Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Az isztambuli fattyú
Az isztambuli fattyú
Az isztambuli fattyú
Ebook468 pages8 hours

Az isztambuli fattyú

Rating: 3 out of 5 stars

3/5

()

Read preview

About this ebook

Misztikum, nők, sötét családi titkok...
Él egy furcsa török család Isztambulban, négy generáció, és csupa nő - köztük földrajztanárnő, csendes őrült, városszerte híres jósnő, tetováló-művésznő -, a férfi tagok ugyanis sajnálatosan rendre korán elhaláloznak. Egy másik furcsa család San Franciscóban él; ők örmények, és nem tudnak, nem is akarnak szabadulni annak emlékétől, hogy Törökországban 1915-ben deportálták és lemészárolták az örményeket. A két családot a köztük lévő hatalmas földrajzi távolság ellenére szoros szálak kötik össze, ám ők erről mit sem tudnak. A tizenkilenc éves, amerikai örmény Armanoush a családi történetek hatására Isztambulba utazik, hogy felkutassa és megismerje a gyökereit. Ott összebarátkozik a vele nagyjából egyidős Asyával, a címbeli fattyúval. Asya sok szempontból Armanoush ellentéte: múltjához nem kötődik, gyökértelenül lézeng, rajong Johnny Cashért, és a francia egzisztencialistákat olvassa. Beszélgetéseikben önmagukat és az igazságot keresik, s mindeközben misztikus módon tárul fel a sötét titkokban bővelkedő múlt. A kényelmesen hömpölygő, szövevényes és felettébb izgalmas történet végén sok egyéb mellett az is kiderül, megszakad-e az isztambuli család férfi tagjait sújtó átok.
A Szerelem, A város tükrei, a Becsület, a Bolhapalota és Az építészinas szerzője az egyik legnépszerűbb török írónő hazájában és a világon, műveit több mint harminc nyelvre lefordították. Az isztambuli fattyú egyik szereplőjének kijelentése miatt Törökországban perbe fogták „a török nép megsértésének” vádjával.

LanguageMagyar
Release dateApr 20, 2016
ISBN9789634053248
Az isztambuli fattyú

Read more from Elif Shafak

Related to Az isztambuli fattyú

Related ebooks

Reviews for Az isztambuli fattyú

Rating: 3 out of 5 stars
3/5

1 rating0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Az isztambuli fattyú - Elif Shafak

    Elif Shafak

    Az isztambuli fattyú

    Egyszer volt, hol nem volt. Isten teremtményei annyian voltak, akár a gabonaszemek; a szót tovább szaporítani bűn.

    EGY TÖRÖK MESE BEVEZETŐJE …ÉS EGY ÖRMÉNY MESÉÉ IS

    1.

    FAHÉJ

    Akármi hullik is a fejedre az égből, hadd hulljon, káromkodnod nem szabad. Ez az esőre is igaz.

    Akármi esik is rád fentről, hadd essen, el kell fogadnod. Akármilyen durva legyen is az a zápor, dermesztő az a hóvihar, amit a felhők nekünk, lentieknek szánnak, nem szidalmazhatod. Ez az élet rendje. Ezt mindenki tudja. Még Zeliha is.

    Persze hogy tudta. Ezen az első júliusi pénteken, dacolva a dugóval, ment a járdán és aggódott, hogy már régen lekéste a megbeszélt időpontot. Ajkai megállás nélkül mormoltak, csak mondta, mondta, ami a száján kifér. Káromkodott és átkozódott; szidta a törött utcaköveket, a magas sarkú papucsát, a férfiutánzatot, aki a nyomába szegődött, az őrültként dudáló sofőrök hadát, akik pedig nyilván tudták, hogy ez az éles ricsaj nem javít a helyzetükön. Átkozta az egész oszmán dinasztiát, mely annak idején meghódította a várost, az istenverte, nyomorult Konstantinápolyt, de a hibáiból évszázadok alatt sem tanult, és az esőt, igen, ezt a nyavalyás nyári esőt… átkozott mindent szépen sorban.

    Az eső kínszenvedés ebben a városban. A világ más részein valószínűleg majdnem mindenkire és mindenre áldásként érkezik – a termésre, a növényekre, az állatokra, és ha némi romantikával nézzük, főleg a szerelmeseknek jön jól. Isztambulban azonban nem így van. Itt másfélék a dolgok. Nekünk az eső sem áldást nem jelent, sem elázást. Nem tisztít, és nem nemesít. Az eső legfeljebb csak újabb ok a bosszúságra.

    Az eső feldühít.

    Mert sarat és káoszt, haragot borít ránk, nem cseppenként, hanem vödörszám, mintha ezekből nem jutna nekünk amúgy is bőven. Az eső küzdelmet jelent. Folyamatos hadakozást. Amikor megered, mind a tízmillióan egyszerre kezdünk hiábavaló harcba a vízcseppekkel szemben, akár a víz alá nyomott kismacskák. Nem vagyunk egyedül ebben a küzdelemben. Hiszen bádogtáblákra írt ősi neveikkel Isztambul utcái is velünk együtt harcolnak. Az utcák, a szentek mindenütt jelen lévő sírkövei, a majdnem minden sarkon felhalmozott szemétkupacok, a hamarosan káprázatos modern épületekké alakuló csúnya, monumentális vázak, és a sirályok is… Ők is részesei ennek a perlekedésnek. Amikor az ég köpködni kezd, hirtelen mindannyian beindulunk.

    Később azonban, amikor az utolsó cseppek is elérik a földet, vagy tétován a faleveleken kötnek ki, amelyeken nyoma sincs már pornak, abban az óvatlan pillanatban, amikor már sejteni véljük, hogy az eső a vége felé közeledik, de még maga az eső sem egészen biztos benne; amikor keressük a jelet, hogy az élet visszatér a rendes kerékvágásba, abban a percben váratlanul megnyugszik minden. Az ég lenéz ránk, lentiekre. Néz, és mosolyog, mintha elnézést kérne, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe sodort bennünket. Mi pedig, bár a hajunkon még esőcseppek vannak, a lábunkon sár, tekintetünk levert, a sötétkék minden árnyalatát felvonultató égre meredünk, mely most ragyogóbb, tisztább, mint bármikor. Nézzük, és nem tudjuk viszonzatlanul hagyni a mosolyát. Az égnek önkéntelenül is, egyszerűen mindig megbocsátunk.

    De egyelőre korán van a megbocsátáshoz. Ebben a pillanatban még ömlik az eső, és Zeliha szíve sem hajlott a megbocsátásra. Esernyő sem volt nála. Mert amikor esik, mindig veszel egy ernyőt az utcai árusoknál, egy halom pénzt otthagysz náluk, aztán amint kisüt a nap, az összes ilyen hirtelen fellángolásból vett ernyőt ottfelejted valahol, amilyen szórakozott vagy. Most tehát nem kapsz ernyőt, megérdemled, lányom, hogy bőrig ázz! – perelt magával teljesen feleslegesen, hiszen már bőrig ázott. Az eső bizonyos tekintetben talán a bánathoz hasonlítható. Először igyekszel elkerülni, mindent megteszel, hogy biztonságban, szárazon megúszd. Aztán szembesülsz vele, hogy ez lehetetlen, rádöbbensz, hogy úgy szakad, mintha dézsából öntenék. Szinte nyakig elmerülsz benne, és ha már ennyire elmerültél, mit számít egy cseppel több vagy kevesebb. Az eső is olyan, mint a szomorúság; ha egyszer rád tör, nincs mértéke. Két csoport létezik: azok, „akik szárazon megúszták, és „a felhőszakadás áldozatai.

    Az eső Zeliha hollófekete, göndör hajáról széles vállára csöpögött. Mint a Kazancı{1} család mindegyik nőtagja, Zeliha is csigás fekete hajjal született, de a többiekkel ellentétben ő nem változtatott a fizuráján, meghagyta ilyennek.

    Néha megállt, hogy lélegzetet vegyen, és hunyorgott smaragdzöld szemével, mintha vakító fény bántaná. Tekintetében aznap valódi közöny ült. A világon csak három embertípusra jellemző ez az érzés: a reménytelenül naiv, a reménytelenül magukba forduló és a reménytelenül reménykedő emberekre. Mivel Zeliha egyik csoportba sem tartozott, nehéz volt megmagyarázni a szemében rejlő kifejezést. A közöny jött-ment, hol ráomlott és elhomályosította a tekintetét, hol visszahúzódott, sekély űrt és kérdéseket hagyva maga után.

    Volt valami furcsa Zelihában ezen az első júliusi pénteken. Időnként olyan kifejezéstelenül nézett, mint aki morfiumot szed. Egy olyan élénk személyiségnél, mint ő, ez elég szokatlan állapotnak tűnt. Talán emiatt nem akart aznap sem ezzel a várossal, sem az esővel vesződni? Emiatt nem érzett kedvet a harchoz? A közöny, mint a jojó, sajátos ritmusával le-fel járt. Zeliha megszokta már, lelkiállapota úgyszólván ingává vált, két ellentét közt lengett: dermedtségből a féktelenségbe, aztán a féktelenségből újra apátiába zuhant.

    Zeliha meg-megállva haladt az esőben, miközben gúnyos szemmel méregették a cifra ernyők, bóvli esőkabátok és nejlon kendők árusai. Sikerült úgy tennie, mintha nem venné észre őket, mintha tudomást sem venne a testét mohón mustráló férfitekintetekről. Csillogó orrékszerére időnként becsmérlő pillantások tapadtak, mintha szemérmetlenségének jelét látnák abban a picinyke ékszerben. Pedig Zeliha büszke volt rá, hiszen ő maga tette az orrába. Persze, megkínozta magát, de hozzászokott ahhoz, hogy fájdalmat okozzon magának. Szerette az orrpiercingjét. Szerette a stílusát. Mit számított a férfiak zaklató szava, pillantása, vagy más nők rosszallása, mit számított, milyen nehéz töredezett járdaköveken magas sarkúban járni, mit törődött ő a tömeggel a vápurokon{2} és a buszokon. Nem számított anyja állandó károgása sem. Nem létezett olyan erő ezen a világon, amely visszatarthatta Zelihát, aki magasabb volt a városban élő nők többségénél, hogy feltűnő színű miniszoknyákat, nagy mellét kiemelő szűk blúzokat, fényes nejlonharisnyákat és egyaraszos sarkú cipőket hordjon.

    Váratlanul kimozdult a helyéről egy járdakő, és sár fröccsent alóla lila szoknyájára. Zeliha éktelen káromkodásba kezdett. A Kazancı családban ő volt az egyetlen nő, aki szégyenkezés és gondolkodás nélkül használt obszcén nyelvezetet. És ez a tulajdonsága nemcsak a Kazancık között ment ritkaságszámba, hanem a török nők közül is kiemelte. Amikor rákezdte, vég nélkül folytatta, mintha nőtársai mulasztását akarná pótolni. Most is ez történt. Átkozta a valaha létezett összes önkormányzatot, mivel mióta az eszét tudta, nem tapodott olyan járdakőn, amely tisztességesen lett volna lerakva. Súlyos, veretes szitkok hangzottak el… A járókelők megrökönyödve néztek rá. Ezek a szavak nem illettek egy nő szájába.

    Zeliha hirtelen elnémult. Úgy hallotta, hogy valaki szólt hozzá. Ahelyett azonban, hogy ismerős arcot keresett volna, homlokát ráncolva felnézett a koromszínű égre. Tétován sóhajtott, majd újra káromkodni kezdett, de ezúttal nem a világot, hanem az esőt átkozta.

    Micsoda vakmerőség! Ha ott lett volna a nagyanyja, most nagyon kikap. Nagyanyja íratlan és megszeghetetlen szabályai értelmében ez a cselekedete egyszerűen istenkáromlásnak minősült. Az ember ugyanis utálhatja az esőt, nem muszáj szeretnie, de amit fentről kapunk, azt nem szabad szidni, mert semmi sem magától esik le. Minden föntről érkező áldás és átok mögött Allah akarata van. Ha az égből lehullót szidod, az olyan, mintha küldőjét, a Teremtőt átkoznád.

    Zeliha betéve fújta nagyanyja íratlan és megszeghetetlen szabályait. Ezen az első júliusi pénteken azonban annyira szerencsétlennek érezte magát, hogy a kőbe vésett törvényeket is képes lett volna áthágni. Ami pedig egyszer kicsúszott a száján, az kint volt, ami történt, megtörtént, nem fog a múlttal bajlódni. Nem volt idő bánkódni. Lekéste a nőgyógyásszal megbeszélt időpontot. Amikor az ember rádöbben, hogy elkésett a nőgyógyásztól, végképp elmegy a kedve attól, hogy odamenjen, és könnyen úgy dönthet, hogy egyáltalán nem megy.

    Megszaporázta a lépteit. Váratlanul ott termett egy taxi, lökhárítóján matricákkal. Vizet és sarat zúdított Zelihára, és a „Like a Virgin"-t Madonnától. A nagy bajszú, hatalmas állú, kreol férfi rádudált, majd kidugta a fejét az ablakon. Zeliha nem vett róla tudomást, azt hitte, csak egy címet vagy valami hasonlót akar megtudakolni. De nem. Míg a háttérben bömbölt a zene, a vigyorgó sofőr odakiabált neki: – De dögös vagy, kisanyám!

    – Te meg mit pofázol? – kérdezett vissza Zeliha olyan éles, magas hangon, hogy megrémült. – Ebben a városban nem lehet nyugta egy nőnek?

    – De minek gyalogolsz, ha autóval is mehetnél? – vetette oda kajánul vigyorogva a sofőr. – Kár egy ilyen szexi testért, csak azért mondom, hogy meg ne ázz!

    Miközben a háttérben Madonna folyamatosan azt bömbölte, hogy „mint egy szűz lány, akit először érintenek…", Zeliha lehunyta a szemét, kinyitotta a száját, és káromkodás káromkodást követett. Most megszegett egy másik íratlan szabályt, ezúttal nem a nagyanyjáét, hanem a Nők kézikönyvé-ből: Légy önmagad, és ne szidalmazd a zaklatót!

    Az isztambuli nők kézikönyvé-nek aranyszabálya: Ha az utcán ki akarnak veled kezdeni, soha ne reagálj, mert aki a zaklatót szidni kezdi, csak még jobban felingerli!

    Bár Zeliha előtt nem volt ismeretlen ez az aranyszabály, és mindig ügyelt rá, hogy ne szegje meg, ez az első júliusi péntek különbözött a többitől. Zelihában most egy másik én vette át az irányítást, egy flegmább, merészebb és meglehetősen dühös én. Emiatt káromkodott, ahogy a száján kifért. Akkora lármát csapott, hogy Madonna hangját is elnyomta, és köréje gyűltek a járókelők meg az esernyőárusok, hogy lássák, miféle botrány tört ki. Eközben, bár senki nem vette észre, a másik zaklató, aki korábban Zeliha nyomába szegődött, most lemondott arról, hogy kövesse, mivel nem kívánt egy őrült nőszeméllyel kapcsolatba kerülni. A taxisofőr azonban sem olyan óvatos, sem olyan gyáva nem volt, mint ő, neki tetszett az egész ramazúri. Miközben a sofőr vigyorgott, Zeliha észrevette, hogy fogai megdöbbentően fehérek és hibátlanok, és átfutott az agyán a gondolat, hogy esetleg porcelánból vannak. Mit számít! Térj magadhoz! Érezte, hogy lassan elönti a jól ismert adrenalinhullám, a gyomra felkavarodik, a pulzusa felgyorsul. Zeliha tudta, micsoda beteges, mániákus dolog az indulat, érezte, hogy a Kazancı család nőtagjaival ellentétben, ő tudna embert ölni.

    A taxi mögött várakozó Toyota sofőrjének szerencsére elfogyott a türelme, és dudálni kezdett. Zeliha szökkent egyet, mint aki rémálomból ocsúdik. Megrémült önmagától. Felzaklatta, hogy mennyire elhatalmasodott rajta a düh. Megpróbált lehiggadni. Oldalra fordult, azt remélte, hogy a tömeg szétoszlik, mindenki megy a dolgára, és ő is távozhat velük. Ám szerencsétlenül lépett, és a jobb sarka becsúszott egy meglazult járdakő alá. Ilyenkor a pánik csak árthatott. Amint kapkodva kihúzta a lábát a kő alól, letört a cipősarka. Ha eszébe jut az a bizonyos szabály, melyről egy pillanatra sem lett volna szabad megfeledkeznie, mindez nem történik meg vele.

    Az isztambuli nők kézikönyvé-nek ezüstszabálya: Ha az utcán ki akarnak veled kezdeni, őrizd meg hidegvéredet, ne hergeld magad, ne pánikolj, mert az a nő, aki ideges lesz, amikor molesztálják, csak nehezíti a helyzetét.

    A taxisofőr, aki látta, hogy mi történt Zelihával, röhögésben tört ki, a mögötte lévő Toyota dudája pedig újra megszólalt. Az eső rázendített, a bámészkodók pusmogása felerősödött, de hogy kin és miért köszörülték a nyelvüket, nem lehetett érteni. Ebben a zűrzavarban Zeliha tekintete megakadt a taxi hátulján fénylő egyik matricán: Ne vesd meg a nyomorultat! Neki is van szíve.

    Értetlenül nézte a szavakat. A betűk szertefoszlottak a szeme előtt. Hirtelen hullafáradtnak érezte magát – annyira fáradtnak és elgyötörtnek, mintha nemcsak az isztambuliak mindennapos problémáival, hanem a lét alapvető nyomorával kellene megbirkóznia. Nem sokkal később a taxi és a Toyota elhajtottak, a járókelők is mentek a maguk dolgára. Csak Zeliha maradt ott. Olyan szánalommal bámulta a tenyerében heverő, letörött cipősarkot, mintha egy utcán talált, döglött madárkát tartana. Így maradt egy kis ideig.

    Zeliha szerint a szánalom zavaros ügy volt. Hiába tudott egy csomó dolgot kezelni, a szánalommal nem tudott mit kezdeni. Gyorsan összeszedte magát, aztán továbbsétált az esernyős tömegben, még ha fél sarokkal nem volt is könnyű. Sántikált, akár egy disszonáns hang, amely tönkreteszi a harmóniát. A barnákból és szürkékből álló tömegben Zeliha a szövetbe keveredett lila cérnaszál volt, oda nem illő színfolt. A tömeg elnyelte, és ráerőltette monoton tempóját. Az esőben a tömeg nem a részek összessége, nem egy kupac, amely több száz lélegző, izzadó és fájó testből áll, hanem egyetlen test. Egyetlen lélegző, izzadó és fájó test. Nem számít, hogy tél van, vagy nyár, esik, vagy süt a nap, Isztambulban sétálni annyit tesz, mint sodródni a tömeggel.

    Zeliha átment a régi Galata hídon. Sóvárogva nézte a horgászokat, akik mellett elhaladt. Irigyelte őket, akik egyik kezükben ernyőt, a másikban a horgászbotot tartva némán várakoztak, irigyelte mozdulatlanságukat, a türelmüket, hogy képesek órákig várakozni egy aprócska halra, amelynek még a létezése is kétséges. Milyen csodálatos adomány, hogy valaki ilyen kevéssel be tudja érni! A nap végén üres kézzel, mégis elégedetten hazatérni! Ebben a világban a nyugalom kivételes szerencse volt, a szerencsések pedig nyugodtak. Bizonyára így kell lennie. Ezzel kapcsolatban Zeliha igazában csak elméleteket gyárthatott, hiszen ő maga soha nem érzett ilyesféle belső békét, és nem is gondolta, hogy valaha érezhet. Legalábbis aznap nem, aznap biztosan nem.

    Bár sietett, lelassította lépteit, amikor beért a Fedett Bazárba. Arra nem volt ideje, hogy vásároljon, mégsem tudta megállni, hogy egy pillantást ne vessen a kirakatokra. Elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Amikor kifújta a füstöt, kicsit jobban érezte magát, majdhogynem megkönnyebbült. Bizonyos helyeken kívül ebben a városban ritkán lehet az utcán cigarettázó nőbe botlani, de Zelihát ez nem izgatta. A dermedtségből a féktelenségbe, a féktelenségből a dermedtségbe… megindult a bazár felé.

    Az itteni árusok, főleg az ékszerészek név szerint ismerték. Zelihának gyengéje volt a csillogó kiegészítő: kristálycsatok, szemet gyönyörködtető brossok, csüngő-büngő fülbevalók, gyöngyös nyakékek, zebramintás kendők, szaténtáskák, sifonsálak, selyempomponok és persze a cipők, mindig magas sarkúak. Ahányszor csak áthaladt ezen a bazársoron, mindig sok üzletbe betért, alkudozott az eladókkal, és úgy jött ki a boltokból, hogy azokat a dolgokat, amiket először meg sem akart venni, az eredeti árnál jóval olcsóbban vette meg. De ez a nap más volt. Ma éppen csak néhány üzletnél időzött, csak néhány kirakatot nézett meg.

    Megállt egy különféle gyógyfüvekkel és fűszerekkel teli zsákokkal, cseréptálkákkal és üvegcsékkel megrakott pult előtt. Eszébe jutott, hogy három nővére közül az egyik azt kérte tőle ma reggel, hogy vegyen fahéjat, de hogy melyikük volt, arra már nem emlékezett. Elég nagy csapás volt négy olyan lány közül a legkisebbnek lenni, akik semmiben sem értettek egyet, akik meg voltak győződve róla, hogy mindig nekik van igazuk, és úgy gondolták, hogy nincs mit tanulniuk egymástól, tanítanivalójuk viszont annál több akad; ez legalább olyan kínos volt, mint a lottót egyetlen számmal elhibázni. Zeliha mindig félt attól, hogy olyan igazságtalanság éri, amit nem tud orvosolni.

    Vett egy kis fahéjat, nem őrleményt, hanem rudacskát. Az eladó teát, cigarettát és egy kis társalgást kínált neki, ő pedig egyiket sem utasította vissza. Hadd várjon a nőgyógyász! Miközben ültek és beszélgettek, tekintete véletlenül egy polcra tévedt, rabul ejtette egy teáskészlet. Ez is a gyengéi közé tartozott: karcsú kanalak, üvegtányérok, aranyozott derekú üveg teáspoharak. Otthon biztosan volt már legalább harminc készlet, amit ő vett. De abból nem lehetett baj, ha vesz még egyet, mert nagyon könnyen törnek. – Annyira törékenyek – dünnyögte Zeliha. A Kazancı család nőtagjai közül csak őt dühítette, ha eltört egy pohár. A hetvenhét éves Nagymama egész másként tekintett a dologra.

    – Hopp, megint egy ártó szem, egy gonosz lélek – szokta mondani Nagymama, valahányszor egy teáspohár csörömpölve összetört. – Hallottátok ezt a baljós hangot? Mekkorát csattant! Beleremegett a szívem! Allah tudja, kinek a gonosz szeme volt, eltörte, aztán elment, jobb ez így!

    Valahányszor eltört egy pohár vagy meghasadt egy tükör, Nagymama megkönnyebbülten sóhajtott. Ha már e bolond világ színéről képtelenség eltörölni a gonosz embereket, jobb, ha az ártó szemükkel üvegeket törnek össze, mintsem ártatlanokat bántanak.

    Fél órával később Zeliha, egyik kezében a letörött cipősarkával, másikban az új teáspohárkészlettel, betért egy elegáns orvosi rendelőbe. Csak miután belépett, vette észre, hogy a fahéj rudacskákat a Fedett Bazárban felejtette.

    A váróban három nő és egy férfi ült. Zeliha felmérte a nőket, aztán felállított magában egy sorrendet aszerint, hogy melyikük a legfeszültebb. Valószínűleg a legfiatalabb volt a leggondtalanabb. A kezében újságot tartott, ide-oda lapozgatta, de egy cikket sem olvasott el, csak a képeket nézegette. Feltehetően valami egyszerű dolog miatt volt itt, például hogy fogamzásgátló tablettát írasson fel. Az ablak mellett ülő, harmincasnak tűnő, kerekded szőkeség, akinek a hajtövei mihamarabbi festésre vártak, idegesen lóbálta a lábát, s láthatóan máshol járt az esze. Zeliha úgy tippelte, hogy neki sem lehet nagyon komoly problémája, minden bizonnyal csak a rendes éves vizsgálatra és rákszűrésre jött. Valószínűleg a harmadik, fejkendős nő volt a legidegesebb, aki a férjével együtt érkezett. Ajkait erősen összeszorította, és a homlokát ráncolta. Neki súlyosabb gondjának kellett lennie, meddőségi kezelés vagy efféle. Bár annak megítélése, hogy a meddőség mennyire súlyos probléma, emberenként változik. Ami Zelihát illeti, ő ezekben a napokban nem azt tartotta egy nő legnagyobb tragédiájának, hogy nem tud teherbe esni.

    – Isten hoztaaa! – trillázta az asszisztensnő. – Ön a háRom óRai időpontunk?

    Úgy tűnt, nehezen boldogul az „r" ejtésével, és ezt azzal akarta ellensúlyozni, hogy amikor a nyelve abba a szerencsétlen mássalhangzóba botlott, megemelte a hangját, és elmosolyodott.

    – Nos, pontosan mi is a panasza, háRom óRai kisasszony?

    Zelihának sikerült felülemelkednie a kérdés ostobaságán. Volt valami, ami nőtársainak bőven adatott, neki viszont egy cseppnyi sem: a Női Kedvesség. Néhány nő valamiért kötelességének érzi, hogy szüntelenül mosolyogjon, és teszi is minden nehézség nélkül. Hogy tud valaki ilyen bájologva beszélni? Az agyában motoszkáló csipkelődő kérdést átugorva, úgy döntött, hogy válaszol az asszisztensnek:

    – Abortuszra jöttem.

    A szó, mint egy felfújt léggömb, ott maradt a levegőben. Egyszeriben mindenki sutyorogni kezdett, várták, hogy a léggömb leereszkedjen. Közben az asszisztens arcáról lefagyott a mesterkélt mosoly. Zeliha érezte, hogy megkönnyebbül. Jobb volt így, ki nem állhatta a bájolgást.

    – Ezért kértem időpontot… – kezdte Zeliha, hátradobva a szemébe hulló hajtincset. Állát felszegte, sasorrát a levegőbe fúrta. Megismételte a válaszát, talán kicsit hangosabban is, mint ahogy tervezte: – Abortusz ügyében…

    Az asszisztensnő tétovázott, hogy mit tegyen: szenvtelen arccal felvegye az új beteget a betegkönyvbe, vagy megrovó pillantással végigmérje az otrombasága miatt. Csak bámulta maga előtt a nyitott bőrkötésű füzetet. Még el kellett telnie néhány másodpercnek, hogy írni tudjon. Zeliha közben azt motyogta:

    – Elkéstem, elnézést… – A falon lévő óra szerint negyvenhat percet késett. – Izé … az eső miatt.

    Ez igazságtalanság volt az esővel szemben, mert a késésért ugyanúgy okolhatta volna a bedugult közlekedést, a törött járdaköveket, a felelőtlen önkormányzatot, a nyomába szegődő férfit, az őt zaklató taxisofőrt és legfőképpen az állandó vásárolhatnékját, de Zeliha egyiket sem említette. Egymás után megszeghette Az isztambuli nők kézikönyvének arany- és ezüstszabályát, de amikor a réz került sorra, úgy döntött, hogy ezúttal tartja magát a könyvhöz.

    Az isztambuli nők kézikönyvé-nek rézszabálya: Ha az utcán kikezdenek veled, legjobb, ha mielőbb elfelejted, és egyáltalán nem gondolsz rá, mert az eset felidézésével csak még jobban felhergeled magad!

    Zeliha volt annyira okos, hogy tudja, ha csak megemlítené, hogy az imént kikezdtek vele, a többi nő elítélné, mert bár a nők ilyen helyzetben rendszerint együtt érzőn viselkednek, mégis hajlamosak elítélni azt, akivel kikezdtek. Emiatt nem toldotta meg válaszát. Így csak egy dolog maradt bűnbaknak, az eső.

    – Hány éves, hölgyem?

    Micsoda idegtépő kérdés volt ez, és mennyire fölösleges! Zeliha hunyorogva nézett az asszisztensre, mintha nem egy nő, hanem egy homályos, szürke folt lett volna. Hirtelen szembesülnie kellett egy hozzá tartozó ténnyel: az életkorával. Mint sokakat, akik általában úgy viselkednek, mintha valódi koruknál jóval idősebbek volnának, őt is zavarta a fiatalsága.

    – Én? – kérdezte, mintha csak időt akarna nyerni. – Tizenkilenc. – Amint kiejtette a száján, úgy elvörösödött, mintha meztelen volna.

    – Szükség lenne a féRje nevére – folytatta az asszisztensnő, de már nem azon a csipogó hangon. Rögtön utána feltett egy másik kérdést, amelyre sejtette a választ. – TeRmészetesen máR ha házas…?

    Zeliha látta a szeme sarkából, hogy a jobb oldalán lévő kerekded szőkeség és a bal oldali fejkendős nő fészkelődni kezd. Ránehezedett a szobában lévők kíváncsi tekintete. Zeliha arcán nyoma sem volt szorongásnak, sem szégyenkezésnek. Ezt a nyilvános vallatást természetesen nem élvezte, de egy belső hang azt súgta neki, hogy ne törődjön mások véleményével és előítéleteivel. Végeredményben lényegtelenek. Nemrégiben eldöntötte, hogy néhány szót törölni fog személyes szótárából, ezek egyike lehet majd például a „szégyen". Ennek dacára nem lelt magában annyi bátorságot, hogy hangosan kimondja az igazságot, amivel eddigre mindenki, aki a várószobában tartózkodott, tisztában volt. Nem volt férj, aki hozzájárulhatott volna az abortuszhoz. Nem volt apa. Az APA helyén ŰR tátongott.

    Szerencsére a férjhiány a formaságok viszonylatában előnyt jelentett, mert így senki írásos engedélyére nem volt szükség. A bürokrácia nem akarta ugyanolyan készségesen megmenteni a házasságon kívül születendő gyermeket, mint a házasságban születendőt. Elvégre az előbbi apa nélküli gyerek, fattyú, ráadásul isztambuli fattyú, aki bármelyik pillanatban elveszhetett, akár egy meglazult, lötyögő fog.

    – Születési helye? – folytatta az asszisztensnő ernyedt hangon.

    – Isztambul!

    – Isztambul?

    Zeliha vállat vont, hiszen mi más lehetett volna? A világon hol máshol születhetett volna? Ő ehhez a városhoz tartozott! Talán nem volt az arcára írva? Zeliha tősgyökeres isztambulinak tartotta magát. Mivel az asszisztensnő ezt a nyilvánvaló tényt nem vette észre, Zeliha sértődötten megfordult a törött cipősarkán, és leült a fejkendős nő melletti székre. Csak akkor vette észre a nő férjét, aki a nő mellett ült mozdulatlanul, és szégyenében szinte megbénult. Zeliha bírálata helyett a saját zavarával volt elfoglalva, mert ő volt az egyedüli férfi egy ilyen tipikusan női terepen. Zeliha egy pillanatra megsajnálta. Arra gondolt, felajánlja a férfinak, hogy szívjanak el egy cigit az erkélyen, biztos volt ugyanis benne, hogy a férfi dohányzik. Csakhogy félreérthetnék. Egy hajadon nem tehet ilyen ajánlatot házasembernek, pláne ha a nős ember mellett ott a felesége. Ellenséges viselkedésnek számítana a feleséggel szemben. Miért volt ilyen nehéz férfiakkal barátkozni? Miért kellett mindig így végződnie? Miért ne lehetett volna kimenni az erkélyre elszívni egy cigit és váltani egy-két szót? Zeliha némán ült az ablak mellett, mintha ki akarná hajítani fáradtságát és levertségét, és cserébe az utca hangjait szeretné magába szívni. Kis idő elteltével egy árus hangja szűrődött be a szobába:

    Cseresznye… ropogós cseresznye…

    Jól van, na… óbégass csak! – dünnyögte magában Zeliha. Mióta csak az eszét tudta, utálta a csendet. Abból nem csinált gondot, ha az emberek az utcán, a piacon, a váróteremben, itt-ott, éjjel-nappal megbámulták vagy elítélték, ezt már nagyjából megszokta; elviselte, hogy nézik, gunyoros tekintettel méricskélik. A némaságukkal viszont nem tudott megbirkózni.

    Cseresznyés…! Cseresznyés…! Mennyi kilója?

    Egy nő kiabált le az utca egyik szemközti épületének felső emeleti nyitott ablakából. Zelihának mindig is tetszett, hogy a város lakói mindenféle neveket találtak ki a különböző foglalkozást űző embereknek. A piacon kapható dolgok majdnem mindegyikének neve mögé betoldhatsz egy –s-t, és máris kibővítetted a városi mesterségek számát. Így attól függően, hogy mit árult az árus, lehetett „cseresznyés, „vizes, „szimites vagy… „abortuszos.

    Már nem voltak kétségei. Tulajdonképpen biztos volt benne, mégis elment a kerületükben újonnan nyílt kórházba, és csináltatott egy tesztet. A „Nagy Megnyitó napján a kórház dolgozói flancos fogadást adtak rengeteg előkelő vendégnek, és hogy az utca embere is tudomást szerezzen az eseményről, minden virágcsokrot és koszorút a kapuhoz helyeztek. Amikor másnap Zeliha bement a kórházba, a virágok zöme már lekonyult, csak a plakátok fénylettek ugyanúgy, mint az első napon. „Ingyenes terhességi vizsgálat azoknak, akik elvégeztetik a cukortesztet!, hirdették az óriási foszforeszkáló betűk. Zeliha, bár nem értette az összefüggést a kettő között, megcsináltatta a tesztet, melynek eredményeképp kiderült, hogy a vércukra normális, ő pedig terhes.

    – Bemehet – hallatszott az asszisztensnő hangja az ajtóból. Utána olyan szavakat használt, amelyek elől nemigen menekülhetett az ő szakmájában: – A doktoR úR …váRja.

    Zeliha fogta a teáskészletet és a letörött cipősarkát, majd felpattant. Érezte, hogy valamennyi fej felé fordul a váróteremben, és figyelemmel kíséri minden mozdulatát. Általában olyan gyorsan járt, amilyen gyorsan csak tudott, de most csigalassúsággal lépkedett. Amikor már majdnem kiért a váróból, úgy érezte, hogy megbökte egy láthatatlan kéz. Megállt, hátrafordult. Nagyon jól tudta, kire kell néznie. Megfordult, és rámeredt a fejkendős nőre.

    A fejkendős nő barna szeme mélyén vád, moccanó ajkán átok ült. Allah, akinek bölcsessége megkérdőjelezhetetlen, tőle éveken át megtagadta a gyereket, ennek a tizenkilenc éves lánynak pedig, akinek fogalma sincs róla, hogy ez mekkora érték, megadta.

    A doktor egyenes tartású, hatalmas férfi volt, aki barátságos mosolyával bizalmat ébresztett az emberekben. Asszisztensével ellentétben az ő arcán nyoma sem volt előítéletnek, és nem tett fel ostoba kérdéseket. Zelihát minden szempontból kedvesen és előítéletek nélkül fogadta. Aláíratott vele néhány papírt a műtét közben, illetve után esetlegesen felmerülő problémákkal kapcsolatban. Zeliha érezte, hogy a doktor mellett idegei lecsillapodnak, lelke megbékél. Ez igazából baj volt, mert általában, amikor az idegei lecsillapodtak és a lelke megnyugodott, törékennyé vált, akár egy teáspohár, és rendszerint elfutotta a szemét a könny. Utált sírni. Gyerekkora óta lenézte a körülötte nagy számban található síró-rívó nőket. Megesküdött rá, hogy márpedig ő nem lesz ilyen két lábon járó mártírszobor, aki bárhová megy, könnyekre fakad, és dől belőle a panasz. Zeliha megtiltotta magának, hogy sírjon. Állta is a szavát mind a mai napig. Ha szeme megtelt könnyel, mindig elegendő volt egy mély lélegzetet vennie, és emlékeztetnie magát az esküjére. Ezért ezen az első júliusi pénteken ismét ehhez a módszerhez folyamodott: vett egy mély lélegzetet, és felszegte az állát, mintha az erejét akarná fitogtatni. Csakhogy ez alkalommal nem használt. A benn tartott levegő fojtott zokogásként tört fel belőle.

    A doktor rezzenéstelen arccal nézett rá. Már megszokta, hogy a nők, akik ebbe a rendelőbe abortuszra jönnek, mindig sírnak.

    – Ugyan, ugyan – mondta, miközben a kesztyűjét húzta. – Minden rendben lesz, ne aggódjon! Egy kicsit elaltatjuk. Aludni fog, álmodni, és még mielőtt véget érne az álma, felébresztjük, és hazamehet. Semmire sem fog emlékezni.

    A sírás még hangsúlyosabbá tette Zeliha arcvonásait, főleg legjellegzetesebb sajátosságát: az orrát! Akárcsak a lánytestvérei, ő is apjuk hajlott orrát örökölte. De ugyanaz az orr az ő arcán még hegyesebbnek és még hosszabbnak tűnt.

    A doktor megsimogatta Zeliha vállát. Odanyújtott neki egy papír zsebkendőt, aztán az egész dobozt. Mindig volt az asztalán egy tartalék doboz papír zsebkendő. Reklámanyagként osztogatták a gyógyszergyárak. Tollakat, füzeteket és a cégük nevével ellátott más tárgyakat gyártottak, és papír zsebkendőt is, azon női páciensek kedvéért, akik nem tudták abbahagyni a sírást.

    – Füge… mézédes füge… érett füge!

    Vajon ez az iménti árus, vagy egy másik? A vevők vajon hogy hívják? Fügés? Zeliha ezen morfondírozott, miközben mozdulatlanul feküdt az őrjítően patyolattiszta és vakítóan fehér rendelő vizsgálóasztalán. Sem a bonyolult műszerek, sem a körülötte lévő szikék nem rémítették meg annyira, mint ez a makulátlan fehérség. Zeliha szerint a fehérség ugyanolyan volt, mint a némaság. Élettelen.

    Igyekezett megszabadulni a némaság színétől, ezért minden figyelmét a plafonon lévő fekete pontra irányította. Amint tekintete rátapadt, a pont lassanként fekete pókra kezdett hasonlítani. Eleinte mozdulatlan volt, majd elindult, járni kezdett. Ahogy Zeliha ereiben szétáramlott a gyógyszer, a pók egyre nagyobbra nőtt. Egy-két pillanat múlva Zeliha teste úgy elnehezült, hogy már az ujjait sem tudta megmozdítani. Miközben az altatónak próbált ellenállni, ismét zokogni kezdett.

    – Biztos abban, hogy akarja ezt a műtétet? Talán jobb lenne, ha egy kicsit gondolkodna még rajta – mondta a doktor bársonyos hangján, olyan lágyan, mintha Zeliha egy porkupac volna, és ha hangosan beszélne, félő lenne, hogy a leheletével elfújja. – Ha át akarja gondolni a döntését, még nem késő.

    De késő volt. Nagyon késő. Zeliha tudta, hogy ezt a dolgot most kell megcsinálni, most, július első péntekén. Most, vagy soha. – Nincs mit átgondolni. Nem szülhetem meg – mondta.

    A doktor bólintott. Abban a pillanatban, mintegy végszóra, a szobába beszivárgott a legközelebbi dzsámi ezánjának{3} hangja. Néhány másodpercen belül egy másik dzsámi ezánja is csatlakozott hozzá, aztán még egy és még egy. Zelihának eltorzult az arca. Mióta csak az eszét tudta, utálta, hogy az ezánt, amit tiszta emberi hangon kellett volna előadni, hangszórókon és mikrofonokon keresztül bömböltették a városban, hiszen így, megfosztva az emberitől, elektronikus zajjá korcsosult. Kisvártatva olyan fülsiketítő ricsaj alakult ki, hogy arra kezdett gyanakodni, hogy az összes környékbeli dzsámi hangosító rendszerével baj lehet, vagy ki tudja, talán a saját füle lett egyszerre túlérzékeny.

    – Mindjárt vége… ne aggódjon! – mondta a doktor. Zeliha csodálkozva nézett az orvosra. Vajon ennyire látszott, hogy utálja az elektronikus ezánt? Nem mintha érdekelte volna. A Kazancı család összes nőtagja közül ő volt az egyetlen bevallottan hitetlen.

    Pedig gyerekként, ha csak kis időre is, milyen más volt minden. Akkoriban azt képzelte, hogy Allah a legjobb barátja. Nem volt rossz dolog. Aki miatt mindez később megváltozott, az a másik legjobb barátja volt. Egy mindössze nyolcéves, de már cigarettafüggő, locsi-fecsi kölyök, a házukhoz járó takarítónő lánya; azé a tenyeres-talpas asszonyé, aki még azt is szükségtelennek tartotta, hogy a bajszát eltávolítsa. Akkoriban a takarítónő hetente kétszer jött, és minden alkalommal magával hozta a szeplős lányát is. Egy idő után ez a kislány és Zeliha szoros barátságot kötöttek, még a mutatóujjukat is megvágták, hogy egy életen át vértestvérek maradjanak. Egy héten keresztül vértestvérségük zászlajával, a kötéssel az ujjukon közlekedtek. Azokban a napokban Zeliha akárhányszor imádkozott, ez a véres kötés jutott eszébe. Bárcsak Allah is a vértestvére lehetne… de csakis az övé!

    Azóta viszont, valahányszor csak arra gondolt, hogy Allah a legközebbi barátja legyen, és Allahnak is ő legyen az egyedüli vértestvére ezen a világon, rögtön meg is bánta, és elnézést kért, aztán még egyszer és még egyszer, mert ugye Allahtól bocsánatot is háromszor kell kérni: bocsánat, bocsánat, bocsánat…

    Megbocsáthatatlan bűn volt ez, akárhogy vesszük is… Allahot nem lehet megszemélyesíteni, emberi tulajdonságokkal felruházni. Allahnak nem lehetett sem ujja, sem vére. Zeliha gyermekkorában nehezen szabott határokat a fantáziájának. Ha nem illő Allahot emberként megjeleníteni, akkor miért emberi tulajdonságokkal írják le? Mindent lát, de nincs szeme, mindent hall, de nincs füle, mindenhova elér, pedig nincs keze. Zeliha mindezen ismeretek birtokában nyolcévesen egyetlen következtetést vont le: a Teremtő hasonlíthatott a teremtményeire, de a teremtmények a Teremtőre nem… vagy épp fordítva? Mi hasonlíthatunk rá, és Ő ránk nem… Ha a Kazancı család felnőtt tagjaitól ezt megkérdezte volna, valószínűleg meghúzzák a fülét, ezért, hogy senkit ne bosszantson fel, inkább hallgatott. Magába temette az összes Istenre vonatkozó kérdését.

    Magába fojtotta, és megpróbált nem nagyon foglalkozni velük. Bizonyára továbbra sem érdeklődött volna, ha egy napon nem lát meg Feride nővére mutatóujján egy kötést. Ugyanazon az ujján, ugyanaz a vágás… Zeliha megértette, hogy a takarítónő lánya őutána Feridét is a vértestvérévé fogadta. Zeliha akkor úgy érezte, elárulták. Csak egy embert nevezhetsz vértestvérednek. Te is egyetlen vagy az ő szemében. Zeliha az incidens után nemcsak a barátnőjére, hanem Allahra is megsértődött, mert nyilván a Teremtőnek is egynél több vértestvére volt. Egy húron pendültek. Allahnak olyan sok szolgája volt, aki mind tőle várt segítséget, hogy végül Zeliha megsegítésére nem maradt ideje.

    A két gyerek barátsága ezután nem tartott sokáig. A ház, ahol laktak, annyira nagy és lepusztult volt, és Zeliha anyja annyira elviselhetetlen és követelőző, hogy a takarítónő felmondott, és magával vitte a lányát is. Zeliha haragudott hűtlen vértestvérére, de nem tudta, hogy kin töltse ki mérgét. És most kire legyen dühös? A takarítónőre, aki felmondott, vagy az anyjára, aki már megbánta, hogy elüldözte a szegény nőt, de aki miatt tulajdonképpen felmondott a takarítónő; vagy a kétkulacsos vértestvérére, vagy Feridére, a vértestvérét elorozó nővérére, avagy a mindenkit ilyennek teremtő Allahra? Végül Allahra esette a választása, mivel a többiekre nem volt tanácsos haragudnia. Akkoriban vált szokásává, hogy a Teremtővel perlekedjen. Mivel nagyon fiatalon megízlelte, milyen hitetlennek lenni, később felnőttként sem talált benne semmi kivetnivalót, hogy felvállalja az ateizmusát.

    Újabb dzsámiból hangzott fel az ezán. A

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1