Tolvajok királynője

1.

Veronica Cairncross esdeklően nézett Jordan Tavistockra.

– Csak egy kis betörésről van szó. Semmi többet nem kérek – mondta, és zafírkék szemében könny csillogott.

Izgató, váll nélküli selyemruhát viselt, amelynek bő szoknyarészét festőien elrendezte a kétszemélyes antik szófán. Barna haját mesteri frizurába rendezte, és parányi tenyésztett gyöngyöket font bele. Most, harminchárom évesen még lélegzetelállítóbb és elegánsabb volt, mint nyolc éve, amikor Jordan megismerte. Veronica azóta nemcsak nemesi címre tett szert, hanem stílusának és szellemes társalkodói képességének köszönhetően a finom londoni körök estélyeinek állandó meghívottja is lett.

Egyvalami azonban nem változott az eltelt nyolc évben, és bizonyára soha nem is lesz másként. Veronica Cairncross kötözni való bolond. Mindig is az volt, és ma is az még. Különben nem sodorta volna magát ilyen kínos helyzetbe. És persze most is, mint mindig, a jó öreg Jordan Tavistocktól várja el, hogy húzza ki a csávából. Csakhogy ezúttal egyszerűen képtelenséget kér tőle.

– Szó sem lehet róla – válaszolta Jordan. – Rám ne számíts!

– Tedd meg a kedvemért, Jordie! – könyörgött Veronica. – Képzeld el, mi lesz abból, ha cserbenhagysz. Ha Oliver meglátja azt a levelet…

– Szegény jó Ollie dührohamot fog kapni. Néhány napig veszekedtek majd, aztán pedig megbocsát neked. Ez lesz.

– És ha nem bocsát meg? Ha azt akarja… – A fiatal nő nagyot nyelt, és lesütötte a szemét. – Ha el akar majd válni tőlem? – suttogta végül.

Jordan nagyot sóhajtott.

– Erre a kis kalandod előtt kellett volna gondolnod – mondta.

Veronica bánatosan maga elé meredt.

– Az a baj, hogy egyáltalán nem gondolkodtam.

– Ez eléggé nyilvánvaló.

– Nem sejthettem, hogy Guy így fog viselkedni. Mintha legalábbis összetörtem volna a szívét! Nem szerettem bele, vagy ilyesmi. Most mégis azzal fenyegetődzik, hogy kitálal. Süllyedhet ilyen mélyre úriember?

– Nem, nem süllyedhet.

– Ha nem lennének nála a leveleim, mindent letagadhatnék. Akkor Guy szavával szemben az enyém állna, és Ollie biztosan nekem hinne.

– Mi van pontosan azokban a levelekben? – kérdezte Jordan.

– Olyasmik, amiket inkább nem kellett volna leírnom.

– Szerelmi vallomás? Édelgés?

A nő felnyögött.

– Sokkal rosszabb.

– Úgy érted, hogy egyértelmű voltál?

– Nem is kicsit.

Az asszony még mindig nem emelte fel a fejét. Jordan a lámpafényben csillogó gyöngyöket nézegette a hajában, és el sem akarta hinni, hogy valamikor vonzónak találta Veronicát. Azóta azonban sok év telt el. Akkor ő még csak huszonegy éves volt, és kicsit naiv is. Ma azonban ez már remélhetőleg nem igaz rám, gondolta.

Veronica Dooleyt egy régi cambridge-i iskolatársa karján ismerte meg. Az a srác aztán hamar eltűnt a színről, a lány érdeklődését pedig ő örökölte meg. Néhány hétig azt hitte, szerelembe esett, ám aztán gyorsan észre tért. Békében szakítottak, és megmaradtak barátoknak. Veronica végül feleségül ment Oliver Cairncrosshoz. Sir Oliver jó húsz évvel idősebb a feleségénél, s házasságkötésük a szépség és a pénz klasszikus frigyre lépése volt. Jordan mégis mindig is úgy látta, hogy jól élnek együtt. Most azonban rá kellett ébrednie, hogy nagyot tévedett.

– Azt ajánlom, mondj el mindent Ollie-nak. Meg fog bocsátani neked. Ebben egészen biztos vagyok.

– Lehet, de akkor is ott vannak még a leveleim. Guy képes arra, hogy rossz kezekbe juttassa el őket. Ha a sajtó bármit megneszel, nyilvánosan megalázhatják Ollie-t.

– Te ezt kinézed Guyból?

– Minden további nélkül. Visszavásárolnám tőle a leveleimet, de azóta, hogy rengeteget veszítettem Monte-Carlóban, Ollie igencsak a körmömre néz. Tőled pedig nem kérhetek kölcsön. Vannak dolgok, amelyeket a barátaitól sem várhat el az ember.

– Szerintem a betörés is közéjük tartozik – felelte Jordan szárazon.

– Nem is lenne igazi betörés! Én írtam azokat a leveleket. Egyszerűen csak visszavenném azt, ami az enyém. – Veronica előrehajolt. – Nagyon egyszerű lenne, Jordie. Tudom, melyik fiókjában tartja őket. A húgodnak szombaton lesz az eljegyzése. Ha meghívnád rá Guyt…

– Beryl ki nem állhatja Guy Delanceyt.

– Azért csak hívd meg! És amíg majd ő itt jóféle chetwyndi pezsgőt kortyolgat…

– Én betörök a házába? – Jordan a fejét ingatta. – És ha elkapnak?

– Guy szombat estére mindig kimenőt ad a személyzetnek. Senki sem lesz ott. És ha esetleg mégis rajtakapnak, akkor is kimagyarázhatod magad azzal, hogy az egész csak jópofa csíny volt. A biztonság kedvéért vigyél magaddal egy felfújható guminőt, és mondd azt, hogy azt akartad Guy ágyába fektetni. Hinni fognak neked, elvégre Tavistock vagy!

Jordan összeráncolta a homlokát.

– Ezért kérsz meg éppen engem erre? Mert Tavistock vagyok?

– Nem. Azért, mert te vagy a legokosabb ember, akit csak ismerek. Mert még soha nem adtad ki egyetlen titkomat sem. – Az asszony bizakodón nézett a barátja szemébe. – És mert csak benned egyedül bízhatom meg.

A fenébe! Erre számítanom kellett volna! – gondolta Jordan.

– Tedd meg nekem, Jordie! – kérlelte tovább Veronica szelíd erőszakkal. – Ígérd meg, hogy megteszed!

Jordan megdörzsölte a halántékát.

– Majd még meggondolom – felelte, és lemondóan hátradőlt a foteljában.

Tekintetét a szemközti falra szegezte, amelyen az őseiről készült festmények függtek. Csupa tisztességes úriember, gondolta. A családunkban egyetlen betörő sem volt. Mostanáig.

Negyed tizenkettőkor az utolsó lámpa is kialudt a személyzeti szobákban. A jó öreg Whitmore most is pontos volt, mint mindig. Kilenckor körbejárta a házat, fél tízkor rendet rakott odalent, és kiment a konyhába, valószínűleg azért, hogy teát főzzön magának. Tízkor odafent leült a tévé elé, és negyed tizenkettőkor eloltotta a lámpát.

A héten ez mindennap így ment. Clea múlt szombat óta tartotta szemmel a házat, és úgy sejtette, hogy ez Whitmore életében soha nem is lesz másként. Egy komornyik mindig nagy hangsúlyt fektet a rendre. Most már csak az a kérdés, mikor nyomja majd el az álom.

Clea felállt a tuják mögött, és megmozgatta elgémberedett lábait. Lovaglónadrágja a testére tapadt, mert a gyep nedves volt. Meleg volt, ő mégis reszketett. Az izgatottságtól, az örömteli várakozástól és… igen, a félelemtől. Nem nagyon félt, csak kicsit. Szinte biztos volt abban, hogy nem fogják elkapni. Kockázata azért persze még van a dolognak.

Húsz percet ad Whitmore-nak arra, hogy elaludjon, többet nem. Végül is előfordulhat, hogy Guy Delancey a vártnál hamarabb jön haza. Ő pedig akkor már nem akar bent lenni a házában.

A komornyik most már biztosan húzza a lóbőrt. Clea kiugrott a tuják mögül, átfutott a pázsiton, és meghúzódott egy bokor mögött. A házban nem volt mozgás. Pisszenést sem lehetett hallani, és sehol sem égett villany. Guy Delancey szerencsére nem szereti a kutyákat. Neki most a legkevésbé egy csaholó négylábúra lenne szüksége.

Elosont a ház sarkáig, aztán a betonozott teraszon ellopódzott az üvegajtóig. Gondosan bezárták, ő azonban számított erre. Akárcsak arra, hogy könnyen elbánik majd vele. A zár régi és rozsdás volt. Övtáskájából Clea elővette a tolvajkulcsait, és próbálgatni kezdte őket. A negyedik elfordította a zárnyelvet. Gyerekjáték volt, állapította meg magában.

Kinyitotta az ajtót, és belépett a könyvtárszobába. A holdfényben jól látta a mennyezetig érő könyvespolcokat. Most jön azonban csak a neheze. Hol lehet a „Kasmír szeme"? Clea zseblámpájával végigpásztázta a falakat. Itt biztosan nincs, gondolta. Azért alaposan körülnézett, de nem találta meg, amit keresett.

Kiosont a folyosóra. Lámpája csillogó faburkolatot és antik vázákat világított meg. Átlopódzott a nappalin, aztán a szomszédos télikerten. A Kasmír szeme egyikben sem volt. A konyhát és az étkezőt kihagyta. Delancey biztosan nem ott őriz egy ilyen kincset, ahol ki-be járkálnak az alkalmazottai.

Maradtak tehát az emeleti szobák. Clea felment a szépen ívelt lépcsőn. A tetején megállt, és éberen fülelt. Semmi. Balra a személyzeti szárny helyezkedett el, úgyhogy Delancey hálójának jobbra kell lennie. Arra indult, és a folyosón az utolsó szobát célozta meg. Az ajtaját nyitva találta, és gyorsan besurrant rajta.

A balkonablakon át besütött a hold az impozáns helyiségbe. A magas falakat festmények borították, az antik ágy olyan széles volt, hogy akár egy teljes hárem elférhetett benne. Méretben a ruhásszekrény és komód sem maradt el tőle. A bútorzatot még két éjjeliszekrény és egy kis íróasztal alkotta. A balkonajtó mellett két fotel és egy alacsony asztal állt egy valószínűleg ugyancsak antik perzsaszőnyegen.

Clea felnyögött. Órákba telhet, amíg átkutatja ezt a szobát. Az íróasztallal kezdte, az összes fiókját kihúzta, és rejtekhelyek után kutatott benne. Utána a komódban hatalmas hegy fehérneműn és vasalt zsebkendőn túrta át magát. A Kasmír szeme sehol sem volt. Éppen ki akarta nyitni a ruhásszekrényt, de hirtelen mozdulatlanná dermedt, mert zaj ütötte meg a fülét. A halk zörgés odakintről jött. Clea már megint hallotta, most sokkal tisztábban, mint az előbb, és az ablakok felé fordult.

A balkonkorláton mozogni kezdett a kúszóakác, aztán a levelek fölött egyszer csak egy sötét alak jelent meg. Clea már a felfelé kapaszkodó szőke fejét is látta, és villámgyorsan bebújt a szekrény mögé. Pompás! A végén még sorszámot kell húznunk, gondolta. Arra aztán végképp nem számított, hogy még egy betörő lesz itt. Ráadásul egy tehetségtelen, állapította meg magában, amikor odakint felborult egy virágcserép. Utána csend lett. A „kolléga" fülelt. Az öreg Whitmore viszont süket, mint a nagyágyú, ha semmit sem hallott meg.

A balkonajtó nyikorogva kinyílt. Clea még jobban behúzódott a szekrény mögé. Mi lesz, ha az az alak észreveszi? Ha rátámad? Nála semmi sincs, amivel megvédhetné magát.

Clea összerezzent, amikor bosszús suttogást hallott.

– A bánatba!

Jaj, ne! Ez a pasas sokkal veszélyesebb saját magára, mint rá. Clea felé lépések közeledtek. Kinyílt a szekrényajtó, és csak kevéssel az arca előtt állt meg. Vállfák zörgését hallotta, aztán kihúztak egy fiókot. Zseblámpa villant, fénye a szekrényajtó résén is átsütött. A férfi kifogástalan oxfordi angolsággal dörmögött valamit, miközben áttúrta a ruhákat.

– Nekem elment az eszem. Tiszta őrült vagyok. Hogy a fenébe hagyhattam, hogy az a nő rábeszéljen erre a hülyeségre?

Clea nem bírt tovább a kíváncsiságával. Előrehajolt, és kilesett az ajtórésen. A másik behatoló homlokát ráncolva egy kihúzott fiókba meredt. Arcéle határozott volt, klasszikus és arisztokratikus. Szalmaszőke haja kissé összekócolódott a kúszóakáccal folytatott küzdelemben. Nem betöréshez öltözött. Szmokingkabátja és csokornyakkendője inkább koktélpartira lett volna alkalmas viselet.

Egyre csak kutatott a fiókban, aztán elégedett hangot hallatott. Clea nem látta, mi volt az, amit a férfi kivett. Kérlek, ne! Ne a Kasmír szeme legyen az! Szörnyű lenne, ha most elveszítené, amikor már csak a kezét kellett volna kinyújtania utána…

Clea átkukucskált a férfi válla fölött, hogy megnézze, mit csúsztatott be a zsebébe. Csak arra összpontosított, és későn ugrott hátra, amikor a pasas becsukta a szekrényajtót. Válla nekiütődött a falnak. Utána csend lett.

A zseblámpa sugara lassan bekúszott a szekrény mögé, aztán egy szőke fej is követte. Clea hunyorogva nézett az éles fénybe. Semmit sem látott a vele szemközt állóból, az viszont jól láthatta őt. Kész örökkévalóságig egyikük sem mozdult.

– Maga meg ki a fene? – kérdezte végül Jordan.

Választ nem kapott. Zseblámpája fényében végigmérte a sötét alakot. Szemébe húzott sapka volt rajta, fekete garbó és nadrág, s az arcát is fekete festékkel kente be.

– Utoljára kérdezem, ki a fene maga? – ismételte meg a férfi éles hangon.

Legnagyobb ámulatára a fekete ruhás most titokzatos mosollyal válaszolt neki, de még abban a pillanatban rá is vetette magát, mint egy macska. Jordan hátratántorodott, és nekiütközött az ágytámlának. Ellenfele szélsebesen a balkonajtóhoz indult, de ő utána vetette magát, és sikerült belemarkolnia a nadrágjába. Mind a ketten a földre zuhantak, és nekizuhantak az íróasztalnak. Miközben még tollak potyogtak a földre, a fekete ruhás oldalra fordult, és a térdét Jordan combja közé vágta. Az éles fájdalomtól elgyengült a szorítása, és ellenfelének sikerült kiszabadulnia a keze közül.

Jordan csak az utolsó pillanatban látta meg a feléje szegeződő levélbontó kést. Megmarkolta a fekete ruhás alak csuklóját, és addig csavarta, amíg az elejtette a kést. Helyette most az öklével próbált