A megmaradt világ: Emlékezések – Bővített kiadás

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent:

Az egyetlen lehetőség

Kakasfej vagy filozófia?

Kalandok, szenvedélyek

Lator László összes versei, 1946–1996

Szigettenger

A tér, a tárgyak

VISSZAJÁTSZÁS

IRSAPUSZTA, A HÁBORÚ VÉGE

Irsapuszta, nem messze Zalalövőtől, utolsó, ideiglenes lakhelyem a háborús Magyarországon. Sásvárról Pestre, rokonokhoz, onnan, a front közeledtekor Zalába, mert ott is volt rokonság, anyám húga, Éva, oda ment férjhez, az ura, Perényi Bertalan, közepes birtokon, rossz, agyagos földeken, rosszul gazdálkodott, náluk laktunk, volt elég hely a nagy, hámló vakolatú, kedélytelen udvarházban. Nagybátyámnak nagy könyvtára volt, mintha az jobban érdekelte volna, mint a szántás-vetés-aratás, szórakozottan jött-ment a világban, zsebre tette égő pipáját, környezete vette észre, hogy füstöl a ruhája. Verseket írt, meg is mutatta nekem, míveseket, szépeket, s bár igazán tudta a mesterséget, műkedvelőket. Lányával, édes, örökletesen álmatag kiskamasz volt (a fordulat éve után Szombathelyen sztahanovista kőműves lett belőle, szülei meg Komlón dolgoztak), naphosszat együtt játszott az intéző fia, Szabó Feri, később bölcsész, teológus, jezsuita, még később a vatikáni rádió magyar részlegének főnöke, a nevezetes Triznya-kocsmában, a külföldön élő és a hazai magyar írók, festők, másféle művészek találkozóhelyén (Triznya Mátyás, ötvenhatos szökevény, Itáliában sikeres-neves festő-grafikus, akkor már nem élt, a szép, eleven Szőnyi Zsuzsa működtette a házat) futottam össze vele, nem olyannak képzeltem egy szerzetest, csodáltam áradó életkedvét, filozófiai, teológiai tanulmányokat írt, de verseket is, bár én úgy tudtam, a rendben nem jó szemmel nézték a versírást, többek közt szép, különös szerelmes verseket hajdani gyerek unokahúgomhoz, ott vannak köteteiben, egyszer egy interjúban beszélt is a mindenkiben, a szerzetesben is, világító szerelemről. Felfedeztem a lapos-is-hegyes-is ugocsaitól olyannyira elütő, a később otthonommá lett hullámos-dombos őrségivel ikertestvér göcseji tájat, a ház fölött néhány lépésnyire mindenféle erdő, unokahúgommal a ritkás fenyvesben késő ősszel szedtük a rizikét, Sásváron, rég, evvel a gombával nem találkoztam, az első, az irsai találkozás öröme is benne lehetett, mikor Judittal, már ispánki lakosok, kosárszám gyűjtöttük a fenyallát. Mikor valamiért be kellett mennem az akkor még falu-Lövőre, a kanyarban, a kis híd alatt, először láttam az akkor sebesen áradó, habos-tajtékos, mégis tiszta Zala patakát. Nemrégen elmentem megnézni, megvan-e még az irsapusztai ház, felnéztem az aljból, a földút végén, az emelkedőn nem láttam az épületet, úgy hallottam, egy ideig téesziroda volt benne, később megroggyant, lebontották. Megkaptam aztán, nem levélben, hanem falragaszon, a harmadik (az első kettőt Sásváron, Pesten), a leventekorúaknak szóló, ismerősen fenyegető behívót, a család úgy döntött, jobb lesz, ha ezúttal bevonulok. Január 23-án bevonatoztam Egerszegre, bekísért anyám is, volt valami elintéznivalója. A törvényszéken gyülekeztünk, piszokban, zsúfoltságban, céltalan ődöngésben teltek a napok. Majd elengedtek néhány nap szabadságra. Mikor, egy hét múlva, vissza kellett menni, lekéstem a vonatot, húszfokos hidegben, kevés holmival, zsebemben egy laposüveg vadkörtepálinkával (azelőtt nemigen ittam tömény szeszt), gyalog indultam a villámló hidegben, hófúvásban. Csináld meg, amit kell, de önként ne vállalkozz semmire, mondta búcsúzáskor apám. Hangjában alig-alig volt valami érzelem, mindig is ilyen volt, nehéz helyzetekben is nyugodt, fegyelmezett, de akkor mintha mégis éreztem volna benne valami aggodalmat. Csak majd Makón, öregkorában, egy-egy búcsúzáskor vettem észre rajta egyszer-egyszer valami szokatlan ellágyulást. Három évtizeddel később megírtam, versben, ezt a fejezetnyitó irsai indulást. Földközeli vers, gondolom én, de vajon megérti-e valaki mai olvasója, miféle történet van az Azon a szikrázó lapályon hátterében, s ha nem, miféle jelentést tulajdoníthat neki? Jajdul az ajtó sarka (nem mintha ez számítana, de csakugyan megnyikordult az ajtó), félszeg / mozdulattal a benti pára / gomolyában lép hevenyészett / történetének színpadára, így kezdődik, a jelenet pontos rajzával, de a képet egy másféle közegbe is átjátszó technikával, az írás. Kezünkre járnak ilyenkor a véletlenek is: a hevenyészett nyilván a félszeg már-már erőszakos akusztikai hívására került a szövegbe (de hadd tegyem hozzá: az ilyen késztetéseknek csak akkor engedünk, ha majd az eszünk is jóváhagyja, ha, már józanul, úgy látjuk, jó irányba viszi a verset), azt hiszem, szerencsésen, mert kitágul tőle a vers tere, a látvány, ha mondhatok ilyen nagyot, sorsom képlete lesz. Meglehet, a színpadára is ilyen formai fogantatású eleme az egyébként, remélem, természetes sodrású mondatnak. Ami akkor rám következett, csakugyan színpadias, sokszor tragédia közeli eseménysor, csak ismeretlen rendezője a válságos pillanatokban valahogy elhárította a fenyegető folytatást. Kedvemet leltem benne, hogy a vakítóan fényes-fagyos, dermedt, mégis mozgalmas színteret a tizenhat éves, képtelen helyzetbe került kamasz köré rajzoljam. Dehogy akartam metaforát csinálni a téli világból, de akárhogy is, ez a hézagos, villogó mozgóképsor hívja elő a vers leglényegét. Úgy természetelvű, hogy közben azért módosítja, átrendezi a részleteket: Felrakta tükrös palotáit / a húszfokos zúzos fagy éjjel, / hogy minden lapja zeng-világít / tejfehéren tükrös fehérrel. Ugyanennyire figuratív a harmadik strófa is, de ver-e visszhangot a mai olvasóban? S ha igen, milyet? A megalvad, hegesedve ráforr / a hólyagos, meddő fehérje / a moduláló liberátor- / dorombolás szaggatta égre ma is közönséges látvány. A tízezer méter magasan repülő nagy gépek után ott marad a kondenzcsík, de akik a második világháború idején még nem éltek, hogy idézhetnék fel magukban, hogy élhetnék át, hogy mielőtt az amerikai nehézbombázók sűrű rajait megláttuk, már jó ideje hallottuk baljós, hol erősödő, hol halkuló dorombolásukat, s ha ez nincs a fülében, átélheti-e, a vers erőterébe kerülve, a bennünk csomósodó, bombázás előtti szorongást? Bizonyos, hogy minden versben van valami csak-a-mienk, közvetíthetetlen, de ha valamennyi eleme jól összeáll, mégiscsak kiadja, azt adja ki, amit beletettünk. Úgy képzelem, hogy a jól leképezett, megformált anyagdarabok, a fogható világ tárgyai, részletei a versben is sugározzák sokféle tartalmaikat, fogalmainkkal bekeríthetetlen gazdag jelentésmezőjüket. Mert fogalmaink, ha pontosabbak is, szűkösebbek, elsősorban szerkezeti szerepük lehet. Ez a vers is el-elválik az érzékelhetőtől. A személyes sorsnak az utolsó strófákban bibliai háttere van, képei, szavai a Jelenések könyvé-t idézik: Ha füst támad és emberarcú / sáskák a füstből, merre késnek / a védelmére íjat ajzó / szelídebb szívű jelenések? És még világosabban: S hogy nem jön bibliai hírnök, / lángbetűkkel írni a dermedt / egekre a helyzethez illő / igét a riadt sihedernek, / üres kézzel kell útra váljon? Sose volt tehetségem, türelmem a rendszeres naplóíráshoz, akkor ezt-azt, szűkszavúan, füzetbe, naptárba mégis feljegyeztem. Nagy dunántúli hófúvásban huszonhét kilométert gyalogoltam. A többieket még itt találtam. Ugyan nem lett volna-e jobb, s hogy alakult volna a sorsom, ha lemaradtam volna? De akár azt is mondhatnám: mi minden maradt volna ki az életemből! Egerszegről, a hófúvás miatt, nem indult vonat. Zalacsébig szánon mentünk, írtam január 29-én. Mióta őrségi honosak lettünk, sokszor néztem a vidék, az utak, a falvak részleteit, hátha valamelyikre ráismerek. Gyakran átmentünk Zalacsében is, soha, sehol nem fogott el a déjà vu érzése. Zalacsében bevagoníroztak bennünket, zárt teherkocsi volt, a padlón hálók felett, hogy jobban elférjünk, vastag deszkából emelet, késő éjszaka bedöcögtünk Lövőre, ott, rémlik, a budafai kereszteződésben, arra riadtam, hogy a súlyos deszkaemelet, a rajta alvókkal, nagyot csattanva leszakadt. Külső pereme, mert a belső, jobban rögzítve, bírta a terhet, a karomtól egy araszra csapódott a padlónak, csoda volt, hogy senkit sem ütött agyon. Sorsfordulóm lehetett volna ez is. Január utolsó napján, szerdán Szentgotthárdon állunk. Kisriadó után nagyriadó. Az állomás melletti mezőn egy futóárokban. Még nem fújták le a riadót, mikor a vonat elindult. Sokan lemaradtunk. Egy karszalagos nagyon biztatott, hogy majd falhoz állítanak. Bécsújhelyen értük utol a szerelvényt, február 2-a volt, napfényes gyertyaszentelő, eluntuk a várakozást, kimentünk várost nézni, mire visszaértünk, megint elment a vonat, de most hamar, Heiligenstadtban, megtaláltuk. Az első európai utazás: az agyonbombázott Bécsből Csehországba, Budejovice, Pilsen, Eger, azután Nürnberg, Augsburg, Ulm, romvárosok. Célba érünk: Friedrichshafen, jártam aztán ott 1968-ban, Internationes-vendég, az akkor megint gyönyörű városban, a Boden-tó partján, laktanya a várostól három kilométerre, német kiképzők, német zsávolyba öltöztetnek, elsötétítés, sűrűn riadók, bolyongunk itt árván, hazátlanul, / a túlsó parton Svájc lámpái égnek, írtam egy gyarló, színpadias-szónokias versben, pedig milyen igaz, egyenest a szívem közepébe nyilalló vágyakozással, milyen sajgó gyönyörűséggel néztem a sötét világból a túloldalon szabadon világító Svájcot egy bombatámadás után, a barakkok közt, a mezőn, egy halott francia fogoly, nem szilánk, a légnyomás ölte meg, fekete volt hirtelen megdagadt arca, már nem lehet messze a front, sokakat elvittek bevetésre, ez április 22-e, vasárnap, ugyanaznap bombázzák az állomást, kiürítik Friedrichshafent, vonatra raknak, hírek-álhírek: Berlinben utcai harcok, Göring lemondott, Hitler elesett, az oroszok Nürnbergben vannak, az amerikaiak München előtt, indulunk, nem tudni, hova, talán München felé, angol, amerikai vadászgépek támadják a szerelvényt. Mikor harmadszor-negyedszer jöttek, valami mély vápában álltunk, le kellett ugrálni, fedezéket keresni, csak azok maradtak a vonaton, akik betongyűrűkben, a légvédelmi ágyúknál voltak. A rézsű meredek volt, magas, mikor lecsapott, talán tíz-tizenöt méter magasan lehetett a Lightning, próbáltam eltűnni, beleolvadni a gazba, a földbe, de kényszeresen felnéztem, láttam a pilóta fejét, két kezét, ahogy fog valamit, nyomja a ravaszt, beszélték, nemcsak előre, hátra is, emelkedőben is lő. A rézsű tetején szép, sűrű erdő, a vastag törzsek mögött kerestünk biztonságot, végül hárman egymásra néztünk, megvártuk, hogy vége legyen, hogy továbbinduljon a vonat, nem akartunk a háború utolsó napjaiban hősi halált halni. De a folytatásban volt valami gyerekes: Sokat alszunk, gyönyörű vidéken sétálunk be Immenstadtba. Utolérjük a vonatot. Ha velem lett volna az oldalzsákom, nem mentünk volna vissza, de abban volt az ennivaló. De ez az egész már nem sokat számított. Egész nap gyönyörű helyen, a nyílt pályán álltunk. Két nap múlva Münchenbe értünk, másnap reggel a német hadnagy magához hívatott, az angolok minden pillanatban itt lehetnek, és szélnek eresztett bennünket, ha akarunk, maradjunk, ha akarunk, induljunk haza. Elindultunk, itt is, ott is befogadtak a bajor parasztok, az endorfi országút mellett megaludtunk a meleg, ganészagú istállóban, segítettünk is ebben-abban, kaptunk enni is. Megírtam ott rögtön, akkor még könnyen ment, prózában is, versben is ezt a hirtelen támadt nyugalmat: Kint rossz idő van. Fázol. Fúj a szél is. / Itt benn, a földön, vár a sárga szalma. / Hunyorognak az apró ablakok, / bársony hamu az este lágy unalma, igaz, még csak tizenhét éves voltam, de hogy tudtam ilyen aggálytalanul használni csodált mestereim, a nagy nyugatosok modorát? Lassú lábon lopódzik az idő, / lelkünkön pelyhes szárnyú csend lebeg (ezek az alliterációk, ez a lágy dallam, ez az olajnyomat-irály! még jó, hogy a csend helyett nem írtam csöndet, ahogy ebben a stílustartományban illik), a tehenek meg úgy rágják a szénát, / mint mikor Jézus született, a többihez képest ez a zárlat még a legtűrhetőbb. A vers alatt a keltezés: 1945. május 2. Hihetetlen, hogy bevonulásom óta csak három hónap telt el! Másnap, dél felé viharos ágyúzás kezdődött, felszaladtunk egy domboldalon egy tanyára, két-három órán keresztül szakadatlanul folyt a tüzérségi előkészítés, a két hegy közti völgyet lőtték, az üres terepet, kint álltunk az udvaron, vártuk, mi következik. A hosszú égzengés után hirtelen csend lett, aztán a szemközti hágón megjelent egy amerikai tank. Megállt, állt egy darabig, megindult, utána végeérhetetlen harckocsi-folyam. Rögtön az elsőben egy látható katona, a páncéltorony peremén ült, lógatta a lábát, szája sarkában cigaretta, messziről is láttuk, s mintha elnyílt szájjal, unottan, rágógumit rágott volna. Fején a rohamsisak hanyagul a tarkójára tolva, szóval egyáltalán nem olyan volt, ahogy én, egy hadviselő ország polgára, a katonát elképzeltem. Vége lett a háborúnak. Úgy éreztük, elindulhatunk hazafelé. Két társam Magyarországra, én, így írtam a noteszomba, Magyarországon keresztül haza, eszembe se jutott, hogy nem lesz olyan egyszerű. Ha egyáltalán gondoltam valamit, azt gondoltam, hogy Ugocsa, mint a háború előtt, Csehszlovákiához tartozik. Felszabadult lélekkel vágtunk hát neki az útnak. Nem jutottunk messzire, feltartóztattak az amerikaiak, betereltek valami ideiglenes gyűjtőhelyre, egy üres iskolába, onnan aztán tovább, Salzburgba, ott már sokan voltunk, de az még nem volt szervezett fogolytábor, nem is maradtunk sokáig. Három napig sem enni, sem inni nem kaptunk (megverseltem, persze: Ha most elébed állnék, úgy, ahogy / kinézek, csontos, sápadt, borzas ember, / tántorgó lábbal, véznán, rongyosan, / úgy néznél rám csodálkozó szemekkel, / mint állatokra, sűrű rács mögé, // ha elmesélhetném egyszer neked, / hogy éheztem, három napig nem ettem / egy falatot sem, s még keservesebb, / ezerszer rosszabb fullasztó melegben / órákig állni egy kis korty vízért), volt ott három-négy bombatölcsér, feltört, meggyűlt bennük a víz, zavaros-habos-üledékes pocsolya, volt egy katona, nem bírta megállni, hogy ne igyon belőle. Voltam aztán, negyedszázaddal később, Salzburgban, előadást tarthattam Georg Traklról szülővárosa egyetemén, ott volt, még beszélgethettem vele, a hasadt lelkű, narkomán osztrák költő húga, nem a gyötrelmes-bűntudatos, vérfertőző szerelemmel szeretett titokzatos nővér, persze, s egyszerre szinte jelen idejű lett, megtestesült ifjúkorom fényévnyire világító költőistene, hiába tudtam róla, hogy az első világháború első esztendejében, a véres grodeki csata után, a krakkói kórházban, véletlenül vagy szándékosan, huszonhét éves korában megmérgezte magát. Megtaláltam Salzburgban szülőházát, álltam a hámló vakolatú kapualjban, odaképzeltem a lidérces verseiben honos undorító patkányokat, jártam a Kálvária-dombon, a Mirabell-parkban (Egy kút zeng. Felhők fénylenek / a tiszta kékben széledezve. / Tűnődő szótlan emberek / járnak a régi kertben este), ráismertem versei színtereire, de el sem tudtam képzelni, hol lehetett az a hajdani rögtönzött fogolytáborocska. Mikor az amerikaiak összetereltek bennünket, első kérdésük-felszólításuk (meglehet, ez csak velem esett meg) a watch? volt, a csaszi-t csak később hallottam. Attól kezdve a bakancsomban, a talpam alatt hordtam az apámtól, talán tizenhatodik születésnapomra, kapott Omega zsebórát, megjártam vele a fél Európát, hazahoztam határokon, táborokon át, akkor vitte csak el egy betörő, amikor már rendezett polgári életet éltem. Salzburgból Ludwigshafenbe vittek, erős szegesdrótból (ugyan, hol szereztem?), a katonaköpenyemből, kartonpapírból térdig érő sátrat is építettem magamnak, végül Heilbronnba kerültünk, az már hatalmas, jól szervezett tábor volt, külön kerültek németek és magyarok, jobb, rosszabb katonai sátrakban aludtunk (Nyirkos gödör. / Tíz méter sincs a hossza. / Itt nyugszik (vagy nem?) / tíz halott, / földben, sötétben, fájva. / Feltámadásra várva, ezt már kora ősszel írtam füzetecskémbe). Ott már minden volt, tiszta latrina, zuhanyozó, konyha, időnként fel kellett sorakoznunk, derékig meztelenül, felemelni mindkét karunkat, az őrök (később tudtam meg, rákkeltő) DDT-vel irtották, hatékonyan, a tetveinket, máskor csak a jobb karunkat, olyankor az SS-tetoválást keresték, szűkösen, de rendszeresen kaptunk enni, nemcsak az ebédre sorakozót, az adunare la masá-t hallottam innen is, onnan is, erdélyi románok lehettek, volt, hogy az ebédet, mert nem volt mindenkinek csajkája, egy nagy konzervesdobozban hoztuk, egy pitliből ketten ettünk, én, tudtam, egy tüdőbeteg felvidéki tizedessel, nem volt szívem azt mondani, hogy nem akarok vele közös edényből enni, káprázatos technikák alakultak ki, szerszámok készültek drótból, kartonból, a négyszögletes kilós fehér kenyér meg az egy kocka keserű csokoládé igazságos elosztására, konzervet, vajat is kaptunk, de azért csak annyit, hogy mikor felálltam, behunytam a szemem, megvártam, hogy kiforogja magát a világ. Virágzott, persze a cserekereskedelem, a márkával is lehetett éppen valamit kezdeni, de a nemes valuta a dohány volt, ugrik a dohány, háj la tutun, hallatszott mindenfelé, én is két pakli dohányért vettem egy katonabakancsot, a dohányzás török átok volt, sokan odaadták maradék értékeiket, gyűrűjüket, órájukat, hogy néhány cigarettához hozzájussanak, engem is megbíztak, kiabáljak fel az őrtoronyba, a géppisztolyos őrnek, have you not cigarettes for sale. A hetvenes években összeakadtam egy volt fogolytársammal, egy sátorban aludtunk, megkaptam tőle a heilbronni naplóját, ilyen volt egy napja, egy napunk: Reggeli 2,5 dcl. keserű fekete, esett, elmaradt a sorakozó. Felhajtottam egy női aranydublé karórát, János tisztán száz amerikai cigarettát keresett rajta, én tizenhat csavartat és fél kenyeret. Ebéd: sárgarépa, spenót, saláta, pár szem rizs és kevés tojáspor. Fél ötkor fél kenyér, négy keksz, korpás, egy evőkanál savanyú almalekvár, egy dkg. csokoládé, két és fél dcl. keserű fekete. Másról alig is olvasni benne, ez volt a fogolylét leglényege. A szerencsések egyszer-egyszer kimehettek dolgozni, lophattak ezt-azt az élelmiszerraktárban, két konzervet én is így szereztem. Voltak, akik, talán némi haszon reményében, szervezni kezdték az egyhangú életet, egy volt tanár angolul tanított, ott ültem én is néhány órán, my hand is in my pocket, ennyi ragadt meg emlékezetemben. Egy jellegzetes, oldalszakállas, markáns arcú alak, hajdani bárénekes, az éjszakai lokálok számait adta elő, többnyire sikamlós darabokat, kadrasz kumpasz, kadrasz kumpasz, féljetek, így szólt az egyik, rögtön végzek véletek, s jöttek a pesti élet elrajzolt figurái, lábad közé csapot vernek abba a kis lukba, akkorát szól a valagad, mint a dupla puska, és megint kadrasz kumpasz, kadrasz kumpasz, féljetek. De volt hangszórós zene is, akkor volt nagy sláger a La Paloma, hazai divatja makói diákkoromban tetőzött, persze már magyarul, Mikor Havannában hajóra szálltam én, hallgatták, énekelték mindenfelé, s bennem, különös, sötét, kétnemű nosztalgiával, megidézte a heilbronni fogolytábort. Volt azután a To go to Tipperary, s rémlik, ott hallottam először a Gyertyafénykeringő-t. De a Breszt-Litovszkba tartó tehervonaton is belém ragadt egy visszhangos ének, az nyersebb, tágasabb, komorabb volt, mint a nyugatiak, egyszer megpróbáltam Fodor Bandinak eldünnyögni, nem kellett erőlködnöm, Bandi, ki tudja, honnan, tudta, talán orosz katonáktól hallotta, s kérésemre, hamisítatlan orosz stílusban, mindig nagy kedvvel előadta a Razprjagajtye konyi, hlopci-t, mi mindent társíthattam volna hozzá, mégis gyönyörűség, sokszólamú gyönyörűség volt hallgatni. Szóval a fogolyéletnek, egy idő múlva, már kialakultak a figyelmünket elvonó formái, de akárhogy is, céltalan kallódásnak, tartalmatlanul múló időnek éreztem, s alig vártam, hogy folytatódjon félbetört életem: Naphosszat ül, és révedezve bámul, / el-elnéz némán, hosszan messzire, / s úgy csüng le nagy, ernyedt, csontos keze, / s esetlenül úgy lendül, mint ami / nem jó már a világon semmire. Akkor kezdtünk reménykedni a közeli indulásban, mikor cseh tisztek jöttek, számba vettek, de csak a felvidékiek mentek el, mi maradtunk. Vártunk hát, alig vártuk az oroszokat, ma megjött az orosz százados, nagyon rokonszenves ember, jegyeztem fel szokatlanul nagy betűkkel, és másnap: hála istennek, megjöttek az oroszok, így, ilyen gyanútlanul-lelkesen, tegnap úrvacsoráztunk, és holnap, fél nyolckor indulunk, és október 16-án: Stuttgartban már várt a vonat, négyen kaptunk egy tízes rationt. Rettenetesen jóllaktam. És rá két nappal: Megérkeztünk, egy nagy kaszárnyában vagyunk. Ajtó, ablak, fal, tető. Megfürödtünk meleg vízben.

BRESZT-LITOVSZK

Megint zárt tehervagonban, ötvenegyen, kárpátaljai magyarok. Tapasztalhattam, milyen könnyen alkalmazkodik az ember a kényszerű helyzetekhez. Akadt egy Ungvár környéki zászlós (a rangjelzés már nem volt rajta zubbonyán), talán ruszin, mindenesetre oroszul is jól beszélő tanító, aki kezébe vette sorsunkat. Először is összeírt bennünket, oroszosan kellett bejelentkezni, mondta is mindenki engedelmesen, ahogy kellett, lefordítva keresztnevét, apja nevét, hiszen félig-meddig már szovjet állampolgárok voltunk. De bennem feltámadt valami, nem is tudom, minek nevezzem, mondjuk, megátalkodottság, s mondtam, mint eddig, magyarul a nevemet. KM ingerülten felkapta a fejét: hogy mondta? Megismételtem, és hozzátettem, ha eddig jó volt így, ezután is jó lesz. Nem tudom, mit írt be füzetébe a zászlós, de indulatos, fenyegető mondat zárta le különben semmire-se-jó jelenetecskénket. Elégtételül: a breszt-litovszki gyűjtőtáborban odajött hozzám KM, igaza volt, Latorkám, idézte fel összetűzésünket. Mondtam aztán Wittenbergben, ha tetszett, ha nem, az NKVD-s igazolóbizottság színe előtt, ahogy kellett, Vaszilij Sztyepanovicsnak magamat. Mert én már negyvenöt őszén megismerhettem, akár azt is mondhatnám, szerencsémre, mert, élőben, előtanulmányokat végezhettem a parancsuralom természetrajzához, a szovjet politikai rendőrséget, hivatalos nevén a Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Gyel-t, vagyis a Belügyi Népbiztosságot, korábban esetleg a GPU-ról hallhattam, vagy a Csekáról olvashattam valahol. Ez a lényeget sosem érintő névváltoztathatnék jellemző, sokfelől is elemzésre érdemes, később nálunk is hasznosított szovjet módszer volt. Wittenbergben még alig-alig láttam bele működésébe. Nevem, születésem helye, ideje, hol szolgáltam a háború alatt, hova akarok hazamenni, én nem, de ők már tudták, hogy Sásvárból Trosznyik lett, nem Ugocsa, nem Szőlősi járás, hanem Beregovszkij okrug, nem faggattak, nyilván úgy szervezték, hogy ha hazajutok (tudták, hogy ez nem lesz olyan egyszerű), otthon majd kivizsgálják a múltamat. Megint jött a tehervonat, azon már nemcsak magyarok voltak, volt egy széles képű üzbég, ő már tudta, amit mi nem, hogy mi vár ránk, hogy mi az a javító-nevelő munka. A szovjet fogolyélet szabálytalanabb, kötetlenebb, szervezetlenebb, mondhatnám úgy is, hogy szabadabb volt, mint az amerikai, géppisztolyos őreink persze voltak, de a nyitott kocsikról le-leugráltunk, ha valahol megállt a vonat, káposztafejet hoztunk a mezőről, tüzet raktunk, valami fémlapon, kipótolhattuk az ebédet, adtak a vágány mellett élők is, akkor tudtam meg, mi az a szuhar, a szótár szerint kétszersült, igazából szárított barnakenyér-darabok,