Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Apám feleségei
Apám feleségei
Apám feleségei
Ebook247 pages3 hours

Apám feleségei

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

Jonathan Sweetwater látszólag a gazdagok és boldogok gondtalan életét éli; biztos karrier, szerető család, tengernyi pénz. Mégis akad a múltjában egy sötét sarok, ahová nem szívesen néz be. Apja, az Egyesült Államok Szenátusának tagja, a legfőbb hatalom és a leggyönyörűbb nők kegyeltje korán kilépett fia életéből, ezért Jonathan mindaddig nem is gondolt rá szívesen, amíg egy nap váratlanul összeomlik mindaz, amit biztosnak hitt. Amikor egy hivatalos útról bejelentés nélkül érkezik haza, a vendégszobában egy idegen férfit talál a felesége mellett. De vajon valóban Claire-t látta-e, vagy a fáradtság kikezdte az idegeit, és az egész csak kitaláció?


Egy módon járhat a végére; Jonathan elindul, hogy végiglátogassa apja volt feleségeit, és megtudja, miért hagyta el a családját, mi űzte kapcsolatról kapcsolatra, és vajon mindebből tanácsot kaphat-e a fiú, hogyan tegye sínre kisiklott házasságát…


Az Amit csak akarsz itthon is népszerű szerzője ismét zűrös párkapcsolatokról, bonyolult családi kötelékekről, a megbocsátás erejéről és az önmegismerés titkos útjairól írt kiváló regényt. Torokszorító és humoros, de legfőképpen elgondolkodtató könyv; egy férfi megkésett vallomása az életét bearanyozó és tönkretevő nőkről.


 


Nagyon szeretem a férfi szerzők „hangját”, és mindig örülök, amikor bepillantást engednek a férfilélekbe. Jonathan Sweetwater irigylésre méltó élete válságba jut, és a főhős a nehezebb utat választja ahhoz, hogy „hazataláljon”. Ha hazatalál egyáltalán... Aki kedvelte Greenberg megható, Amit csak akarsz című regényét, ebben a történetben sem fog csalódni!


Fejős Éva

LanguageMagyar
Release dateJun 19, 2015
ISBN9786155469237
Apám feleségei

Related to Apám feleségei

Titles in the series (4)

View More

Related ebooks

Related categories

Reviews for Apám feleségei

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Apám feleségei - Mike Greenberg

    MIKE GREENBERG

    Apám feleségei

    A fordítás alapjául szolgáló mű:

    Mike Greenberg: My Father’s Wives

    Published by arrangement with

    William Morrow

    An Imprint of HarperCollins Publishers

    Minden jog fenntartva!

    FORDÍTOTTA: LAIK ESZTER

    A mű fikció. A szereplők, az események és a párbeszédek a szerző képzeletének szülöttei. Bármilyen hasonlóság valóságos eseményekkel vagy személyekkel – akár élők vagy elhunytak – csakis a véletlen műve.

    Copyright © 2015 by Mike Greenberg

    Hungarian translation © Laik Eszter, 2015

    © Erawan Könyvkiadó, 2015

    Felelős kiadó: Fejős Éva

    Szerkesztette: Huszti Gergely

    A kéziratot előkészítette: Ördög Virág

    Borítóterv: Cantinart Kft.

    Borítóillusztráció: Shutterstock

    Elektronikus változat:

    Békyné Kiss Adrien

    ISBN 978-615-5469-23-7

    Mindent, amit az életben teszek,

    Stacyért, Nikkiért és Stephenért teszem.

    Ez a könyv is értük van, ahogy mindig.

    És mivel ez a regény apákról és fiúkról szól,

    a legnagyobb szeretettel ajánlom apámnak, Arnoldnak.

    „Csak fogadjuk el tényként, hogy aki fontos számunkra érzelmileg, rokoni kapcsolatban van az összes többi emberrel, akik szintén fontosak számunkra érzelmileg. Ezek a kapcsolatok természetesen nem vér szerintiek, de azok az emberek, akik megváltoztatják az életünket – más-más helyen, más időben, megannyi teljesen véletlen egybeesést produkálva – valamiképp mégiscsak »rokonok«."

    John Irving: Trying to Save Piggy Sneed

    VILLÁMCSAPÁS

    Utolért párszor a végzet női alakban.

    Konkrétan háromszor: egyszer a középiskolában, egyszer egyetemistaként, és végül közvetlenül az egyetem után.

    Megjegyzem, egyikük sem a leendő feleségem volt. Az ember nem veszi feleségül a végzet asszonyát. A szerelem, amely villámcsapásként érkezik, nem tart örökké, és sosem tudhatjuk, mi marad belőle, ha elmúlik a varázs.

    Mondanom sem kell, a végzetet nem szó szerint értem.

    Inkább valahogy úgy, ahogy A keresztapában történik, amikor Michael először látja meg Apolloniát: egzotikus szépség az olasz tájban, aki egy szót sem beszél a férfi nyelvén. Na, ez a végzet asszonya, akit az ember nem vesz feleségül, mert nem az itáliai idillben él, hanem odahaza New Yorkban, ahol a bátyját szitává lövik egy híd alatt. És akkor belezúg egy olyan nőbe, aki egy szót sem tud angolul, de még autót sem vezet. Hát, gratulálok!

    Szóval, nem vettem el egyik nőt sem, akibe villámcsapásszerűen szerettem bele.

    Az első csapás tizenhét éves koromban történt. Tabithának hívták, és azután jött át a mi gimnáziumunkba, hogy kirúgták a bentlakásos iskolából, mert lefeküdt egy tanárával. Lenyűgöző jelenség volt. Lángoló vörös haj, zöld szemek, ráadásul a szülei szinte teljes szabadságot hagytak neki, kedvére furikázhatott egy limuzinnal, amelyhez még sofőr is dukált. Eggyel alattam járt, de minden más értelemben fényévekkel előttem. Hogy rövidre fogjam: biológiaóra, formaldehidben úszkáló, merev békák, ő nem bírja a szagot, én felboncolom helyette a békáját, aztán arra eszmélek, hogy a kocsija hátsó ülésén szexelünk. Ebben a limuzinban, térdemre csúszott iskolai egyennadrágomban csapott le rám először a végzet.

    A következő egy évvel később történt. Gólya voltam az egyetemen, és totálisan belezúgtam egy felsőbb éves szőkeségbe, akit Alyssának hívtak. Történetesen egy több száz mérföld távolságra lakó orvostanhallgató srác menyasszonya volt. Alyssa az év nagy részét végigjátszadozta velem, flörtölgetett, ámítgatott, alkalmi csókokat engedélyezett, mindezt kétségtelenül választottja hiányából eredően, és mert fürdött az imádatomban. De engem nem túlzottan érdekelt, mi volt az indítéka – olyan elbűvölőnek találtam, hogy egyszerűen be voltam zsongva, ha vele lehettem.

    Az év vége felé meghívást kaptam Alyssa egyik csoporttársnőjétől az évfolyamuk báljára, amit el is fogadtam, noha tudtam, hogy Alyssa és Phil mindketten ott lesznek. Együtt akartam látni őket, hogy magamban pontot tehessek a történet végére.

    Az estélyt egy hotel báltermében rendezték. Néhány lány kivett egy lakosztályt az emeleten, távol az egyetem által kijelölt, hivatalos gardedámok szigorú tekintetétől. Én a lakosztályban ültem egy heverőn, és Heinekent kortyoltam. Alyssa nyugtalannak és szomorúnak látszott, egy kicsit már be is volt csiccsentve. Aztán megtörtént. Amikor a vőlegénye kiment a fürdőszobába, Alyssa egy pillanat alatt odafordult hozzám, az orrunk hegye szinte összeért. Lenyűgöző volt a szeme, azóta is magam előtt látom. Élénk akvamarin színben játszott, és a részegsége ellenére egy csöppet sem volt véreres. A leheletén is éreztem az alkoholt, édes, gyümölcsös aroma volt, mintha margaritákat ivott volna, és nem sört a minibárból.

    – Zavarba hozlak? – kérdezte sóhajtva.

    – Abszolút – motyogtam.

    Pont az ellenkezőjét akartam mondani, de ő rám se hederített. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig néztünk farkasszemet. Mintha megállt volna az idő. Az ajka olyan közel volt az enyémhez, hogy megízlelhettem volna, milyen nedves és szexi.

    Aztán vízzubogást hallottam. Kinyílt a fürdőszobaajtó. Alyssa, amilyen gyorsan a közelemben termett, olyan gyorsan el is tűnt – az orrom elől és az életemből is. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam. Phillel elvonultak az egyik hálószobába, és elő sem jöttek az éjszaka hátralévő részében. Alyssa két héttel később lediplomázott. Még abban az évben összeházasodtak, és amennyire tudom, azóta is együtt vannak. Ma is magam előtt látom a szemét, érzem a leheletét, az ajkát, amelynek a csókjától egy hajszál választ el. Ilyenkor mintha újra és újra lecsapna rám a végzet.

    A harmadik eset a húszas éveim elején, egy Serena nevű modellel történt. Az apja zsidó orvos volt, az anyja indiai, igazi hercegnő-jelenség. A mama a szédítő külső ellenére úgy ivott, mint a kefekötő, és káromkodott, mint egy kocsis. A papa türelmes és hallgatag típus volt, aki folyamatosan rajta tartotta a szemét a csipogóján, mindig felkészülten egy esetleges vészhelyzetre, ami valahogy soha nem akart bekövetkezni.

    Ebből a bizarr kapcsolatból származott Serena. Kék szemű szépség, a bőre aranyló maláta. És ragyogó esze volt. Csak részidőben modellkedett, egyébként New Yorkban járt posztgraduális építészmérnöki képzésre, bár nem érdekelték a tanulmányai. Épp ez volt az ő nagy baja, és ebbe bukott bele: a túl sok lehetőségbe. A szép és okos nők számára csaknem végtelen a menü, amelyből választhatnak. De ami áldásnak hangzik, valójában átok – soha nem tudnak elköteleződni semmi mellett. Minden döntés után ott a gyötrő bizonytalanság, vajon milyen lehetőségeket hagytak ki.

    Néhány hónapra Serena mellettem döntött. Élénken emlékszem a pillanatra, amikor először megláttam a Sheap’s Meadow-n a Central Parkban. Éppen frizbiztem, ő egy pléden hevert, amikor egy elvétett dobás túl közel landolt hozzá. Odaszaladtam a frizbiért, és már belekezdtem, hogy elnézést kérjek, amikor a felhők hirtelen szétváltak, és a nap mintha csak kiválasztotta volna, rivaldafénybe vonta őt. Megdermedtem, mint akibe villám csapott. Visszadobtam a többieknek a frizbit, és rögtön csatlakoztam Serenához. Aznap együtt ebédeltünk, együtt vacsoráztunk, együtt töltöttük az éjszakát a lakásán, és a hálószobája gyertyafényes csendjében olyan giccses dolgokat hordtam össze, mintha valami filmből idéztem volna – abból a fajtából, amelyikről az ember kimenekül a moziból.

    Mi tagadás, Serena a mániám lett, minden lehetséges módon. Néha azon kaptam magam, hogy a boldogságtól fütyörészek a metrón. Máskülönben kész elmebaj volt az egész. Semmi közös nem volt bennünk. Én földhözragadt voltam, céltudatos, ambícióktól fűtött – Serena csupán túlfűtött. Semmi nem elégítette ki, se a tanulmányai, se a modellkarrierje, és bizonyosan én sem. Az állandó mehetnékje kész megszállottság volt. Egyszer azt magyarázta, mennyire imádná, ha Ázsiában élhetne – akkor épp egy gondolában ültünk Velencében.

    Alig több mint egy éve éltünk együtt, amikor fogta magát, és elköltözött. Átadta nekem a lakást a hátralévő bérleti időre. Irtó klassz hely volt, és örök emlékeztető ifjúságom nagy leckéjére: a szerelem, amely úgy jön, mint a villámcsapás, éppolyan hamar semmivé is lesz. Csapkodó villámok fényében élni izgalmas, de hosszú távon elég kimerítő. Jobb meghúzódni egy biztonságos kis lakban, és az ablak mögül figyelni a vihart.

    Pont így találkoztam Claire-rel – az ablak mögül néztem a vihart.

    Egyszerre léptünk ki egy bisztró ajtaján, amikor nyakunkba szakadt az ég. Ott találtuk magunkat az eresz alatt, ő is, én is tehetetlenül bámultunk az esőbe. Már épp azon voltam, hogy a fejem fölé emelem az összehajtogatott újságomat, és átfutok a három sarokra lévő irodaházba, amikor elkaptuk egymás pillantását. Magas volt, vékony és elegáns, a haja még a kávénál is sötétebb, amely egy műanyag pohárban gőzölgött a kezében. Nem csapkodtak körülöttem a végzet villámai. Egyszerűen csak éreztem, hogy beszélgetni szeretnék vele.

    Amikor visszalépett a bisztróba, hogy kivárja a vihar végét, én is követtem. Odaültem mellé a pulthoz, és rendeltem egy kávét. Épp valami szellemes bemutatkozáson törtem a fejem, amikor megszólalt a telefonja.

    – Igen, Liz – szólt bele határozott hangon. – Nem, nem találkoztam Mandyvel. Egész héten nem láttam.

    A beszélgetés végét nem hallottam. A pult mögött görögül hangoskodtak, a pincérnők a hátunk mögött kiabálva kértek helyet, hogy ki tudják vinni a tömött bokszokban türelmetlenül várakozó vendégeknek az omlettet, a grillezett sajtot, a szendvicseket.

    – Szeretnék neked segíteni, Liz – mondta a klasszikus barna szépség elkeseredetten –, de egész héten nem láttam Mandyt.

    Még ragozták egy kicsit ezt a Mandy-témát, amitől a vonzó barna szemlátomást egyre idegesebb lett, aztán hirtelen, köszönés nélkül kinyomta a telefonját. A fejét csóválva felém fordult. Épp őt bámultam, teljesen felcsigázva; olyan izgatott voltam, hogy el is feledkeztem róla, hogy nem ismerjük egymást.

    De ő nem volt meglepve, csak mosolygott.

    – Elnézést, ha túl hangosan beszéltem, nagy itt a zaj. Gondolom, maga sem látta Mandyt, igaz?

    – Hát, a helyzet az – feleltem –, hogy „csak jött és csak adott, nem kért semmit, elküldtem hát…"{1}

    Erre még szélesebben mosolygott. Nagyon szabályos fogai voltak.

    – Az ember nem hallhat mindennap valakit Barry Manilow-t idézni – mondta, és kezet nyújtott. – Claire vagyok.

    Három órát töltöttünk a bisztróban. Az eső már rég elállt, elcsitult az ebédelők rohama is, az asztalok számtalanszor gazdát cseréltek, mi meg csak beszélgettünk, és ittuk a kávékat, ahogy a pultos újratöltögette a bögrénket. Semmi villámcsapás. Épp ellenkezőleg – mintha egész életünkben ismertük volna egymást, két kölyök, akik együtt nőttek fel, és havonta egyszer összefutnak egy közös ebédre. Végül az órájára nézett, mennie kellett. De még felfirkantotta a telefonszámát a blokk hátuljára, és megrázta a kezem. Az ablakhoz léptem, figyeltem, ahogy leint egy taxit. Volt valami különös elegancia a mozgásában, a drapp esőkabátja szabásában, a mozdulatban, ahogyan beült a taxi hátsó ülésére. Finom és klasszikus… Amíg visszamentem a pulthoz az aktatáskámért, a fülemben csengett a hangja.

    Rámosolyogtam a pultosra.

    – Találja ki, barátom, mi történt – mondtam. – Épp megismertem a lányt, akit feleségül fogok venni.

    Nem gratulált, még csak nem is mosolygott. Mogorván nézett. Nem értettem, mi baja, amíg rá nem pillantottam a számlára. Akkor láttam, hogy csupán egy dollár a végösszeg. Ott ültünk három órát, és nem rendeltünk semmi mást, csak kávét. Kihajtogattam egy ötvendollárost, és odacsúsztattam neki a pulton.

    – Nagyon köszönöm – mondtam, miközben kezet ráztunk. – És tudja, mit? Maga abban a pillanatban elfelejt engem, ahogy kiteszem a lábam az ajtón, de én egész hátralévő életemben emlékezni fogok magára.

    Ez jó filmes duma lett volna. Tulajdonképpen innentől egy romantikus film forgatókönyvét követtük. Claire-rel elmentünk párszor vacsorázni, találkozott anyámmal, én is találkoztam a szüleivel, aztán elutaztunk Hawaiira, és eljegyeztem egy gyertyafényes vacsora mellett egy romantikus étteremben, miközben ő megpróbált ébren maradni, ami nem volt könnyű a tengeribetegség ellen beszedett tabletták miatt. Tökéletes montázs lett volna egy film elején: a bimbózó kapcsolat képkockái, a randik, a férfi és a nő családja, az esküvő, a megszülető gyerekek. Ha az eleje-főcím lepergett, jönne a nyitójelenet. A férjet látnánk, amint beszáll egy magánrepülőbe. Mielőtt felemelkednének, elővenné az iPhone-ját, rövid e-mailt pötyögne rajta.

    Korábban értem haza. Megláttalak.

    Míg a gép felgyorsulna a kifutópályán, a férj ujját a „küldés" gomb felett tartaná. És ahogy a repülő elemelkedne a földről, meghallanánk a férfi fejében megszólaló, szenvtelen hangot.

    – Amikor felébredtem reggel, az életem tökéletes volt.

    HÉTFŐ

    Amikor felébredtem reggel, az életem tökéletes volt.

    Az ébresztőóra öt negyvenkor csörgött, tíz perccel később a kocsimban ültem, és levezettem két mérföldet a vasútállomásig, ahol egy príma parkolóhelyet birtoklok – többéves várólista eredménye, hogy szert tettem rá. Nem egyszerűen egy jó kis hely, ez a parkolóhely. A halálom után ölre mennek majd érte a városban. Negyed nyolckor már az edzőteremben voltam Manhattanben, ahol negyven percet dolgoztam az elliptikus tréneren, miközben Angelina Jolie-t néztem a The Today Show-ban, amint hajléktalan gyerekekről beszél. Aztán felmentem az irodámba az átizzadt Under Armour szerelésemben. Az asszisztensem, ahogy meglátott, felkapta a telefont, és tíz perccel később az asztalomon várt egy pirított bagel, csökkentett zsírtartalmú krémsajttal, banánnal és egy grande lattéval. Nem láttam, ki hozta be. A padlón feküdtem, a derekam nyújtóztattam, és a Wall Street Journalt olvastam.

    Kilencre végeztem az újsággal, a reggelivel és hetvenhárom e-maillel, amelyek nem tűrtek halasztást. Küldtem továbbá egy levelet az informatikusoknak, amelyben szóvá tettem, hogy a pénisznagyobbító hirdetések folyamatosan kicselezik a tűzfalainkat, és a postafiókomban landolnak. „Most őszintén – írtam nekik –, a hatéves fiam levele visszapattan, mert leírta benne, hogy fingszag, de az ajánlat, hogy a hálószobám királya lehetek, ha centikkel megnövelem szerelmi életem zálogát, simán átjön? Nem tudnánk ezzel valamit kezdeni?"

    Bruce, cégünk vezérigazgatója valamicskével tíz előtt kukkantott be az ajtón.

    – Mikor? – kérdezte.

    – Én készen állok.

    – Ott találkozunk – mondta, és lepillantott a nyakkendőjére. – Még át kell öltöznöm.

    Öt perccel később a liftben voltam. Az irodám a hatodikon van, a kosárlabdapálya a tizenkilencediken. Elképesztő találmány: egy rendes kosárpálya kicsinyített mása, a két végében a gyűrűkkel és a hárompontos vonallal, amely túlnyúlik a felezővonalon. Nincs még egy hely a városban, ahol teljes pályán lehetne kétszemélyes játékot játszani és két kosárra dobni. Bruce maga tervezte.

    A főnököm lasztival a kezében nőtt fel a cityben, akárcsak én. Erre a múlt év elején jöttünk rá Kínában. Véletlenül Michael Jordan is éppen ott járt, tele voltak a címlapok a fotójával. Az utunk harmadik napján Bruce rám nézett, és azt mondta:

    – Iszonyú kosarazhatnékom van.

    Fogtuk magunkat, vettünk egy-egy pár tornacipőt, megkértük a portást, nézzen utána, hol van kosárpálya, aztán két órát dobáltunk egy általános iskola poros tornatermében Sanghajban. Remek nap volt, két okból is. Legfőképp, mert kedvet kaptam, hogy újra formába rázzam magam. Másodszor, és azt hiszem, ez még fontosabb, innentől kezdve Bruce egy lépést sem tett sehová nélkülem.

    Kína óta majdnem minden nap játszunk, ha mindketten bent vagyunk az irodában. Bruce tizenegy évvel idősebb nálam, de még mindig nagyon gyors. Ereje teljében van, és vagy tíz centivel magasabb nálam. Csakhogy én betalálok. Mindig. Keltsenek fel legmélyebb álmomból, simán ráívelek egy ötméterest. Ha valaki azt állítja, megtanít egy kezdőt dobni, hazudik. Az előírás szerinti mozdulatokat meg lehet tanítani, de az ember vagy született dobó, vagy sem. És ha nem, akkor LeBron James is trenírozhatja, soha nem lesz igazán jó. Bruce pocsék dobó, de a pályán keményen odateszi magát – vele játszani a leghatékonyabb edzés, ami létezik.

    A játék végeztével bementem a férfimosdóba, kibújtam a trikómból, és belefacsartam a mosdóba. Tetszett a látványom a tükörben. Nem voltam ilyen jó formában az egyetem óta. Lezuhanyoztam, felvettem egy világoskék inget, sötétkék öltönyt, levendulaszínű nyakkendőt, aztán visszamentem az irodámba, hogy beszélgessek a gyerekeimmel. A lányom kilencéves, a fiam hat. Mindkettőjük fotója ott áll az íróasztalomon, és minden nap beszélek velük. Gyakran egész héten nem találkozunk, pedig ugyanabban a házban lakunk. Csakhogy nekem túl korán kell reggel elindulnom, és este túl későn érek haza. Phoebét néha elcsípem még ébren mozgolódni, ilyenkor lerúgom a cipőm, bebújok mellé az ágyba, ő pedig mesél nekem a napjáról, a barátairól, a táncóráról, a fogáról, amelyik készül kipottyanni, arról, hogy milyen fajta kutyát szeretne, és hogy milyen vicces dolgot mondott Drake a tévében Josh-nak. Aztán elalszik rajtam, én a haját cirógatom, és figyelem az ajkát, ahogy meg-megremegve nyílik-csukódik levegővétel közben. Andrew-t ritkán találom ébren, de szeretek besurranni a szobájába és gyönyörködni benne, milyen képtelen pozitúrákba tekeredik a takaró alatt. Esküszöm, ez a gyerek még sosem feküdt egyenesen. A legváltozatosabb szögekbe facsarodik, karjai szétdobva az egyik irányba, a két lába a másikba. Mindig megnevettet, akármilyen nehéz napom volt is.

    Rettenetesen hiányoznak egész héten, és arra

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1