Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Testreszabott gyilkosságok
Testreszabott gyilkosságok
Testreszabott gyilkosságok
Ebook490 pages8 hours

Testreszabott gyilkosságok

Rating: 3 out of 5 stars

3/5

()

Read preview

About this ebook

Miután lakóhelye, a dél-karolinai Whistlestop környékén rövid időn belül több férfi is különféle furcsa balesetekben veszti életét, Melanie May rendőr őrmesternek ijesztő gyanúja támad. Felettesei háta mögött nyomozásba kezd, és arra jut, hogy a férfiak, akik korábban mind kegyetlenül bántalmazták a feleségüket, a lányukat vagy a barátnőjüket, a büntetést viszont sikeresen elkerülték, nem természetes halált haltak, hanem gyilkosság áldozatai lettek. Elméletét senki sem veszi komolyan, amíg igazáról nem sikerül meggyőznie Connor Parksot. Az FBI bűnügyi pszichológusa pontos személyiségrajzot készít a Halál Angyalának elnevezett sorozatgyilkosról, és vállvetve egyre közelebb jutnak hozzá, ám a tettes is mind közelebb kerül Melanie-hoz. Olyan közelre, hogy a végén már semmi sem választja el őket egymástól…

LanguageMagyar
Release dateDec 19, 2014
ISBN9789635385133
Testreszabott gyilkosságok

Read more from Erica Spindler

Related to Testreszabott gyilkosságok

Related ebooks

Related categories

Reviews for Testreszabott gyilkosságok

Rating: 3 out of 5 stars
3/5

1 rating0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Testreszabott gyilkosságok - Erica Spindler

    1. FEJEZET

    A meleg fojtogatóan megszorult a rendetlenül bedobált holmikkal teletömött szekrényben. Belsejében sötét volt, csak az ajtaja alatt szűrődött be keskeny fénycsík a hálószobából. A szekrényben lesben állt a halál, és várt. Türelmesen. Mozdulatlanul. Némán.

    Végre elérkezett ez az éjszaka, az ő ideje. Nemsokára megjön a férfi. És akkor majd, akárcsak a többieknek, neki is meg kell fizetnie a meg nem bűnhődött bűneiért. Mindazért, amit a gyengék ellen vétett. Azok ellen, akiknek hátat fordított a világ. A halál mindent gondosan megtervezett, semmit sem bízott a véletlenre. Tudta, hogy a férfi felesége elutazott a gyerekekkel. Elvitte őket messzire, szerető családja oltalmába.

    Valahonnan a házból zajok hallatszottak, tompa puffanás és ingerült szitkozódás, aztán becsapódott egy ajtó. A halál feszülten a szekrényajtóhoz lapult, hogy a keskeny résen át kilásson a bevetetlen ágyra, a szanaszét heverő koszos alsóneműkre és a padlóra ledobált szemétre.

    A férfi bebotorkált a szobába, és részeg imbolygással az ágyhoz indult. A szekrényajtó szűk résén át is azonnal betüremkedett orrfacsaró bagószaga és azoknak az italoknak a bűze, amelyeket az este a haverjaival együtt eresztett le a torkán. Nagyokat röhögve vedelt, fityiszt mutatva isteni és földi igazságszolgáltatásnak.

    Most addig-addig imbolygott, míg végül elveszítette az egyensúlyát, és nekitántorodott az éjjeliszekrénynek. A kislámpa lerepült a földre, és darabokra tört. A férfi hassal az ágyra zuhant, keze, lába jobbra-balra lelógott róla, feje oldalra nyaklott. Eltelt néhány perc, és a részeg már hangosan, egyenletesen szedte a levegőt, aztán falrengető horkolás töltötte be a szobát. Annak az embernek a horkolása, aki eszméletlen bódultságából nem egykönnyen ébred fel. És többé már nem is fog.

    Megérett az idő.

    A halál előjött a szekrényből, odament az ágyhoz, megállt mellette, és undorodva lenézett rá. Mindenkinek tudnia kellene, hogy ágyban dohányozni veszélyes. Balgaság. Okos ember nem hívja ki maga ellen a sorsot. Ez az ostoba itt azonban nem tanult a hibáiból, és hiányát nem fogja megszenvedni a világ.

    Cipője orrával a halál az egyik lecsüngő kéz alá tolta a papírkosarat. Cigarettát vett elő, olyat, amilyet a férfi mindig szívott, gyufája pedig abból a bárból származott, amelyben ma este ez a részeg disznó vedelt. A gyufaszál az első rántásra meggyulladt, és lángja sisteregve felizzította a száraz dohányt.

    A halál ajkán halvány, elégedett mosoly játszott, miközben az égő cigarettát a papírkosárba hajította. Aztán megfordult, és kisétált a házból.

    2. FEJEZET

    Charlotte, Észak-Karolina állam

    2000. május 1., szerda

    Melanie May rendőr őrmester lecövekelt a motelszoba ajtajában, és tekintetét az ágyon meztelenül fekvő halott nőre szegezte. Az áldozat szeme nyitva volt, kezét, lábát az ágyhoz kötözték, és ezüstszínű szigetelőszalaggal ragasztották le a száját. Hátán kékes-vöröses elszíneződések mutatták, hogy ott gyűlt össze az arcából és felsőtestéből lefutott vér. Már teljesen beállt nála a hullamerevség, ami azt jelentette, hogy a halála óta legalább nyolc óra telt el.

    Melanie végül bizonytalanul beljebb lépett egyet. Greer kapitány kora reggeli hívása zuhanyozás közben zavarta meg. Gyorsan törülközőt tekert magára, és a telefonhoz szaladt, de annyira zavarodott volt, hogy kétszer is meg kellett kérdeznie, ki keresi. A Charlotte-tal határos kis Whistlestop településen három éve, amióta ő a helyi rendőrségnél szolgált, egyetlen gyilkosságot sem követtek el, de tudomása szerint korábban sem még.

    Kapitánya utasította, hogy azonnal induljon az Édes Álmok Motelba. Melanie-nak előbb még keresnie kellett valakit, akire rábízhatta négyéves fiát, Caseyt. Miután ezt elintézte, villámsebesen egyenruhába bújt, felcsatolta a fegyverét, és éppen feltűzte vállig érő, még mindig vizes haját, amikor már csöngetett is a szomszédasszonya, aki azért jött át, hogy vigyázzon Caseyre.

    Most, húsz perccel később Melanie elborzadva meredt az áldozatra, élete első gyilkossági esetére, és gondolatban azért imádkozott, hogy ne forduljon fel a gyomra. Elszántan küzdött önuralma megőrzéséért, miközben végignézett a szobában tartózkodókon. Sokan voltak már, úgyhogy valószínűleg ő ért ide utolsóként. Társa, az egyszálbélű Bobby Taggerty, aki vörös üstökével olyan volt, mint egy két lábon járó gyufaszál, fényképfelvételeket készített a tetthelyről. Kapitányuk a szoba egyik sarkában parázs vitát folytatott két férfival. Őket Melanie már ismerte, és tudta, hogy a bűnügyi rendőrségtől vannak. Egy harmadik férfiról csak sejtette, hogy ugyancsak a CMPD-hez, a Charlotte-Mecklenburg Megyei Rendőr-főkapitánysághoz tartozhat, és a halottkémnek gondolta, mert az ágy mellett térdepelve éppen a holttest vizsgálatát végezte.

    Mit keres itt máris a CMPD? És mire ez a nagy felhajtás? – ráncolta a homlokát Melanie értetlenkedve. Igaz, az ő kicsike whistlestopi kapitányságuk a CMPD kiterjedt illetékességi területéhez tartozik, és természetesen segítségnyújtási megállapodásuk is van a megyeiekkel. A főkapitányságon közel kétezres az állomány, felszereltségük a lehető legkorszerűbb, és még bűnügyi laboratóriummal is rendelkeznek. Az eljárásrend szerint azonban a Whistlestopban elkövetett bűncselekmények ügyében a helyi kapitányság az illetékes, és ők dönthetik el, szükségesnek látják-e külső segítség igénybevételét.

    Ez nem szokványos gyilkosság. Itt sokkal többről van szó, gondolta Melanie. Ő azonban nem fogja eltűrni, hogy félreállítsák. Azt még a félelmetes CMPD sem teheti meg vele. Hogy megmutassa, mennyire eltökélt, határozottan átlépte a küszöböt, de máris újra megállt, amikor teljes erővel megcsapta a szobában terjengő bűz. Nem az oszlás szaga volt, mert a holttest még nem indult bomlásnak, hanem az áldozat ürüléke okozta. Azoknál, akik erőszakos halált halnak, ez előfordulhat.

    Melanie gyorsan szájára tapasztotta a tenyerét, és szemét összehunyorítva nagyokat nyelt, hogy gyomrából ne liftezzen fel minden. Az kellene még csak, hogy elhányja magát a CMPD emberei előtt! Ott már amúgy sem veszik komolyan a whistlestopi kapitányságot, és magukat rendőröknek képzelő balfácánok gyűjtőhelyének tartják. Előítéletükben Melanie nem akarta megerősíteni őket, még akkor sem, ha titokban úgy gondolta, hogy a megyeiek véleményében van némi igazság.

    – Hé, maga, babuci! – Melanie eddig összeszorított szeme egyszeriben nagyra nyílt. Az ágy mellett térdelő férfi lekicsinylő ábrázattal integetett neki. – Összecsuklik, vagy idevonszolja a feszes kis hátsóját, és teszi a dolgát? Elkelne itt nekem némi segítség.

    Szeme sarkából Melanie látta, hogy kapitánya és a bűnügyisek feléje fordultak, és bosszúsan odament a férfihoz.

    – May a nevem. A megszólításom May őrmester, nem pedig hé, maga, és nem is babuci.

    – Felőlem! – A férfi egy pár gumikesztyűt nyújtott oda neki. – Húzza fel, és ereszkedjen le hozzám!

    Melanie indulatosan elvette a kesztyűt, belebújt, aztán letérdelt az ágy mellé.

    – Magának is van neve? – kérdezte.

    – Parks.

    Melanie orrát szeszszag csapta meg, és a férfi megviselt ábrázatából is arra következtetett, hogy italozásból rángathatták ide.

    – CMPD?

    – FBI – morogta a férfi kelletlenül. – Most, hogy ezt tisztáztuk, esetleg munkához láthatnánk? Ez a csibehús már nem lesz frissebb.

    Melanie meg sem próbálta eltitkolni a meglepődését, és leplezetlenül éreztette Parksszal, hogy visszataszítónak találja, őt azonban ez szemlátomást tökéletesen hidegen hagyta.

    – Mit csináljak?

    – Látja azt ott? Az áldozat feneke alatt – mutatott a férfi valamire, aminek csak fémesen csillogó csücske látszott ki a holttest alól. – Húzza ki, amikor megemelem.

    Melanie bólintott. A halott nő sovány volt, de élettelen testét még egy olyan izmos férfi sem mozdíthatta meg könnyen, mint Parks. Hangosan fel is nyögött, miközben kicsit megemelte az áldozat altestét. Melanie kihúzta alóla a fényes fóliát, s egy óvszer felbontott és üres csomagját tartotta a kezében.

    A férfi elvette tőle, és pár pillanatig elgondolkodva vizsgálgatta, Melanie pedig őt figyelte, és magában azt találgatta, mit kereshet itt. Miért vonult ki a tetthelyre ennek a nőnek a halála miatt nemcsak két rendőri egység, hanem még az FBI is?

    Parks végül Melanie-ra emelte véreres szemét.

    – Van valamilyen elképzelése arról, May, hogy mi történhetett itt? Erőltesse meg az agyát!

    – Annak alapján, hogy az áldozat bőrén kékes elszíneződések vannak, külsérelmi nyomok viszont nincsenek, úgy sejtem, megfojthatták. Valószínűleg azzal ott – bökött Melanie az ujjával a halott feje mellett fekvő párnára. – Ennél többet egyelőre nem tudok.

    – Olvasson a tetthelyből! Amit tudnunk kell, az mind itt van előttünk. – A férfi a fotelban heverő fehérneműre és a padlóra letett, üres pezsgőspalackra mutatott. – Látja ezeket? Én ebből arra következtetek, hogy a nő egy kis móka kedvéért jött ide. Önként, és az ágyba is magától bújt be. Semmire sem kényszerítették.

    – Az is a móka része volt, hogy megkötözték?

    – Ha engem kérdez, igen. Gondolkodjon kicsit! A testen nem találhatók véraláfutások, egy felnőtt nőt pedig, ha ő nem akarja, csak komoly erőfeszítések árán lehet lekötözni. Ahhoz még egy megtermett izompacsirtának is durva kényszert kell alkalmaznia. Vessen egy pillantást az áldozat csuklójára és bokájára! Szinte teljesen épek, hosszas küzdelem során viszont okvetlenül megsérültek volna.

    Melanie eleget tett az FBI-ügynök felszólításának, és belátta, hogy igaza van. A kötelek alatt éppen csak kivörösödött a bőr. A küzdelem nagyon rövid lehetett.

    – A tettes a húszas évei végén, a harmincasok elején járhat. Jóképű, és valószínűleg sikeres is. Drága kocsija van, valamilyen külföldi és sportos autó. BMW vagy Jaguar.

    – Ugyan már – mondta Melanie hitetlenkedve –, ezt nem tudhatja!

    – Nem? Nézze meg az áldozatot! Ez itt nem egy olcsó kis lotyó, aki bárkinek odaadta magát. Miért is tette volna, amikor fiatal volt, gyönyörű és gazdag? A legjobb családból származott, és a legjobb…

    – Egy pillanat! – szólt közbe Melanie. – Ki ez itt?

    – Joli Andersen. Cleve Andersen kisebbik lánya.

    – Jóságos ég! – szaladt ki Melanie száján.

    Most már mindent értett. Andersenék a legrégebbi és a legbefolyásosabb családok közé tartoztak Charlotte-ban. Számos bankár és politikus került ki közülük, s a legjelentősebb civil és jótékonysági szervezetek felügyelőbizottságaiban is ott ültek. Melanie pillanatig sem kételkedett abban, hogy Cleve Andersent a polgármesterhez és a kormányzóhoz is bármikor azonnal bekapcsolják, ha felhívja őket.

    – Szóval ezért vannak itt – mondta Parksnak. – Maga és a CMPD. Mert az áldozat Andersen volt.

    – Eltalálta! Egy ilyen gyilkosság híre futótűzként terjed. A szobalány megtalálja a hullát, és sikoltozva elrohan a motel igazgatójához. Ő megvizsgálja a kicsike igazolványát, aztán persze pánikba esik, felhívja a CMPD-t, és az ügyeletes tisztnek nemcsak azt meséli el, mi történt, hanem azt is, hogy ki a halott. Erre fel pedig engem kiugrasztanak a pihe-puha ágyikómból, hogy vessem be a szaktudásomat.

    – Ezek szerint a családot már értesítették?

    – Igen, hogy a fene enné meg őket! Hamarabb tudták, mint a kapitánya vagy maga, babuci – felelte Parks, aztán megint a tetthely elemzésének szentelte a figyelmét. – Az események láncolata csak megerősíti az elméletem helyességét. Ez a lány megszokta, hogy mindenből a legjobbat kaphatja meg. Kizárt dolog, hogy szobára ment volna egy benzinkutassal.

    – És ha kábítószerezett, vagy lázadni akart a szülei ellen?

    – Kábítószer-élvezetre semmilyen jel nem utal. Ami pedig a lázadást illeti, nézze meg, milyen ruhákat hordott! Odakint áll a kocsija, egy BMW Z3. Az életútja sem egy lázongóé.

    Melanie homlokát ráncolva emlékezetébe idézte, miket olvasott a lapokban Andersenék kisebbik lányáról, és megint igazat kellett adnia Parksnak.

    – Akkor miért jött el egy motelba egy pasassal, akit nem ismert?

    – Miből gondolja, hogy nem ismerte?

    Melanie lenézett Joli Andersen valamikor szép, de holtában megmerevedett arcára és a rémülettől tágra nyílt szemére, s megpróbálta elképzelni a fiatal lány életének utolsó pillanatait.

    – Vagyis ismerte, és önként jött el vele, a pasas viszont megölte.

    – Igen, de nem ezzel a szándékkal hozta ide. Fogadni mernék, hogy a kicsike panaszkodni kezdett, amikor eldurvult közöttük a játék. Az is lehet, hogy a fickónak nem állt fel, ő pedig kinevette és kigúnyolta. Tettesünket, aki a pancserek mintapéldánya, feldühítette a lány cikizése. Leragasztotta a száját, hogy elhallgattassa, ő azonban erre komoly ellenállásba kezdett. A pasas ettől még jobban bepörgött. A lány nem úgy viselkedett, ahogyan szerinte viselkednie kellett volna. Hogy megfegyelmezze, arcára tapasztotta a párnát.

    – Ha eredetileg nem így tervezte, miért lett volna nála ragasztószalag? – kérdezte Melanie a fejét csóválva. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy határozott szándékkal és felkészülten jött ide.

    – Valószínűleg többször is végigjátszotta már ezt, tucatszámra, és többnyire kurvákkal. Úgy képzelje el, mintha kész forgatókönyv lett volna a fejében. Ahhoz tartotta magát, és minden alkalommal finomított rajta. Mindig szerepelt benne egy szép lány, egy kötél, a lány odaadása, a szigetelőszalag, és ma aztán már a gyilkosság is. Érdeklődjön a hivatásosok között! Biztosan akad majd legalább egy, aki ismeri a pasast.

    Melanie hitetlenkedéssel vegyes csodálattal nézett a férfira. Elemzését ésszerűnek találta, mégis úgy érezte, látnoki képességekkel kell rendelkeznie ahhoz, hogy ilyen következtetésekre juthasson.

    – Nem túl kockázatos, amit csinál? – kérdezte tőle. – Hogy ilyen merész feltételezésekbe bocsátkozik?

    – Miért, talán nem abból áll a rendőri munka, hogy feltételezések alapján megalapozott gyanút fogalmazunk meg? Természetesen némi szerencse sem jön rosszul, és én még átkozottul jó is vagyok a kitalálós játékokban. – A férfi meglengette az üres óvszeres csomagocskát. – Talált valaki egy használt gumit?

    Senki sem jelentkezett. A CMPD egyik embere odaslattyogott hozzájuk, elvette Parkstól a kis műanyag tokot, és hunyorogva kibetűzte rajta az apró betűs feliratot.

    – Báránybőr – olvasta fel, és megvetően megcsóválta a fejét. – Az ember azt hinné, mindenki rég megértette már, hogy csak a latex nyújt teljes biztonságot.

    Parks összeráncolta a homlokát.

    – Kétlem, hogy a fickó közösült volna a lánnyal. Legalábbis nem azon a módon, amelyhez óvszert szokás használni.

    – Nem? De hát a csomagot felbontották, nemde? És üres. – A CMPD-s férfi a kis csomagot bűnjelzacskóba tette, amelyet aztán lezárt és felcímkézett. – A pasas nyilván zsebre vágta az óvszert, vagy lehúzta a vécén.

    Parks megrázta a fejét.

    – A gumit nem a férfi hozta magával, hanem a lány.

    A nyomozó felvonta a szemöldökét.

    – Ezt meg honnan tudja?

    – A fickó mindenre gondolt, csak a biztonságra nem. Kísérletet sem tett arra, hogy eltakarítson itt maga után. Nézzen csak körül! Innen is látom, hogy ujjlenyomatok vannak a pezsgőspalackon.

    – Vagyis?

    – Vagyis a mi pancser tettesünk egyáltalán nem járt el módszeresen. Miért húzta volna le a használt óvszert a vécén, miközben ujjlenyomatokat hagyott az üvegen? Bármibe lefogadom, hogy a szoba csak úgy hemzseg a biológiai és egyéb bűnjelektől.

    Miközben Parks a CMPD nyomozójának is kifejtette az elméletét, Melanie körbejárta az ágyat. Óvatosan lépkedett, hogy véletlenül se semmisítsen meg nyomokat. Az óvszert kereste, mert úgy gondolta, ha igaz, hogy Joli Andersen hozta magával, és a gyilkos nem használta, akkor a csomagolásához hasonlóan annak is az ágyban vagy a közelében kell lennie. Sejtése beigazolódott, s miután megtalálta, felmutatta a még valóban érintetlen óvszert.

    – Ezt keresték, fiúk? – kérdezte, és megvárta, hogy a két férfi feléje forduljon. – Becsúszott a matrac és az ágykeret közé. Legközelebb majd oda is nézzenek be!

    Parks elmosolyodott, a charlotte-i nyomozó viszont kimondottan bosszúsan vette el Melanie-tól az óvszert.

    – Odáig sem jutott el, hogy belehatoljon. Beteg elméjű ganéj!

    – Nyilvánvalóan az – mondta Parks, miközben lerángatta magáról a gumikesztyűt –, csak éppen nem a szokványos módon beteg. Vizsgálja meg az áldozat testnyílásait! Egészen biztos, hogy az egyikben hagyott valamit a tettes. Hajkefét, fésűt, netán kocsikulcsot, szerencsés esetben a sajátját.

    Melanie döbbenten Parksra meredt, miután felfogta szavai elrettentő értelmét. Ő eddig inkább csak a tennivalóira összpontosított, magára a bűncselekményre kevésbé. Nem akart arra gondolni, hogy az áldozat, akiről ők itt, a holtteste felett szenvtelenül, hűvös tárgyilagossággal beszélnek, pár órája még lélegzett, élte az életét, s ugyanúgy vágyai, álmai és félelmei voltak, mint neki.

    Most azonban Melanie már nem bírta tovább. Szájára tapasztotta a kezét, és szélsebesen kirohant a szobából. Odakint éppen csak az első leállított autóig, egy fehér Ford Explorerig sikerült eljutnia. Abban kapaszkodott meg, miközben előrehajolt, és mindent kiadott magából.

    – Jól van? – lépett mellé egyszer csak Parks, és egy tekercs vécépapírt nyújtott oda neki.

    – Most már igen. – Melanie elvette a papírgurigát, és szégyenkezve megtörölte a száját. – Köszönöm.

    – Ez az első hullája?

    Melanie kerülte a férfi tekintetét, miközben nagy nehezen kinyögte, hogy igen.

    – Ez aztán a balszerencse! Megmenekült volna a kellemetlenségektől, ha a kicsikét nem Whistlestopban nyírják ki, hanem pár sarokkal távolabb.

    Melanie most egyenesen Parksra nézett.

    – Maga mindig ilyen förtelmes?

    – Többnyire igen. – A férfi arcán mosoly suhant át, de a következő pillanatban már nyoma sem volt. – Nem kell ám kínosan éreznie magát. Tudja, vannak emberek, akiknek nem való ez a munka.

    – Úgy érti, az olyanoknak, amilyen én is vagyok? Akik csak arra jók, hogy Whistlestopban legyenek rendőrök?

    – Ezt nem mondtam.

    – Nem kellett kimondania, így is tökéletesen érthető volt. – Melanie harciasan kihúzta magát, és haragjában egészen megfeledkezett a rosszullétéről. – Csakhogy maga semmit sem tud rólam. Halvány gőze sincs arról, mi való nekem, és mi nem!

    – Igaza van, halvány gőzöm sincs róla. És maradjunk is ennyiben, oké?

    Parks ezzel megfordult, beült az Explorerba, begyújtotta a motort, és elhajtott.

    3. FEJEZET

    Délután három óra tájban Melanie-t már csak a lelkiereje és a koffein tartotta talpon. Miután kihányta magát, a motel italautomatájából vett egy kólát, úgy-ahogy kiöblítette vele a száját, és már ment is vissza dolgozni. Bobbyval együtt segített a CMPD időközben megérkezett nyomrögzítőinek a bűnjelek gyűjtésében, aztán a törvényszéki orvos is megjött, egyszerre a hullaszállító kocsival, amelyen az áldozatot bevitték a boncterembe. Amikor a tetthelyen már nem volt több dolguk, Bobbyval bementek a whistlestopi kapitányságra, megírták a jelentésüket, és a rendes munkaidejük még csak akkor kezdődött el.

    Melanie újra teletöltötte a kávéscsészéjét, és elszántan nem vett tudomást sem üres gyomra tiltakozásáról, sem tompa fejfájásáról. Most nem engedhette meg magának a rosszullét vagy a fáradtság fényűzését. A gyilkosság óta még alig telt el egy kis idő, de az eset máris nagy hullámokat vert. A CMPD mellett az FBI is beszállt, és természetesen Charlotte befolyásos polgárai és a kis Whistlestop kiválóságai is hallatták szavukat. Nem is csoda, hogy nagy csinnadrattával folyik majd a nyomozás, elvégre az áldozat fiatal, szép és gazdag volt, s borzalmas és borzongatóan furcsa körülmények között halt meg. A történet egyenesen a lapok címoldalára kívánkozott.

    – May! Taggerty! – bömbölte el magát Greer kapitány az irodája ajtajából. – Hozzám! Azonnal!

    Melanie odapillantott Bobbyra, aki a mennyezetre emelte a szemét. Elöljárójukat valami kihozta a sodrából, és a sodrából kijött Greer kapitány nem éppen mindennapi látványt nyújtott. A maga közel két méterével, bivaly termetével és csokoládébarna bőrszínével egyszerre volt tekintélyparancsoló és félelmet keltő, de lenyűgöző testi adottságai ellenére, vagy éppen azoknak köszönhetően, a türelmét csak ritkán veszítette el. Ha viszont mégis, akkor mindenki vigyázzba vágta előtte magát.

    Saját szemével Melanie eddig csak egyszer látta dühöngeni a kapitányt. Ez akkor volt, amikor felettesük kiderítette, hogy az éjszaka járőröző rendőrök szerelmi szolgáltatás fejében háborítatlanul hagyták dolgozni a prostikat.

    Melanie felkapta a jegyzettömbjét, és Bobbyval a nyomában főnökük irodájába sietett. Greer rájuk parancsolt, hogy üljenek le.

    – Épp most hívott fel Lyons kapitány. Az a tetű nagy udvariasan azt tanácsolta nekem, hogy maradjak ki ebből a nyomozásból, mert az összes érdekeltnek az volna a legjobb, ha mindent ráhagynék a CMPD-re.

    – Micsoda? – ugrott fel Melanie. – Csak nem egyezett bele?

    – Egy frászt egyeztem! Közöltem vele, hogy megcsókolhatja a szőrös fekete ülepemet – felelte a kapitány vigyorogva. – Pont oda küldtem a jó öreg Jacket, ahová való.

    Melanie elmosolyodott. Felettesük korábban maga is a CMPD gyilkossági ügyosztályán volt érdemrendekkel gazdagon teleaggatott nyomozó. Négy éve, szolgálat közben meglőtték, és csak hajszálon múlt az élete. Miután felgyógyult, felesége felszólította, hogy döntse el, a foglalkozásához vagy a házasságához ragaszkodik-e. Greer a házasságát választotta, de negyvenhat évesen a nyugdíjhoz még nem volt meg a szolgálati ideje, és ezért vállalta el az itteni kapitányság vezetését. Látszólag megbékélt a helyzetével, Melanie azonban azt gyanította, hogy akárcsak ő, kapitánya is igazi, tétre menő nyomozásokat szeretne végezni.

    – Nem fognak félreállítani bennünket – jelentette ki Greer, és meglazította a nyakkendőjét. – A gyilkosságot nálunk követték el, és a helyi lakosságnak én tartozom felelősséggel. Akár tetszik a CMPD-nek, akár nem, be kell vonniuk minket. – A kapitány egy pillanatra dacosan összeszorította a száját. – Ez az eset nagyot szólt. Minden szem rajtunk van. Az elképzelhető összes helyről gyors eredményt fognak sürgetni, és állandó lesz rajtunk a nyomás. A sajtó máris veri a tamtamot, és Andersen is elkezdte kivetni a csalijait. Őrizzék meg a hidegvérüket, tegyék a dolgukat, és ne engedjék, hogy a felfűtött hangulat átragadjon magukra!

    A kapitány elhallgatott, de néhány pillanat múlva folytatta:

    – Az viszont tagadhatatlan, hogy a CMPD-nek nagyobb a tapasztalata, több a bevethető embere, és jobb a felszereltsége. Úgyhogy a segítségüket elfogadjuk, de egyébként nem hajlunk meg előttük. Kérdés van?

    – Igen – szólalt meg Melanie. – Tudunk valamit arról a Parks nevű FBI-os fickóról?

    – Már vártam, hogy érdeklődjenek utána. – A kapitány elmosolyodott. – Jó kis seggfej, mi?

    – Kicsi? – nevetett fel Bobby. – Az a fickó maga a testet öltött pofátlanság!

    – És az italt sem veti meg – tette hozzá Melanie.

    Felettesük homlokát ráncolva nézett rájuk.

    – Ivott?

    – Hogy ivott-e? – kérdezett vissza Melanie. – Ezt csak akkor mondhatnánk, ha mértékkel tette volna. Parksnak viszont olyan szaga volt, és úgy festett, mintha egy éve folyamatosan vedelne mindenféle kocsmákban.

    A kapitány komoly arccal vette tudomásul, amit hallott.

    – Connor Parks bűnügyi pszichológus. Személyiségrajzokat készít a tettesekről. Egy éve még nagyágyú volt Quanticóban, az FBI viselkedéskutatási részlegén. A részleteket nem ismerem, de a szóbeszéd szerint megrovásban részesítették, és alacsonyabb beosztásba helyezték, mert nyilvánosan lejáratta a céget.

    Szóval bűnügyi pszichológus! – gondolta Melanie, és most már mindent értett. Úgy egy éve ő is részt vett az FBI bűnügyi pszichológiai tanfolyamán, és lenyűgözőnek találta, amit ott hallott. Az ügynök, aki az előadást tartotta, elmondta, hogy szándékosan vagy önkéntelenül minden gyilkos ott hagyja a tetthelyen a kézjegyét. A személyiségrajzot készítő pszichológusnak az a feladata, hogy olvasson a jelekből, belelásson a tettes és az áldozat fejébe, megfejtse, hogyan és miért követték el a bűncselekményt, s ezzel leleplezze az elkövetőt. És Connor Parks ma pontosan erre tett kísérletet.

    – Hogy keveredett Parks ide, a mi nyomozásunkba? – kérdezte Bobby.

    – A fegyelmije után Charlotte-ba helyezték. – A kapitány előbb Melanie-ra, aztán a társára nézett. – Ne dőljenek be a látszatnak! Piálás ide vagy oda, a fickó nagyon érti a dolgát. Használják a tudását!

    – Amennyire el van szállva magától, az a legkevesebb, hogy jó legyen – csúszott ki Melanie száján a gonoszkodó megjegyzés. Gyorsan felírta magának, hogy fel kell hívnia Parksot, aztán megint a felettesére nézett. – Még valami?

    – Hallgassák ki az áldozat barátait, rokonait és a diáktársait is! Derítsék ki, kikkel járt össze, milyen helyeket látogatott, és belekeveredhetett-e valamibe! Előtte azonban menjenek be a CMPD-re, és tudják meg, hogy ők nem küldtek-e már ki esetleg valakit! Amennyiben igen, derítsék ki, ki az, és szegődjenek mellé! Kifelé azt kell mutatnunk, hogy egységfrontot alkotunk. Ha nem ilyen látszatot keltünk, Andersen botrányt csap, engem meg fenéken billent a polgármester.

    Azt szívesen megnézném, gondolta Melanie, és gyorsan a jegyzetfüzete fölé hajolt, hogy elrejtse vigyorgását.

    – Tehetünk még valamit? – kérdezte Bobby.

    – Igen! – mennydörögte a kapitány. – Mozogjanak!

    Erre mind a ketten felpattantak, és visszasiettek a szobájukba. Melanie legelőbb is Miát, az ikertestvérét hívta fel, aki már az első csöngésre felvette a telefont.

    – Szia, Mia, Mel vagyok.

    – Istenem, Melanie! A Hatos Csatorna éppen most számolt be arról a szörnyűségről. Szegény lány! – Mia lehalkította a hangját. – Nagyon rossz volt?

    – Annál is rosszabb – felelte Melanie leverten. – Ezért hívlak. Szívességet kell kérnem tőled.

    – Ki vele!

    – Itt most kész őrültekháza van, és nem hiszem, hogy időben odaérhetnék Caseyért az óvodába. Elmennél érte? – Kisfia fényképe ott állt az íróasztalán, és Melanie önkéntelenül elmosolyodott, amikor odapillantott rá. – Stant is megkérhetném, de nincs kedvem megint végighallgatni a kiselőadását, hogy váltsak munkahelyet, mert Casey megszenvedi, hogy rendőr az anyja.

    – Annak a pasasnak csak hülyeségeken jár az esze. Nyugi, természetesen elmegyek Caseyért. És ha már ott járok a környéketeken, a tisztítóból is elhozom az egyenruhádat.

    – Így kétszeresen is megmented az életemet. – Szeme sarkából Melanie látta, hogy Bobby már az ajtóban vár rá. – Ha elmész Caseyért, Mia, légy szíves, ne tégy úgy megint, mintha én lennék te! Őrületbe kergeted vele az óvónőket.

    – Úgy kell nekik, minek dőlnek be olyan könnyen? – gúnyolódott Mia. – Mire volna jó, hogy ikrek vagyunk, ha soha senkit nem tréfálnánk meg egy kicsit? Ráadásul Caseynek is tetszik a dolog. Ez a mi kis titkos játékunk.

    Melanie elnézően ingatta a fejét. Miával egypetéjű ikrek voltak, ráadásul Ashleyvel, a húgukkal hármas ikrekként jöttek a világra. Ha Melanie ezt elmesélte valakinek, aki nem ismerte őket, a legtöbb ember azt hitte, viccel. Attól, hogy nemcsak ők hasonlítottak elképesztően egymásra, hanem Ashley is rájuk, a helyzet csak még szórakoztatóbb lett. Ha együtt mentek végig az utcán, a három szőke, kék szemű, majdnem teljesen egyforma lánytestvér minden járókelő pillantását magára vonta. Sokszor még a barátaik is csak nehezen tudták megkülönböztetni őket.

    – Emlékszel, hányszor átvertük a tanárainkat? – kérdezte Mia nevetve.

    – Harminckét éves vagyok, nem kilencvenkettő, úgyhogy még nem hagyott cserben az emlékezetem. Mindig is te voltál a felbujtó, én meg az, akinek a végén el kellett vinnie a balhét.

    – Próbálj meg változtatni a szereposztáson, testvérkém!

    Bobby megköszörülte a torkát, karórájára mutatott, és fejével főnökük irodájára bökött.

    – Megtenném – felelte Melanie a testvérének –, ha engedné az időm. Egyelőre azonban egy gyilkosság tettesét kell megtalálnom.

    – Sok szerencsét, Sherlock!

    Melanie fülében még akkor is ott csengett Mia jókívánsága, amikor már letette a telefont, és társa után sietett.

    4. FEJEZET

    A kerületi ügyész irodája Charlotte belvárosában, a megyei bíróság régi épületében volt, amelyet még azelőtt emeltek, hogy divatba jöttek volna a felhőkarcoló irodaházak, azok az ízléstelen téglatestek, amelyeket alacsony, krémszínűre festett, teljesen egyforma méretű szobákkal zsúfoltak tele. A régi bíróság ma már a közigazgatási épületegyüttes része volt, amelyhez olyan modern építészeti csodák is tartoztak, mint az Igazságügyi Palota.

    Veronica Ford, a helyettes kerületi ügyész nyúlketreceknek nevezte ezeket a toronyházakat, elszemélytelenedett korunk emlékműveit. Velük ellentétben a régi bíróság épülete a mindinkább letűnőben lévő emelkedettség levegőjét árasztotta magából. Veronica szerint ez a kép tökéletesen illett ahhoz a helyhez, ahol a törvény malmai lassan, de biztosan őrölnek. Ahhoz a helyhez, ahol a megcsontosodott, hibákat is magában rejtő rendszer miatt néha-néha ugyan akadozva, de azért mégiscsak érvényre jut az igazság.

    És ez a kép tökéletesen illett Charlotte-hoz is, a régi és a modern idők jeleit egyaránt magán viselő városhoz, amelyben fák virágoznak és felhőkarcolók nőnek ki a földből, ahol őrzik a déli államok egykori dicsőségét és pompáját, ugyanakkor azonban a mai rohanó kor üzleti szellemének is hódolnak. Olyan város volt ez, amelyben Veronica kilenc hónapja, amióta itt élt, otthon érezte magát.

    Noha máris elkésett a csoportértekezletről, Veronica nem szállt be az öreg, de még mindig megbízható felvonóba, hanem a gazdagon díszített kovácsoltvas korlátban meg-megkapaszkodva, a széles, szép ívben kanyarodó főlépcsőn szaladt fel az első emeletre. Szerette az igazságszolgáltatás gépezetének működését, és azt a szerepet is, amelyet ő játszott benne. Tetszett neki a gondolat, hogy azok közé tartozhat, akik élhetőbbé teszik az emberek életét.

    Talán gyermekded hiszékenységből, talán elbizakodottságból, de szentül hitte, hogy ők ezt teszik itt. Ha nem lett volna meggyőződve erről, nem is dolgozott volna a kerületi ügyészségen. Akkor cégjoggal foglalkozna, és úgy nemcsak sokkal többet keresne, de rengeteg idegeskedéstől is megkímélhetné magát.

    – Üdv, Jen! – kiáltott oda a recepción dolgozó titkárnőnek, amint odafent befordult a folyosóra.

    Az első gyermekét váró fiatalasszony arca csak úgy ragyogott a boldogságtól.

    – Magának is szép napot! – mosolygott rá Veronicára.

    – Van üzenetem?

    – Több is – mutatott Jen egy kis kupac rózsaszínű cédulára –, de semmi sürgős.

    Veronica odalépett a fogadópulthoz, lerakta rá a Starbuckstól fedeles pohárban elhozott kávéját, és egy ugyanonnan származó zacskót nyújtott át a fiatal titkárnőnek.

    – Tessék, egy kis apróság a babának!

    – Csak nem diós kifli?

    – De bizony az!

    A titkárnő felujjongott, és elvette a zacskót.

    – Azt imádja a baba. Nagyon szépen köszönjük, hogy gondolt ránk. A baba azt üzeni, hogy maga valóságos kincs, Miss Ford.

    Veronica nevetve átnézte az üzeneteit, de semmit sem talált közöttük, amit azonnal el kellett volna intéznie.

    – Mennyit késtem? Rick már bent van?

    Rick Zanders vezette az emberellenes ügyek csoportját, amelynek Veronica is tagja volt. A gyermekgyilkosságok és a gyermekek sérelmére elkövetett erőszakos bűncselekmények kivételével csoportjuk ügyészei foglalkoztak az összes olyan erőszakos cselekedettel, amelynek emberek voltak a sértettjei. A nemi erőszak, a tettlegesség, a bántalmazás, a szexuális bűncselekmény és az emberrablás is hozzájuk tartozott. Minden szerda délután összeültek, hogy megbeszéljék a folyó ügyek állását, megvitassák az alkalmazandó eljárásokat, és szükség esetén támogatást nyújtsanak egymásnak.

    – A főnök néhány perce érkezett, de az értekezlet előtt több telefonhívást is el kell még intéznie. – Jen az órájára nézett, aztán hátralesett a válla fölött. – Tíz percig még biztosan eltart. Rick a jelek szerint személyesen ismeri Andersenéket – tette hozzá, aztán lehalkította a hangját. – Hallott már a gyilkosságról?

    – Hallottam. – Veronica összeráncolta a homlokát. – Mit beszélnek az emberek? Van valami, ami nem volt benne a hírekben? Gyanúsítanak már valakit?

    – Tudtommal nem, de Rick biztosan tájékozottabb nálam. – A titkárnő megborzongott. – Szörnyű, hogy így kellett meghalnia annak a fiatal lánynak. Nagyon kedves teremtés volt, és szép is.

    Veronica előtt megjelent annak a vonzó szőke lánynak az arca, akinek reggel a tévében látta a fényképét. Mivel ő csak rövid ideje élt Charlotte-ban, arra még nem nyílt alkalma, hogy személyesen is találkozzon Andersenékkel, de a hírük természetesen eljutott már hozzá. Joli Andersenről tudta, hogy fényes jövőt jósoltak neki.

    – A tévében azt mondták, kötelet tekertek a nyakára – suttogta Jen.

    – Megkötözték, de egy párnával fojtották meg – pontosított Veronica.

    – Mit gondol, elkapják a fickót? – A titkárnő védelmezőn domborodó hasára tette a kezét. – Megrémít, hogy egy elvetemült alak jár-kel Charlotte utcáin. Úgy értem, aki még Joli Andersent is megölhette, az bárkit elkaphat.

    Veronica tudta, hogy ezzel a félelmével Jen nincs egyedül. A városban aligha lehet olyan ház, amelyben az utóbbi órákban ne tettek volna az övéhez hasonló megjegyzést. Ez a gyilkosság, amelynek éppen Joli Andersen lett az áldozata, mindenkit ráébresztett arra, hogy a világ mindenütt nagyon veszélyes lett. És arra is, hogy a sors kiszámíthatatlan.

    – Mindenesetre biztosíthatom, Jens, hogy Charlotte-ban még soha nem vadásztak olyan elszántan és akkora erőkkel egy tettesre, mint erre a gyilkosra fognak. – Veronica zsebre dugta az üzeneteit, aztán elvette a pultról a kávéját és az aktatáskáját. – Ha elkapják, akkor pedig majd mi jövünk, és könyörtelenül ráverjük, amit elkövetett.

    A titkárnő megkönnyebbülten elmosolyodott.

    – És győz az igazság.

    Veronica egyetértően bólintott, és bement a tanácsterembe. Rick kivételével már mindenki ott volt, és a beszélgetés, amint az várható is volt, kizárólag Joli Andersen meggyilkolásáról folyt. Veronica elkurjantott egy hangos hellót, aztán szabad helyet keresett az asztalnál, lerakta a holmiját, de nem ült le, hanem odalépett munkatársai egy kisebb csoportjához. Természetesen ott is a nap hírét taglalták.

    – Ez egyszerűen hihetetlen!

    – Ricket szörnyen megviselhette. Egy időben találkozgatott Jolival.

    – Biztos vagy benne? Jóval idősebb nála…

    – Úgy tudom, az FBI is bekapcsolódott a nyomozásba.

    – Méghozzá az egyik legjobb bűnügyi pszichológusával. Azt beszélik…

    – A gyilkosság előtt állítólag furcsa szexuális játékot folytattak a motelban.

    Ez volt az első olyan megjegyzés, amely felkeltette Veronica érdeklődését, mert újdonság volt számára.

    – Ezt hol hallotta? – fordult a munkatársához. – A hírekben sehol sem szerepelt.

    – Egy barátomtól tudom, aki a gyilkossági ügyosztályon dolgozik – felelte a másik ügyész. – Részleteket nem árult el, de egyértelműen célzott arra, hogy… gyomorforgató

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1