Szétcsókolt szavak

Lakatos Levente

Szigor

Negyedik könyv:

Szétcsókolt szavak

Copyright © Lakatos Levente, 2016

Borítófotó © #279433931 – Shutterstock

Minden jog fenntartva.

A történet valamennyi szereplője kitalált, létező személyekkel való hasonlóságuk csupán a véletlen műve.

ISBN 978-963-12-5245-3

A sorozat eddig megjelent részei:

Megrepedt álarc – Szigor 1.

Feltörő ösztönök – Szigor 2.

Elillanó remények – Szigor 3.

http://facebook.com/lakatoslevente

http://lakatoslevente.hu

Liza

21

Amint kinyílik az ajtó és meglátom Igort, a nyakába ugrom. Ezúttal nincs az ölelésben erotika, egyszerűen örülök, hogy a zűrzavar után újra láthatom. Sőt, amikor a döbbenetét leküzdve visszaölel és érzem, a testemet átkulcsoló karja felforrósítana, eltávolodom tőle.

– Micsoda illatok! – állapítom meg a küszöböt átlépve. – Maga főz, Szentesy úr?

Amennyire jó ötletnek tűnt, most annyira hülyén érzem magamat az újbóli magázódástól. Ideje belátnom, hogy próbálkozhatok bármivel, képtelen vagyok kettőnk közé kerítést emelni, hiszen azt mindketten csak átugrandó akadálynak látjuk. Egyikünk sem a szabálytiszteletről híres. Talán célszerű lenne újra a tegeződést szorgalmaznom, de már nekem is elegem van a saját bizonytalanságomból.

– Dolgoztam egy magyar séf nemzetközi marketingkampányában, és bár az ő törekvése kudarcot vallott, a munka során sikerült ellesnem tőle egy-két fogást – törli egy konyharuhába a kezét. Arcán még látszanak a dulakodás nyomai. A szája felrepedt, a seb már hegesedik, az arccsontján esett hasadást sebragasztóval fogták össze.

Bekukucskálok Igor konyhájába. A helyiség következetesen rideg, a burkolat sötét, a konyhaszekrény fekete, a sütő és a főzőlap króm. Rendezett és tiszta, nem tűnik lestrapáltnak.

– Milyen gyakran főz?

– Általában akkor főzök, ha vendégem érkezik – mondja, majd a sütőhöz fordul, kinyitja az ajtaját. Edényfogó kesztyűt húz, és a munkalapon pihenő alátétre emeli a tepsit.

El kell ismernem, a kimért, mindig elegáns alfahím rettentő dögös a konyha farmert és egyszerű pólót viselő urának a szerepében is. Már csupán a látványától is megnyalhatnám mind a tíz ujjamat. És a főztjét még meg sem kóstoltam.

– Vacsorával várt? Vagy sietnem kell, mert érkezik a kamasz barátnője? – piszkálódom.

Megtorpan, gondolom, helyére kell tennie a második kérdésemet. Szeretném végre megnevettetni, de olyan, mintha a gúnyolódást leszámítva, fizikálisan képtelen volna mosolyra húzni azt a kívánatos ajkát. Kifejezetten komolyan válaszol: – Arra gondoltam, hogy ha az ismert körülményeink miatt nincsen lehetőségem elhívni étterembe vacsorázni, akkor megpróbálom idevarázsolni az éttermet – terel a nappaliba, ahol már egy megterített asztal vár. Lágy zenével, gyertyafénnyel és jófajta borral.

Meglepő a felkészültsége.

– Ez nem egy randevú, ugye? – ráncolom a homlokomat.

– Ez egy vacsora – nyomatékosítja. Tölt a borból és felém nyújtja a poharat. – Nem szokásom elköteleződött asszonyokkal randevúzni.

Jaj, de csípős a nyelve valakinek!

– Helyes, mert nincs randevúhoz öltözve – utalok a lezser öltözékére, amivel egyébként nincs különösebb problémám, de valahogy revánsot kell vennem.

Évődésünkre feljajdul bennem egy belső hang: könyörög, hogy kedvesen hárítsam el Igor rendhagyó vacsorameghívását, de tulajdonképpen miért tenném? Beszélgetni érkeztem, miért volna bűn, ha közben megkóstolom a főztjét? Éhes és kíváncsi vagyok, milyen finomságot képes összeállítani az a két erős, kényeztetésből kitűnőre vizsgázott kéz…

Liza! Fegyelmezd magadat!

Ha nem hagyom, hogy a romantikus hangulat hiú ábrándokba ringasson, minden rendben lesz. Helyet foglalok a megterített asztalnál, és a gondolataimat elterelendő, az időközben a konyhába visszatért Igor után szólok: – Hogy van Olivér?

Három nap telt el a Five Stars Hotelben történtek óta. Kifúrta a kíváncsiság az oldalamat a fejlemények miatt, de azokról nem kívántam Igorral telefonon fecserészni. Ő sem javasolta. A rendőrség nem zárta le a nyomozást, egyelőre az sem tisztázott, milyen minőségben szaglásznak körülötte, talán le is hallgatják. Jobb félni, mint egy újabb kálvária kellős közepébe csöppenni. Ha már a helyszínről sikerült felszívódnom, nem kellene néhány félreérthetetlen mondattal a hatóság látóterébe kerülnöm.

– Továbbra is altatásban tartják – feleli Igor, amikor visszatér. Az asztal közepére helyezi a tepsit, mire a sült hús ínycsiklandozó illata az orromba kúszik, és korogni kezd a gyomrom. – Sikerült stabilizálni az állapotát, de kétséges, hogy a nyúlvelőből kioperált szilánk okozott-e maradandó sérülést.

– Lebénulhat? – szörnyülködöm.

– Nem vagyok orvos – ingatja a fejét. – Fogalmam sincs, hogy mindez pontosan mivel járhat.

Felkavaró volt az üvegasztal romjain magatehetetlenül fekvő, vérző test látványa. Azt hittem, hogy Olivérnek akkor és ott befellegzett.

Igor, a lélekjelenlétét megőrizve, elpaterolt a helyszínről, én pedig a sokktól robotüzemmódban, ellentmondás nélkül hallgattam rá. Az agyam üresbe váltott. Fogalmam sincs, hogyan hagytam el a szállodát, és hogy az utcán miként sikerült taxit fognom. A következő emlékem a szobámból való, amint az ágyba vackolódva reszketek. Rám ömlöttek a kérdések. Tulajdonképpen mi a fene történt az orrom előtt a szállodaszobában? Láttam Igor kezében a pisztolyt, amint Olivérre fogja. Le akarta lőni? Akkor még az sem volt világos, hogy bűncselekmény vagy baleset szemtanúja voltam. És a távozásomat követően Igor a hatóságokat értesítette, vagy valahogy eltüntette a testet?

A katasztrofális múltamhoz nem hiányzott még egy gyilkossági ügy.

A kérdéseimre válaszokkal kizárólag Igor szolgálhatott, de féltem felhívni. Ettől aztán még inkább összeszorult a gyomrom, hiszen, ha nyomozni kezdenek utána, a híváslistájából engem is könnyen kiszűrhetnek.

A szobámba száműzve magamat vártam, hogy a híradásokban beszámoljanak a Five Stars Hotelben meggyilkolt férfi esetéről, vagy az eltűnt személyek között feltűnjön Olivér fotója, de hiába, a média csendes maradt. Végül egy napba sem telt, hogy Igor egy utcai fülkéből felhívjon és megnyugtasson: Olivér életben van. A cirka másfél perces beszélgetésünk során megállapodtunk, hogy amint alkalma adódik rá, értesít a friss fejleményekről. Ma újra keresett, és most itt vagyok, hogy meghallgassam.

Miközben magának is tölt a borból, nézem, ahogy a pólója alatt megdagad a bicepsze. Nagyot nyelek. Még szerencse, hogy ráfoghatom a friss étel illatára.

– És maga jól van? – kérdezem tőle. Együgyűnek hat a kérdés, pedig tényleg érdekel a válasz.

Felsandít rám, pillantásából némi megilletődöttség olvasható ki.

– Prímán – feleli, majd az étel felé biccent. – Mi a terve? Szeretné, ha szednék magának? Vagy esetleg megvárjuk, ameddig kihűl?

Felkacagok és a tepsi mellé helyezett szeletelőért nyúlok. Igor tájékoztat, hogy szilvával töltött sertésszüzet készített. Ritkán eszem sertéshúst, de most kénytelen vagyok az első falatot követően elismerően hümmögni. Naponta elviselném a tehetségét. Igor büszkén magyarázza, hogy