Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Ikrek
Ikrek
Ikrek
Ebook382 pages5 hours

Ikrek

Rating: 3 out of 5 stars

3/5

()

Read preview

About this ebook

Megindító regény az ikrek közötti széttéphetetlen kötelékről és egy titokról, amely mégis elválasztja őket. Egyek voltak, amíg egy elképzelhetetlen tragédia el nem szakította őket egymástól. Isolte és Viola ikrek. Gyermekkorukban elválaszthatatlanok voltak, felnőttként mégis nagyon különböznek egymástól: Isolte sikeres újságíró egy divatmagazinnál, Londonban él, a barátja fotós; Viola pedig eltökélt boldogtalanságában az egész életét beárnyékoló táplálkozási zavarral küzd. Mi történt oly sok évvel ezelőtt, ami ilyen messze ágazó ösvényekre terelte az ikrek életét? Miközben mindketten elkezdik felfejteni annak a réges-régi, félig elfeledett nyár tovagyűrűző tragédiáit, a múlt rémisztő titkai visszatérnek és azzal fenyegetnek, hogy ellehetetlenítik az életüket... Mágikus tájak, vadregényes gyermekkori kalandok és egy szörnyűség, amely fokozatosan lopózik elő a múlt árnyai közül. Az Ikrek részben szerelmi történet, részben lélektani feszültséggel teli krimi. Saskia Sarginson gyermekkorát a vidéki Suffolkban töltötte, ahol a regény is játszódik. Mielőtt főállású író lett volna, angol irodalmat tanult a Cambridge-i Egyetemen. Kreatív írásból diplomázott, majd szerkesztőként, szövegíróként, reklámszövegíróként és forgatókönyv-szerkesztőként dolgozott. London déli részén él négy gyermekével, akik közül két lánya egypetéjű ikerpár. Az Ikrek az első regénye. Olvasson bele: Részlet a könyvből A Könyvjelző magazin 2014. márciusi számában megjelent cikk: A gyógyulás regénye A Könyvjelző magazin 2014. áprilisi számában megjelent cikk: "Jó most nőnek és írónak lenni
LanguageMagyar
Release dateJun 1, 2016
ISBN9789633572207
Ikrek

Related to Ikrek

Related ebooks

Reviews for Ikrek

Rating: 3 out of 5 stars
3/5

1 rating0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Ikrek - Saskia Sarginson

    Saskia Sarginson

    Ikrek

    Édesanyám, Jill Sarginson emlékére

    1.

    Nem voltunk mindig ikrek. Volt idő, amikor egyszerűen egyek voltunk.

    A fogantatásunk története a biológiaórákról jól ismert menetrend szerint zajlott. Tudjuk, hogy megy ez: egy erőteljes hímivarsejt találkozik a petesejttel, és ezzel egy új élet jön létre.

    Ilyenek voltunk mi is, egyetlen, hétköznapi, alakulóban lévő magzat. Ezután következett a nem hétköznapi rész, mert ez az egyetlen petesejt megrepedt és két félre hasadt, így két magzat lett belőlünk. Két fele az egyetlen egésznek. Ezért hangzik különösen, bár így igaz – mi valamikor egy személy voltunk, még ha csak a másodperc töredék részéig is.

    Anya mindig azt mesélte, egyáltalán nem számított rá, hogy ikrei lesznek, bár tisztában volt vele, hogy bizonyára jó oka lehet, ha négy hónapos terhesen nem fér át az ajtókon, és képtelen felrángatni magára a farmerét. Anya gyönyörű volt. Mindenki azt mondta. Úgy nézett ki, mint a jégkirálynő a mesekönyvek lapjairól. Egy királynő, aki vietnami papucsban és rojtos indiai szoknyákban járt, és akinek az ujja nikotinfoltoktól sárgállott. Nem mondta el nekünk, ki az apánk. Igazából nem is számított. Csak mi tettünk úgy, mintha volna valami jelentősége, mert izgalmas volt találgatni, ki lehet, mintha meg tudnánk fejteni a saját születésünk történetét.

    Létezik egy görög mítosz, amely szerint, ha egy asszony ugyanazon a napon egy istenséggel és egy halandóval is együtt hál, két gyermeke születik: mindkét apától egy-egy. A mi anyánk nyilván nem tett volna ilyen szégyentelenséget. Mégis, amikor felmásztunk az orgonafa ágain, hogy felüljünk a fészer tetejére, elfelezzünk egy almát, és sorra vegyük a lehetséges apajelölteket, az elképzelés, hogy esetleg egy istentől származunk, meglehetős elégedettséggel töltött el bennünket.

    A legnyilvánvalóbb választás egy rockisten volt. Az anyánk megszállott The Doors-rajongó volt. Sóhajtozva gyönyörködött Jim Morrison lemezborítón látható képében. Az egyetlen dolog, amit tudtunk az apánkról, hogy anya egy kaliforniai fesztiválon találkozott vele. Talált! Biztosan Jim Morrison volt az. Nem akartuk, hogy az apánk egyike legyen azoknak a balfékeknek és csodabogaraknak, akikkel a kommunában éltünk együtt Walesben. Colos Luke vagy Büdös Eric. Anya egyiküket sem szerette. Egyszer, titokban, írtunk is egy levelet Mr. Morrisonnak, úgy írtuk alá: Violától és Isolte-tól szeretettel. Soha nem kaptunk választ.

    1971. július 3-án Jim Morrisont holtan találták a fürdőkádjában, Párizsban. A halál oka: túlzott italfogyasztás okozta szívelégtelenség. Az volt a terve, hogy felhagy a rockistenséggel, és inkább költő lesz. Csak arra várt, hogy lejárjon a szerződése. Azon a napon, amikor a hír világot látott, az iskolából hazatérve anyánkat egy pohár vörösbor fölött zokogva találtuk, a Hello, I love yout hallgatta újra meg újra. Mi is sírtunk, fent, a szobánkban, az arcunkat a párnába temetve. Először csak színjátéknak indult: aztán a tettetés valósággá vált. Mint amikor elsöprő hahotázásban törünk ki, majd átkattan bennünk valamilyen érzelmi kapcsoló, és egyszer csak zokogás lesz belőle. Ez valami ilyesmi lehetett. Mintha a tettetés kiváltotta volna a valódi fájdalmat, hirtelen patakokban kezdett ömleni a könnyünk, szaggatottan ziháltunk, és az arcunk maszatos lett a takonytól. Fogalmunk sem volt róla, miért sírunk. Később, amikor anya kijózanodott, és mindannyian feldagadt szemmel, szipogva bandzsítottunk egymásra, anya közölte, Jim Morrison semmiképpen sem az apánk.

    – Ti kis lükék! – mondta bölcsen. – Honnan a fenéből vettétek ezt?

    Néhányszor még megpróbáltuk kideríteni, ki az apánk. De anya mindig ideges lett. Vállat vont, és lassan sodort magának egy cigarettát, füstspirálokat fújt a levegőbe, és leplezetlen csalódottsággal nyugtázta unalmas kérdéseinket.

    – Új dinasztiát alapítottam – közölte. – Azt akarom, hogy ti magatok építsétek fel a jövőtöket. Nincs szükségetek múltra.

    Tisztában voltunk vele, hogy úgy gondolja, az apa iránti vágyakozásunk kisszerű és kispolgári. Márpedig a világ legrosszabb dolgai kisszerűek és kispolgáriak.

    1972 tavaszán anya azt mondta, a bányászsztrájkokkal és a háromnapos munkahéttel az ország a pokol felé tart. Ez a Ted Heath egy konzervatív bolond. Fel kell készülnünk a legrosszabbra. Önellátásra kell berendezkednünk. Anya felásta a gazos virágoskertet, és zöldségeket ültetett, valamint vásárolt két anyakecskét: Tesst és Betsabét. Az egyik barna volt, a másik fekete; de mindkettejüknek kunkori farka és patás lába volt, akár az ördögnek. Mi szeretgetni akartuk őket, de ők csak legeltek egész nap, és csikorgatták azt a hosszú fogukat. Még akkor sem hagyták abba a majszolást, amikor leguggoltunk, hogy megvakarásszuk a fülüket, üveges tekintettel keresztülnéztek rajtunk. Kiszabadították magukat, és széttaposták a veteményest, gyökerestül tépve ki a növényeket. Anya minden áldott reggel órákon át ültette újra eltökélten a megtépázott brokkolikat és répákat, mielőtt leült volna a kecskék oldalához, hogy megfejje őket, szitkozódva babrált velük, hogy aztán előbukkanjon a sűrű tejjel, ami éppolyan gusztusos volt, mint a penészes sajt vagy egy büdös zokni.

    Volt egy könyve, amely bemutatta, milyen vadon termő növények fogyasztása biztonságos, és hogyan lehet begyűjteni és feldolgozni őket. Folyton ezt a könyvet bújta, alaposan áttanulmányozta, amíg gyűrött és pecsétes nem lett a hosszú séták alatti olvasgatástól, és a lapjait ki nem csipkézték a lángok, mert közvetlenül a tűzhely mellett tartotta.

    A gyűjtögetés egyfajta új vallássá vált. A bogyó-, gomba- és almagyűjtés immáron – anya szerint – a szabad lélek és a szabadság jelképévé vált. Két dolog, amelyre felesküdött volna.

    A bőrünk összekarcolódott, ahogy mezítlábas anyánkkal együtt átnyomakodtunk a szederbokrokon, hogy megszerezzük a vadalmákat.

    – Magasabbra, Viola! – mondogatta. – Ez az! – túrt a hajába türelmetlenül. – Szedd le azokat ott, a fölső ágon, Issy!

    Lekvárt és bort készített belőle: jellegzetes íze és rózsaszín árnyalata volt, akár egy élőlény nyelvének. Egyszer rettenetes gyomorrontást kaptunk valamilyen pöttyös gombától, amiből pörköltet csinált. De lassan megszerettük a foltos káposztagombát sósan, vajban megsütve, borssal és egy kis curryvel megszórva; fodros, gumiszerű gomba volt ez, amelyik a fenyők lábánál nőtt; marokszám gyűjtöttük össze, ahol csak rábukkantunk. És a pöfetegek, amiket akkor szedtünk fel, amikor már gömbölyűvé és fehérré értek, eltévedt hógolyókként görgettük őket az őszi reggelek harmatos füvében. Tésztába daraboltuk őket, ropogósra sült baconszalonnával.

    *

    Érezték valaha az éhezés kínzó gyötrelmét? Nem csak a korgást, az ételt kívánó gyomor alkalmankénti panaszkodását, a kellemetlen kis remegést és kortyogást, ha az ebéd kicsit késik. A valódi üresség mélyről fakadó fájdalmára gondolok. A semmi tátongó gyötrelmére. A kövérség emberi gyengeség, hiszen egyedül az emberre jellemző a mohóság ostobasága. A madarak könnyűek, akár egy marék falevél. Azt akarom, hogy a repülés könnyedsége engem is átjárjon. Megtanultam annyit enni, mint egy madár, nem pedig, mint egy ember. Ezen a helyen megpróbálnak mindent elkövetni, hogy egyek, túl akarnak járni az eszemen, és csöveket dugnak le a torkomon.

    Az éhezés természetesen fájdalmas. Ám ezeket a kínokat úgy használhatjuk, mint a kést, hogy kimetsszük a bennünk lévő rosszat. Végül már sóvárgunk erre az érzésre. Mert az éhezés a barátunk. Mert segítségével eljuthatunk a csontjainkig, gyorsabban, mint gondolnánk. Érzem őket az ujjam alatt, kitüremkednek a bőröm alól, minden egyes nappal közelebb és közelebb kerülnek: simák, makulátlanok és kemények. Elvégre mindenki ezt mondja a csontokról, nem igaz? Hogy tiszták. Érintetlenek. Keresem a saját vonásaimat, és ők formát adnak nekem: önmagam vázát.

    Végül mindannyiunkból csak ennyi marad. Néha még ennyi sem. Néha még csontok sem tanúskodnak egy életről – csak a levegőben kavargó molekulák –, és néhány fejünkbe zárt emlék, sárgák, mint a megfakult fényképek.

    Fáradt vagyok. Szeretnék újra elaludni. Elkalandozom. Tudom, hogy így van. Issy nem örülne neki. Azt mondta, fogjam be a számat, amikor ott ültünk abban a kicsi szobában azzal a nővel és a férfival, akik újra meg újra feltették nekünk ugyanazokat a kérdéseket.

    Mit csináltunk? Mit láttunk? Hány órakor és hol?

    Tudják, azt hitték, rosszak vagyunk. Azt gondolták, valami megbocsáthatatlant tettünk. Én sírtam és fészkelődtem a kemény széken, éreztem, ahogy szégyenteljes, meleg vizelet áztatja át a bugyimat. A folyadék túlcsordult a műanyagon, és kis tócsába gyűlt alattam a padlón, míg végül bejött egy rendőr vödörrel és ronggyal a kezében. Lehunytam a szemem, igyekeztem nem belélegezni a vizelet éles bűzét. Csípte a meztelen lábamat.

    Azok a napok tompa várakozással teltek, az emberek a szájukat eltakarva rólunk sugdolóztak. Be voltunk zárva abba a sivár szobába, miközben ők bámultak ránk, csattogtatták a tollukat, és jegyzeteket készítettek. Észrevettem, hogy az arcomon lévő forradást figyelik, és rásimítottam a hajam, megpróbáltam elrejteni, úgy nézték, mintha valami sátáni jel lett volna.

    De nem voltam egyedül – ott volt mellettem a nővérem, aki, mint mindig, erősebb és bátrabb volt. Az ő szeme szárazon csillogott, és semmiféle nedves tócsa nem éktelenkedett a széke alatt.

    – Ne szólj egy szót se, Viola! – közölte Issy. – Nem kell mondanod semmit. Nem kényszeríthetnek.

    Megszorította a kezem, behajlított ujjai, akár egy kelepce, összepréselték a kézfejemet.

    2.

    1987. Bill Withers üvölt a hangszórókból, és a dallam hömpölygése sajátos légkört teremt a fotós műteremben, megadja az alaphangulatot a munkához. Még akkor is, ha a munka éppen szünetel néhány percre, mert Ben a fényekkel bajlódik, utasításokat ad az asszisztensének, aki éppen a háttérként szolgáló fehér papírtekercset rendezgeti. A lámpák éles ragyogásától és a papír sápadt susogásától eltekintve visszhangos a helyiség, olyan, mint egy raktár, egy tágas barlang.

    Egy oldalsó ajtón túl keskeny szoba lapul, ami fodrász- és sminkszobaként szolgál; hárman már alig férnek el benne, és a levegő sűrű dohányfüsttel telt meg. A tükör előtti asztalkán szemfestékes tégelyek, összegyűrt papír zsebkendők, üres ételesdobozok, kávésbögrék, rúzsok és szempillaspirálok hevernek rendetlenül.

    Isolte áll, és Juliót, a sminkest figyeli, ahogy a férfi a modell fölé hajol. Isolte összevont szemöldökkel néz a tükörbe, a modell arcát méregeti. Csupasz villanykörték vonnak keretet hármójuk köré. Julio egyetlen lendületes mozdulattal meghúz egy arany vonalat, majd egyik szemöldökét felvonva, kérdőn Isolte-ra pillant.

    – Nos, Isolte, drágám? – kérdezi. – Még több színpadi hatást akarsz, vagy ennyi elég lesz?

    Isolte hunyorogva a lány arcára néz, és mérlegel. A szenvtelen modell szemén súlyos, narancsszínű pillák ragyognak. Egy törülközőbe csavarva ücsörög, hogy megóvják a selyemköntöst, amit visel. Miközben fölé hajol, Isolte észreveszi, hogy a hátát, mint valami babahaj, finom pihék borítják: halvány, szőrös sáv fut végig a gerincvonal mentén. Nem Marilyn Monroe volt az, akiről azt suttogták, hogy szőrös? Ettől mutatott olyan ragyogóan a fényképeken. Ám ezt a lányt az alultápláltsággal együtt járó pihék borítják. Isolte nagyon is jól ismeri ezt.

    Megvonja a vállát.

    – Nagyszerűen fest. Azért készítsünk egy polaroid képet. Aztán majd meglátjuk.

    A modell elfoglalja a helyét a lámpák előtt, széttárt lábbal, előretolt csípővel. A fényképezőgép lencséjébe néz, kérdő, gunyoros mosollyal az ajkán. Ben asszisztense felkapcsolja a szélgépet, és a színes selyem könnyű szálai libegni kezdenek körülötte, mint a tépett pillangószárnyak.

    Ben már a fotóállvány fölé görnyed, egyik kezét a fényképezőgép fölé tartja. Megfeszül, minden figyelmét erre a pillanatra összpontosítja. A farmer ráncolódik a csípője körül, sötét haja előrehullik. A nap utolsó sorozata. Mindenki fáradt már.

    – Ez gyönyörű! – kattogtat újra meg újra. – Nyald meg az ajkad! Nézz rám, édes! Jó! Nagyszerű!

    Ben valódi kaméleon. A munkanyelve cseppfolyós, minden lánnyal, minden felvétel alatt másként és másként beszél. Isolte látta, mikor játssza a pajkos férfi szerepét, amivel bármikor fel tudott hagyni, s gyengéddé és kedvessé vált, ha ez kellett ahhoz, hogy kihozza a modellből a legjobbat.

    – Hogyan lehet soulénekest faragni egy kacsából? – kérdezi ezúttal, és a modell megvonja a vállát. – Tedd a sütőbe, és várd meg, amíg Bill Withers lesz belőle.

    A modell hátravetett fejjel felnevet. Ben tapsol. Isolte már hallotta a viccet. Összefont karral áll, és maga elé képzeli a fotót a magazin lapjain, a képaláírás már alakul a fejében. A felvétel jól sikerült. A modell szinte áttetszőnek tűnik; az arcán kirajzolódó szögek életre keltik az árnyékokat, a megfelelő síkokra terelik a fényt, ezért a lány úgy fest, mint egy tökéletes földönkívüli. Talán még a címlapra is jó lesz.

    Odakint tavasz van. Esős londoni nap. De itt, ebben az ablaktalan szobában Isolte olyan képeket teremt, melyeket júliusban látnak majd. Isolte szereti, ahogy a három hónappal későbbre készülő munkák keresztülhúzzák őt az éven, mintha minden óra a legnagyobb sebességi fokozatra váltott volna.

    – Szerintem megvagyunk – egyenesedik fel Ben, és magasba emelt kézzel röviden körbetapsol. – Szép munka, emberek! Megcsináltuk!

    Ez meglehetősen giccses gesztus volt. Tőle valahogy mégis elfogadható, mert a vadóc, sötét hajától egészen a kifakult piros Converse dorkójáig ő maga a megtestesült lazaság, ami olyan menővé teszi; az a fajta ember, aki könnyedén átcsusszan a legkülönbözőbb társadalmi korlátokon, aki nagyon jól kiismeri magát a világban. Ebben nagy segítségére van érzéki arca és szoborszerű csontozata; bozontos szemöldöke, amitől – a hangulatától függően – Groucho Marxra vagy Byronra hasonlít; az ajka, amely természetes vonalából adódóan is lefelé biggyed. Isolte észreveszi, ahogy Ruby, a hajstylist elpirul, miközben elindul, hogy összeszedje a sprayit és a keféit.

    A szélgépet és az izzó lámpákat lekapcsolják. A modell a szemét dörzsölgetve törülközőt keres. A műterem csaknem üres, fakónak és elhagyatottnak tűnik a zene nélkül. Julio a sminktáskáját cipelve már elment, Ruby pedig a hátsó szobában pakolászik. A modell egy régi szövetkabátba bújtatja csontos vállát, és cigarettára gyújt; a határidőnaplóját nézegeti, miközben füsthullámok lengik körül. Ben odakiált az asszisztensnek:

    – Vidd le a fényképezőgépeket a kocsiba, rendben? És vigyázz rájuk, amíg oda nem érek. Mit szólnál egy italhoz? – fordul mosolyogva Isolte-hoz. – Kizárólag narancslé, természetesen.

    – Nem lehet – grimaszol neki a lány.

    – Szégyentelen.

    Ben hirtelen közel lép hozzá, a lány a combján érzi a kezét, az ujjai finoman cirógatják a bőrét. A száját közvetlenül Isolte füléhez tartja, fojtott szavait forró lehelet kíséri. A teste mélyéről a lány érzi a felkorbácsolódó vágy könnyű hullámát, és a lélegzete szaporábbá válik. Nyel egyet, egy pillanatra Benhez simul:

    – Semmi esélyed, te perverz! – suttogja a férfi szorításából kicsusszanva.

    – Nem hibáztathatsz, amiért próbálkozom – vigyorog rá Ben. – Belepusztulok, hogy nem tudok egész álló nap ágyban lenni veled.

    – Ez meg sem fordult a fejemben… Mindenesetre most mennem kell – tolja el Isolte, miközben mosolyog magában. – Már mondtam neked. Violával találkozom.

    Aztán meggondolja magát, mégis közelebb lép a férfihoz, és megcsókolja. Ő is egész álló nap azt csinálná – bár nem akarja, hogy ezt Ben is tudja –, mindig is biztonságosabbnak tartotta, ha ő az, aki tartózkodóbb egy kapcsolatban, aki nem szerelmes annyira. A férfi ajka puha, már-már száraz; fogak koccanása hallatszik. Isolte mély levegőt vesz, beszippantja az egész napos verejték illatát, az acél és a műanyag nyomát az ujjain. Keresztüllépdel a termen, kisimítja a ruháját, és a tükörbe néz, mintha a csók nyomait keresné magán.

    – Nők… – csóválja Ben a fejét, miközben elgondolkodva megnyalja az ajkát. – Mindannyian ilyen dilisek vagytok? – bújik bele a bőrdzsekijébe.

    – Nos, te vagy a szakértő – válaszolja Isolte. – Mondd meg te!

    A férfi megragadja a csípőjét, és magához vonja.

    – A legrosszabbat gondolod rólam, nem igaz, kétkedő Dorisom?

    A lány hangtalanul nevetve kiszabadítja magát.

    – Ne szólíts így!

    – Hogy? – húzta fel Ben a szemöldökét. – Kétkedőnek?

    – Nem. Dorisnak, te idióta – rázza meg a lány a fejét. – Most pedig engedj utamra – dobja a táskát a vállára. – El kell mennem néhány helyre, és találkoznom kell néhány emberrel.

    A taxija már odalent várja.

    – Ez azt akarja jelenteni, hogy este átjössz? – kiált utána a férfi.

    Isolte megenyhül.

    – Igen. Később találkozunk.

    A lány elmegy a lift előtt, inkább a lépcsőt választja, a léptei kopognak a betonon.

    – Üdvözletem Violának.

    A férfi szavai visszhangozva érik utol a kongó lépcsőházban.

    A taxi különös élvezetnek számít Isolte életében. Általában le tud róla mondani, ha dolgozik. De ha muszáj, borsos árat is képes fizetni a fekete taxikért, hogy elkerülje a metró mocskát vagy a zsúfolt buszokon rá váró lökdösődést és tolakodást.

    Isolte hátradől, és a sötétedő utcákat nézi. A forgalmat türelmetlen vánszorgás jellemzi. London zsúfolásig megtelt a munkából hazafelé vagy az esti szórakozásra igyekvő emberekkel. Rohanó ingázók árasztják el az utakat, miközben ők felfelé tekintgető és fényképezőgépeket kattogtató turistákkal teli utcasarkok mellett hajtanak el. Az eső elállt, de a ragacsos pocsolyák olajtól fénylenek, és az összes járda csillog, ahogy a nedves felület visszaveri a lámpák fényeit.

    A sofőr a kormány fölé görnyed. A visszapillantó tükörről különböző díszek lógnak: egy egyszerű kereszt, egy sötét szemű gyerekről készült fénykép és egy műanyag Mickey egér. A férfi tekintete néha megjelenik a tükörben, a lányt figyeli. Isolte szorosabbra húzza magán a kabátot, és kibámul az ablakon. A rádió serceg és akadozik.

    Megszólal egy duda, és valaki dühösen kiáltozni kezd. Egy részeg dülöngél fel és alá az autók között, a karját előrenyújtja, mintha vak lenne. Egy biciklisnek hirtelen félre kell rántania a kormányt, nehogy elüsse: hátrafordul az ülésen, a szája eltorzul a dühös szitkozódástól. Isolte összehúzza magát az ülésen, miközben a részeg elhalad a taxi mellett. Ám a lány képtelen megállni, hogy egy pillantást vessen az arcára, hogy lássa, ahogy a fénytelen tekintet átsiklik rajta, majd a távolba réved. A hajléktalanok tompa vonásai jellemzik. A lány a szeme sarkából hirtelen mozdulatra lesz figyelmes, és hallja, ahogy csontos ujjak koppannak a taxi ablakának üvegén. A férfi az öklével üti az ablakot. Isolte megriad, és a szájába harap. A sofőr hátrafordul, szitkozódva sebességet vált, majd továbbhajt.

    Isolte óvatosan felemeli az ujját, vér ízét érzi a szájában. A részeg férfi elveszett arckifejezése az emlékezetébe ég, a semmibe meredő tekintet önmaga homályos karikatúrája. Isolte nem iszik alkoholt. Soha nem vágyott rá, hogy ilyesfajta feledésnek adja át magát. Az ő emlékezetében nincsenek sötét foltok. Szereti érezni, hogy a kezében tartja az irányítást, miközben mások lazítanak a gyeplőn, és a szavak túl szabadon áradnak belőlük. Járt partikon, ahol olyan emberek, akiket alig ismert, bizalmas titkokat osztottak meg vele, suttogva meséltek nekik a szexuális kedvteléseikről vagy vallották be hűtlenkedéseiket. Ez a fajta sebezhetőség megrémíti őt. Miért tesz bárki is ilyet magával?

    – Ma túl sokat aludt – figyelmezteti a nővér Isolte-ot. A fejét csóválja, miközben a sarokba állított ágy felé int, ahol aprócska halom domborul. Egy alvó alak. Egy kupac, olyan keskeny, mintha csak egy eke által felszántott földhányás lenne.

    Amikor Viola először került kórházba, Isolte biztos volt benne, hogy meggyógyul. Kilenc év telt el azóta, Viola találkozott már számtalan pszichológussal, és eltöltött egy hónapot egy ideggyógyászati részlegen is; egy kicsit jobban lett, majd a dolgok mindig újra rosszabbra fordultak. Most harmadszor került kórházba. Viola bűvészmutatványa, hogy levegővé váljon, már régóta zajlik.

    Isolte óvatosan közelebb lép. A Viola ágyával szemben fekvő, idősebb beteg a takaró tetején fekszik, a hátát párnákkal támasztotta alá, és komótosan kötöget, az ágyából lila fonalak kígyóznak lefelé. Felpillan, és Isolte-ra mosolyog. A lány visszamosolyog, és kínos döbbenettel veszi észre, hogy a behajlított lábbal ülő nő nem visel alsóneműt. Miért nem szól neki az egyik nővér? Vagy miért nem takarják be egyszerűen? Isolte gyorsan elfordul tőle, és odahúz egy széket a testvére ágya mellé.

    Viola hanyatt fekszik, szögegyenesen, lehunyt szemmel, a könnyű takaró tökéletesen vissza van hajtva a mellkasán. Semmi jelét nem adja, hogy tudomást venne Isolte jelenlétéről.

    – Viola, én vagyok az. Mondtam, hogy munka után eljövök, emlékszel?

    Semmi válasz. Isolte felegyenesedik, és a testvére arcát figyeli. Keskeny, sárga cső indul a jobb orrlyukából, keresztül az arcán, a füle mögé. A csövet számtalan ragasztószalag rögzíti a bőrhöz, amely meggyűrődik a tapaszok alatt. Folyékony táplálék csordogál le a szondán, egyenesen Viola gyomrába.

    Viola egyszer csak megmoccan, oldalra rántja a fejét, mintha valami végigsimított volna az arcán, talán egy fa ága, vagy mintha egy bogár ütközött volna a bőrének. Isolte közelebb hajol hozzá, és azt suttogja:

    – Viola, hallasz engem?

    De Viola továbbra is az álmai foglya marad. A keze a takarón fekszik, ökölbe szorul. A csuklója fájdalmas csontdarabként mered elő a kék pizsama mandzsettája alól. Isolte habozó ujjakkal előrenyújtja a kezét, mintha meg akarná érinteni. Végül inkább az ölébe ejti.

    A kórház egy másik világ. Másképpen halad az idő, lassú órák vánszorognak egy időjárás nélküli térben. Viola kórterme a régi, viktoriánus épület negyedik emeletén van. Magas mennyezete van, és az ablakok olyan magasan nyílnak, hogy lehetetlen kinézni rajtuk anélkül, hogy székre állna az ember. A falakat betegesen hivatalos zöldre festették; ez a szín az általános iskolára emlékezteti Isolte-ot. Nem tud szörnyűbbet elképzelni annál, mint hogy ide legyen bezárva hetekig. Nem csoda, ha Viola egész nap alszik.

    Folyamatos mocorgás hallatszik az ágyak felől: köhögés, torokköszörülés és a takarók suhogása. Egy takarító mossa fel ímmel-ámmal a padlót, lassú, félkörös mozdulatokat ír le maga előtt a felmosófával. Isolte nézi, ahogy a habos víz összegyűlik a pókhálószerű rongyszalagok között. Már lemondott arról, hogy bármit is tegyen. Inkább leül, és a testvére arcát fürkészi. Furcsa érzés, mintha leskelődne. Valamikor, ha Violára nézett, olyan volt, mintha a tükörbe pillantott volna, amely minden vonását visszaadja. Őt figyelni nem számított leskelődésnek, mert olyan volt, mintha a saját arcát kritizálta vagy csodálta volna. (Aha, gondolta volna, szóval így néz ki az orrom oldalról, amikor nevetek.)

    Viola továbbra is csukott szemmel, hanyatt fekszik. Az orra és az arccsontja élesen mered felfelé, beesett vonásai árnyékba borulnak. Petyhüdt ajka alól kilátszanak a fogai. Isolte még a koponyát is látja a testvére arca mögött; a síkokat és hajlatokat, a mély szemgödröt; az alakja úgy rajzolódik ki a szeme előtt, mint egy készülő fényképfelvétel. Isolte pislog, és elkapja a tekintetét. Nem szokta így nézni a testvérét. Lassacskán komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy visszaidézze Viola gyermekded, kerek arcát és széles mosolyát, de Isolte pontosan tudja, mikor kezdődött ez a változás: akkor kezdődött, amikor Hettie néninél laktak Londonban, miután az erdőben töltött életüknek vége szakadt.

    *

    A bejárati ajtó kinyílik s beengedi a Fulham Road forgalmának hirtelen támadt zaját. Az ajtó becsukódik. Az utca nyüzsgésének hangjai eltompulnak. Az egyik kutya üdvözlő vakkantást hallat; Hettie a homlokát ráncolva az órára pillant:

    – Hol az ördögben volt ez a lány?

    Hettie és Isolte a vacsorájukból néznek föl, amikor Viola zsebre dugott kézzel besompolyog a konyhába, rongyos tarisznya lóg a válláról; a spánielek már engedelmesen szimatolnak a lábánál, szuszognak a gyönyörűségtől, a farkukat csóválják, ő pedig lehajol, hogy megsimogassa selymes fülüket.

    Isolte emlékszik az égő birkafaggyú szagára, a konyha barátságos és meleg, a függönyök eltakarják az őszi estét. És Violára is: ahogy komoran és ellenségesen vár néma csendben az ajtóban, mintha nem tudná magát rászánni, hogy belépjen a helyiségbe. Akkor kellett volna megszólalnia a vészcsengőnek. Fel kellett volna ismernie, hogy valamit tennie kell, hogy segítsen a testvérének.

    Viola ott áll a nagynénje és az ikertestvére előtt, hosszú haját rövidre borotválta, akár egy fegyenc, a meredező sötét borosták felfedik koponyájának sápadtságát. Óvatosan végigsimít a fején, mintha meglepődne, hogy az ujjai alatt ezeket a szúrós sörtéket találja.

    Hettie-nek különös hang tör fel a torkából, gyorsan köhögni kezd, hogy elfojtsa felhorkanását.

    Viola dacosan néz rájuk, majd megvonja a vállát:

    – Az én hajam.

    Az orrkarikája megcsillan. Új szerzemény, a gyulladt bőr vörösen lángol az ezüst körül.

    – Nem, már nem az – közli Isolte, aki nem tudja megállni, hogy megjegyzést ne tegyen.

    Bár igyekezett viccesen felfogni a dolgot, Isolte érezte, hogyan motoszkál benne az aggodalom. Nézte, ahogy a húga kulcscsontja úgy emelkedik ki, mint egy járom; a keze úgy meredt elő a bő pizsamaujjból, mint egy madár karma; a körmei tövig rágva. Négy év telt el azóta, hogy elhagyták Suffolkot, és nyilvánvaló volt, hogy Viola képtelen megszokni a városi életet, még barátokat sem talált az új iskolájukban.

    De Isolte aggodalmába ingerültség vegyült. Nem tehetett róla; néha úgy gondolta, Viola szántszándékkal ilyen nehéz eset. Csak lézengett a házban, akár egy szellem, szótlan volt és távoli. Egész nap elhúzva hagyta a függönyeit, és – Hettie minden könyörgése ellenére – az ágya is bevetetlen maradt, füstölők émelyítő szaga töltötte be a sötét szoba levegőjét. Zárta az ajtaját, és órákon át ki sem mozdult. És többé szinte sohasem ült le az asztalhoz, hogy együtt egyen a testvérével és a nagynénjével, kifogások véget nem érő sorát vonultatta fel, hogy kibúvót találjon.

    – Akkor kérsz egy kis levest? – áll fel határozottan Isolte, majd odamegy a sütőhöz, mintha a járásában feszülő energia képes lenne arra késztetni Violát, hogy elfogadja az ajánlatát.

    – Félretettünk neked egy kis krumplipürét és egy szelet húst, édesem – teszi hozzá Hettie. – Nem hagytuk, hogy a kutyák rátegyék a mancsukat.

    A spánielek reménykedve fészkelődni kezdenek a radiátornál elhelyezett kosarukban, és kinyújtott nyelvvel néznek a gazdájukra.

    Viola megrázza a fejét.

    – Már ettem.

    – Jégkrém is van… – próbálja Isolte könnyedén és csábítóan előadni a mondandóját, miközben igyekszik leplezni az undort, amit a húga leborotvált koponyája láttán érez.

    De Viola már ismét elindult kifelé az ajtón.

    Isolte felidézi, ahogy Hettie-re nézett, miközben Viola távolodó lépteit hallgatták a lépcső felől. Osztoztak a nyugtalanságban. De nem értették, milyen mértékű a baj – még nem. Viola a testvére elől bő ruhák alá rejtette a hatalmas súlyvesztést. Isolte soha nem láthatta őt meztelenül.

    A szobaajtó csukódásának finom kattanása hallatszik; Hettie megrezzen.

    – Mindjárt kezdődik…

    Néhány perccel később üvöltő zene döngette meg fölöttük a mennyezetet. Viola odafent ült egymagában, sovány ujjaival bakelitlemezeket húzott elő a borítókból: Sex Pistolst, Clasht, Ramonest.

    Isolte fel nem foghatta, mi tetszik a testvérének ebben a ricsajban.

    – Szerintem valójában nem is szereti – jegyezte meg Hettie. – Csak próbál valamit kifejezni. Vagy nem ilyesmivel lázadnak a fiatalok manapság?

    De Isolte többé nem értette, mit akar mondani Viola.

    Viola nem mozdul meg a kórházi ágyban, és semmi sem utal arra, hogy újra meg fog. Isolte feláll, és belebújik a kabátjába. A szemben fekvő nő felfigyel Isolte távozására; abbahagyja a kötögetést, és jelentőségteljesen

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1