Helló, London

FEJŐS ÉVA

Helló, London

A szerző elérhetőségei:

www.facebook.com/fejoseva1

fejoseva@fejoseva.com

www.fejoseva.com

Hírek, új könyvek, kedvezmények,

kiadói kapcsolat, webshop:

www.erawan.hu

shop@erawan.hu

Fejős Éva életmódmagazin:

www.fejosevamagazin.com

Copyright © Fejős Éva, 2011, 2016

© Erawan Könyvkiadó, 2016

Felelős kiadó: Fejős Éva

Szerkesztette: V. Detre Zsuzsa

Borítóterv: Cantinart

A szöveget gondozta: Lőrinczi Ágnes

Borítóillusztráció: Shutterstock

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5469-43-5

A Helló, London című regényemet eredetileg azoknak az olvasóimnak ajánlottam, akik fájó szívvel, de messzire indultak szerencsét próbálni. Most sincs ez másképp, sok sikert kívánok azoknak is, akik útnak indultak, és persze azoknak, akik szintén bátor döntést hoztak: itthon próbálnak szerencsét. Jó olvasást, jó szórakozást a könyvhöz, örülök a visszajelzéseiteknek, leveleiteknek!

A regényt, mint mindegyiket, a páromnak is ajánlom, akivel nagyon jó és könnyű együtt élni, együtt utazni, és akivel rengeteget tudunk együtt nevetni.

ELSŐ RÉSZ

1

Hat év homály. Hat év, ami talán mindörökké fehér folt marad számára.

Hat év, több mint kétezer nap; ennyire kapcsolta ki magát az agya a világból.

Hat év szunyálás, ha így tetszik.

A fényből repült bele a homályba, minden előzmény nélkül. A fényből, ahová mindig vágyott.

Hát innen állj fel, gondolta.

És visszafeküdt az ágyba.

Még mindig maga előtt látta az ébredését, és nem akarta elhinni, hogy az elmúlt hat év csak úgy elhúzott mellette.

Talán el sem hinné, hogy így történt, ha nem Délegyházán lett volna, hanem éppenséggel Londonban.

Csakhogy London olyan távolinak tűnt, mintha egy másik kontinensen lenne. Vagy egy másik bolygón. Netán egy másik életben.

2

– Hallja, amit mondok?

– Mmmm…

– Hall engem, Luca?

– Mmmm… Szomjas vagyok.

– Mindjárt. Mindjárt…

Sokféle szobát látott már, de ezt még nem. Ebben biztos volt. Elaludt, és egy vadidegen, rideg szobában ébredt…? Ennél még a hotelszobák is otthonosabbak. Nem beszélve a lakásáról, a Szent István parkban, amit ugyan minimalista stílusban rendezett be, de nem úgy nézett ki, mint egy… kórházi szoba.

Megmozdult volna, de nem érezte a testét. Mintha nem is lett volna teste, csak feje.

Kórházban vagyok, gondolta. Ez nem lehet igaz.

Beúszott a gondolataiba egy chopper motorkerékpár képe, egy motoré, amelynek fekete a tankja és krómozott a bukócsöve, de az agya hárította ezt a látomást: Luca olyan hirtelen, mint ahogyan felébredt, újra álomba merült.

Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, mire újra kinyitotta a szemét. Igen, jól gondolta: kórházban van. Egy fehér köpenyes férfi és két nővér állt az ágya mellett. Kétségbeesetten nézett rájuk.

– Nem mozog a lábam.

– Még be kell járódnia. Mozogni fog.

– Megvan mindkét lábam?

– Igen, persze.

– Nem bénultam meg?

– Nem, Luca.

– Megvan minden szervem?

– Igen.

– Ép minden szervem?

– Igen.

– És Tomi… ő hol van?

– …

– Tomi él?

– Nem tudom, Luca, hogy ki az a Tomi – felelte a férfi, és állta a tekintetét.

Felsóhajtott. Akkor hát Tomi túlélte.

– Tomi a… srác. Akinek a motorján ültem. Tegnap, tudják. Tegnap este.

Az orvos nem válaszolt. Luca kimerülten kortyolta a vizet, amit a szájához tartottak. Mintha ezer éve nem ivott volna. Egy éjszaka telt el, és mégis, mintha ezer álmot látott volna alvás közben. Akkor hát mi a baja? Nem érzi a tagjait, de minden szerve ép. Mi lehet a probléma? Miért nem képes megmozdítani a lábát?

– Hamarosan itt lesznek a szülei.

Aha. Hát mire ideérnek… ki tudja, mennyi időbe telik.

– Luca, mikor menstruált utoljára?

Atyaúristen, gondolta. Akkor hát terhes is. Lőttek a karrierjének. Hiába kutatott az agyában, nem jutott eszébe a dátum.

– Talán… júliusban.

– Melyik júliusban?

– Hogyhogy…? Hát 2004 júliusában.

– Most 2010–et írunk.

Elképedve nézte az orvost.

– Viccel velem?

– Nem viccelek. Hat év telt el a motorbalesete óta.

Később mindent felfogott, mégsem volt képes megérteni.

Hat évet töltött éber kómában.

Hat év, amikor nem evett, szondán keresztül egyenesen a gyomrába kapta az ételt, infúzión a folyadékot.

Hat év, ami kiesett az életéből.

A tagjai egyelőre azért nem mozognak, mert eddig csak az ő közreműködése nélkül „gyógytornáztatták". Majd az agya szép lassan visszaveszi a régi funkcióit, mondta az orvos.

A karján petyhüdt volt a bőr, mintha nyugdíjas lenne, és nem huszonkét éves. Vagyis… huszonnyolc.

De a legelképesztőbb az volt, hogy nem kórházban tért magához, hanem – egy „rehabilitációs otthonban". Olyan helyen, ahová többnyire meghalni viszik az idős embereket.

Ki rakta be ide?

Hol a régi élete?

És hol a huszonkét éves Lengyel Luca? Mikor kapja vissza? Visszakapja-e valaha?

Ki az az ember, aki hat év után, mindenféle törvényszerűségre rácáfolva magához tért, felébredt valami rehabon?

És… mi történt a motoron azon az augusztusi estén?

Rengeteg kérdés feszítette, úgy érezte, többé nem tud, és nem is akar elaludni. Soha többé.

Mire megérkeztek a szülei, már mélyen aludt.

3

Annyira jó lenne már kiszállni ebből, gondolta Teri. Újabban szívesen használta a magyar keresztnevét, annak ellenére, hogy a legtöbben Helennek ismerték. Mióta Paullal együtt volt, valahogy megenyhült a múlt iránt, és nem utálta azt a Schmidt Terit, aki egykor volt. Kiszállni, de hogyan? Hiszen minden hátránya ellenére mégiscsak ez volt az ő világa. És most nem hagyhatott cserben senkit sem. Bíztak benne, megbíztak az ítélőképességében, a szakmai múltjában, az emberségében… Emlékezett rá, hogy is ne emlékezett volna, ahogy menekült otthonról, az anyjától, ahogy tizenévesen belemenekült egy házasságba – amit talán még a mai napig sem hevert ki teljesen –, és arra a pillanatra is, amikor felfedezték. És persze arra, amikor – immár öt éve – Bangkokban megismerkedett egy imádnivaló, fanyar humorú angol sráccal, Paul Marshall-lal. Aki mellesleg immár a férje, csakhogy erről kevesen tudtak. Teri legalább a magánéletét igyekezett zárt ajtók mögött tartani. Covent Gardenhez közeli lakásuk zárt ajtaja mögött…

Paul előtt nemigen voltak titkai.

Most mégis azt mondta neki, hogy egy bemutató előkészületei miatt utazik Moszkvába.

Utálta magát a hazugságért, utálta, hogy nem marad Londonban (ott is megtehette volna azt, amire készült, nem kellett volna Oroszországba utaznia – de ő féltette a magánéletét), utálta, hogy egyedül kell repülnie, mint annak idején, amikor rengeteget röpködött a világban, egyik városból a másikba, egyik kontinensről a másikra, egyik fotózásról vagy bemutatóról egy újabbra… Az elmúlt években keveset utazott, de ha mennie kellett, Paul szinte mindenhová elkísérte. Nem, nem kísérője volt, hanem társa, szerelme, barátja – olyan partnere, akit harmincöt éven keresztül keresett. És most nélküle vágott neki az útnak – ámbár nem állt szándékában nélküle belevágni abba, amiért útra kelt.

– Van egy adatbázisunk.

A férfi hangja kellemes volt, lágy és megnyugtató. Az akcentusa nem volt bántó, sőt. Teri már több ízben beszélt vele telefonon angolul – tulajdonképpen nem is kellett volna Moszkvába utaznia, amíg nem hoznak döntést Paullal, de muszáj volt látnia… tudnia…

Sötét napszemüvegben szállt ki a gépből, mert most nem igazán örült volna annak, ha felismerik. Helen Schmidt, a modell. Foglalkozását aktívan már nem űzte, mégis „leragadt" a Helen Schmidt névnél. Valósággal két személyisége alakult ki az évek során: Teri, a sokat agyaló magyar nő, a zárkózott, távolságtartó ember, aki még mindig csúnyának és ducinak érzi magát (testképzavarával már rég megbarátkozott) – és Helen, a kifelé forduló, mindig mosolygós, gyönyörű, kozmopolita címlapmodell.

Most azonban Teri érkezett meg Moszkvába, az a Teri, aki egyáltalán nem szerette volna, ha lefényképezik, ha felismerik a reptéren, és újságírók erednek kíváncsian a nyomába.

Az ügynökség vezetője várta őt a kijáratnál, és azonnal beültette a sötétített üvegű luxusautóba.

– Nem kell azonnal döntenie. Ismerje meg a körülményeket, a lehetőségeket, és nyugodtan mérlegeljenek…

A férfi továbbra is halkan beszélt, majd kinyitotta a kezében tartott dossziét. Teri látta, hogy van idejük bőven: olyan dugó volt, hogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is odaérjenek az intézethez.

– Ez micsoda?

– Ezek bizalmas dokumentumok… De azt gondolom, ez esetben kivételt tehetek, és önnek megmutathatom, milyen sok elégedett ügyfelünk van.

A férfi elővett a dossziéból néhány papírt és fényképet, és magyarázni kezdett.

– Itt nyugodt lehet. A törvényeink mindent aprólékosan szabályoznak.

– Olvastam, hogy Ukrajnában mostanában problémák adódtak efféle ügyekben…

– Igen, sokan megijedtek, bár igazán nem volt okuk rá.

– Egy amerikai pártól elvették a gyereket.

– Azért, mert nem volt genetikai kapcsolat a pár és a megszületett baba között, és az ottani törvények ezt nem engedik. Nálunk más a szabályozás, használhatunk női és férfi donort egyaránt, nem kötelező a genetikai kapcsolat. Egyébként külön örülök, hogy minket választott, és nem Nagy-Britanniában vágnak bele, ahol szintén engedélyezi ezt a törvény… Persze tudom, hosszú a várólista, de önöknek talán…

– Londonban túl sokan ismernek. Elképzelni se tudja, hogy mi lenne, ha megtudnák. Nem mintha ne élhetne mindenki szabadon, és ne tehetné, amit szeretne, de egyetlen porcikám sem vágyik arra, hogy reflektorfényben csináljuk végig… Márpedig ott kiderülne.

– Itt nem fog. Garantáljuk a diszkréciót. Senki mással nem fog találkozni, csak a szakembereinkkel. És… természetesen azzal a nővel, akit kiválaszt vagy kiválasztanak.

Két és fél óráig tartott, mire beértek a reptérről. Lépésben araszoltak – a londoni csúcsforgalom ehhez képest Forma–1-es tempóban haladt. Terinek feltűnt, hogy egyre kevesebb régi szovjet autót lát – luxuskocsit, Mazerrattikat, Ferrarikat, Porschékat, páncélozott luxus terepjárókat viszont annál többet. Moszkva kétségkívül a nagyon gazdagok – és a nagyon szegények – városa lett, csakhogy utóbbiak nyilván a tömegközlekedést használták. Mintha a középosztály hiányzott volna az utakról. Persze a fényűzésbe ő maga is belekóstolt Moszkvában, néhány évvel ezelőtt, amikor megjelent a piacon egy fehérnemű-kollekcióval. Az egyik orosz magazin címlapján együtt szerepelt Irina Voluskovával, azzal a tizenhét éves üdvöskével, aki Amerikában nyert meg egy leendő modelleknek meghirdetett valóságshow-t, és attól kezdve mindenkit maga mögé utasított. Pedig ha van ország, amire azt lehet mondani, hogy futószalagon termeli a nemzetközi címlapmodelleket, hát akkor Oroszország az. Irina a magasságával, szabálytalan arcával, kissé görbe orrával, szinte gömbölyű homlokával és természetes, fehérszőke hajával, ártatlan kék szemével civilben is feltűnő jelenség volt, és a fotózásokon igazi profiként viselkedett. Nem nyavalygott, nem panaszkodott éhségre, fáradtságra, nem tolakodott Teri elé, profi volt a javából. Nem barátkoztak, nem vitatkoztak, egyszerűen tették a dolgukat. Teri örült, hogy a magazinban bemutathatja a fürdőruha-kollekcióját (amit persze nem ő tervezett, de az ő nevét viselte), és a lap születésnapi partijára is hivatalos volt. Mi több, harmincöt évesen őt, illetve a tizenéves Irinát tették meg a bemutató sztárjaivá.

A Londoni Divathét az itteni felhajtáshoz képest jelentéktelen eseménynek számított. Kilószám hozták a különleges kaviárt, néhány modell nagykanállal ette, mások zavartalanul szívták a füves cigit a bemutató után, miközben két csaj az öltözőben üvöltözött egymással. Teri akkor hagyta ott őket, amikor egyikük belekapott a másik szorosra fogott, póttinccsel megbolondított hajába. Neki ez már sok volt. Számára ez már a múltat jelentette. A múltat, amelybe annyi minden beleszövődött, a rivalizálástól a hajtépésen át egészen a piszkos melókra felhívó ajánlatokig. A két lány friss sminkkel és rendezett hajjal jelent meg a partin, s bár kerülték egymás tekintetét, az egyik orosz politikus oldalán még arra is hajlandók voltak, hogy barátnőknek mutatkozzanak.

Akkor Terinek egy páncélozott luxuskocsit bocsátottak rendelkezésére, sofőrrel.

Ahogy felidézte az emlékeit, hirtelen elöntötte a bűntudat. Valami olyasmibe vág bele, amibe nem lenne szabad. Olyasmibe, amit legalábbis meg kellett volna beszélnie indulás előtt azzal az emberrel, akit a világon a legjobban szeret.

Olyasféle bűntudat volt ez, amilyent még a bulimiás korszakában érzett egy-egy kiadós zabálás után. Akkoriban mindig a hányás, az önhánytatás jelentette a megkönnyebbülést. Vajon most mi jelenti majd…?

– Mikor volt vizsgálaton? Használ ovulációs tesztet?

Számított ezekre a kérdésekre, mégis elvörösödött. Ott ült egy moszkvai klinikán, de egyetlen pácienssel sem találkozott, mert Dimitrij Zacsovszkij, az ügynökség vezetője a hátsó bejáraton vitte be. Már várták őt az egyik nappalinak kialakított tárgyalóban. Most szemben ült vele egy fehér köpenyes férfi, a klinika vezetője, és egyenesen a szemébe nézett.

– Fél éve voltam nőgyógyásznál. És igen, használok tesztet. Ezek alapján azt mondhatom, hogy van peteérésem. Elhoztam az utolsó leleteimet – húzott elő néhány papírt a táskájából.

Igen, naná, hogy használ tesztet. Csakhogy nem arra használja, amire minden normális nő: hogy a peteérés előtti napon éljen a férjével szexuális életet – hanem pont ellenkezőleg, arra, hogy véletlenül se essen teherbe… Komoly bűntudatot érzett. Nem gondolta, hogy minderről be kellene számolnia az orvosának…

– A leletek szerint minden rendben van, a hormoneredmények is normálisak, természetesen nálunk újra el kell majd végeztetni minden vizsgálatot, mielőtt belevágnának – mondta az orvos, miután áttanulmányozta a papírokat. – Akkor sem reménytelen az ügy, ha a stimuláció ellenére sem nyerünk értékes, egészséges petesejteket. Ugyanis a petesejt-donáció is legális nálunk, sőt ki is választhatják a donort… ha így alakul. Természetesen reméljük, hogy nem lesz szükség erre.

Teri bólintott, és arra gondolt: vajon milyen hatással lesz majd a szervezetére az a sok hormon, amivel stimulálják a peteérést? Vajon hány kilót fog hízni? És úgy fog hullámozni a hangulata, mint budapesti barátnőjének, aki minden egyes program során ájulási rohamokat kapott és váratlan sírógörcsök törtek rá? A hangulatváltozással még kiegyezett volna. A hízással kevésbé. Viszont azt is tudta, hogy ez az ára… és ha ez az ára, akkor természetesen vállalja.

– És… mit lehet tudni a… a segítőről?

Huh. A legérzékenyebb ponthoz érkeztek. Ahhoz a ponthoz, amiért idejött, Moszkvába.

– A béranyára gondol?

Bólintott, és érezte, hogy ég az arca.

– A béranyára.

Hát kimondta. Legalább ki tudta mondani.

Hirtelen iszonyú kimerültség fogta el. Négy éve foglalkoztatja a gondolat, de egyetlenegyszer sem mondta ki a béranya szót. Úgy nőtt fel, egy olyan rendszerben, egy olyan világban, ahol szégyen volt a gyermektelenség. A hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán még arra a szomszédasszonyra is ferde szemmel nézett az anyja, aki többször járt kórházban, miután évekig nem született a házasságából gyereke. Aztán végül „valamilyen módszerrel" lett neki… Még az ő viszonylag felvilágosult anyja – akire ugyan nem szívesen gondolt – sem tekintette igazán sorstársaknak azokat a nőket, akiknek nem született gyerekük. Persze arról már kevesebbet mesélt az anyja, amikor ő maga vetette el a gyerekét… de ez másik történet, gondolta Teri.

Most már legalább szembe mert nézni azzal, hogy kettős harc dúl benne. Az egyik a teste és annak esetleges változásai miatt, a másik pedig azért, mert el kellene fogadnia, hogy nem művel tiltott dolgot. Ez a saját döntése, a saját választása. Ha nem akar teherbe esni és kihordani egy gyereket, hanem inkább béranya segítségét venné igénybe, akkor ezt itt megteheti. Nem kell azzal foglalkoznia, hogy esetleg ferde szemmel néznek majd rá… elsősorban Magyarországon. Mert Angliában, főleg Londonban, ahol Paullal az év kilenc-tíz hónapját töltötték, sokkal toleránsabbak az emberek. Persze, nincs is más választásuk. Többféle kultúra, többféle vallás, ezerféle életszemlélet találkozik Londonban – és nincs más lehetőség, mint az elfogadás. Teri sokkal-sokkal toleránsabb lett a Londonban töltött évek során, mint amilyen előtte volt, holott korábban is rengeteg időt töltött külföldön.

– A béranyáink húsz és harmincöt év közötti, egészséges nők, akik mind szültek már saját gyermeket – mondta az orvos. – Adatbázisunk meglehetősen nagy, és a klienseink mind petesejtdonort, mind béranyát választhatnak, ha szükséges. Mielőtt bármilyen beavatkozás történne, természetesen találkozhat… találkozhatnak a kiválasztott béranyával vagy béranyákkal. Sőt, kifejezetten ajánlunk legalább egy találkozást, de természetesen az IVF-program idején, a terhesség során is találkozhatnak vele, és akár a szülésnél is ott lehetnek. A gyermek – most vegyük ezt a lehetőséget – az önök ivarsejtjeiből fogan, a béranya csak a méhét adja, a szervezetét ahhoz, hogy a gyermek világra jöhessen.

Csak ennyit, gondolta Teri. Vajon megéri egy béranyának azért a tizenöt vagy húszezer euróért vállalni ezt a tortúrát? Négy-öt millió forint… és ezért kihordja más gyerekét, majd örökre elszakad tőle a szülés után… Szent ég.

– Természetesen ellenőrizzük, hogy a béranya egészségesen éljen a várandósság alatt, nem dohányozhat, nem alkoholizálhat, nem szedhet olyan gyógyszereket, amelyek esetleg károsítják a magzatot – folytatta az orvos. – Bármilyen egészségügyi problémával először nálunk kell jelentkezni, specialistáink fogják ellátni. A szülés egy moszkvai kórházban történik, ahol a béranya egyágyas elhelyezést kap, televízióval, emelt szintű ellátással. A gyerekről természetesen lemond, de úgy tudom, erről Zacsovszkij úr már tájékoztatta önt. Azért megerősítem: a gyerek születési anyakönyvi kivonatába rögtön az ön és a férje neve kerül be a szülők neveként, a konzulátuson pedig megkapják a papírokat, és a gyermekkel együtt elhagyhatják az országot. Háborítatlanul távozhatnak, és természetesen az önök országába is beengedik a babát, mint az önök gyermekét, otthon már csak honosíttatniuk kell a gyermek papírjait. Tudom, hogy férjnél van, de ha nem lenne, nálunk ez sem jelentene problémát: törvényeink egyaránt engedélyezik a program igénybevételét az együtt élő pároknak, a házastársaknak, az egyedülálló nőknek, de még az egyedülálló férfiaknak is.

– Értem.

– Nézzük az adatbázist – fordította az orvos Teri felé a monitort. – Amikor majd meghozták a döntést, és utána – pár nap alatt – elvégeztetik a szükséges vizsgálatokat is, akkor érdemes kiválasztani a béranyát. Mutatok önnek néhány lehetőséget…

4

– Zsombor!

– …

– Zsombor! Tököli!

– Iiiigen…

– Tudja, hogy maga pont olyan, mint a neve?

– Milyen a nevem?

– Tökölődős. Maga pont olyan, hallja? Három hete dolgozik itt, és még mindig nem próbálja felvenni a tempót. Csak pöcsöl azokkal a krémesekkel.

– Tököli a nevem, nem…

Aztán csak legyintett.

– Tököli, fiam, mondok magának valamit. Ha továbbra is csak tökölődik, meg művészkedik ezekkel a rohadt krémesekkel, akkor a hónap végén fel is út, le is út.

– De főnök, ennek a krémnek még…

Belenézett a fazékba, éppen forrni kezdett a tej, és elhallgatott.

– Én csak azt mondom, hogy fölösleges itt házi krémekkel bajlódnia. Nem beszélve arról, ha nem viszik ma el, akkor ránk romlik…

– Aha. De esetleg új ügyfélkört alakíthat ki.

– Igen. Itt, az ötszáztízes úton. Nagyon fasza elképzelés. Na, húzzon bele, Zsombor.

Kilépett a konyhából, aztán még visszanézett:

– És mondja, hogy tudtak magának ilyen… hü… fura nevet adni? Zsombor…? – aztán a fejét ingatva tényleg kiment az eladótérbe.

Zsombor elvigyorodott, és arra gondolt, ha véletlenül itt ragadna, akkor egy kézilányra mindenképpen szüksége lesz. Ha ezt a kócerájt fel akarnák virágoztatni. Ha nem csak az egyféle helyi kenyeret és kiflit, illetve azokat az előrekész, lefagyasztott kenyereket és croissant-okat, meg persze kakaós és diós csigákat akarják árulni, amikre a főnök eddig alapozta az üzletet. A főnök unokája eléggé utálta a pékséget, ahol mindössze annyi dolga volt, hogy megfelelő hőfokon megsüsse a megkelt kenyeret és a mirelit pékárut, és besegítsen az eladásnál. Azt azért ő maga is elismerte, hogy a főnök jó minőségű fagyasztott árut szerez be valamilyen Pest környéki pékségből; még olajbogyós, diós és szárított paradicsomos ciabattát is árultak, bár ebből csak akkor vettek elő egyet-egyet, ha valaki direkt ilyet kért.

A hátsó traktusban volt még egy nagy, beépített sütő, meg egy tűzhely is, de nemigen használták korábban. Hát ez a rész mozgatta meg néhány hete Zsombor fantáziáját.

Lehúzta a fazekat a tűzhelyről. A vaníliától édes illata lett a forrásban lévő tejnek, hozzáöntötte a tojássárgájából, cukorból, lisztből és egy kis tejből kikevert masszát, majd fogta a botmixert. Nem készített nagy adagot, de a főnök így is kiakadt volna, ha megtudja, hogy nyolcvan krémessel számolt. Mert ki veszi meg itt a házi krémest, Dunaharaszti és Dunavarsány között, az út mentén? Legalábbis ezzel érvelt a főnök, meg hogy túl drága lett az üzlet, mióta ő itt van. Hát, a fene tudja. A legjobbat akarta kihozni magából, ha már ide került. Ki gondolta, hogy egyszer majd visszatér ahhoz, amit annak idején tanult? Amit annak idején szeretett volna csinálni… aztán persze másfelé vitte az élet.

De most itt volt, és abban bízott, hogy előbb-utóbb a „Sütöde felirat helyére, mondjuk „Sütöde és Cukrászat kerül. Vagy fordítva. De a legjobb, mondjuk, a Cukrászda lenne. Vagy ki tudja. A legeslegjobb persze az lenne, ha az szerepelne a cégéren, hogy Tököli, netán Zsombor Cukrászda, de teljesen bolond lett volna, ha ilyesmiben reménykedik.

– A mobilod. Odatartom a füledhez.

A főnök unokája, Laci sovány, elálló fülű, kicsit már kopaszodó huszonéves srác volt, és Zsombor az első munkanapján rájött, hogy Laci utál a családi vállalkozásban dolgozni, de mivel nem bombázzák állásajánlatokkal, nincs más választása. A fiú a kezében tartotta Zsombor mobilját, és közben azt mondta:

– Az öreg kiborult, hogy folyton csörög.

– Folyton? Ma még senki sem hívott.

– Hát én nem tudom… Asszem az exed.

– Bassza meg – mormolta, aztán bólintott. Laci rányomott a zöld gombra, Zsombor pedig a vállával a füléhez szorította a telefont.

– A gyereknek hamarosan meg kell venni az iskolai cuccot. És mielőbb egy új edzőcipőt.

Marcsi nem udvariaskodott, belevágott a közepébe. Zsombor már megszokta, hogy mostanában csak akkor telefonált a volt felesége, ha pénz kellett neki. Nehezen törődött bele – illetve sehogy sem –, hogy most már nem azokat az időket élik… amikor még nem számított egy új edzőcipő.

– Múlt hónapban kapott egyet – mondta. De rögtön meg is bánta a szavait. Végül is Barna a fia. Szíves-örömest vett volna neki edzőcipőt, akár havonta is. Régebben meg is tette. De most… Abban a bukásban a felesége is benne volt, talán ezért váltak el, mert Marcsi nem viselte el a bűntudatot… vagy csak nem akart egy lecsúszott harmincas férfi felesége lenni. Aki – szerinte – kénytelen volt visszatérni az eredeti szakmájához.

– Az nem a múlt hónapban volt, és képzeld, a gyerekeknek nő a lábuk, nem tudtad? Gondolom, nem akarod, hogy levágassam a lábujjait…

– Rendben. Majd… viszek pénzt.

– Át is utalhatod.

– Rendben. Köszi.

Nem lett jobb kedve, amikor letette a telefont.

– Mi van, kiakaszt?

– Aha – bólintott.

Laci egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, aztán a zsebébe csúsztatta Zsombor telefonját.

– Na, ezért nem fogok megnősülni. Mondjuk pillanatnyilag nincs is kit elvennem…

Nevettek. Laci néha panaszkodott, hogy hétvégén be kell mennie Budapestre, ha bulizni akar. Mert a környéken „nincs felhozatal".

– Kaszinózunk? – lépett be a főnök. Laci a szemét forgatva kiment, Zsombor pedig elkezdte habbá verni a tejszínt. Lecsillapodott, és még feszült idegei is kiengedtek, amikor látta, hogy a folyékony állag lassan kemény habbá alakul. Gusztusos volt a krém, alakult a tejszínhab, mindjárt kész lesz a krémes. Igazi mestermű. Remélhetőleg az utolsó darabig elfogy.

Délután, amikor a krémes már majdnem elfogyott (egy környékbeli nyolcat vitt el belőle, és a közeli üzletek eladói is átjöttek, amikor elterjedt a híre, hogy milyen isteni házi krémest árul az „öreg", és otthonra is csomagoltattak belőle), és már a fahéj illatú almás pitéből is alig maradt néhány szelet, a főnök elmosolyodott.

– Ez bejött. Ma bejött. Nem fizettünk rá. Viszik a krémesét, mint a cukrot.

Kicsit elgondolkodott, majd hozzátette:

– Az emberek szeretik a süteményeket. A házi süteményeket.

– Akkor nem kell mennem a hó végén?

– Azt azért nem mondtam.

A férfi persze mosolygott, és Zsombor is.

– Nemrég befutott egy hívás – közölte a főnök. – Tudom, hogy nem tartozik a munkakörébe, de arra gondoltam, hogy hazafelé… hát, beadhatna valakinek egy kis pékárut.

– Nem vagyok futár.

– Nem is azt mondtam. Csak… nem lenne nagy kerülő. Nem tudtam nemet mondani, gondoltam, majd elküldöm a Lacikával, de nem merem odaadni neki a kocsimat. Amilyen béna ez a gyerek… Meg aztán mutogatná a haverjainak…

– Jól van – legyintett Zsombor. – De csak most az egyszer. Nem leszek futár, ne is reménykedjen.

5

A műút keskeny aszfaltcsíkká változott, a síneken nagyot döccent a kocsi, az út egy ritkás erdő közepén kanyargott, aztán eltűnt az aszfaltcsík is, ahogy lefordult a büfé mellett. Jókorát huppant az autó a földúton, aztán egy újabb bukkanó… Zsombor szentségelt. Ráadásul régi címet kapott, mostanra lecserélték az utcaneveket. Gyors telefon a főnökkel, és végül leparkolt egy kerítés előtt. Maga a kerítés magasabb volt, mint a ház, vagy talán nem is volt mögötte ház? Legalább két és fél méter magasságig nád fedte a kerítést, de benézett egy résen, és meglátta a kicsike hétvégi nyaralót.

És még kaputelefon is volt.

– A kenyeret hoztam – közölte, amikor meghallotta a női hangot.

– Bentről kinyitom a kaput, bejönne a teraszig, és letenné a lépcsőre? Már átutaltam az árát.

Nem mintha Zsombor be akart volna menni egy idegenhez, ennek ellenére barátságtalannak találta a fogadtatást. Benyúlt a kocsiba a szatyorért, eljátszott a gondolattal, hogy a kapuból behajítja a teraszig, de aztán besétált, és lerakta az egészet a lépcsőre.

Jó hangosan csapta be maga mögött a kaput.

Ismét a büfénél járt, amikor rájött, hogy a szatyorral együtt a mobiltelefonját is lerakta arra a lépcsőre. Csak úgy porzott mögötte az út, amikor visszafordult.

– Igen?

Elképzelte a nőt, ezzel a furcsa, határozatlan igennel, ami mögött mégis valahogy határozottságot sejtett. Vajon mitől ilyen bizalmatlan, hogy még csak ki sem jön? Mindegy, végül is nem az ő dolga.

– Elnézést, a szatyorral együtt leraktam a lépcsőjére a mobiltelefonomat is. Szeretném visszakapni.

– Oké. Még nem voltam kint, biztosan megtalálja. Nyitom.

Rögtön észrevette a telefonját, felkapta, és már ott sem volt. Hazaautózott. Haza… milyen furcsa volt arra gondolni, hogy ez a lepukkant varsányi ház az új otthona. Nem is igen tekintett még rá otthonként… Fel kellene újítani, mert az öregúr, aki eladta – beköltözött a lányáék taksonyi házába –, évtizedek óta nem törődött a házzal. Zsombor nem is vásárolta volna meg, ha… Ha telt volna olyanra, ami jobban megfelel az igényeinek. De ezt a házat négymillióból megvehette, és maradt még majdnem egymilliója a javítgatásokra. Ötmillióval szállt ki a házasságából, de örülhetett, hogy egyáltalán kapott valamennyit a közös nyaraló árából. A régi idők… Hát igen. Könnyen jött, könnyen ment a pénz. Akár az álmaik. Marcsival nagy álmokat dédelgettek. Nem volt egyebük, csak az álmaik, meg az a pesti kis lakás, amit Zsombor örökölt a nagyszülei halála után. Innen indultak tizennégy évvel ezelőtt, de még megvoltak az álmok, ott volt a friss diploma a kezükben, és a lakás az Izabella utcában. Rockkoncertekre jártak, moziba, színházjegyet vettek maguknak karácsonyra, születésnapra, és Zsombor boldog volt azzal az állással… Bár a vendéglátóiparin végzett, és annak idején arról álmodozott, hogy egyszer saját panziója lesz, mégis szívesen vitte azt a kávézót az irodaház mellett. Felszolgálóként dolgozott ott, de üzletvezetőnek érezte magát. Marcsi nem volt boldog tőle, hogy ilyen állást vállalt, de belenyugodott, mert látta, hogy Zsombor szereti, amit csinál. Akkor még csak keresgélték önmagukat, az álmaikat, és végül jött az a lehetőség az ázsiai kozmetikumokkal. Marcsi ragaszkodott hozzá, hogy vágjanak bele, ezért