Az építészinas

Elif Shafak

Az építészinas

A világ összes tanítványának – nekünk senki sem szólt, hogy a szerelem a legnehezebb mesterség.

Első pillantásra ezer szívvel szerettelek…Gondolják csak a zelóták, hogy szeretni bűn,Ne törődj velük,Engem meg perzseljen a bűn tüze.

MIHRI HATUN, 16. SZÁZADI OSZOMÁN KÖLTŐNŐ

Átkutattam az egész világot, és semmit sem találtam, ami szerethető Idegen vagyok az ismerőseim közöttKitaszítottak maguk közül.

MIRABAJ, 16. SZÁZADI INDIAI KÖLTŐ

w

Az összes ember közül, akit Isten megteremtett és az Ördög tévútra vitt, csak kevesen leltek rá a Világmindenség Közepére – ahol nincs jó és rossz, múlt és jövő, én és te, ahol nincsenek háborúk, és ok sincs a háborúra, csak a nyugalom végtelen tengere. Amit ott találtak, olyan gyönyörűséges volt, hogy nyelvük elnémult.

Az angyalok megsajnálták őket, és alkut ajánlottak nekik. Ha vissza akarják kapni a hangjukat, mindent el kell felejteniük, amit láttak, de a szívük mélyén érezni fogják a hiányt. Ha viszont inkább emlékezni szeretnének a szépségre, akkor az elméjük úgy összezavarodik, hogy képtelenek lesznek elmondani az igazságot erről a káprázatról. Így az a maroknyi ember, aki rábukkant erre a titkos helyre, melyet egyetlen térképen sem jelölnek, vagy úgy tért vissza, hogy valami meghatározhatatlan után sóvárgott, vagy ezernyi megválaszolandó kérdéssel. Azokat, akik a tökéletesség után epekednek, „szerelmeseknek hívják, és azokat, akik a tudásra szomjaznak, „tanulóknak.

Így mondta ezt Szinán mester négyünknek, az inasainak. Fejét oldalra billentve figyelmesen nézett ránk, mintha a lelkünkbe akarna látni. Tudom, hogy hiú vagyok, és a hiúság nem illik egy magamfajta egyszerű fiúhoz, de valahányszor a mesterem elmesélte ezt a történetet, úgy véltem, hogy leginkább hozzám intézte a szavait, és nem a többiekhez. Pillantása hosszasan megpihent az arcomon, mintha várna tőlem valamit. Elkaptam a tekintetemet, mert féltem, hogy csalódást okozok neki, féltem, hogy nem tudok neki megfelelni, bár hogy miképpen, arra sosem jöttem rá. Kíváncsi vagyok, vajon mit látott a szememben. Előre látta vajon, hogy milyen utolérhetetlen leszek, ami a tanulást illeti, de esetlenségemben nyomorultul elbukom majd a szerelemben?

A múltra visszatekintve bárcsak azt mondhatnám, hogy annyira megtanultam szeretni, mint amennyire szerettem tanulni. De ha hazudok, holnap a pokolban egy fortyogó üst vár rám, és ugyan ki biztosíthat arról, hogy a holnap nincs már most a küszöbömön, hiszen olyan vén vagyok, mint egy tölgyfa, és még mindig nem temettek el.

Hatan voltunk: a mester, mi, az inasok és a fehér elefánt. Mindent együtt építettünk; mecseteket, hidakat, medreszéket, karavánszerájokat, menhelyeket, szegényházakat, vízvezetékeket… Mindez olyan régen történt, hogy az agyam még a legélesebb vonásokat is meglágyítja, és folyékony fájdalommá olvasztja az emlékeket. Az emlékezetemben megjelenő alakok később élesen kirajzolódnak, enyhítve annak a bűnét, hogy elfelejtettem az arcukat. Igen, emlékszem az ígéretekre, amiket tettünk, és nem tartottunk be, minden egyes ígéretre. Milyen különös, hogy az arcok, melyek kézzel foghatók és jól láthatók, szertefoszlanak, míg a szavak, melyek lélegzetből vannak, itt maradnak velünk.

Mindannyian tovatűntek. Egyik a másik után. És egyedül csak Isten tudja, miért van ez így, hogy míg ők meghaltak, én megéltem ezt a magas kort. Mindennap gondolok Isztambulra. Most bizonyára emberek sétálnak a mecsetek udvarain, anélkül hogy tudnák, anélkül hogy látnák. Azt hiszik, hogy a körülöttük lévő épületek ott állnak Noé ideje óta. Pedig nem így van. Mi építettük őket: muszlimok és keresztények, mesteremberek és gályarabok, emberek és állatok, nap mint nap. Csakhogy Isztambul a feledés városa, ahol a dolgokat a víztükörre rajzolják, kivéve a mesterem remekműveit, melyeket kőbe véstek.

Azon kövek egyike alá egy titkot temettem. Hosszú idő telt el azóta, de még ott kell lennie, és várja, hogy felfedezzék. Kíváncsi vagyok, megtalálja-e valaki valaha. És ha igen, vajon érteni fogja? Ezt senki sem tudja, de a sok száz épület egyike alatt, melyet a mesterem épített, ott rejtőzik a Világmindenség Közepe.

Agra, India, 1632

w

Isztambul, 1574. december 22.

Már elmúlt éjfél, amikor vérszomjas morgást hallott a sötétség mélyéről. Azonnal felismerte. A hang a szultáni palota legnagyobb macskájától, egy sárga szemű, arany bundájú kaszpi tigristől származott. A szívverése is kihagyott félelmében, ahogy próbálta kitalálni, ki vagy mi zavarhatta meg a bestiát. Ilyen későn már mindenkinek aludnia kellene, az embereknek, az állatoknak és a dzsinnek-nek egyaránt. A hét dombra épült városban az éjjeliőrökön kívül ilyenkor csak az emberek két csoportja volt ébren: azok, akik imádkoztak, és azok, akik bűnt követtek el.

Dzsihan szintén ébren volt – és dolgozott.

– A munka a magunkfajta imája – mondogatta gyakran a mestere. – Ezzel szólunk Istenhez.

– És Ő hogyan válaszol nekünk? – kérdezte egyszer Dzsihan, még ifjabb korában.

– Természetesen úgy, hogy még több munkát ad.

Ha ez valóban így van, akkor ő igen szoros kapcsolatban áll a Mindenhatóval, gondolta Dzsihan, mivel egy helyett két hivatást űzött, és ezért kétszer olyan keményen dolgozott.

Elefánthajcsár és építészinas; két mesterséggel is bírt, de csak egyetlen tanítója volt, akit tisztelt, csodált, és titokban egy napon túl akart szárnyalni. A mestere, Szinán, a szultáni főépítész.

Szinánnak több száz tanítványa, több ezer munkása és még több támogatója, követője akadt, de csupán négy inasa volt. Dzsihan büszke volt rá, hogy közéjük tartozott, büszke és legbelül összezavarodott. A mester őt választotta – egy egyszerű szolgát, egy alacsony származású elefánthajcsárt –, amikor rengeteg tehetséges tanítványa volt a szerájiskolában. Ez a tudat nem túláradó önbizalommal, hanem szorongással töltötte el. Emésztette a lelkét, hogy önkéntelenül csalódást okozhat annak az embernek, aki az életben egyedül hitt benne.

Legutóbb azt a feladatot kapta, hogy tervezzen egy hamam{1}-ot nagy kupolával és egy központi kúttal. A mester elképzelése világos volt: egy megemelt márványalap alatt a kazánház, hogy alulról lehessen fűteni; falba ágyazott csövek, melyeken távozhat a füst; egy áthidalókon nyugvó kupola; két ajtó, melyek két különböző utcára nyílnak, nehogy a férfiak és a nők meglássák egymást érkezéskor vagy távozáskor. Dzsihan ezen dolgozott azon az ominózus estén. Egy durván megmunkált asztalnál ült a szultáni állatkertben található viskójában.

Hátradőlt, és a homlokát ráncolva vizsgálgatta a tervét. Közönségesnek találta, nélkülözött minden kecsességet és harmóniát. Az épület szerkezetének megrajzolása ezúttal is könnyebben ment, mint a kupoláé. Bár már elmúlt negyven – Mohamed ennyi idősen lett próféta –, és jártas volt a mesterségében, inkább ásott volna alapot puszta kézzel, mint hogy boltívekkel és mennyezetekkel bajlódjon. Azt kívánta, bárcsak lenne mód, hogy mindkettőt elhagyja – bárcsak képesek lennének az emberek a szabad ég alatt élni, nyitottan és félelem nélkül, a csillagokat nézve, rejtegetnivaló nélkül, miközben a csillagok őket nézik.

Idegességében már ott tartott, hogy új vázlatot kezd – papírja akadt bőven, hiszen a palotaírnokoktól lopott –, amikor újra meghallotta a tigrist. Felállt a szőr a hátán. Lélegzet-visszafojtva fülelt. Fenyegető, vakmerő, vérfagyasztó hang volt. Figyelmeztetés a láthatatlan ellenségnek, hogy ne merészkedjen közelebb.

Dzsihan halkan kinyitotta az ajtót, és az őt körülvevő sötétségbe bámult. Felhangzott még egy üvöltés, nem olyan hangos, mint az első, de ugyanolyan fenyegető. Az állatok zajongani kezdtek. A papagáj rikácsolt a sötétben; az orrszarvú bőgött; a medve dühösen dörmögve válaszolt. A közelben az oroszlán bömbölt egyet, hangja egybevegyült a leopárd fájásával. Valahol a háttérből kétségbeesett topogás hallatszott, a megrémült nyulak hátsó lábukkal keltették ezt a zajt. És bár a majmok csak öten voltak, akkora lármát csaptak, mint egy hadsereg – visítottak, ordítottak. Az istállóban a lovak is nyeríteni és toporzékolni kezdtek. Ebben a hangzavarban Dzsihan felismerte az elefánt trombitálását, amely rövid és közömbös volt, vonakodott csatlakozni a felforduláshoz. Valami megriasztotta az állatokat. Dzsihan a vállára terítette a köpenyét, megragadta az olajlámpát, és kisurrant az udvarra.

A friss levegőbe a téli virágok és a vad fűszernövények szilaj illata vegyült. Ahogy tett pár lépést, látta, hogy néhány állatgondozó összekuporodva, egymáshoz bújva sugdolózik egy fa alatt. Amikor észrevették, hogy jön, várakozón emelték rá a tekintetüket. Dzsihan azonban nem tudott nekik információval szolgálni, csak kérdései voltak.

– Mi folyik itt?

– Idegesek az állatok – válaszolta Dara, a zsiráfgondozó, aki maga is idegesnek tűnt.

– Talán egy farkas – próbálkozott Dzsihan.

Korábban történt már ilyesmi. Két évvel ezelőtt egy zord téli estén a farkasok leereszkedtek a városba, és a zsidó, muszlim, keresztény kerületekben egyaránt portyáztak. Egy vagy kettő közülük, csak isten tudja, hogyan, átjutott a kapukon, és rátámadt a szultán kacsáira, hattyúira, páváira, és óriási pusztítást végzett. Az embereknek napokon át véres tollakat kellett takarítaniuk a bokrok és a cserjék alól. Csakhogy most semmit sem borított hó, és nem volt különösebben hideg sem. Bármi volt is, ami felizgatta az állatokat, a palotából származott.

– Minden sarkot ellenőrizzetek! – mondta Olev, az oroszlánidomár, egy nagydarab, vörös hajú férfi ugyanolyan színű, felfelé kunkorodó, kackiás bajusszal. Egyetlen döntést sem hoztak itt a tudta nélkül. Bátor és izmos volt, minden szolga tisztelte. Még a szultán is csodál egy olyan halandót, aki parancsolni tud az oroszlánoknak.

Szétszóródtak a szélrózsa minden irányába, és átvizsgálták az istállókat, karámokat, ólakat, a tyúkketreceket és a kalitkákat, hogy megbizonyosodjanak róla, egyetlen állat sem szökött meg. Úgy tűnt, a szultáni állatkert minden lakója a helyén volt. Az oroszlánok, majmok, hiénák, jávorszarvasok, rókák, hermelinek, hiúzok, vadkecskék, vadmacskák, gazellák, óriásteknősök, őzek, struccok, ludak, tarajos sülök, gyíkok, nyulak, kígyók, krokodilok, cibetmacskák, a leopárd, a zebra, a zsiráf, a tigris és az elefánt.

Amikor Dzsihan odament megnézni Csotát – a harmincöt éves, hat könyök magas és szokatlanul fehér ázsiai hím elefántot –, idegesnek és nyugtalannak találta. Az elefánt kifeszítette a füleit, mint valami vitorlát a szélben. Dzsihan rámosolygott az állatra, amelynek minden rezdülését jól ismerte.

– Mi az? Veszélyt szimatolsz?

Dzsihan megpaskolta az elefánt oldalát, és megkínálta egy maréknyi édes mandulával, amit mindig magával hordott az övében.

Csota, aki soha nem utasította vissza, ha megkínálták, most ormányát meglendítve bedobta a rágnivalót a szájába anélkül, hogy tekintetét levette volna az ajtóról. Előredőlt, súlyát az első lábaira helyezte, érzékeny talpait a földhöz tapasztotta, és így próbált elcsípni valami rezgést a távolból.

– Nyugodj meg, minden rendben – duruzsolta Dzsihan, bár ő maga sem hitte, amit mondott.

Amikor visszafelé tartott, látta, hogy Olev az állatgondozókhoz beszél, és sürgeti őket, hogy oszoljanak szét. – Mindent átfésültünk! Nincs itt semmi!

– De az állatok… – ellenkezett valaki.

Olev Dzsihanra mutatva félbeszakította az illetőt: – Az indiainak igaza van. Biztos egy farkas volt. Vagy szerintem inkább egy sakál. Akárhogy is, már elment. Térjünk vissza aludni!

Ezúttal senkinek sem volt ellenvetése. Bólogatva, motyogva visszavánszorogtak a szalmazsákjukhoz, ami bár durva és szúrós volt, tele tetűvel, mégiscsak az egyetlen biztonságos és meleg hely, amit ismertek. Csak Dzsihan maradt hátra.

– Nem jössz, indiai? – hívta Kato, a krokodilgondozó.

– Mindjárt – válaszolta Dzsihan, és vetett egy pillantást a belső udvar irányába, ahonnan épp akkor különös, tompa hangot hallott.

Ahelyett hogy balra fordult volna a fából és kőből összetákolt kunyhója felé, jobbra kanyarodott a két udvart elválasztó magas falak irányába. Óvatosan lépdelt, mintha ürügyre várt volna, hogy meggondolhassa magát, és visszatérjen a rajzához. Amikor elérte a legtávolabbi akácfát, észrevett egy árnyékot. Sötét, nem e világi, kísértetre emlékeztető árny volt. Dzsihan már ott tartott, hogy elszalad, de ekkor a lény felé fordult, és megmutatta az arcát – Taras volt, a szibériai. Túlélve minden sorscsapást, betegséget és katasztrófát, régebb óta volt itt, mint bárki más. Szemtanúja volt, ahogy szultánok jöttek és mentek. Látta az erőset megalázkodni, látta a legmagasabb turbánokat viselő fejeket porba hullani. „Csak két dolog állandó – gúnyolódtak a szolgák. – Szibériai Taras és az oszmán trón. Minden más mulandó."

– Te vagy az, indiai? – kérdezte Taras. – Felkeltettek az állatok, ugye?

– Igen – mondta Dzsihan. – Hallottál valami hangot az előbb?

Az öregember horkantott egyet, ami lehetett igen is, és nem is.

– Onnan jött – erősködött Dzsihan, a hang irányába nyújtva a nyakát. Az előtte húzódó fal felé meredt, egy ónixszínű, alaktalan tömegre, amely tökéletesen beleolvadt a sötétségbe. Hirtelen úgy érezte, hogy az éjféli köd tele van nyögdécselő és gyászoló szellemekkel. Beleborzongott a gondolatba.

Tompa robaj visszhangzott az udvaron, melyet léptek özöne követett, mintha sok ember szaladgált volna. Női sikoly tört fel a szeráj legmélyéből, túl vad ahhoz, hogy emberi legyen, és szinte azonnal zokogásba fulladt. Egy másik szegletből újabb kiáltás hasított az éjszakába. Talán csak az első elveszett kiáltás visszhangja volt. Aztán olyan hirtelen, ahogy kezdődött, minden elhallgatott. Dzsihan ösztönösen tett egy lépést a vele szemben lévő fal felé.

– Hová mész? – suttogta Taras, szeme rémülten csillogott. – Ez tilos.

– Szeretném tudni, mi folyik itt – válaszolta Dzsihan.

– Ne menj oda! – kérte az idős férfi.

Dzsihan egy pillanatig hezitált. – Csak körülnézek, és azonnal visszajövök.

– Tudom, hogy úgysem hallgatnál rám, ha azt mondanám, hogy ne tedd – sóhajtott Taras. – Csak ne menj túl messzire! Maradj a kertben, közel a falhoz! Hallod, amit mondok?

– Ne aggódj, gyors leszek és óvatos.

– Várni foglak. Nem alszom el addig, amíg vissza nem térsz.

Dzsihan huncutul rámosolygott. – Úgysem hallgatnál rám, ha azt mondanám, hogy ne tedd.

Mostanság Dzsihan a mesterével közösen a szultáni konyha felújításán dolgozott. Ezzel együtt kibővítették a háremet – mivel lakóinak száma az utóbbi években jelentősen megnőtt. Hogy ne a főkaput kelljen használniuk, a munkások lerövidítették az utat azzal, hogy nyílást vágtak a falba. A csempeszállítmány késése miatt azonban ezt a rést lezárták kiégetetlen téglákkal és agyaggal.

Dzsihan egyik kezében a lámpát tartotta, a másikban egy bottal a falat ütögetve haladt előre. Egy ideig csak ugyanazt az egyhangú koppanást hallotta újra meg újra. Majd egy tompa puffanást. Megállt. Térdével nekifeszült a tégláknak. A fal eleinte ellenállt, de végül megadta magát. Dzsihan hátrahagyta a lámpáját azzal, hogy majd a visszaúton felkapja. Átkúszott a lyukon, és kijutott a következő udvarra.

A holdfény kísérteties izzásba vonta a rózsakertet, amely most inkább tűnt rózsatemetőnek. A bokrok, melyeket a legragyogóbb piros, rózsaszín és sárga díszített a tavasz során, most hervadtnak, aszottnak, kiégettnek látszottak, a föld ezüstszínű tengerként terült el. Dzsihan szíve olyan hevesen vert, hogy attól félt, valaki meghallhatja. Borzongás futott rajta végig, ahogy eszébe jutottak a megmérgezett eunuchokról, megfojtott ágyasokról, lefejezett vezírekről és a Boszporusz vizébe vetett, még mindig vonagló, zsákba varrt emberekről szóló történetek. Ebben a városban jó néhány temető volt a dombokon, de akadt belőlük negyven láb mélyen a tengerben is.

Egy örökzöld fa magasodott előtte, melynek ágairól több száz kendő, szalag, nyaklánc és csipke csüngött – a Kívánságok Fája. Amikor egy ágyasnak vagy háremhölgynek a háremben olyan titka akadt, melyet csak Istennel kívánt megosztani, rávett egy eunuchot, hogy elhozza ide egy személyes csecsebecséjét. Ezt egy ágra kötötték, mások kincsei mellé. Mivel a nők vágyai gyakran szemben álltak egymással, a fa tele volt egymással ütköző kérésekkel és versengő imákkal. Most azonban, ahogy egy lágy szellő összekuszálta a leveleit és összekeverte a kívánságokat, a fa békésnek tűnt. Olyan békésnek, hogy Dzsihan nem tudta megállni, és odament egészen közel hozzá, bár megígérte Tarasnak, hogy nem merészkedik ilyen messzire.

Csak harminc lépésre volt tőle a kőépület. A kívánságfa törzse mögül kihajolva Dzsihan nagyon óvatosan körülkémlelt, de tüstént vissza is húzódott. Egy pillanattal később újra kikukucskált.

Nagyjából egy tucat süketnéma futkosott fel s alá szótlan sietségben egyik bejárattól a másikig. Néhányuk vitt magával valami zsáknak látszó dolgot. A kezükben lévő fáklyák vékony csíkokat húztak a sötétben, és amikor két fáklya fénye keresztezte egymást, az árnyékok a falon magasabbra, sötétebbre nőttek.

Dzsihan nem tudta, mire vélje a látottakat. Az épület hátsó része felé rohant, érezte a termékeny föld illatát. Hosszú léptei olyan észrevétlenek voltak, mint a levegő, amit belélegzett. Egy félkört leírva elérte a távoli ajtót. Különös módon ezt nem őrizték. Gondolkodás nélkül bement. Tudta, ha gondolkodni kezd azon, hogy mit csinál, megbénítja a félelem.

Odabent nyirkos hideg fogadta. A félhomályban tapogatózva folytatta útját. Tarkója izzadságban úszott, és a hátán felállt a szőr. Késő volt már megfutamodni. Nem volt visszaút, tovább kellett mennie. Bemászott egy gyéren megvilágított szobába, a falak mellett lopakodott, felgyorsult a lélegzete. Körülnézett: gyöngyház berakásos asztalok, mindegyiken üvegtálak, díszpárnákkal púpozott szófák; tükrök mívesen faragott és aranyozott keretekben; mennyezetről lelógó kárpitok, és azok a kitömött zsákok a földön.

Visszapillantott a válla felett, hogy megbizonyosodjon róla, nem jön senki, majd előrearaszolt addig, míg meg nem látott valamit, amitől megfagyott az ereiben a vér – egy kezet. Fakó és ernyedt volt. A hideg márványon hevert egy szövethalom alatt, mint egy elhullott madárka. Mintha valami külső erő vezérelné, Dzsihan kibontotta a vászonzsákokat, egyiket a másik után, és félig kinyitotta őket. Zavartan pislogott, a szeme nem akart tudomást venni arról, amit a szíve már megértett. A kézfej egy karhoz tartozott, a kar pedig egy kis testhez. Nem akármi volt ezekben a zsákokban, hanem holttestek. Gyermektetemek.

Négyen voltak, mindannyian fiúk. Egymás mellett hevertek sorban, a legmagasabbtól a legalacsonyabbig. A legidősebb kamasz volt, a legfiatalabb még csecsemő. Fenséges ruháikat körültekintően rendezték el, hogy halálukban is méltóságteljesen nézzenek ki, ahogy a szultáni sarjakhoz illett. Dzsihan tekintete a legközelebbi holttestre esett: egy világos bőrű, pirospozsgás arcú fiúra. A tenyérvonalait bámulta. Kacskaringós vonalak, melyek egymásba mosódtak, mint a homokba rótt jelek. Dzsihan kíváncsi volt, hogy vajon a város melyik jövendőmondója láthatta volna előre e nemes születésű hercegek ilyen korai és szomorú halálát.

Békésnek tűntek. Bőrük úgy ragyogott, mintha belülről valami megvilágította volna. Dzsihan önkéntelenül is arra gondolt, hogy igazából nem haltak meg. Nem mozognak, nem beszélnek, és valami olyanná váltak, ami meghaladta Dzsihan értelmét. Valamivé, amit csak ők értettek, és emiatt mintha mosoly ült volna az arcukon.

Dzsihan remegő lábbal és reszkető kézzel állt ott, képtelen volt megmozdulni. Csak a közeledő léptek zaja rángatta ki döbbenete ködéből. Épp hogy összeszedte az erejét, és idejében letakarta a halottat. A sarok felé szökkent, és elrejtőzött egy faliszőnyeg mögött, amely a padlótól a mennyezetig beborította a falat. Egy pillanat múlva a süketnémák beléptek a szobába, és még egy testet hoztak. Óvatosan lerakták a többi mellé.

És akkor az egyik gyilkos észrevette, hogy a hozzá legközelebb eső testen a ruha elcsúszott. Közelebb lépett, és alaposan szemügyre vette. Mivel nem volt biztos benne, hogy ők hagyták-e így, vagy valaki más settenkedett-e be, miután ők távoztak, kezével intett a barátainak. Azok is megálltak. Együtt fésülték át a szobát.

Dzsihan a sarokban állt, levegőt sem mert venni félelmében. Csak egy vékony szövet választotta el a gyilkosoktól. Hát ennyi, gondolta; egész élete hiábavaló volt. A sok hazugság és csalás juttatta idáig. Különös módon a szélben pislákoló lámpa jutott az eszébe, melyet a falnál hagyott. Szeme megtelt könnyel, ahogy az elefántjára és a mesterére gondolt, bizonyára mindkettő ártatlanul aludt. Aztán gondolatai a szeretett nőhöz kalandoztak. Miközben a nő és a többiek az igazak álmát alusszák az ágyukban, őt majd megölik itt, mert ott van, ahol nem volna szabad lennie, és azt látja, amit nem volna szabad látnia. És mindezt a kíváncsiságának köszönhette – ennek a szégyentelen, zabolátlan kíváncsiságnak, amely csak bajt hozott rá. Csendben átkozta magát. A sírkövére azt írják majd kecses betűkkel:

Itt nyugszik egy férfi, aki mindenbe beleütötte az orrát. Elefánthajcsár és építészinas.Mondj egy imát tudatlan lelkéért.

Milyen szomorú, hogy senkije sem volt, aki végrehajtaná ezt az utolsó kívánságot.

w

Ugyanazon az estén Isztambul másik végében egy palotában a kahja{2} ébren virrasztott. Kezén fityegő imafüzére gyöngyeit morzsolgatta. Orcája olyan ráncos volt, mint a szárított mazsola, vékony alakja púpos. Szinte teljesen megvakult öregkorára. Amíg a mester lakhelyének falai között mozgott, kitűnő volt a látása. Senki sem akadt e fedél alatt, aki annyira ismerte volna a ház minden szegletét, minden zegzugát, minden lötyögő zsanérját és minden nyikorgó lépcsőjét, és aki olyan odaadóan szolgálta volna a ház urát és mesterét, mint ő. Ebben biztos volt.

A szolgák szállásáról felszálló horkolást leszámítva minden csendes volt. Hébe-hóba hallotta a zárt könyvtárajtó mögül kiszűrődő finom légzést, amely olyan halk volt, hogy alig lehetett észlelni. Szinán aludt ott, mert már megint hajnalig dolgozott. Rendszerint a családjával töltötte az estéket. Vacsora előtt visszavonult a háremlik{3}-ba, ahol a felesége és a lányai éltek, és ahova inas sohasem merészkedett még. Aznap este azonban, mint olyan sok estén, miután befejezte az étkezést, visszament a rajzaihoz, majd álomba merült a könyvei és kézirattekercsei között abban a szobában, ahová legelőször süt be a nap ebben a hatalmas nagy házban. A kahja ágyazott meg neki, kiterítve a gyékényt a szőnyegen.

Túl sokat dolgozik, pedig már nyolcvanöt éves. Ebben a korban az embernek pihennie kellene, jókat ennie és a kedvteléseinek élnie gyermekei és unokái körében. Az erőt, ami még végtagjaiban maradt, arra kellene használnia, hogy elzarándokoljon Mekkába, és ha meg találna halni útközben, az lenne a legüdvösebb a lelkének. Miért nem készül a Mester a halálra? És ha mégis készül rá, mi a csudát keres az építkezéseken, ahol az elegáns kaftánjait belepi a por és a sár? Miközben a kahja neheztelt a Mesterre, mert nem vigyázott jobban magára, neheztelt a szultánra is, és minden gyorsan távozó vezírre, amiért olyan keményen dolgoztatták Szinánt. Haragudott Szinán inasaira is, amiért nem vették le uruk válláról a fölösleges terheket. Lusta kölykök! Nem mintha tényleg gyerekek lettek volna. Mind a négyüket ismerte zöldfülű koruktól… Nikola volt a legügyesebb és a legfélénkebb; Davud buzgó és lelkiismeretes, de türelmetlen; Juszuf hallgatag és tele titkokkal, mint egy sűrű, áthatolhatatlan erdő; no, és ez az indiai, Dzsihan, aki mindig kérdéseket tett fel, Miért van ez így?, Hogy működik?, de ritkán hallgatta meg a válaszokat.

Miközben a kahja töprengett és imádkozott, elmerült a szemében tátongó ürességben.

Hüvelyk-, mutató- és középső ujja, melyek a borostyángyöngyöket morzsolták egyesével, lelassultak, és ezzel együtt a mormolása is: – Alhamdulillah, Alhamdulillah{4}… Feje előrebukott, nyitott szájjal lélegzett.

Nem tudta volna megmondani, hogy egy pillanattal vagy egy órával később ébredt-e fel egy távoli zajra. Paták és kerekek zörgése hallatszott a macskakövön. A hangokból ítélve nagyon gyors lovas kocsi szaladt az utcán, feléjük tartott. A zsákutcában Szinán háza volt az egyetlen lakóhely. Ha a kocsi befordul a sarkon, akkor csakis hozzájuk jöhet. Borzongás futott rajta végig, mintha hirtelen valami hidegség járta volna át.

Elmormolt egy imát a gonosz lelkek ellen, majd korához képest fürgén felállt. Rövid, imbolygó léptekkel lement a lépcsőn, végig a folyosókon, ki a teraszra. A lépcsős teraszokra osztott kert, melyet egy medence díszített, és a legédesebb illatokat árasztotta, örömmel töltötte el minden látogató szívét. A Mester maga alkotta, a vizet a szultán különleges engedélyével vezette be, és ez irigységet és neheztelést ébresztett az ellenségeiben. Most a vízikerék nyugodtan forgott, a víz állandó csörgedezése a kiszámíthatóság illúzióját keltette az asszonyban, pedig az élet sohasem volt kiszámítható.

Feje fölött a hold, egy ezüst sarló, elrejtőzött egy felhő mögött, és egy múló pillanatig az ég és a föld ólomszürkébe burkolózva egymásba olvadt. Lent, a tőle jobbra eső ösvény végén tágas liget terült el, és messze lejjebb egy bosztán,{5} ahol gyógynövényeket és zöldségeket termesztettek. A másik ösvényt választotta, az udvar felé vette az irányt. Egyik oldalon egy kút állt, melynek vize télen-nyáron egyaránt hideg volt. Az átellenes sarkon sorakoztak az árnyékszékek. Mint mindig, ezúttal is elkerülte őket, mert a dzsinnek ott tartották a lakodalmukat, és ha valaki megzavarta őket a koromsötét éjszakában, azt örökre megnyomorították. Az átkuk olyan erős volt, hogy csak hét nemzedék múlva tört meg. Mivel az éjjeliedényt használni még jobban utálta, mint az árnyékszéket meglátogatni a sötétben, az öreg kahja soha nem evett és nem ivott alkonyat után, hogy ne legyen kiszolgáltatva a testének.

Tele aggodalommal érte el az utcára nyíló kaput. Az életben három dolog létezett, amitől nem várt semmi jót: az olyan embertől, aki eladta a lelkét az ördögnek; az olyan nőtől, aki büszke volt a szépségére; és az olyan hírektől, amelyek átadásával nem várhattak reggelig.

A kocsi hamarosan megállt a magas kerítés túloldalán. A lovak fújtattak, nehéz léptek zaja hallatszott. A kahja izzadságszagot érzett a levegőben, de nem tudta volna megmondani, hogy az állattól vagy a futártól származott. Akárki volt a betolakodó, az idős nő nem sietett megtudni. Először is hétszer elmormolta az al-Falaq{6} szúrát. Menedéket keresek a Hajnal Uránál, minden teremtménye gonoszsága elől, a sötét éjszaka gonoszsága elől, és a nők gonoszsága elől, akik a csomókra fújnak…

Közben a futár kopogtatott a kapun. Udvariasan, de kitartóan. Ez a fajta kopogás, ha sokáig nem válaszolnak rá, dörömböléssé fajul – és valóban, nagyon hamar így is történt. A szolgák, akik csak most keltek fel a zajra, kezükben fáklyákkal, egyesével kisiettek a kertbe. Kendőjüket ráterítették a hálóingükre. A kahja nem tudta tovább húzni az időt, elmondta a Bismillahi rahman-i Rahim-ot,{7} és elhúzta a zárnyelvet.

Ahogy a hold előbukkant a felhők mögül, egy idegen tűnt elő. Alacsony, zömök alak, a szeme formájából ítélve tatár lehetett. Egy bőrkulacs lógott keresztben a vállán, önteltnek tűnt. A homlokát ráncolta, nem rejtette el a bosszúságát, amiért ennyi ember bámulja.

– A szerájból jöttem – közölte, szükségtelenül hangosan.

Az ezt követő csend minden volt, csak szívélyes nem.

– Beszélnem kell a mesteretekkel – mondta a futár.

A férfi kiegyenesítette a vállát, és már készült belépni, amikor a kahja felemelte a kezét, és megállította. – Jobb lábbal akarsz belépni?

– Micsoda?

– Ha átléped ezt a küszöböt, jobb lábbal kell átlépned először.

A futár lenézett a lábára, mintha attól félne, hogy az magától elszalad, majd óvatosan lépett egyet. Ahogy bent volt végre, közölte, hogy a szultán személyesen küldte egy halaszthatatlan ügyben. Ezt nem is kellett volna mondania, mert erre mindannyian maguktól rájöttek. – Azt a parancsot kaptam, hogy vigyem magammal a szultáni főépítészt – tette hozzá.

A kahja megremegett, arcából kifutott a szín. Megköszörülte a torkát, a szavak, melyeket nem tudott kimondani, feltorlódtak a szájában. Szerette volna tudatni a férfival, hogy nem zavarhatja a Mestert, aki épp most aludt el, de természetesen nem mondott ilyet. Ehelyett ezt dünnyögte: – Várj meg itt!

Megfordult, pislogva meredt a semmibe. – Gyere velem, Haszán! – mondta az egyik fiatal szolgálófiúnak, akiről tudta, hogy ott van, mivel érezte a zsír és fokhagyma eltéveszthetetlen szagát. Ez utóbbit a fiú alattomban dobta a szájába.

Elindultak. A nő mutatta az utat, a fiú kezében egy lámpással követte. A padlódeszkák nyikorogtak a lábuk alatt. A kahja mosolygott magában. A Mester nagyszerű épületeket emelt mindenfelé, de a saját házában elfelejtette megjavítani a lépcsőket.

Ahogy beléptek a könyvtárba, balzsamos illat ölelte körül őket – a könyvek, a tinta, a bőr, a méhviasz, a cédrusfa olvasó és a diófa polcok illata.

– Kelj fel, efendi{8} – suttogta a kahja, hangja lágy volt és selymes.

Ott állt és hallgatta mestere lélegzését. Újra szólt hozzá, ezúttal hangosabban, ura azonban meg sem moccant.

A fiú eközben, mivel még sosem látta ilyen közelről a Mestert, alaposan szemügyre vette; a hosszú, hajlott orrát, széles, mélyen barázdált homlokát, tömött, deres szakállát, melyet folyton ráncigált, amikor a gondolataiba merült, a forradást a bal szemöldökén, mely annak a napnak a mementója, amikor Szinán kamaszként az apja asztalosműhelyében dolgozott, és ráesett egy ékre. A fiú tekintete a Mester kezére siklott. Erős, csontos ujjai és durva, kérges tenyere olyan emberről árulkodtak, aki hozzászokott a kétkezi munkához.

Mikor a kahja harmadszor szólította a nevén, Szinán kinyitotta a szemét, és felült az ágyában. Árnyék suhant át az arcán, ahogy meglátta a két alakot az ágya mellett. Tudta, hogy sosem merészelnék ilyenkor felébreszteni, hacsak valami szerencsétlenség nem történt vagy porig nem égett a város.

– Futár érkezett – magyarázta a kahja. – Várják a palotában.

Szinán lassan kikecmergett az ágyból.

– Talán jó hír, insallah.{9}

A fiú odanyújtott egy edényt, vizet töltött egy kancsóból, és nagyon fontosnak érezte magát, amiért segíthetett mesterének megmosni az arcát és felöltözni. Szinán egy fakó inget és egy kaftánt öltött magára; nem az újak közül, hanem egy vastag, szőrmével díszített régi barnát. Együtt jöttek le a lépcsőn hárman.

A futár fejet hajtott, amikor észrevette őket. – Bocsánatodat kérem, amiért zavarlak, efendi, de azt a parancsot kaptam, hogy vigyelek a szerájba.

– Az embernek teljesítenie kell a kötelességét – válaszolta Szinán.

A kahja közbevágott: – A fiú elkísérheti a Mestert?

A futár felvonta a szemöldökét, és egyenesen Szinánra nézett: – Azt az utasítást kaptam, hogy csak a Mestert vigyem, és senki mást.

A kahját elöntötte az epe. Fel is csattant volna, ám Szinán a kezét nyugtatólag a vállára helyezte, és így szólt: – Minden rendben lesz.

Szinán és a futár kisétáltak az éjszakába. Senki sem volt az utcákon, még egy kóbor kutya sem, pedig ezekből nagyon sok lézengett szerte a városban. Amikor a főépítész elhelyezkedett a lovas kocsiban, a futár becsukta az ajtót, és felugrott az ülésre a kocsis mellett, aki egy szót sem szólt. A lovak megrázkódtak, majd kisvártatva átszáguldottak az egyhangú környéken, fel-le a dombokon.

Szinán, hogy aggodalmát elrejtse, félrehúzta a szorosan behúzott függönyt, és kibámult. Ahogy átvágtattak a görbe utcákon a szomorúan lehajló faágak alatt, azon tűnődött, hogy az emberek most mind alszanak az otthonukban; a gazdagok a konak-jukban,{10} a szegények a kunyhójukban. Elhaladtak a zsidó negyed, az örmény negyed, a görög és levantei városrészek mellett. Szinán jól megnézte a templomokat, melyek közül egyiknek sem engedték, hogy harangja legyen, tanulmányozta a négyszögletes udvarú zsinagógákat és az ólomtetejű mecseteket, a tégla- és faházakat, melyek úgy támogatták egymást, mintha vigasztalni akarnák a másikat. Még a módosabbak házai is vályogtéglából épültek. Ezredszer is rácsodálkozott, hogy egy ilyen gyönyörű város hogy lehet így telezsúfolva ilyen szegényesen épített házakkal.

Végül elérték a palotát. A kocsi az első udvar végénél állt meg. A palotaszolgák odasereglettek, hogy segítsenek, mozdulataik fürgék és gyakorlottak voltak. Szinán és a futár áthaladt a Középső kapun, melyen a szultánon kívül senki sem mehetett át lóháton. Elhaladtak egy márványkút mellett, amely úgy ragyogott a sötétben, mintha a túlvilágról való volna. A távolban felsejlő, tengerpart melletti pavilonok duzzogó óriásokra hasonlítottak. Mivel mostanában bővítették ki a háremet és újították fel a birodalmi konyhákat, Szinánnak meglehetősen ismerős volt a környezet. Hirtelen megtorpant, amikor észrevette, hogy egy szempár mered rá a sötétség mélyéről. Egy gazella volt, nagy, fénylő, párás szemmel. Más állatokat is látott körülötte – pávákat, teknősöket, struccokat, antilopokat. Számára érthetetlen okból mind ébren voltak, és riadtan figyeltek.

A levegő csípős volt és friss, mirtusz, hunyor és rozmaring illata járta át. A kora esti eső miatt a fű elhajlott a lábuk alatt. Az őrök félreálltak, hogy hagyják őket elhaladni. Elérték a viharfelhőszínű masszív kőépületet, beléptek egy terembe, amelyet a huzatban remegő fényű viaszgyertyák díszítettek. Áthaladtak két szobán, és megálltak a harmadikban. Itt a futár engedélyt kért a távozásra, és eltűnt. Szinán hunyorgott, hogy hozzászoktassa a szemét a helyiséget uraló homályhoz. Minden kancsó, minden párna, minden dísztárgy kísérteties árnyékot vetett, melyek úgy izegtek-mozogtak és vonaglottak a falakon, mintha mondani akartak volna valamit.

A szemközti sarokban lágyabb volt a fény. Szinán összerándult, amikor észrevette a zsákokat a padlón. Az egyik zsák nyílásában látta az egyik halott arcát. A válla megtört, a szeme megtelt könnyel, ahogy felfogta, milyen fiatal volt a fiú. Megértette. Beszélték, hogy ez fog történni, de ő nem volt hajlandó elhinni. Kábultan, a rémülettől döbbenten megtántorodott. Imádkozni kezdett. Amikor képes volt megtalálni a szavakat, imája lassú volt, és állandóan megszakadt, ahogy minden lélegzetvételnél levegő után kapkodott.

Még ki sem mondta az áment, még nem simította végig két kezével az arcát, amikor mocorgást hallott a háta mögül. Befejezte az imáját, és gyanakodva méregette a falon lógó kárpitot. Biztos volt benne, hogy onnan jött a hang. Szája száraz volt, mint a kréta. Odacsoszogott a falhoz, félrehúzta a szövetet – és egy ismerős alakot talált ott, aki reszketett és falfehérré vált félelmében.

– Dzsihan?

– Mester?

– Mit keresel itt?

Dzsihan kiugrott, és megköszönte a szerencsecsillagának, hogy a csillag nem a süketnémát küldte, hogy megfojtsa, hanem azt az egyetlen személyt a világon, aki megmentheti. Térdre rogyott, és megcsókolta az öregember kezét, majd a homlokára szorította.

– A Mester egy szent. Mindig is sejtettem. Most már biztosan tudom. Mindenkinek elmondom, ha innen élve kijutunk.

– Csss, ne beszélj butaságokat, és ne kiabálj! Hogy jutottál be?

Nem volt idő a magyarázkodásra. A folyosón lépések dobogtak, zajukat visszhangozták a magas mennyezetek és a díszített falak. Dzsihan felállt, és a mesteréhez húzódott, azt remélve, hogy láthatatlanná válik. Egy pillanat múlva III. Murád lépett be a szobába a kíséretével. A szultán nem volt magas, inkább pocakos. Sasorra volt, szőkébe hajló, nagy szakálla, vakmerő barna szeme, ívelt szemöldöke. Kis szünetet tartott, míg eldöntötte, melyik hangnemét alkalmazza, a lágyat, a keményet vagy a legkeményebbet.

Szinán gyorsan összeszedte magát, és megcsókolta az uralkodó kaftánjának szegélyét. Az inasa földig hajolt, és képtelen volt a férfira, Isten Földi Árnyékára nézni. Ebben a pillanatban nem is a szultán zavarta össze Dzsihant, hanem az, hogy váratlanul felséges társaságában találta magát. Murád most lett szultán. Apja, Részeges Szelim úgy halt meg, hogy megcsúszott a hamam nedves márványpadlóján. Halála kapcsán mindenféle mendemondák kaptak szárnyra, az emberek mindenfélét pletykáltak. Állítólag tök részeg volt, noha korábban megbánta a tetteit, és megesküdött rá, hogy soha többet nem nyúl a borospohárhoz. Így alkonyat előtt, sok hízelgés és dicséret közepette, tűzijáték-áradattal, dobokkal és trombitákkal kísérve Murádot felövezték őse, Oszmán kardjával, és kikiáltották padisahnak.

Kint a közelben a tenger zúgva sóhajtozott. Bent Dzsihan moccanni sem mert, síri csendben várt, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. A vállára nehezedő csendet hallgatta, ajkait olyan közel vitte a padlóhoz, hogy szinte meg tudta csókolni ezt a hűvös szeretőt.

– Miért vannak itt a halottak? – kérdezte a szultán, amint észrevette a zsákokat a padlón. – Nem szégyellitek magatokat?

Az egyik kísérője azonnal válaszolt: – Bocsáss meg nekünk, uram. Azt gondoltuk, talán látni szeretnéd őket még egyszer. Elvisszük őket a halottasházba, és megadjuk nekik a végtisztességet.

A szultán nem válaszolt. Aztán az előtte térdeplő alakok felé fordult.

– Építész, ez az egyik segéded? – kérdezte a szultán.

Szinán válaszolt: – Igen, fényességes padisah. A négy inasom egyike.

– Azt parancsoltam, hogy egyedül gyere! A futár talán nem engedelmeskedett a parancsomnak?

– Az én hibám – mondta Szinán. – Bocsáss meg nekem. Az én koromban már szükségem van segítségre.

A szultán ezen elgondolkodott egy pillanatra. – Mi a neve?

– Dzsihan, boldogságos uram. Talán emlékszik rá, ő a szeráj elefánthajcsára. Ő látja el a fehér elefántot.

– Állatgondozó és építészinas egyszerre – gúnyolódott a szultán. – Hogy lehet ez?

– Dicső nagyatyádat, Szulejmán szultánt szolgálta, nyugodjék békében. Mivel láttam, milyen tehetséges a hídépítésben, a szárnyam alá vettem, és tanítottam, szinte gyerekkorától.

A szultán szórakozottan, szinte csak magának motyogta: – Nagyapám nagy uralkodó volt.

– Dicsőséges volt, akár a próféta, akiről a nevét kapta, uram.

Nagy Szulejmán, a Törvényhozó, a Hit és a Szent Városok Védelmezője – a férfi, aki negyvenhat télen át uralkodott, és több időt töltött lóháton, mint a trónon ülve, és bár mélyre eltemették, a halotti leple még nem bomlott el, és akire csak csendben, áhítattal lehetett emlékezni.

– Allah legyen irgalmas hozzá. Ma éjszaka rá gondoltam. Azt kérdeztem magamtól, vajon mit tenne az én helyemben? – mondta Murád szultán. Hangja első ízben remegett meg. – Biztos vagyok benne, hogy ugyanezt tette volna. Nem volt más választásom.

Dzsihant páni félelem fogta el, amint derengeni kezdett neki, hogy a szultán a halottakról beszél.

– Fivéreim a Világ Fenntartójánál vannak – mondta a szultán.

– Legyen otthonuk a mennyország – mondta Szinán csendesen.

Csend uralkodott, amíg a szultán meg nem szólalt ismét. – Építész, nagytiszteletű apám, Szelim szultán azt kérte tőled, hogy építs neki egy síremléket, igaz?

– Valóban, felség. Azt akarta, hogy az Hagia Sophia mellé temessék el.

– Akkor építsd meg! Késlekedés nélkül láss hozzá a munkához! Engedélyezem, hogy azt tedd, amit kell.

– Értem, uram.

– Az a kívánságom, hogy a fivéreimet az apám mellé temessék. Építsd olyan hatalmasra a türbé-t,{11} hogy évszázadok múlva is felkereshessék az emberek, és imádkozhassanak ártatlan lelkükért. – Szünetet tartott, majd hozzátette: – De… ne legyen túl nagy. Megfelelő méretű legyen!

Dzsihan a szeme sarkából látta, hogy mestere arca elfehéredik. Kiszúrt egy illatot a levegőben, amely mintha egy borókából és nyírfakéregből álló keverék lett volna, erős mellékillattal, talán égett szilfáéval. Nem volt alkalma, hogy megfejtse, vajon az uralkodóból vagy Szinánból áradt. Félelmében újra földre vetette magát, homloka megérintette a padlót. Hallotta, amint a szultán sóhajt, mintha mondani akarna valamit még. Nem mondott semmit. Ehelyett közelebb jött, majd még közelebb, alakja eltakarta a gyertyafényt. Dzsihan megremegett a padisah pillantásától. Kihagyott a szívverése. Vajon gyanította a szultán, hogy aznap este belépett a belső udvarra? Dzsihan érezte, hogy a szultán tekintete megpihent rajta egy pillanatig, majd kiment, nyomában a vezírjeivel és a testőreivel.

Így esett, hogy az 1574-es év decemberében, a ramadán elején Szinán mint szultáni főépítész és indiai inasa, Dzsihan, akinek semmi keresnivalója nem volt ezen a találkozón, mégis jelen volt, azt a feladatot kapták, hogy az Hagia Sophia kertjében építsenek egy síremléket, amely sem túl nagy, sem túl jelentős, hogy senkit ne emlékeztessen arra, hogyan haltak meg, akik ott nyugszanak, de elég nagy és jelentős ahhoz, hogy megfelelő legyen öt herceg, Murád szultán fivérei számára, akik megfojtását ő maga rendelte el azon az éjszakán, amikor trónra lépett.

Egyik jelenlévő sem láthatta előre, hogy évekkel később, amikor Murád szultán egy ehhez hasonló másik éjszakán meghalt, amikor a szél nyögött és az állatok lármáztak az állatkertben, Murád fiait is – mind a tizenkilencet – ugyanígy megfojtják majd egy selyemzsinórral. Mert nemes vért nem onthattak. A sors különös fintora, hogy ugyanarra a helyre temették őket, melyet a Mester és az inasa építettek.

A Mester előtt

w

Jákob prófétának tizenkét fia volt, Jézus prófétának tizenkét apostola. József próféta, akinek történetét a Korán tizenkettedik szúrája meséli el, apja kedvenc fia volt. A zsidók tizenkét vekni kenyeret raktak az asztalukra. Tizenkét aranyoroszlán őrizte Salamon trónját. Hat lépcsőfok vitt fel a trónig, és ugyanennyit kellett lefelé is megtenni, összesen tizenkettőt. Tizenkét fő vallás uralkodott Indiában. A síiták szerint tizenkét imám követte Mohamed prófétát. Tizenkét csillag díszíti Mária koronáját. És egy Dzsihan nevű kisfiú alig töltötte be a tizenkettedik életévét, amikor először látta Isztambult.

Vékony, napbarnított és izgága volt, mint egy hal a folyó fő sodrásában, és korához képest alacsony. Mintha csak a magasságát akarná növelni, fején zsúptetőnyi fekete haj nőtt, és úgy meredezett, mint egy önálló életre kelt teremtmény. A haja volt az első, amit az emberek észrevettek, amikor ránéztek, aztán a füle, mindkettő akkora, mint egy bandita ökle. De anyja azt mondogatta, hogy egy napon a káprázatos mosolya és a bal orcáján lévő gödröcskéje, mely olyan, mint a szakács ujjlenyomata a lágy tésztában, el fogja bűvölni a lányokat. Ezt mondta az anyja, és ő elhitte neki.

Ajka vörös, mint a rózsabimbó, haja hollófekete, dereka vékonyabb, mint a fűzfa ága. Fürge, mint a gazella, erős, mint a bivaly, és olyan a hangja, mint a fülemülének – és ezen a hangon énekel altatókat a gyermekeinek. Nem fecseg feleslegesen, és soha nem szegül ellen a férjének. Anyja ilyen menyasszonyt akart neki, amíg élt. De meghalt. Az orvos azt mondta, hogy az idegesség emésztette fel, de Dzsihan tudta, hogy a brutális mostohaapjától – aki ráadásul a nagybátyja is volt – mindennap elszenvedett verésbe halt bele. A férfi úgy zokogott a temetésen, mintha nem is ő okozta volna felesége korai halálát. Dzsihan teljes szívéből gyűlölte. Mióta felszállt erre a hajóra, hányszor megbánta, hogy úgy hagyta el az