Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Bennem megbízhatsz
Bennem megbízhatsz
Bennem megbízhatsz
Ebook467 pages6 hours

Bennem megbízhatsz

Rating: 5 out of 5 stars

5/5

()

Read preview

About this ebook

A Mióta meghaltál szerzőjének új pszichológiai thrillere.
Egy csendes, szürke szombat délelőttön Livy holtan találja legjobb barátnőjét, Juliát, akihez a gyermekeivel együtt látogatóba érkezett. 
Jóllehet az összes bizonyíték öngyilkosságra utal, Livy képtelen elfogadni a hivatalos döntést, az emlékeiben élő Julia ugyanis harsány volt, szókimondó, élveteg, polgárpukkasztó és életigenlő, egyáltalán nem depressziós. Néhány gyanús körülmény miatt Livy kutakodni kezd, és váratlanul azzal a döbbenetes lehetőséggel szembesül, hogy Juliát ugyanaz a személy gyilkolta meg, aki tizennyolc évvel korábban Livy húgával is végzett. Miközben kétségbeesetten küzd, hogy megértse a múltbéli tragédiákat és összetartsa roskadozó házasságát, Livy a gyilkos nyomába ered, akiről gyanítja, hogy közeli kapcsolatban áll ővele és a családjával. De ha ez igaz, megbízhat-e még bárkiben? Például Julia eltitkolt szerelmében. Vagy akár saját szeretett férjében, aki talán többször is megcsalta, mint ahányat bevallott. Amikor pedig végül hajmeresztő, képtelen döntés elé állítják, azt is végig kell gondolnia: elég erős-e ahhoz, hogy önmagában megbízzon.

LanguageMagyar
Release dateApr 19, 2016
ISBN9789634053149
Bennem megbízhatsz

Related to Bennem megbízhatsz

Related ebooks

Related categories

Reviews for Bennem megbízhatsz

Rating: 5 out of 5 stars
5/5

1 rating0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Bennem megbízhatsz - Sophie McKenzie

    Rogernek, Danának és Alexnek, sok szeretettel.

    Képtelen döntést kell meghoznom. Hogyan határozhatnám el magamat mégis? Visszagondolok az elmúlt hetekre, mindarra, ami történt, és aminek az eredményeként most itt állok. De nem számít. Most már semmi sem számít az egészből.

    Csak ez a döntés. Ez a képtelen döntés.

    EGY HÓNAPPAL KORÁBBAN…

    ELSŐ FEJEZET

    Éppen kiszállok a kocsiból, amikor befut az SMS. Annyira feszült vagyok az előttem álló estétől, hogy alig jut el a tudatomig a mobiltelefonom csipogása. Exeter a lenyugvó nap lágy ragyogásában fürdik, a katedrális tornyai anyagtalanul merednek a rózsaszínű és narancssárga égre. Meleg a levegő, én mégis megborzongok, a szívem hangosan zakatol a mellkasomban. Will aggodalmasan rám pillant. Csak nem a bébiszitter akar valamit?, fut át az agyamon, miközben előveszem a készüléket a kézitáskámból.

    De a kijelzőn Julia neve jelenik meg.

    Egy pillanatra melegség tölt el. Bármit írt is legjobb barátnőm, nyilván valamiféle támogatás lesz a tőle megszokott lelkes, szókimondó stílusban.

    Az üzenet azonban rövid és szenvtelen.

    Beszélni akarok veled, hívj fel, légy szíves.

    Tudom, hogy túlérzékenység részemről, mégis megsértődöm. Julia tudja, mennyire rettegek ettől az estétől. Tudja, hogy mivel kell szembenéznem. Illetve, hogy kivel. És az üzenet mégis kizárólag róla szól. Bár ezen nem kellene meglepődnöm. Julia világéletében egoista volt kissé. Viszont az még tőle is furcsa, hogy megfeledkezett a ma esti programomról. Bezárom az üzenetet. Se időm, se kedvem, hogy most azonnal válaszoljak rá.

    Will a vállam köré fonja a karját, és átvágunk az úttesten Leo és Martha házához. Az új építésű ház, amelyben alig néhány hónapja laknak, légies, fehér kocka, modernsége élesen elüt a kétoldalt sorakozó hagyományos téglaépületek stílusától.

    – Lenyűgöző, nem? – jegyzi meg Will.

    Feszült a hangja. Amikor rápillantok, látom, hogy ő is ideges: erről árulkodnak feszes izmai az állkapcsán és a szeme körül. Nagyszerű. Örülök, hogy ő sem teljesen nyugodt. El is várok tőle némi cidrizést.

    A ház tényleg elképesztő. A legutolsó szeglete is Will főnökének, Leo Harburynek a becsvágyáról tanúskodik. Ahogy közelebb érünk, feltárul az ajtó. Pezsgőspoharakkal megrakott tálcát tartó, szmokingos fiatal férfi terem előttünk. Rámosolygok, ő pedig visszamosolyog.

    – Will és Livy Jackson – közli Will.

    – Fáradjanak be, kérem. – A fiatal férfi hátralép az ajtóból, hogy bemehessünk. – Leót és Marthát arra találják. – Az előtér bal oldalán lévő ajtó felé mutat. – Mosdó és ruhatár jobb kéz felől.

    Követem Willt a bal oldali ajtó felé. A cipőm sarka hangosan kopog az előtér mintás járólapján. A dekoráció stílusos, de egyszerű. Amennyiben maga az épület, a formájában megnyilvánuló kivagyisággal, Leo Harbury rámenős karakterét tükrözi, akkor idebent a fehér falak és az ízléses bútorok viszont a felesége ezt ellensúlyozni igyekvő visszafogottságának a tanúságtételei. Megpillantom magamat az aranykeretes fali tükörben. Ma voltam szépségszalonban, de ahogy így elnézem, inkább tegnap kellett volna elmennem – apródfrizurában viselt, gondosan tincsesre szárított világosbarna hajam túlságosan „frissen fodrászolt"-nak hat.

    Jó, hogy nem akasztok mindjárt táblát a nyakamba: „remélem, kedvező benyomást keltek". A Juliát idéző szarkazmus önkéntelen mosolyt csal az arcomra, és oldalvást fordulok, hogy a koktélruhámat is szemügyre vegyem a tükörben. Csinos kis darab, de lerí róla, hogy konfekcióáru. Normális körülmények között nem tépelődnék ilyesmin. Leo és Martha Harbury nem sznobok, és jóllehet Martha nyilván kicsípi magát, és valami márkás ruhakölteményben pompázik majd, nem fogja elmulasztani megjegyezni, hogy milyen csinos vagyok. Szedd össze magad, figyelmeztet egy belső hang. Késő azon aggodalmaskodni, hogy mi van rajtam.

    Will az ajkát harapdálva fürkészi az arcomat. Őszülő halántékával is fiatalnak tűnik – fiatalabbnak, mint én, holott valójában két évvel idősebb nálam –, fiatalnak és szexinek a sötét öltönyében. Ujjaim a platina nyakláncot babrálják, amit tavaly kaptam tőle a tizenharmadik házassági évfordulónkra. Szinte égeti a bőrömet, pedig az előtérben hűvös és mozdulatlan a levegő.

    A bal oldali ajtóhoz lépünk. Az összejövetel lármája kiszüremlik az előtérbe: a beszélgetések duruzsoló egyvelege, a háttérben szóló hegedűmuzsika emelkedő-aláhulló futamai, a pohárcsilingelés.

    – Jól vagy, Liv? – kérdezi Will.

    Rábólintok, de mindketten tudjuk, hogy ez hazugság. Will megfogja a kezemet, én viszont elhúzom tőle, ami valószínűleg igazságtalanság részemről. Will szörnyen érzi magát, hogy ilyen körülmények között kellett megjelennünk az összejövetelen. De attól még ugyanúgy az ő hibája az egész.

    – Ne haragudj – szólal meg, de feltartott kézzel beléfojtom a szót. Ma este végképp nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésére. Hat éve hallgatom a mentségeit. De egyik sem forgatta vissza az idő kerekét. És egyik sem szüntette meg a fájdalmat.

    És egyik se ment fel a kínos kötelesség alól, hogy perceken belül találkoznom kelljen Catrinával.

    – Mit mondtál, hányan leszünk? – szólalok meg. Feszültnek hallom a hangomat.

    – Húszegynéhányan, azt hiszem. – Grimaszol. – Nyilván Paul és Becky, a kollégák az irodából, plusz néhány kuncsaft, az ügynökök, akikkel Svájcban és Németországban együttműködünk, esetleg néhányan az Államokból… – Elhalkul a hangja.

    Catrina kimondatlan neve betölti a kettőnk közötti űrt. Végighúzom nyirkos tenyeremet a koktélruhámon. Leo és Martha évente megrendezik barátaik és munkatársaik számára ezt a „családias hangulatú vacsorát, de az új házukban most járunk először. A „családias hangulat persze szándékos alulfogalmazás, amely semmit nem árul el az esemény színvonaláról és kötelezően betartandó illemszabályairól. Leo rátermett üzletember, harminc évvel ezelőtt útjára indított média- és marketingvállalkozásának felfutása igazi sikertörténet.

    – Mehet? – Will az ajtó kilincséért nyúl.

    Megcsörren a telefonom. Nagy nehezen előkotrom a kézitáskámból. Julia neve jelenik meg a kijelzőn.

    – Ki az? – kérdezi Will.

    – Csak Julia. – Kinyomom a hívást, aztán a készüléket is kikapcsolom. Ha valami gond adódna otthon, a bébiszitter felhívhatja Willt. Nincs idegem Juliához. Most semmiképpen. Nem forog rendesen az agyam.

    Willre sandítok. Halálra váltnak látom, a keze még mindig az ajtógombon. Belém nyilall a féltékenység, miközben eltűnődöm, vajon milyen érzés számára viszontlátni Catrinát.

    Csak rövid ideig dolgoztak együtt, aztán a nő Párizsba került, ahol Leo franciaországi érdekeltségét irányítja. Próbálom felidézni az arcát a Harbury Media internetes honlapján látott fénykép alapján: turcsi orrú szőkeség, finoman metszett vonások, tökéletes smink és igéző mosoly. Vagy a mosolyt csak én képzeltem az arcára?

    – Liv? – Will rám néz. Az ajtón túli helyiségben valaki hangosan felkacag. – Annyira sajnálom ezt az egészet – suttogja Will.

    Anélkül, hogy a szemébe néznék, biccentek. A legszívesebben feléje fordulnék, és kiabálva közölném vele, hogy a sajnálkozásával nem vagyok kisegítve. Nem adja meg azt a lelki békét, azt a félelemnélküliséget, amire vágyom. Mindazt, amitől hat évvel ezelőtt Catrina és ő a hónapokon át tartó titkos délutáni találkáikkal megfosztottak. Will odáig volt azért a nőért. Soha nem ismerte el, hogy szerelmes volt belé, de láttam a rögeszmés vágyakozást a tekintetében. És annak idején leplezetlen, nyers indulattal gyűlöltem a vetélytársamat, amiért belegázolt a házasságomba, amiért veszélybe sodorta a családom életét, amiért miatta attól kellett félnem, hogy szálaira feslik a gyermekeink világát jelentő szőttes. Soha életemben nem gyűlöltem még így senkit. Jó, esetleg még egyvalakit.

    Will odahajol hozzám, megpuszilja az arcomat. – Gyönyörű vagy.

    Ingerülten megrázom a fejemet. Nem mintha azt gondolnám, hogy készakarva hazudik, de közel tizennégy évnyi házasság után az emberek nem igazán látják többé egymást, úgyhogy önkéntelenül felötlik bennem, hogy Will valójában bűnbánóan túlkompenzál, kedveskedni próbál csak. De akármivel próbálkozik is, elkésett. A hízelgés egyikünket sem segíti át a ma estén.

    – De tényleg – bizonygatja Will, és félresimít az arcomból egy kósza hajtincset. – Gyerünk.

    Biccent, újra a kilincsgombért nyúl, és kinyitja az ajtót. A küszöbön túli helyiség tele van emberekkel, de így is meg tudom állapítani, hogy ugyanolyan szemet gyönyörködtető műgonddal rendezték be, mint a ház többi részét: bőrkanapé, extravagáns asztalkák, krémszínű függönyök, a falakon itt-ott egy-egy modern képzőművészeti alkotás. Will végig fogja a kezemet, miközben körbesétálunk a helyiségben. Csupa szem vagyok, a tekintetem mindenhol Catrinát keresi.

    A szoba zsúfolásig megtelt emberekkel, egyértelműen többen vagyunk a Will által kilátásba helyezett húszegynéhánynál. Megpillantom Leót: az ablaknál tart kiselőadást. Aztán a beszédet abba sem hagyva, jellegzetes, hetyke lépteivel a bárpultként szolgáló asztalkához masírozik. Körbepillantok a helyiségben. Szőkeségeknek, legalábbis ötven alatt, nyomuk sincs.

    Felvont szemöldökkel Willre pillantok. A fejét rázza. Megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Catrina nincs itt. Egyelőre.

    Középkorú házaspár álldogál a közelben, mosolygó arccal felénk indulnak. Nagyjából olyan korúak lehetnek, mint Leo és Martha, a hatvanas éveik elején.

    – Kit látnak szemeim… Will! Legutóbb azon a konferencián futottunk össze, Baselben, nem igaz? – A férfinak texasi akcentusa van. Energikusan kezet ráz Will-lel, aztán felém fordul, hogy bemutassa a feleségét.

    Amikor Will is bemutat engem, az asszony kedvesen rám mosolyog. Nagyestélyit visel, a rózsaszínű selyem puha fodrokban omlik a padlóra. Végignézek a koktélruhámon: térdig érő, fekete burok, csipke rátéttel. Képtelen vagyok eldönteni, hogy azért nem áll jól, mert fiatalos-e hozzám, vagy mert egybeszabott. Zack születése óta elég szépen felszedtem magamra.

    Will és a texasi házaspár közben elmélyült társalgásba kezdenek. Újabb szmokingos fiatalember érkezik italokkal megrakott tálcával. Elveszek egy pohár fehérbort. A bor száraz és bársonyosan sima, határozott köszméte utóízzel. Körülöttem tovább folyik a szó. Mosolyogva bólogatok, bár eszem ágában sincs odafigyelni. Csak Catrinára tudok gondolni. Fiatalabb nálam, és amennyire tudom, nincsenek gyerekei. Biztosra veszem, hogy szexi és nádszálkarcsú – ráadásul sikeres abban, amit csinál. Most már lassan hat éve Párizsban dolgozik, és még mindig minden idők legfiatalabb igazgatója a Harbury Mediánál. Amikor ezt néhány nappal ezelőtt elmondtam Juliának, a szemét forgatta szörnyülködésében.

    – Akkor kapaszkodhatsz, Liv – mondta végül. – Leg-rosszabb esetben teljes francia ruhatára van, olyan sminkkészlete, hogy az életedet odaadnád érte, és úgy kényezteti a férfiakat, mint egy párizsi örömlány.

    Ha már így eszembe jutott Julia, arra gondolok, mi volna, ha kimenteném magam, eltűnnék a mosdóban, és mégiscsak visszahívnám – már az sem érdekel, hogy esetleg tényleg kissé önzőn viselkedett ma este, beszélnem kell a legjobb barátnőmmel, és kész –, de mielőtt megmukkanhatnék, odalép hozzánk Martha és Leo.

    Leo sugárzó arccal szorongatja Will kezét, aztán megdöngeti a hátát. – Örülök, hogy néhanapján uraságodat is látni! – affektálja azzal a megjátszott előkelősködő kiejtéssel, amit a nyilvánosság előtt gyakran hallani tőle. Bár Martha és Will váltig állítják, hogy magánemberként Leo sokkal kevésbé határozott, mint amilyennek társaságban mutatja magát, engem valahogy mindig sikerül elbizonytalanítania.

    Van valami lehengerlő a jelenlétében, valami idegtépő az átható tekintetében. – Belerázódtál már az új munkakörödbe?

    Leo nemrégiben a helyettes ügyvezető igazgatói munkakört is a stratégiai igazgató Willnek osztotta ki, erre vonatkozik a kérdése. Az új pozíció Will rátermettségének és áldozatos munkájának elismerése, némileg több pénz és rengeteg plusz idegfeszültség jár vele.

    – Ó, igen, teljesen, köszönöm – feleli Will enyhén elpirulva.

    Leo rám kacsint, aztán egy pillanatra elkószál – a dekoltázsomra siklik – a tekintete. Hirtelen kényelmetlenül érzem magam a bőrömben. Nem mintha azt hinném, hogy Leo rám akar hajtani, hiszen még csak flörtölni se flörtölt velem soha. De van a személyiségében valami nyugtalanító – sosem tudni, hogy pontosan mit forgat a fejében.

    – Livy drágám… – Martha megölel, puha kis csókot nyom az arcomra. – Imádnivalóan nézel ki. A gyerekek hogy vannak?

    A szívélyes fogadtatás hálás mosolyt csal az arcomra, és máris kimegy a fejemből, hogy azt terveztem: visszahívom Juliát. Martha soha ki nem hagyná, hogy Hannah és Zack felől érdeklődjön. Ő maga gyermektelen, és derűsen mosolyogva azt szokta mondani, ha volna lánya, azt szeretné, hogy olyan legyen, mint én.

    – A gyerekek megvannak – felelem. – Hannah-ban tombolnak a hormonok, de Zack még mindig az én kicsi Zackem. Jut eszembe, gyönyörű az új házatok.

    – Örülök, hogy tetszik – mondja Martha. A homlokát ráncolja. – Kizárt, hogy Hannah már ilyen nagy legyen… – hitetlenkedik.

    – Pedig de. Októberben tölti a tizenhármat. – Will zsebéből előhalászom a mobiltelefonját, és megmutatom Marthának a háttérképet: Hannah és Zack, rövidnadrágban és pólóban, napbarnítottan; a húsvéti szünetben Spanyolországban üdültünk, akkor készült. Miközben Martha nagymamákat megszégyenítő elfogultsággal áradozik a gyerekekről, Paul és Becky lépnek oda hozzánk.

    Nemcsak azért jó látni őket, mert időtlen idők óta nem futottunk össze egymással, hanem azért is, mert olyan régi keletű kapcsolat a miénk. Paul és én már történelem szakos egyetemistákként találkoztunk annak idején, de igazán közeli barátok csak akkor lettünk, amikor egyetem után Paul állást kapott a Harbury Mediánál, és bemutatta nekem Willt, aki már ott dolgozott. Nem sokkal később Paul megismerkedett Beckyvel, és ezt követően sokat voltunk együtt négyesben.

    – Zack annyira cuki – áradozik Becky. – Egyszerűen imádnivaló.

    Elmosolyodom, de leküzdöm a kísértést, és nem hozakodom elő semmilyen családi anekdotával. Paulnak és Beckynek nincs gyereke, és pontosan tudom, hogy Marthával ellentétben, aki őszinte gyönyörűségét leli gyermekeimben, az ő érdeklődésük ennél mélyebbre nem terjed. Mintegy megfigyelésemet igazolandó, Becky elfordul a telefontól és a gyerekeimet megörökítő háttérképtől, és súg valamit Paul fülébe.

    Végigfuttatom rajtuk a tekintetemet. Mindketten méltóságteljesen korosodnak: Paul teljesen karcsú és nyalka a hátrazselézett hajával, és Becky is kifejezetten mutatós kék koktélruhájában. Pault ezer éve ismerem, ezért gyakran elfelejtem, hogy ő Leo fia – Leo tiltott társalgási témának számító első házasságából. Fura lehet a saját apádnál dolgozni, de Paul nem tűnik boldogtalannak.

    Visszaadom Willnek a telefonját. A következő pillanatban Leo odébb tereli, hogy váltsanak néhány szót Werner Heinével, a cég német ügyfelével.

    Összenézünk Marthával. Beletörődő a mosolya. – Mindig csak a munka, nem igaz?

    Szomorkásan visszamosolygok rá. Paul és Becky egymással csevegnek, nem figyelnek ránk. Martha közelebb húzódik hozzám, egészen halkra fogja a hangját.

    – Annyira sajnálom ezt a Catrina-históriát – suttogja. – Leo automatikusan meghívta, nem gondolkodott, utána meg már késő volt. Csak néhány napja szereztem tudomást róla. – Méltatlankodva forgatja a szemét. – Férfiak, de tényleg.

    Lángoló arccal bólintok. Tehát tudja. Soha nem beszéltem neki Will és Catrina viszonyáról – és Juliát leszámítva másnak se –, és tudom, hogy Martha csak szokásos, kedves önmaga, mégis nehéz nem megaláztatásként megélni a dolgot.

    Martha bátorítón megszorítja a vállamat, láthatóan együtt érez velem.

    Szorongva körbepillantok a helyiségben. A jelenlévők nagy része Leo irodájában dolgozik, Leóval és Will-lel. Közülük vajon hányan tudják? Will biztosított afelől, hogy a munkahelyén soha senkinek nem beszélt a félrelépéséről. Ha jól sejtem, ostobaság volt feltételeznem, hogy senki nem is vett észre semmit. Vagy hogy nem röppent fel a pletyka.

    – Imádom, hogy mit műveltél ezzel a szobával – csacsogja Becky Marthának, aki még egyszer megszorítja a vállamat, aztán visszavált háziasszony üzemmódba.

    Miközben Martha és Becky részletesen kitárgyalják a Farrow & Ball színválasztékát, Paulra téved a tekintetem. Hosszú, keskeny arcán nyoma sincs apja szögletes, húsos vonásainak, kivéve talán a száj környékét.

    – Hogy vagy, Livy? – kérdezi.

    – Remekül – füllentem.

    – Jól hallottam, tényleg azt mondtad, Hannah kezd morcos tinédzserként viselkedni?

    Az érdeklődésétől felbátorodva előadom neki legújabb kis történetemet: Hannah gyantáztatni akarja a lábát, pedig még nem is menstruál. Ez utóbbi információ láthatóan zavarba hozza Pault, titokban meg is rovom magamat érte. Paul világéletében finnyás volt kissé. Amikor Hannah születése után először jártunk náluk látogatóban, emlékszem, igen udvariasan, de megingathatatlanul ragaszkodott hozzá, hogy Hannah pelenkája egyenesen a kinti szemetesbe kerüljön. Kérése természetesen méltányolható volt, valami módon mégis a négyünk között meglévő baráti szálak lazulását jelezte. Az egymásnál tett látogatások száma az utóbbi években erősen megcsappant, de néhány havonta továbbra is összejövünk egy-egy vacsorára vagy poharazgatásra Exeter valamelyik éttermében.

    Miközben Paul arról mesél, hogy nyáron fel akarják újítani a házukat – egy zegzugos Viktória korabeli palotában laknak Topshamben –, Becky is újra bekapcsolódik a társalgásba.

    Becky matematikát tanít a helyi magániskolában, egyébként pedig apró termetű és feltűnően csinos teremtés, míves kontyban viselt, fekete hajkoronával, és a férjééhez hasonlóan mély tüzű szempárral. Paul természetesen a Harbury Mediánál dolgozik, bár Willnél egy lépcsőfokkal lejjebb helyezkedik el a ranglétrán – ügyfélkapcsolati igazgató, de külön munkakörként a digitális marketing is hozzá tartozik. Paul elbűvölően műveli az öniróniát, még éppen nem esik az álszerénység csapdájába, de ragaszkodik hozzá, hogy munkája, bár nem kihívások nélkül való, unalmas és szellemtelen, és hogy a felesége az ész a családban.

    – Ráadásul elbűvölően szép is – mondja, és gyönyörködve Beckyre függeszti a tekintetét. Becky elpirul, és csókot nyom férje arcára. Körbepillantok, ösztönösen Willt keresem a tekintetemmel. Jóllehet Paul és Becky ugyanabban az évben házasodtak össze, mint Will és én, a mai napig felhőtlenül boldognak tűnnek, a mi kapcsolatunk viszont már hét év után válságba került Will hűtlensége miatt. Bár azóta is eltelt majdnem ugyanannyi idő, a második rész keményebb volt. Jelen pillanatban nehéz nem irigykednem egy ilyen pár láttán, akik szemlátomást rendületlenül szerelmesek egymásba.

    Megkérdezem Beckyt, várja-e a tanév végét (két hét van még hátra), illetve a tervezett házfelújítást.

    – Úristen, nagyon – mondja. – De leginkább azért, mert szeptemberig átengedjük a terepet az építési vállalkozónak, és kiköltözünk a házból.

    – És hol fogtok lakni?

    A helyiség túlsó végébe rebben a tekintetem, ahol Will néhány kollégájával cseveg. Nem ismerem az összes nőt a kis társaságban, mégis biztosra veszem, hogy Catrina nincs köztük. Becky a szülei házáról áradozik, Spanyolországban, az évzáró utáni napon ugyanis hozzájuk költözik.

    – Persze nagyon hiányzik majd Paul – mondja, és gyengéden rámosolyog.

    – Te is nekem. – Paul felém fordul, grimaszol. – A munka miatt nem tudok csatlakozni Beckyhez…

    – Több mint egy hónapig. – Becky újabb csókot nyom az arcára. – Édes szívem…

    Némán bámulom őket, és az irigységgel hadakozom, amely fesztelenül bensőséges viselkedésük láttán tölt el. Will és én a kapcsolatunk fénykorában sem voltunk az a típusú szerelmespár, akik fél szavakból megértik egymást.

    – És hol laksz majd, amíg Becky után nem repülsz Spanyolországba? – szegezem Paulnak a kérdést.

    – Anyám egyik ingatlanában – magyarázza Paul. – Több háza is van a környéken.

    Bólintok. Paul anyjáról alig tudok valamit. Paul még tinédzserként csúnyán összeveszett vele – és a nevelőapjával, akit amúgy is gyűlölt. Tudom, hogy tartják a kapcsolatot, de Paul nyilvánvalóan még most sem áll közel az anyjához. Se Leo, se Martha nem szokták szóba hozni az asszonyt, de azt tudom, hogy Leo első házassága még Paul kiskorában véget ért, jóval azelőtt, hogy Martha és ő megismerkedtek egymással.

    Paulon sosem látszott, hogy megkeseredett volna a válás miatt, sőt fanyar mosollyal az arcán állította, hogy Leo helyében ő is otthagyta volna az anyját.

    Néhány percig tovább beszélgetünk az italunkat kortyolgatva. Aztán Leo és Martha cicája, Hópehely – kék szemű, gyönyörű fehér perzsa – sétál át a helyiségen, elismerő tekinteteket vonva magára.

    Odajön Will, és lelkes beszélgetésbe kezd Paullal a motorkerékpárokról; annak idején ebből a közös szenvedélyükből sarjadt a barátságuk. A jelek szerint Paul nemrégiben egy új Ducatit vásárolt. Will szeme elkerekedik, amikor Paul közli vele a típus pontos megnevezését. Tudom, hogy ő is szeretne magának egy motorkerékpárt. Will nem sokkal Hannah megszületése után adott túl utolsó motorkerékpárján, hogy új autót vehessünk, úgyhogy saját motorozós korszakát réges-rég maga mögött hagyta.

    Becky még mindig Spanyolországról beszél – pontosabban Andalúziáról –, és a gyalogtúrákról, amiket Paul és ő a legutóbb csináltak. Mostanra rögzült a mosoly az arcomon. Nem csak a házastársi összhang netovábbja miatt, minek kényszerű tanúja vagyok – az is zavar, hogy minden eddiginél jobban tudatában vagyok: Catrina most már tényleg bármikor megérkezhet.

    Vagy már meg is érkezett.

    Amikor Martha valamivel később bejelenti, hogy ellenőriznie kell az ételeket, és diszkréten távozik a konyha irányába, Becky is vele tart. Paul és Will még mindig a motorokról beszélgetnek, úgyhogy körbepillantok a helyiségben. Ez maga a pokol. Üres a poharam. Túlságosan gyorsan magamba döntöttem a tartalmát. Megjelenik a pincér, a tálcáján bor és pezsgő. Találomra elveszek egy poharat, és az arcomhoz érintem hűvös és nyirkos felületét, éppen amikor Leo odasétál hozzánk.

    – Szia, apa. – Paul elismerően megpaskolja az apja vállát. – Jó a buli, az ügyfelek imádják.

    Leo kis mosollyal nyugtázza a dicséretet. Észreveszem – nem először –, hogy Will összébb húzza magát a főnöke jelenlétében, mintha így akarná jelét adni a tiszteletének. Kíváncsi volnék, vajon Leo kiszúrta-e már.

    Eltelik még néhány perc. Újabb vendégek érkeznek. Észreveszem, hogy minduntalan az ajtóra téved a szemem, feszülten figyelek és várakozom.

    Leo elkapja a tekintetem, a karomra teszi a kezét. Magában a mozdulatban semmi illetlen nincs, de a keze valahogy túlságosan súlyosnak érződik a bőrömön.

    – Igazán nagyra értékeljük, hogy itt vagy, Livy – mondja, tőle szokatlanul gyengéd hangon.

    Érzem, hogy elpirulok. Leo is tud Catrináról. Körbepillantok. Paul engem figyel, közben Willt hallgatja, aki a tegnap látott klasszikus nagymotorról áradozik neki. Paul is tudja? És Becky? Néhány gyomorszorító pillanatig azon tűnődöm, mennyit tudhatnak. Catrina az irodában dolgozott egy darabig. Lehet, hogy az összes férfikollégája szívesen összeszűrte volna vele a levet. Will valószínűleg a legnagyobb mázlistának érezte magát a cégnél, amikor Catrina és ő egymásra néztek a fénymásoló fölött, vagy ahogy az egész förtelmes üzelmük kezdetét vette.

    Még mindig a karomon van Leo keze. Finoman odébb húzódom, akkor végre elenged. Ahogy odafordul Paulhoz, lehunyt szemmel felidézem magamban az őrjítő aggodalom és találgatás napjait. Hogyan kezdődött? Hányszor voltak együtt? Jó volt a szex? Mikor és hol és hogyan hazudott nekem Will? És a kicsikart beismerő vallomás utáni veszekedéseket átitató rémület, Will rémülete, hogy el fogom hagyni. Váltig állította, hogy csak egy őrült pillanat volt az egész – hát igen, két teljes hónapig tartó pillanat. Hogy én vagyok az élete szerelme. Hogy számára az otthonunk, a gyermekeink és a közös életünk a minden.

    Megbocsátottam neki, és próbáltam felejteni. De Will hűtlenségének emléke hat év elteltével is ugyanolyan erővel mállasztja a bizalmamat – mintha sav volna vagy alattomos rozsda. A helyzet iróniája: fiatalabb fejjel, mielőtt a dolog megtörtént, úgy képzeltem, a megcsalatás nukleáris robbanásként vetné szét, semmisítené meg a házasságomat. A valódi hatás ezzel szemben sokkal inkább egy szögekkel teli pokolgépére hasonlított: repeszek és fémforgácsok maradtak vissza váratlan helyeken. Nem annyira megsemmisülés, mint inkább fokozatos leépülés – de hatásában valószínűleg ugyanolyan végzetes.

    Kinyitom a szememet. Paul és Leo mindketten az ajtót bűvölik. És most egyszerre visszarebben rám a tekintetük. Az ajtó felé pillantok magam is. Úristen. Ő az. Alacsonyabb, és telt idomúbb, mint vártam, testhez tapadó kék ruhában. Nyílt tekintetű, mosolygós az arca, de inkább vonzó, mint szép. Gyönyörűnek biztos nem nevezném. Meredten nézem. Olyan régóta élt káprázatos fehérnemű-modellként a képzeletemben, hogy nehéz elfogadnom valóságként az előttem álló hétköznapi külsejű lányt. Fiatalnak fiatal, az biztos. A bőre ránctalan és hamvas, a szeme csillog.

    Ráébredek, hogy még mindig őt bámulom, elfordítom a tekintetemet. Will finoman megszorítja a derekamat. Itt vagyok.

    Nem nézek a szemébe. Képtelen vagyok. Felhevültnek és pőrének érzem magam. A legszívesebben nem is volnék ott. Bárhol másutt szívesebben volnék. Mesét olvasnék Zacknek otthon, vagy hallgatnám, amint Hannah egymilliomodjára is elmondja, hogy az osztályban rajta kívül már mindenkinek iPhone-ja van.

    Most Will beszél, Leónak mond valamit a munkával kapcsolatban. Lesütöm a szememet, és ahogy a csodálatos parkettára siklik a tekintetem, észreveszem, hogy a jobb nagylábujjam körmén lepattant a lakk. Aztán érzem, hogy Will egész testében megmerevedik mellettem. Ösztönösen tudom, hogy ez mit jelent: Catrina odalépett hozzánk. Felpillantok. Megdermedek. Ott áll előttünk, a kék ruha ráfeszül az idomaira, csepp formájú, elegáns fülbevalója szikrázik a lámpafényben. Kezet nyújt Willnek, aki kénytelen elengedni a derekamat, hogy üdvözölje. Catrina pontosan olyan jól öltözött és ápolt, ahogy Julia megjósolta, de a párizsias hetykeség egyértelműen hiányzik az arcáról.

    – Nahát, Will, magát is látni? – mondja mosolyogva, yorkshire-i akcentussal. Meg vagyok hökkenve. Nem számítottam a keresetlenül barátságos viselkedésnek és a kifinomult nőiességnek erre a különös elegyére.

    – Maga pedig Laura, igaz? – fordul felém.

    – Livy.

    Farkasszemet nézünk egymással. Érzem, ahogy átsugárzik rám a mellettem álló Will feszültsége.

    – Ó, kérem, ne haragudjon. – Catrina fiatal, de az orra lehetne formásabb is, és túl távol ülnek egymástól a szemei. Van valami vonzó sebezhetőség a viselkedésében, viszont legalább nem az a végzet asszonya, akitől tartottam. De azt biztosra veszem, hogy a névtévesztés nem volt véletlen. Vagyis tervei vannak. Még mindig tervei vannak. Szorongva Willre pillantok. Van-e benne fogadókészség Catrina tervei iránt?

    Figyelem, ahogy Catrinával cseveg, próbálom olvasni a testbeszédüket. Will visszafogott és suta. A nőnek szól a feszengése, vagy csak a kínos helyzetnek? Catrina kifelé összefogottságot mutat, de boldogtalan szeme elárulja. Will keze közben visszakerült a derekamra, nyirkos bőrömhöz nyomja a ruhámat.

    – Most pedig, ha megbocsát… – mondja Will. – Még rengeteg embernek szeretném bemutatni a feleségemet.

    Miközben odébb kormányoz, a szemem sarkából látom, hogy Catrina kényszeredett mosollyal az arcán néz utánunk.

    – Livy. – Will egészen rám hajol, miközben áthaladunk a helyiségen. – Jól vagy?

    Nem szólok semmit. Próbálom megemészteni a tényt, hogy Catrinának még mindig tervei vannak vele. Vagy csak képzelődtem volna? Hátrapillantok. Még mindig rajtunk a tekintete. Eléggé elkenődött képet vág.

    – Ugye, tudod, hogy mennyire szeretlek? – hadarja Will suttogva a fülembe.

    Feléje fordulok, fürkész pillantást vetek rá. Nem látom az arcán, hogy vágyakozna Catrina után. Csak az irántam való aggodalmát látom. Most először, mióta eljöttünk hazulról, kissé oldódik bennem a feszültség. Túl vagyok a találkozáson Catrinával. És Will nem vágyakozik utána. Ez az egész mind régen lezárult. Vége. Legalábbis ami Willt illeti.

    – Szerintem ez a nő még mindig odáig van érted. – Mosolyt erőltetek az arcomra, úgy figyelem a reakciót.

    Will a fejét rázza. – Dehogy – tiltakozik. – Különben az se számítana, ha tényleg úgy volna. – Halkabbra fogja a hangját. – Nekem csak te létezel, Livy, ugye, tudod?

    Esdeklőn néz rám. Bólintok, éppen amikor Martha megjelenik a helyiség végében, hogy bejelentse: elkészült a vacsora.

    A következő egy óra összemosódik. Martha tapintatosságának hála Catrina az asztal túlsó végén kap helyet Willhez és hozzám képest. Látom csevegni Paul-lal és Beckyvel.

    Az ínycsiklandó vacsorát újabb szmokingos férfiak szolgálják fel, akik nesztelen siklással hordják körbe a vendégeknek a görög salátát, majd pedig a báránysültes tálcákat. Desszertnek apró pohárkákban különféle mousse-okat és habokat kapunk. Ezzel véget is ér az összejövetel – Leo és Martha vacsorái nem szoktak az éjszakába nyúlni; a korán keléséről híres Leo szereti a munkanap kezdete előtt ledolgozott óráknak betudni üzleti sikereit –, és már éppen kezdeném elfelejteni, milyen megalázottnak éreztem magam korábban, amikor Leo megint ott terem mellettünk.

    Ki van vörösödve, és enyhe szivarillat lengi körbe. – Genfben áll a bál – morogja. – Henrira rájött a bolondóra.

    Will, aki a vacsora alatt el se mozdult mellőlem, gondterhelten ráncolja a homlokát. – Mit akar már megint?

    Leo elmagyarázza. Lucas Henri, ahogyan még én is tudom, a Harbury Media legjelentősebb ügyfele. Svájci székhelyű high-tech vállalata számos áruházat lát el elektronikai termékekkel Nagy-Britannia délnyugati részén. Will szenvedélyesen gyűlöli Henrit. Amennyire meg tudom ítélni, a Harburynél mindenki utálja. „Az ügyfelek legrosszabb tulajdonságait egyesíti magában – jut eszembe, mit mondott róla egyszer Will. – Fogalma sincs, mit akar, csak azt tudja, hogy még nem kapta meg. És mindig plusz feladatokat akar a nyakadba varrni, amik nem is szerepelnek az eredeti megállapodásban." Ma este úgy tűnik, valaki összekeverte egy méregdrága reklámkampány határidőit, és Henrit a szívinfarktus kerülgeti.

    – A teljes kampány lefújásával fenyegetőzik – magyarázza Leo, aztán nagyot sóhajt. – Át kell ruccannunk hozzá, Will. Most azonnal.

    Will mentegetőző képpel rám néz.

    – Csak tessék – mondom. Már megszoktam, hogy időnként nagy hirtelen üzleti útra kell mennie. Ez a büntetésem, amiért olyan férfihoz mentem feleségül, aki folyékonyan beszél franciául és németül. Nyilván Catrina is remekül beszél franciául, hiszen Párizsban dolgozik. Belém nyilall a féltékenység.

    – Éjfél előtt indul a gépünk – folytatja Leo. Korábbi kedélyességének nyoma sincs. Komor és összefogott, szolgálatba helyezte magát mint üzletember. – Menj haza, pakolj össze egy kézitáskát – adja ki a parancsot Willnek, aki szinte haptákba vágja magát mellettem.

    – Gondolom, akkor én is elhúzom a csíkot. – Ezt könnyed és vicces bejelentésnek szánom, de szavaimból sértettség érződik ki. Nem volna szabad zokon vennem családanyai státusomat, de olyan erős és sikeres nőktől körbevéve, mint Becky és Julia, nehéz időnként nem háttérbe szorítva éreznem magam.

    Leo rám néz, ellágyul a tekintete. – Ne haragudj, Livy, de erre a bevetésre a legjobb emberemet kell magammal vinnem. – Elhallgat, engesztelő mozdulattal megpaskolja a karomat.

    A keze ezúttal is mintha valahogy túl nehéznek érződne, tolakodónak akár. – Ne aggódj, Genfbe megyünk, nem Párizsba, és csak Will meg én.

    Istenem, nyilván azt hiszi, attól tartok, hogy Catrina is velük utazik. Lángol az arcom, de Leo már visszafordult Will felé, úgyhogy nem veszi észre.

    – A lányok ebben a pillanatban e-mailezik el neked a jegyedet. Akkor ezt meg is beszéltük. – És nagy léptekkel elmasírozik.

    Will szólásra nyitja a száját, aztán visszacsukja inkább. Látom rajta, hogy fogalma sincs, mit mondhatna, és hogy attól fél, a ma esti kálváriám után ez volt az utolsó csepp a pohárban. Fura. Willt azért becsülik nagyra a cégénél, mert három nyelven képes lecsillapítani neurotikus ügyfeleket, velem viszont, ha az érzései vannak terítéken, rendre megkukul. Arról nem is beszélve, hogy mennyire gyámoltalan, ha bármilyen kétkezi tennivaló adódik, mint, mondjuk, ha fel kell tenni egy polcot, vagy meg kell reparálni a kerítést.

    – Ne haragudj – nyögi ki végül.

    – Semmi baj. – Elmosolyodom. Így legalább megszabadulunk Catrinától. – Nemsokára úgyis hazamegy mindenki.

    Elköszönünk Marthától. Catrina felpillant Paullal folytatott beszélgetéséből, és int kettőnknek. Biccentek válaszul. Aztán hazaindulunk.

    Megkönnyebbült sóhajjal huppanok be a kocsiba. Willnek máris csörög a telefonja. Leo az, a legfrissebb fejleményekkel a genfi válsághelyzetről, amely a jelek szerint percről percre súlyosbodik. A rövid visszaúton kibámulok a szélvédőn. Megérkezünk Heavitree-be. Jól ismerem ezeket az utcákat. Bathban nőttem fel, de húsz évvel ezelőtt Exeterben jártam egyetemre, és azóta se laktam máshol. Ez általában nem szokott zavarni, jelen pillanatban viszont olyan érzést kelt bennem, mintha ettől is csak még korlátoltabb volna az életem. Willénél egész biztosan korlátoltabb: ő eredetileg londoni, és a megismerkedésünk előtt már eltöltött egy évet Franciaországban és Németországban. Catrináról nem is beszélve, a kétségkívül divatos párizsi létformájával.

    Will sóhajtva kikapcsolja a telefonját, aztán megkérdezi, hogy jól vagyok-e. Prímán, vágom rá, és máris elfog a bűntudat, amiért ilyen kelletlenül viselkedem vele. Végül is minden tőle telhetőt elkövetett az este folyamán, hogy megnyugtasson.

    Ahogy a bejárati ajtóhoz érünk, megfogom a kezét. – Hahó…

    Will a homlokán az aggodalom ráncaival odafordul hozzám. Felágaskodom, hogy megcsókoljam, és a száján felejtem az ajkamat. Ő válaszul szorosan magához ölel.

    – Ó, Livy. – Forró a lélegzete a fülemen. Annyi érzés feszíti a hangját – annyi megkönnyebbülés, vágy és szeretet –, hogy hirtelen ostobán érzem magam, amiért kételkedtem benne.

    – Hahó – mondom még egyszer, kibontakozom az öleléséből, és a két kezem közé fogom az arcát. – Nincsen semmi baj. Nyugi.

    Will elmosolyodik, aztán belépünk a házba. A gyerekek már lefeküdtek és alszanak, hála az égnek. Miközben Will eltűnik az emeleten, hogy összecsomagoljon, kifizetem Bethanyt, a bébicsőszünket, aki itt lakik az utcánkban, aztán felmegyek én is, hogy segítsek Willnek.

    Kisebb galiba kerekedik a laptopja hollétét illetően, aztán kiderül, hogy Hannah-é alatt lapult a nappali sarkában. És már viszi is a taxi a reptérre. Csodálatos módon a gyerekek átaludták

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1