor az állat a fülét alig észrevehetően megrezzenti a gyanús neszek irányába. Újra Mr. Tam íróasztalára meredek. Az éleket védő rézvasalat fényesen csillog a lámpa fényében. Lusta gondolatként suhan át a fejemen, hogy ezt valószínűleg külön polírozzák.

– Valóban drágább – ismeri el Mr. Tamansini. – De kétségtelenül növeli az életképes terhesség esélyét.

– És miből áll ez? – kérdezi Art. A hangja semleges, de én hallom a mélyén megbúvó érdességet. Nem fogja hagyni, hogy bepalizzák.

Mr. Tam elmosolyodik. – A maguk esetében igazából nem sokban különbözik a szokásos lombikbébi-eljárástól. – Belemerül az eljárás menetének részleteibe. Egy időre kikapcsolok. Már mindent tudok a spermiuminjektálásról; ezt az opciót már évekkel ezelőtt alaposan körüljártam.

– ...és az egész olyan, mint egy üres merevlemez – zárja le Mr. Tamansini –, minden készen áll a számítógép újraprogramozásához.

Art elneveti magát. Imádja Mr. Tam metaforáit.

– Na, mit szólnak hozzá? – szegezi nekünk a kérdést Mr. Tam.

– Nagyszerű. – Art rám néz. – Bele kéne vágnunk.

Egy pillanatra elönt a méreg, amiért Art a nevemben nyilatkozik. Aztán eszembe jut, hogy végül is beleegyeztem, hogy eljövök, Art tehát jogosan következtethet arra, hogy hajlandó vagyok belevágni, különben meg jó ideje nem beszéltem már neki a valós érzéseimről…

– Nem is tudom – fészkelődöm. – Úgy értem… Már azt sem tudom, van-e egyáltalán értelme. Lássuk be, pár hónap múlva betöltöm a negyvenet, ami…

– Az még nem késő. – Art Mr. Tamhez fordul. – Mondja csak meg neki, doktor úr. Az még nem késő.

Mr. Tam mély lélegzetet vesz. Az arckifejezése továbbra is nyugodt és hivatalos, de gondolom, a felszín alatt azon tűnődik, tulajdonképpen miért is vagyok itt, ha efféle aggályaim vannak. – Így van, Mrs. Loxley, ebben igaza van. Garancia, az nincs. De korábban már sikerült teherbe esnie, és ez nagyon biztató jel. És a negyven egyáltalán nem számít öregnek lombikbébiszempontból. Sőt, azt kell mondanom, hogy egyre kevésbé számít annak.

Csitító, kedves mosolyát nézem.

– Nem hiszem… – Megremeg a hangom. – Nem vagyok biztos benne, hogy el tudnék viselni... még egy ilyen procedúrát... – Végképp elcsuklik a hangom, leszegett fejjel a földet bámulom. Az asztal távolabbi lábánál jókora, barna, bab alakú foltot veszek észre.

Miért olyan nehéz kimondani, amit szeretnék? Amit érzek?

Art hangja duruzsol a fülemben, ugyanazt a nótát fújja, mint mindig – Gen, nem hagyhatjuk abba. Hát nem érted? Ha gondolod, teljes statisztikai elemzést készítek, és ha jók az esélyeink, akkor sikerülhet, együtt minden sikerülhet! – Fölemelem a fejem. Mr. Tam közben átment a szoba másik felébe, a függönnyel leválasztott sarokban telefonál halkan. Időt hagy, hogy összeszedjük magunkat.

Art felé fordulok. Szemében ott az új lehetőség reménye. Utálom magam, amiért én még hasonlót sem érzek.

– Tudom, hogy nem könnyű neked, a sok gyógyszer, a rengeteg vizsgálat, meg minden – folytatja Art. – És tudom, hogy már ötször végigcsináltuk...

– Hatszor – helyesbítek.

– …de megérné – győzköd tovább. – Szerinted nem érné meg?

Megrázom a fejem. Valaha talán így gondoltam, még az első pár próbálkozásnál Beth után. De a beavatkozások és a kudarcok fájdalma nem érte meg.

Art szemöldöke összerándul. – Nem értem, miért nem akarod még egyszer megpróbálni – mondja. Igyekszik megértő lenni, de a hangjából türelmetlenség érződik. – Úgy értem, ha a százalékok biztatóak.

Mély lélegzetet veszek. – Nem a százalékokról meg a kockázati tényezőkről meg a gyógyszerekről van szó. – A szemébe nézek, hátha felfedezem benne a megértést, hogy tudja, miről beszélek. Visszafogottabb hangon, suttogva folytatom. Még mindig keservesen nehéz kimondani a nevét. – Hanem Bethről.

Szemlátomást nem érti. – Úgy érted, nem lennénk lojálisak az emlékéhez, ha újra próbálkoznánk?

– Nem egészen...

– Ó, Gen. Ez nem jelenti, hogy eláruljuk. Ha valamivel, hát pont ezzel nyilváníthatjuk ki, hogy mennyire szerettük… hogy mennyire szeretnénk… pótolni.

Pótolni?

Mr. Tam visszaül az íróasztala mögé, s ujjai hegyét egymáshoz illesztve figyel bennünket.

Nem tudom elfelejteni Art szavait. A bab alakú foltra szegezem a tekintetem, a vérem idegesen dobol a fülemben.

– Azt hiszem, még kell egy kis idő, hogy átgondoljuk – mondja végül Art távoli, színtelen hangon.

– Természetesen – mondja Mr. Tam. A szőnyegen lévő foltot bámulva is hallom a mosolyt a hangjában. – Egyelőre ez csak egy felvetés. Lépésről lépésre kell haladnunk.

Felnézek. – Ez jó ötlet.

Art átkarolja a vállamat. – Úgy lesz.

Pár perccel később, a klinikát elhagyva a taxiban ülünk, s hazafelé tartunk. Art nem hajlandó más közlekedési eszközt használni. Amióta a Loxley Benson ennyire befutott, saját sofőrt is fogadhatna, ha akarna, de ő elutasít minden elitista külsőséget. Szerintem a taxi éppolyan elitista, az ő szemében viszont csak praktikus megoldás, mivel a tömegközlekedés lassú, az ő ideje pedig drága.

Nem beszélgetünk. Velem még mindig forog a világ. Hirtelen észreveszem, hogy Art hozzám beszél.

– Tessék?

– Ne csináld ezt, kérlek. – Megfogja a kezem, és két tenyere közé zárja.

Lehajtom a fejem. Bal hüvelykujjamon a köröm lerágva, és vöröslik a körömágy húsa a letépett bőr alatt. Behajlítom, hogy ne láthassa. Észre sem vettem, hogy az ujjam a számban volt.

Art finoman megszorítja a kezem. – Miért hagytad, hogy megbeszéljek egy újabb időpontot, ha úgysem akarsz még egy beültetést?

A taxi ablakából elnézem a Regent’s Park felett lebukó napot, mely tökéletes, narancsszín korongként lebeg a tiszta, kék égen. Nyomuk sincs a korábbi felhőknek. Visszafordulok Arthoz. Szeme megcsillan a gyenge fényben, s hirtelen szeretet önti el a szívem. Az üzleti életben megmutatkozó könyörtelensége ellenére Art alapvetően a legkedvesebb ember, akit valaha ismertem.

– Ne haragudj az időpont miatt – mondom. – Tudom, nem fair… – Elhallgatok, a fejemben még mindig teljes a zűrzavar.

– Bolond vagy, tudod? – mondja Art szeretettel.

Egy percig egymást nézzük, aztán Art közelebb hajol. – Legalább azt magyarázd el, hogy mitől félsz ennyire, Gen? Mert én csak azt akarom… én mindent miattad csinálok, te is tudod. Csak szeretném megérteni. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lehet nem akarni újra megpróbálni.

Bólintok, és gondolkodom, hogy mit feleljek. Hogyan magyarázhatnék el neki olyasvalamit, ami egyelőre számomra is kuszának és megfoghatatlannak tűnik?

– Én képtelen vagyok úgy felfogni, hogy „pótoljuk" Betht – válaszolom végül.

Fáj kimondani a nevét. Ha viszont nem teszem, az egész létezését tagadom el, ami még ennél is fájdalmasabb lenne. Kavarog a gyomrom.

– Nem úgy értettem, hogy pótoljuk. – Art egy könnyű vállrándítással semmisíti meg a korábban általa használt szót. Kihúzza magát. – Természetesen nem pótolhatjuk. De azt megtapasztalhatjuk, hogy milyen szülőnek lenni, amitől a halála megfosztott bennünket.

– Nem tudom.

Art a gallérját igazgatja, a kis szakadást keresgéli az anyagban. – Akkor döntsd el helyettem is.

– Na és a pénz? – ráncolom a homlokom. – Már eddig is egy halom pénzt költöttünk rá.

Art legyint. – Ugyan már, ez a legkisebb gondunk.

Ez igaz, bár még mindig nem szoktam meg, hogy Art ilyen sokat keres. Nem mintha azelőtt nyomorogtunk volna: a Loxley Benson régen is jól ment, de istenigazából szárnyalni csak ebben az évben kezdett. Valójában a Loxley Benson az egyik leggyorsabban fejlődő kisvállalkozás az Egyesült Királyságban.

– Nem is az összegre gondoltam – mondom. – Hanem arra, hogy feleslegesen öljük a pénzt valamibe, ami…

– Jézusom, Gen, ez azért nem annyira sok pénz. Csak pár ezer font. És a Tárgyalások is napról napra több munkát hoz. A múltkor beszéltem egy nővel, aki kormánykörökben is mozog, és jelezte, hogy beszélni szeretne velem Brüsszelben, hogy esetleg engem is bevonnának. Nagyon jól mennek a dolgok, Gen, ahogy előre megjósoltam. Most fogunk csak igazán robbantani.

– De… – Elhallgatok. Képtelen vagyok kimondani, amit legbelül érzek, hogy Art üzleti sikereitől totális csődtömegnek érzem magam. Nem igazság persze, hiszen keményen dolgozik mindkettőnkért, de a terhességemmel végre egyenértékű lehettem vele. Mintha végre én is hozzájárultam volna valamivel a házasságunkhoz. És amikor ecsetelni kezdi, milyen jól keres, akaratlanul is az orrom alá dörgöli, hogy ismét elmulasztottam teljesíteni hallgatólagos megállapodásunk rám eső részét.

– Muszáj akarnod, Gen. Meg tudjuk csinálni. Meg fogom találni a módját.

A szavai, a szájtartása, az egész testtartása... tökéletesen meggyőző. És tapasztalataim szerint éppolyan ellenállhatatlan.

– Te tényleg akarod, ugye?

Art megvonja a vállát. – Mi más lehetőségünk marad? Örökbefogadás?

Megrázom a fejem. Ebben az egyben legalább mindig egyetértés volt közöttünk. Ha valaha gyerekünk lesz, az csakis a saját vérünk lehet.

– Pontosan – hajol előre Art. – Tényleg szeretném, Gen. – Egy pillanatig habozik, megrándul a szája. – De csak akkor, ha te is akarod.

Egy pillanat töredékéig olyan sebezhetőnek tűnik, akár egy kisfiú, megérzem, mennyire fél, hogy talán sosem fogom feldolgozni Beth halálát, és ez lassan maga alá gyűri a szerelmünket... mert egy nap valamelyiküket muszáj lesz elengednem.

– Együtt csináljuk, Gen – suttogja. – Kérlek, próbáld megérteni.

A taxi lassít, majd megáll a Camdem High Street és a Kentish Town Road kereszteződésében lévő lámpánál. Arttal Camdenben ismerkedtünk meg egy szilveszteri bulin tizennégy évvel ezelőtt. A buliba Hennel mentem, a legjobb barátnőmmel. Art huszonhat éves volt, abban az évben indította be a vállalkozását. Egy rakás kollégájával robbantak be a buliba, abban a reményben, hogy hasznos ismeretségekre tehetnek szert. Én csak az ingyenpia és egy kis móka kedvéért mentem.

A bárpultnál találkoztunk, ahol Art egyik kollégája, Tris összefutott Hennel, akivel, mint kiderült, még az egyetemről ismerték egymást. Hen persze azonnal bemutatott Trisnek, aki meg bemutatott Artnak. Art mindenkit meghívott egy italra, amelynek nagy részét feldöntöttem a vécéről visszajövet. Art nagyon kedvesen reagált, mindjárt rendelt még egy rundot mindenkinek, pedig – ahogy később megtudtam – akkoriban még kajára is alig telt neki. Beszélgetni kezdtünk. Mesélt a Loxley Bensonról, arról, hogyan indította be egy barátjával alig pár hónappal azelőtt, hogy szeretné meglovagolni az online-kereskedés kínálta új lehetőségeket, és hogy szenvedélyesen ügyel rá, hogy a cége által támogatott befektetések etikailag kifogástalanok, társadalmilag érzékenyek és környezettudatosak legyenek.

Én az unalmas lakberendezési magazinról meséltem neki, amibe konyhákról és falfestési ötletekről írogattam, meg hogy egyszer szeretnék majd regényt is írni. Emlékszem, teljesen levett a lábamról az elszántságával. A cél érdekében minden kockázatot hajlandó volt vállalni, minden kudarcot kész volt elszenvedni. A pénznél sokkal jobban motiválta, hogy újat teremtsen.

Már akkor sejtettem, hogy megszerzi, amit akar.

Engem is beleértve.

– Gen?

Az ajkamba harapok. Kint már besötétedett, pislákolnak az utcalámpák, ahogy Kentish Town lehangoló boltokkal teli, zsúfolt főutcáján araszolunk. Ha nem engem vesz feleségül, akár már négy gyereke is lehetne. Megérdemelné. Nem foszthatom meg tőle.

– A reményről van szó – mondom. – Mindent el tudok viselni, csak a reményt nem.

Art felnevet. Tudom, hogy nem igazán érti, miről beszélek. De szeret, és ez éppen elég.

– Utánanézel a statisztikáknak? – kérdezem. – Kíváncsi vagyok, mit találsz. Aztán a többit majd meglátjuk.

Art fellelkesülve bólint, és a zsebébe nyúl. A következő pillanatban berregni kezd a telefonja, és akkor jövök rá, hogy az elmúlt órában ki volt kapcsolva. Nem is emlékszem, mikor kapcsolta ki utoljára pár percnél hosszabb időre.

Még akkor is telefonál, amikor Crouch Endre érünk, és belépünk a házba. Lilia, a szlovák takarítónő épp indul. Amikor becsukom mögötte az ajtót, észreveszem az előszobai radiátoron összegyűjtött postát. Felkapom a kupacot, és átsétálok vele a konyhába. A többi lenti helyiséget alig használjuk. Túl nagy ház ez két embernek.

Lustán végigböngészem a postát. Jött pár képeslap anyámtól Ausztráliából, ahol a legújabb pasijával nyaral. A konyhaasztalra állítom őket, a többivel pedig az újrahasznosítandó papír kupaca mellé állok, és kiválogatom a szemetet. Félreteszek két számlát és egy borítékot, amin Art egyik ügyvédjének logója szerepel. Még több szemét következik: reklámmagazinok, szórólapok... Hogy kaphatunk ennyi fölösleges papírt egyetlen nap alatt?

Art folyamatosan telefonál. Visszafogott, határozott hangja felerősödik, ahogy elhalad a konyhaajtó előtt, majd lassan ismét elhalkul. Néhány katalógust dobok a szelektív papírkupac tetejére, mire az lassan imbolyogni kezd, majd összeomlik, és szétszóródik.

– A francba! – Mire mindent összeszedek, Art visszajön.

– Gen?

– Hogy a fenébe tudunk ennyi szemetet felhalmozni? – bosszankodom.

– Előrehozták a holnapi brüsszeli megbeszélést. Siena már foglalja nekem a korábbi járatot.

– Mikor mész?

– Tízkor van a megbeszélés. Kicsivel hat után kell elindulnom, úgyhogy azt hiszem, korán lefekszem... – Art habozik, lassan felvonja a szemöldökét. Tudom, mi jár a fejében. Elmosolyodom. Réges-rég nem figyelem már, mikor ovulálok. Mindegy, legalább az este hátralevő részében nem kerül szóba a beültetés.

– Persze – felelem.

Megvacsorázunk, végignézek valami baromságot a tévében, Art közben elintéz néhány telefont, és átnéz pár táblázatot. A műsor után a tízórai híradó következik. Az első reklámblokknál Art kezét érzem a vállamon.

– Jössz lefeküdni?

Felmegyünk a hálószobába. Art a piros és narancssága csíkos szőnyegre hajigálja a ruháit, majd felhajtja a paplant. Bebújik az ágyba, és onnan vigyorog rám. Melléfekszem, hagyom, hogy megérintsen.

Be kell vallanom, nagyon imponál, hogy Art jobban kívánja a szexet velem, mint magát a szexet. Beszélgetésünk a beültetésről még most is a fejemben motoszkál, nehezen tudok ellazulni és a szeretkezésre koncentrálni. Kicsit mozgatom magam, próbálok beindulni, de egyszerűen nem megy. Art gyakorlatilag úgy bánik a szexszel, mint bármi mással – ha valamit akar, megszerzi. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy valaha is megcsalt volna. És az sem igaz, hogy nem jó az ágyban. Csak arról van szó, hogy amikor megismerkedtünk, nem sok fantáziával rendelkezett ezen a fronton, és mindent, amit most tesz, én tanítottam neki. És mindent azóta is pontosan úgy csinál, ahogy tizennégy évvel ezelőtt mutattam.

– Gen? – Art felkönyököl mellettem az ágyban, és a homlokát ráncolja. Észre sem vettem, hogy már nem simogat.

Elmosolyodom, megfogom a kezét, és visszacsúsztatom a lábam közé. Kicsit erőltetnem kell, hogy érezzek valamit. Valamelyest működik. Mindenesetre ennyi elég, Artot meggyőzi, hogy ellazultam, és finoman belém engedi magát.

Hagyom, hogy elkalandozzanak a gondolataim, melyek egy idő után a lent felhalmozódott papírkupacnál állapodnak meg. Az a rengeteg papírhulladék. Tudom, hogy valójában a temérdek leírt szó zavar, a megszámlálhatatlan magazin és könyv, amelyek a boltok polchelyeiért versengenek. És akkor az internetről még nem is beszéltünk. Régebben én is hozzáadtam a magam részét: a házasságkötésünk és a terhességem között eltelt időszakban három könyvem jelent meg. Néha úgy érzem, megfulladok a világon megjelenő írások szorításában – megfojtják a saját szavaimat, mielőtt esélyük lenne megszületni.

Art felnyög, mire finoman újra mozogni kezdek alatta, hogy lássa, én is akarom.

De nem csak a papírról van szó. Art maga a nagybetűs Etika, ragaszkodik hozzá, hogy ultrazöldek legyünk, és mindent külön tárolóban gyűjtsünk: az alumíniumot, a kartonpapírt, az üveget, az ételmaradékot, a műanyagot stb.

Néha baromi jólesne bevágni mindent egy hatalmas fekete szemeteszsákba, ahogy gyerekkoromban csináltuk. Erről eszembe jut egy gyerekkori emlék. Nagy szemeteszsákot vonszolok a hátsó kertben, a fű nedves a lábam alatt. Apám felé cibálom, aki két turnéja között kivételesen otthon van. A fű édes, friss illatot áraszt. Apu nemrég nyírta le, és most komposztálja a nyesedéket. Segíteni szeretnék, ezért vonszolom ki neki a konyhai maradékot. Jót nevet rajtam, a szemét nagy része nem rothadna el, mondja, úgyhogy azt inkább eltüzeljük. Ma is az orromban érzem a tűz illatát, az arcomat perzselő forróságot, és közben a hátamat csapkodó csípős szelet.

Art a nyakamat csókolgatja, s közben még mélyebben hatol belém. Szeretném, ha nem várna rám... ha befejezné... Úgyis rögtön elalszik utána, én meg felkelek, és iszom egy csésze teát.

Art légzése végre szaporábbá válik, mozdulatai is egyre mohóbbak. Érzem, hogy már közel jár a csúcshoz, de visszafogja magát, meg akar várni. Rámosolygok alóla, és ebből tudja, mire gondolok. Egy perc múlva kéjes nyögéssel elélvez, és egész testével rám ereszkedik. Átölelem, érzem, ahogy kicsusszan belőlem, s nedvességünk az ágyra szivárog. Imádom a sebezhetőségét, ahogy ilyenkor a mellemre hajtja a fejét.

Várok…

Art hozzám simul, elégedett sóhajt hallat, majd legurul rólam, az egyik karját hagyva csak a mellkasomon. A légzése elsimul, én meg kifejtem magam a karja alól. Ez is egyike azon dolgoknak, amelyekkel tisztában vagyok ugyan, mégsem akarok szembenézni velük: szexuális életünk egysíkúvá vált. Ennyi év után, gondolom, ez nem is olyan meglepő. De még így is sokkal jobb, mint amikor megszállottan próbáltam teherbe esni. Nyomasztó lehetett Artnak mindig előre meghatározott időben csinálni, de én is utáltam, hogy az erőlködés minden örömöt és spontaneitást kiölt a dologból. Talán nem is múlt el nyom nélkül ez az időszak. Vagy egész egyszerűen ilyen a klasszikus, házastársi szex: kiszámítható, kényelmes, biztonságos. Valójában nem is panaszkodom. Egyszer majd rendesen beszélek vele erről. És ő majd meghallgat, mert tudom, hogy meg fog. És javítani akar majd rajta. És javítani is fog. Nem tudok róla, hogy Art bármiben is kudarcot vallott volna.

Art földre dobott nadrágja zsebében megszólal az iPhone. Felriad, és hangos sóhaj kíséretében a telefonért nyúl.

Beszélni kezd, én pedig felkelek és lemegyek a földszintre.

Felébredek. Üres mellettem az ágy. Art már úton van a Heathrow-ra. A nedves törülközőjét megint a párnára dobta. Mérgemben a földre hajítom.

Fél órával később felöltözve kenem a vajat és a Marmite-ot a pirítósomra. Enyém az egész nap. A szokásos szerda reggeli órám elmarad, találkozót pedig nem beszéltem meg mára senkivel. Még Hennel sem megyünk kávézni. Mégis az az érzésem, hogy volna valami dolgom.

Írhatnál, duruzsolja egy hang a fülemben.

Nem figyelek rá.

Csengetnek. Lustán az ajtóhoz megyek. Nem várok senkit. Biztos a postás az. De akkor se lehet elég óvatos az ember. Beakasztom az ajtóláncot, résre nyitom az ajtót és kikukucskálok.

Egy nő áll ott. Középkorú, fekete, terebélyes asszonyság.

Feltételezem, hogy Jehova Tanúja, és felkészülök a szövegére.

– Geniver Loxley? – Lágy hangján enyhe midlandsi akcentus érződik.

Megrökönyödve meredek rá. – Honnan tudja a nevem?

A nő zavarba jön. Nem tartom valószínűnek, hogy egy Jehova Tanúja ilyen információval rendelkezzen, úgyhogy csak arra tudok gondolni, hogy e-mail cím alapján talált rám, és el akar adni valamit. Ránézésre azonban hiányzik belőle a házaló ügynökök minden rámenőssége. Sőt, ahogy jobban megnézem, meglehetősen idegesnek tűnik. Olcsó, műszálas ruhát visel, hónaljánál hatalmas izzadságfolt.

– Én... öö... – hebegi.

Várok, a szívem egyre gyorsabban ver. Arttal baleset történt? Vagy mással, akit ismerek? Az ajtó még mindig láncon van. Kiakasztom, és kitárom az ajtót. A nő összeszorított szájjal áll előttem. A szeméből félelem és szégyen árad.

– Miről van szó? – kérdezem.

– A... – mély lélegzetet vesz – a kisbabájáról.

Csak bámulok rá. – Hogy érti ezt?

Habozik. – A gyereke él. – A nő sötét szeme szinte átfúrja a testem. – A kisbabája, Beth, életben van.

MÁSODIK FEJEZET

Állok az ajtóban, meghűl bennem a vér. Még mindig az ajtóláncot fogom. Olyan erővel szorítom a hideg fémet, hogy belefájdul az ujjam.

– Micsoda? – kérdem. Elzúg egy autó a ház előtt. A távolban egy férfi kiabál. Az élet valahol máshol zajlik. Itt minden kifordult a helyéből. – Mit mondott?

– Ó, istenem. – Mindkét kezét a szájához kapja. Termetéhez képest meglepően finom keze van. – Ó, Mrs. Loxley, bejöhetnék, kérem?

Megdermedek, veszélyt szimatolok.

Akármit akar