Szövetség a Gonosszal

1. FEJEZET

Július 2., péntek

Eppley repülőtér

Omaha, Nebraska állam

Monsignore William O’Sullivan biztos volt abban, hogy senki sem ismerte fel. Csak azt nem értette, hogy akkor miért gyöngyözik mégis a homloka. Már most, pedig még a fémkereső kapun sem ment át. Azzal várni fog, amíg egészen közel nem lesz a gépe indulása. Sosem lehet tudni, hátha mégis kiszúrta valaki. Amíg a repülőtéri csarnokban van, bármikor úgy tehet, mintha nem is akarná elhagyni a várost, csak egy ismerőse elé jött volna ki.

Nyugtalanul fészkelődött a műanyag széken, és irattartó bőrmappáját olyan erősen szorította magához, hogy attól tartott, az összes levegőt ki fogja préselni a tüdejéből. Csak nehogy a végén megint szúró fájdalom hasítson bele, mint az előbb! Igaz, az nem a tüdejénél volt, hanem lejjebb, és ő egyszerű gyomorégésnek könyvelte el. Lehet, hogy kissé elhamarkodta a dolgot? Á, nem, igenis a gyomra kínozta meg. Hiába, nem szokott hozzá a kiadós ebédekhez. A repülőn New Yorkig, aztán pedig Rómáig azonban csak a szokásos, emészthetetlen egyenkosztot fogják elébe rakni, és az még jobban megviselné az ő érzékeny gyomrát, mint Sophia előző napról megmaradt fasírtja és krumplipüréje.

Csakis az lehet az oka, hogy ilyen pocsékul érzed magad, igyekezett megnyugtatni magát, és mosdót keresve körbenézett. Miután a feliratot a zsúfolt csarnok túlsó végében fedezte fel, nagy sóhajjal ülve maradt. Két ujját bedugta szemüvege fémkerete alá, és kidörzsölte szeméből a fáradtságot, aztán megint elnézett a másik oldalra.

A mosdóhoz vezető legrövidebb utat eleve kizárta, mert semmiképpen sem akart összefutni azzal az egzotikus fekete bőrű lánnyal, aki füzetkéket osztogatott azoknak, akik udvariasságból nem utasították vissza. Kis varkocsokba összefogott hajába színes golyócskákat font bele, és szemlátomást a legjobb ünneplő ruháját vette fel. A nagy, lila pöttyökkel vagy inkább pacákkal telezsúfolt gönc csak még szélesebbnek mutatta a csípőjét, a cipője viszont kimondottan ízléses darab volt. „Adhatok önnek egy kis olvasnivalót?" – duruzsolta éneklő hangon, aztán ugyanolyan dallamosan további szép napot kívánt mindenkinek, azoknak is, akik pedig csak elutasító morgással válaszoltak a kérdésére.

Monsignore O’Sullivan nem kapott a füzetkékből, de így is el tudta képzelni, mi állhat bennük. A fiatal nő az újmódi, önmaguk által felkent hittérítők közé tartozhat. Ha mellette is elmenne, vajon megérezné-e, hogy van valami, ami összeköti őket? Mind a ketten egyházi emberek, akik legfőbb feladatukat Isten igéjének hirdetésében látják. Egyikük úgy, hogy csinos cipőjében jár-kel, másikuk a titkokkal teli bőrmappájával.

A monsignore úgy döntött, jobb lesz, ha elkerüli azt a lányt, és elnézett jobbra. Az édességbolt előtt hosszú sor kanyargott. Csupa zombi várt arra, hogy szert tegyen délutáni kalóriaadagjára, olyan sóváran, mintha kábszeresek lettek volna, akik felszállás előtt utoljára még be akarják lőni magukat. Monsignore O’Sullivan jobbra fordult, de villámgyorsan elkapta tekintetét a könyvesbolt bejáratáról, amikor észrevette, hogy egy baseballsapkás fiú feléje néz. Lehet, hogy a kölyök felismerte, még így is, hogy nem visel papi öltözéket?

Gyomra görcsbe rándult, miközben cipője orrát bámulta meredten. Húgától ajándékba kapott pamutpólója izzadt hátára tapadt. A hangosbeszélőkből éppen megint arra figyelmeztették az utasokat, hogy csomagjaikat ne hagyják őrizetlenül. A monsignore görcsösen megmarkolta a mappáját, és csak most vette észre, hogy a tenyere is nedves. Hogy a csudában hihette egyáltalán, hogy észrevétlenül sikerül majd eltűnnie innen? Hogy csak úgy felszáll egy repülőre, aztán máris szabad lesz, mint a madár, és mindent maga mögött hagyhat?

Amikor azonban újra felnézett, az a fiú már nem volt ott a könyvesboltnál. Az utazók őt pillantásra sem méltatták, csak elrohantak mellette. Róla még a prospektusait mindenkire rátukmálni igyekvő, színes bőrű lány sem vett tudomást.

Most már egészen biztos, hogy üldöztetési kényszere van. Életéből harminchét évet áldozott az egyházra, és mit kapott érte? Gyanúsítgatásokat, azt, hogy vádlón ujjal mutogattak rá. Rá, aki pedig csakis tiszteletet és hálát érdemelt volna! Mindent el akart mondani a húgának, de elragadta a hév, és végül nagyjából csak annyit mondott, hogy szülői házukat a telekkönyvben egyedül a testvére nevére íratta át. Nem akarom, tette hozzá magyarázatképpen, hogy azok a szemetek elvegyék az otthonunkat.

Mennyire szeretne most ott lenni! Semmi különös nincs azon a házon, egészen átlagos, kétszintes, faszerkezetes épület Connecticut mélyén. Egy hektárnál kicsit nagyobb telken áll, körülötte erdők, hegyek, sétautak, fölötte pedig a nagy, szabad ég. Ő mindig ott érezte magát a legközelebb Istenhez. Egy gondolat hirtelen mosolyt csalt az arcára. Micsoda gúnyos fintora a sorsnak, hogy őt éppen a pompás székesegyházak és a miséken zsúfolásig megtelt templomok távolították el mind jobban és jobban a Mindenhatótól!

A felvonók felől egyszer csak hangos sipákolás ütötte meg a fülét, és ez visszatérítette a valóságba. A hang akár egy trópusi madáré is lehetett volna, valójában azonban egy hímnemű poronty volt, akire éppen rájött az öt perc. Az anyja úgy vonszolta maga után, mintha nem is hallotta volna az üvöltését. Monsignore O’Sullivan megviselt idegeinek bezzeg ez már sok volt. Közel járt ahhoz, hogy dühösen csikorgatni kezdje a fogát, és nem bírt tovább ülve maradni. Most már azt sem mérlegelte, hogyan és merre juthat el legegyszerűbben a férfimosdóig, hanem egyenesen megcélozta az ajtaját.

Odabent szerencsére senki sem volt. Ő azért a biztonság kedvéért az összes fülke ajtaja alá belesett, és csak azután tette le a mappáját a földre, a lábához támasztva, mintha mindenképpen éreznie kellene, hogy ott van vele. Szemüvegét lerakta a mosdókagyló peremére, és a csap alá tartotta a kezét, de semmi sem történt, és ettől még idegesebb lett. Türelmetlenül ide-oda húzogatta a kezét, amíg végül megindult a víz, de olyan keskeny sugárban, hogy éppen csak az ujjhegyeit tudta megnedvesíteni. Megint megmozgatta a tenyerét, és újra sikerült némi munkára bírnia a csapot. Most már becsukta a szemét, és amennyire tudta, megmosta az arcát. A hideg víztől azonnal enyhülni kezdett a hányingere, és halántékában sem volt már olyan elviselhetetlen a tompa lüktetés.

Kitapogatta a kéztörlő papírt, és jóval többet tépett le belőle, mint kellett volna. Az újrahasznosított papír szaga és érdes felülete taszította, de azért óvatosan leitatta vele arcáról a vizet. Az ajtónyitást meg sem hallotta, és szemüveg nélkül csak akkor látta meg homályosan, hogy valaki áll mögötte, amikor belenézett a tükörbe.

– Mindjárt végzek – mondta, mert azt hitte, útban van, noha a többi kézmosónál senki sem volt.

Miért éppen ezt akarja használni ez a pasas? – értetlenkedett magában, miközben orrát enyhe fémes szag csapta meg. Lehet, hogy a fickó takarító. Mindenesetre szörnyen türelmetlen.

Monsignore O’Sullivan fel akarta tenni a szemüvegét, de olyan ügyetlenül nyúlt utána, hogy leverte a földre. Mielőtt lehajolhatott volna érte, hátulról egy kar fonódott a derekára. Nem látott mást, csak azt, hogy valami ezüstösen megvillant, aztán éles fájdalom hasított belé, és úgy érezte, mellkasából tűzfolyam árad szét az egész testében.

Ebben a pillanatban a jobb füle mellől lágy, szelíd hangot hallott suttogni.

– Nem mindjárt, monsignore O’Sullivan. Maga máris bevégezte.

2. FEJEZET

Washington D. C.

Emberi fejjel foglalkozni nem könnyű. Maggie O’Dell különleges ügynök legalábbis erre jutott magában, miközben a part menti töltésen állt, és őszinte együttérzéssel nézett le a helyszínen dolgozó bűnügyi technikusra, aki a sárban csúszva-mászva minden oldalról alaposan megvizsgálta a koponyát. Maggie nem lett volna meglepve, ha a fiatalember véleménye találkozik az övével. Még Julia Racine nyomozó is szótlanul állt a technikus fölött, és szokásától eltérően nem osztogatott bölcs tanácsokat. Ilyen csendesnek Maggie soha korábban nem látta.

Stan Wenhoff, a megyei törvényszéki főorvos egyszer-kétszer lekiabált ugyan, és utasításokat adott, de továbbra is ott maradt a töltésen Maggie mellett, és szemlátomást fel sem vetődött benne, hogy lejjebb ereszkedjen. Maggie-t már az is meglepte, hogy Stan személyesen jelent meg itt péntek délután, ráadásul egy ünnepi hétvége előtt. Ha nem számíthatott arra, hogy bekerül a híradásokba, mindig valamelyik helyettesét küldte ki maga helyett. Ez az eset viszont egészen biztosan nagy port ver majd fel a sajtóban.

Maggie végigjáratta tekintetét a parton, és a víz fölött átnézett a folyón túlra, a városra. A közelgő ünnep miatt megnőtt a terrorveszély, és mint ilyenkor mindig, fokozott készültség volt érvényben. A washingtoniak azonban mindettől nem zavartatták magukat, és buzgón készültek a Függetlenség napjának megünneplésére, már csak azért is, mert a meteorológusok azt jósolták, hogy sütni fog a nap, de nem lesz akkora hőség, mint ilyenkor szokott. Maggie semmi különöset nem tervezett az ünnepre. Úgy gondolta, a kertjében lustálkodik majd Harveyvel, rádob pár szelet húst a grillre, és Jeffery Deaver legújabb thrillerét fogja olvasni.

Füle mögé simította egyik hajtincsét, de az enyhe szellő máris egy másikat fújt az arcába. Kimondottan szépnek ígérkezett a vasárnap, és az is lett volna, ha a folyó menti iszapban nem bukkannak rá erre a levágott fejre. Mennyire kell romlottnak és gonosznak lenni ahhoz, hogy valaki hidegvérrel levágja egy másik ember fejét a nyakáról, aztán pedig eldobja valahol, mint egy darab szemetet? Barátnője, Gwen Patterson időnként azt vetette Maggie szemére, hogy már-már rögeszmésen üldözi a Gonoszt. Ő maga azonban ezt nem rögeszmének tartotta, hanem inkább küldetésnek. Küzdenie kell a Gonosz ellen, hogy végül az írmagját is kiirthassa. Sok-sok éve úgy gondolta már, hogy munkájának ez a legfőbb célja és értelme.

– Fejezze be a környék átvizsgálását – kiáltott le újra Stan –, aztán dobja egy zsákba azt az izét!

Maggie odapillantott az orvosra. Dobja egy zsákba azt az izét? Ő könnyen beszél idefentről, ahol csillogóra fényesített cipője nincs veszélyben, és még a halál szagát sem kell éreznie. Maggie viszont tudta, mi vár odalent arra a boldogtalan technikusra. A folyópart tele van eldobált sörös-, kólásés gyorséttermi dobozokkal, és itt, az autópálya hídja alatt cigarettacsikkek, óvszerek is bőven borítják a földet. Egy-két injekciós tű is egészen biztosan akad. A gyilkos komoly kockázatot vállalt, amikor éppen egy ilyen forgalmas helyre hozta azt a fejet.

Az efféle elővigyázatlanság többnyire a vakrémület és a kapkodás jele. Maggie most is úgy gondolta volna, hogy a tettes vaktában cselekedett, ha a körzetükben három héten belül már nem a harmadik levágott fej kerül elő. Nem, nem, itt szó sincs meggondolatlanságról. A gyilkos beteges terv szerint dolgozik.

– Nem bánná, ha lemennék, és közelebbről is megnézném magamnak? – szólt le a töltésről Maggie.

Racine nyomozó megrántotta a vállát.

– Ahogy gondolja – válaszolta, de azért odalépett a töltés aljába, és kinyújtotta a karját, hogy Maggie megtámaszkodhasson rajta.

Ő azonban nem kért a segítségből, és más kapaszkodó után nézett. Rosszul döntött. A töltés oldalában sem gyökerek, sem nagyobb kövek nem voltak, csak iszapos föld és magas fű. Maggie-nek nem maradt más választása, csúszva kellett lejutnia. Hogy talpon maradjon, úgy egyensúlyozott, mint egy síelő, aki elvesztette a botjait. Julia Racine-t sikerült kikerülnie, és elsiklott mellette, de éppen csak meg tudott állni, mielőtt a Potomac folyóban kötött volna ki.

Racine somolyogva ingatta a fejét, de szerencsére egy szót sem szólt. Maggie nagyon nem szerette volna azt hallani tőle, hogy jobban járt volna, ha elfogadja a segítségét. A legkevésbé sem akarta úgy érezni, hogy szívességgel vagy bármi mással tartozik a nyomozónőnek. Ők ketten az elmúlt években sokszor csatáztak egymással, de a legfontosabb az, hogy most éppen egyikük sem adósa a másiknak. Maggie úgy gondolta, hogy ennek ennyiben is kell maradnia.

Lábát a magas fűbe dörzsölte, hogy a talpára ragadt sárral ne vigyen még több idegen anyagot a helyszínre. Alighanem ezt a lapos sarkú bőrcipőjét is kidobhatja majd. Nem ez lesz az első pár, amelyik szemétre kerül, mert sokszor elfelejt gumicsizmát hozni. Gwen rendszeresen a fejére is olvassa, hogy a lábbelijeivel szemben tanúsított hanyagsága már-már a felelőtlenség határát súrolja.

Maggie-nek erről eszébe jutott Stan kisuvikszolt csukája. Hátralesett, és meglátta, hogy a törvényszéki orvos közben távolabb húzódott a töltés szélétől. Meglehet, attól félt, hogy ő össze fogja fröcskölni sárral, ha elesik. Vagy csak azt akarta jelezni, hogy tőle ne is várjanak el hasonló lesiklási mutatványt. Bármi is vezette, az egészen biztos, hogy nem fog elmozdulni odafentről.

Julia Racine elkapta Maggie pillantását.

– Isten őrizz, hogy összekoszolja azt a szép surranóját! – sziszegte a nyomozónő, mintha olvasott volna Maggie gondolataiban, ám aztán újra a levágott fejre szegezte tekintetét. – Ugyanaz lehet az elkövető. De most majd talán már szerencsénk lesz.

Maggie még odabent, a munkahelyén átfutotta a másik két fejjel kapcsolatos nyomozati anyagot. A helyszínre most először kellett kijönnie, miután Racine és Henderson parancsnok gyanítani kezdte, hogy sorozatgyilkossal lehet dolguk.

– Szerencsénk lesz? Hogyhogy? – kérdezte.

Tudta, hogy fel kell tennie ezt a kérdést. Hiába, bizonyos dolgok sohasem változnak. Köztük Racine-nek az a régi jó szokása sem, hogy mindig nagy ravaszul felcsigázza mások érdeklődését, mielőtt előhozakodna a briliáns elméleteivel.

– Fülest kaptunk, és így ezt a fejet még azelőtt megtaláltuk, hogy a csúszómászók befejezték volna rajta a lakmározást. A másik kettőt már csontig lerágták. Még mindig nem tudtuk azonosítani őket.

Maggie még egyszer a fűbe törölte a cipőjét, aztán továbbindult. A bűz valósággal arcon csapta. A halál szagát nehezen tudta volna leírni. Mindig ugyanolyan volt, de a környezettől függően egy kicsit mindig más is. A vér édeskésen fémes szaga sohasem maradt el, most azonban még azt is majdnem teljesen elnyomta az oszlásnak indult hús és a mocskos parti iszap bűze. Maggie várt kicsit, egy-két másodpercet csupán, majd figyelmét teljesen az elébe táruló szörnyű képre összpontosította.

A töltésről úgy tűnt neki, hogy a koponyát a sáros fű és az algák tartják fogva. Most azonban már meglátta, hogy az áldozat tarkójára a saját haja tekeredett rá, és arccal felfelé néz mereven a ragyogó kék égboltra. Miután egy kicsit még közelebb lépett, rájött, hogy nem jó szót választott. A halott üres tekintete a legkevésbé sem volt merev. Szemhéja meg-megrándult, miközben tejfehér kukacok nyüzsögtek és törtek utat maguknak a szemüregben. Az áldozat ajka is mozgott, mintha csak utolsót sóhajtott volna, de valójában azt is a kukacok okozták. Kíméletlenül, céltudatosan és elmélyülten végezték munkájukat a szájban és az orrlyukakban is, hogy belülről kifelé haladva lassan, de biztosan mindent felfaljanak, amit csak lehet.

Maggie elhessegette magától a dongólegyeket, és a bűnügyi technikussal szemben leguggolt, hogy még közelebbről vehesse szemügyre a fejet. Itt már nemcsak a legyek döngését hallotta, hanem azt is, ahogyan a kukacok lökdösődve, tolakodva benyomultak a testnyílásokba. Undorító hang volt ez is. Jézus, hogy ő mennyire utálja ezeket a dögöket!

Valamikor régen egyszer, amikor még nem igazán ismerte a félelmet, és erős volt benne a bizonyítási vágy, meg talán azért is, hogy próbára tegye a bátorságát, Maggie benyúlt egy meggyilkolt nő kukacokkal teli szájába, és a halott véres, gyűrött jogosítványát húzta elő belőle. A gyilkosok azért, hogy úgymond hátrahagyják a kézjegyüket, nemritkán éppen áldozatuk torkába gyűrnek bele valamit, amiről aztán azonosítani lehet a meggyilkolt személyt. Attól a naptól fogva és ma is még, ha ilyen közelről látott nyüzsgő kukacokat, Maggienek erősen összpontosítania kellett, hogy kezén és karján ne érezze újra azt a nyálas csíkot, amelyet a csúszómászók hagytak rajta, miközben életösztönüktől hajtva az ő húsába is megpróbálták belefúrni magukat.

Most, miközben guggoltában sáros cipősarkára ereszkedett, egyszeriben megértette, miért mondta azt Julia Racine, hogy ezúttal talán szerencséjük lesz. Az áldozat fülében, szájában és a szeme sarkában a kúszó-mászó kukacok között is tisztán ki lehetett venni az apró, sárgásfehér petéket. A lárvák még nem keltek ki, ez pedig azt jelenti, hogy a fej legfeljebb egy-két napja lehet itt.

Ilyen júliusi hőségben igen gyorsan megy végbe ez a biológiai folyamat. Bármennyire is viszolygott tőlük, Maggie a maga egészséges módján tisztelni is megtanulta ezeket az állatokat. A dongólegyekről tudta, hogy akár három mérföld távolságból is képesek kiszagolni a vért. Vagyis órákkal a halál beállta után már meg kellett ide érkezniük. A holttesteket belepő legyek látványa undorító, ők azonban elsősorban nem táplálkozni akarnak. Sokkal fontosabb számukra, hogy petéiket lerakhassák a meleg, sötét testnyílásokban, és keltetőhelynek használják egy valamikor meleg, eleven, lélegző emberi lény porhüvelyét.

A lárvák egy-két nap múlva kikelnek, és a kis kukacok azonnal hozzálátnak ahhoz, hogy a csupasz csontokon kívül mindent felfaljanak. Amikor egyszer Connecticutban együtt dolgoztak egy bűnügy felderítésén, Adam Bonzado, az embertan professzora elmondta Maggie-nek, hogy már három légy is képes elég petét lerakni ahhoz, hogy a lárvák aztán ugyanolyan gyorsan felzabálják a testet, mint egy kiéhezett oroszlán. Maggie minden viszolygásával együtt úgy gondolta, hogy a természet az állatvilág egyik-másik szereplőjét igencsak hatékonynak és céltudatosnak alkotta meg.

Igen, Racine nyomozónak igaza volt. Ezúttal szerencséjük lehet. Elég szövet maradt épen ahhoz, hogy DNS-vizsgálatot végezhessenek. És ami még ennél is fontosabb, talán olyan árulkodó jelekre is rábukkannak, amelyek benyomódtak, bevágódtak a húsba, vagy megbújtak benne, és végső üzenetként elmesélhetik nekik, hogy mi történt utolsó óráiban ezzel a szerencsétlen nővel.

Ami nekik szerencse, az a bűnügyi technikus számára sajnos azt jelenti, hogy a fejet úgy kell hagynia, ahogyan van. A csúszómászókkal együtt. Sokkal könnyebb lenne persze egyszerűen kefével kisöpörni őket, a koponya lemosásával, kiöblítésével és fertőtlenítésével megszabadulni bosszantó társaságuktól, csakhogy velük együtt esetleg bizonyítékokat is eltüntethetnének.

Maggie körbenézett, és talplenyomatokat vagy bármilyen más nyomot keresett.

– Mit gondol, hogyan kerülhetett ide a nő? – kérdezte.

Tudatosan személyként beszélt az áldozatról, nem pedig zsákba dobandó tárgyról, mint Stan az előbb. Azzal is tisztában volt azonban, hogy ebben őt nemcsak a kegyelet vezeti, hanem erős önvédelmi reflex is dolgozik benne.

Az ifjú bűnügyi technikus viszont inkább Stan fajtájából való volt.

– Az biztos, hogy nem a hídról vagy a töltésről hajították le a fejet. Az iszapban sehol sincs nyoma annak, hogy belecsapódott vagy csúszott volna rajta. Nagyon úgy fest, hogy egyszerűen lerakták itt.

– Vagyis maga a gyilkos hozta ide?

Maggie visszanézett a töltésre, de az oldalában csak a saját nyomait látta.

– Amennyire meg tudom ítélni, igen. – A fiatalember felállt, kinyújtóztatta a lábát, és láthatóan örült, hogy távolabb kerülhetett a koponyától. – Van néhány lábnyomunk is. Majd lenyomatot veszek róluk.

– Igaz is, a lábnyomok! – mondta Julia Racine. – Azokat még meg kell néznie, O’Dell.

A nyomozónő vigyázva tett néhány lépést, aztán lemutatott a földre. Maggie felállt, és Julia Racine felé fordult. Ott, ahol most állt, az iszapban talpnyomok részleteit lehetett kivenni. Úgy három méterre voltak az áldozat fejétől.

– Miből gondolja, hogy a gyilkostól származnak?

– Többet nem találtunk – felelte a bűnügyi technikus a vállát vonogatva. – Tegnapelőtt egész éjjel szakadt az eső. A tettes azóta járhatott itt.

– A nyomok mintha a semmiből jönnének – tette hozzá Racine –, és úgy tűnik, hogy egyenesen a folyóba vezetnek.

– Talán csónakon jött az emberünk – találgatta Maggie.

– Erasen kétlem, hogy az itt senkinek sem tűnt volna fel.

Maggie szemügyre vette a jókora talpnyomokat. Tisztán ki tudta venni őket, de semmi jellegzetest nem fedezett fel rajtuk.

– Az előbb valamilyen fülest említett – mondta aztán.

– Így van – válaszolta Racine, és melle előtt karba fonta a kezét, mintha végre a helyzet urának érezte volna magát. – Névtelen bejelentés volt. Egy nő telefonált be a 911-re. Gőzöm sincs, honnan a fenéből tudhatott a dologról. Talán maga a tettes mondta el neki, mert nem akarta, hogy ezt az áldozatát is olyan sokára találjuk meg, mint az előző kettőt.

– Vagy azért, hogy ezt még azonosítani tudjuk – vetette fel Maggie.

Racine nyomozó bólintott, és nem hozakodott elő másik elmélettel.

– Maguk szerint mit csinálhatott a test többi részével? – kérdezte az ifjú technikus.

– Nem tudom. – Julia Racine megvonta a vállát, és elindult vissza. – De a névtelen bejelentőnk talán majd elmondja nekünk. Mire beérünk, odabent már tudni fogják, milyen számról telefonált.

3. FEJEZET

Washington D. C.

Dr. Gwen Patterson megpróbálta kivenni rendelője ablakából a bűnügyi helyszínelőket. A Potomacon túlra azonban távcsővel sem igen láthatott volna át, mert az autópálya hídja majdnem az egész folyópartot eltakarta előle. Azt viszont tisztán látta, hogy fent az úton ott áll Maggie piros Toyotája, mellette pedig egy kisbusz, a nyombiztosítók mozgó laboratóriuma.

Gwen beletúrt a hajába, és érezte, hogy remeg a keze. Ráfoghatta volna a dolgot az izgatottságára, az idegeire, de tudta, hogy valójában más az oka. Lassanként meg kell fizetnie a sok stressz árát. Ez nagyon is érthető. Három hét három áldozatot hozott. Ő mégis abban reménykedett, hogy ma majd megkönnyebbül, hogy nem fog tovább remegni a keze, és oldódni kezd benne a feszültség. Ehelyett lapockái között még nagyobb lett a görcsös csomó. Alighanem hülye volt, amikor azt képzelte, hogy máris ura lesz a helyzetnek, csak azért, mert Maggie-t is bevonták a nyomozásba. Hogy juthatott el egyáltalán idáig?

Ma este majd együtt vacsoráznak Maggie-vel kedvenc búvóhelyükön, az Old Ebbitt’s Grill nevű vendéglőben. Ő hikoridióban bundázott csirkét fog enni, barátnője pedig valószínűleg marhasültet. Talán egy üveg bort is megisznak együtt, attól függ, milyen hangulatban lesz Maggie azután, amit odaát, a híd alatt a folyóparton lát most. Vacsora közben egészen biztosan elmeséli majd, hogy találtak-e bizonyítékokat, s ha igen, miket. Barátnője lesz az ő szeme és füle, ő pedig kérdéseket tesz fel neki, és szokás szerint az ördög ügyvédjét fogja játszani. Maggie remélhetőleg nem veszi majd észre rajta, hogy kérdései egy részére már tudja a választ. Így kell tennie, és ezt a feladatot is meg fogja oldani.

Miért, talán van más választásod? – szegezte magának Gwen gondolatban a kérdést. Úgy érezte, van valami gúnyosan mókás abban, hogy ennek éppen most kell megtörténnie vele, miután alapos megfontolás után úgy döntött, hogy nem vállal el többé olyan munkát, amelyben egy betegnek vagy a megbízásnak bármi köze is lehet a bűnözéshez.

Gwen ellépett az ablaktól, és tekintete bejárta irodája falait. A napfény megtört bekeretezett oklevelei üvegezésén, és fényjátékot varázsolt rájuk. Bizonyítványai és diplomái egy teljes falat beborítanak. Na és? Most, ebben a helyzetben mire megy velük? Megdörzsölte a szemét, mert az alváshiány jelei is mutatkoztak már rajta, de azért elmosolyodott. Bizony, az is mókás, hogy minél idősebb, bölcsebb és talán elismertebb is lesz, annál kevesebbet számítanak ezek a bekeretezett oklevelek.

Pályája csúcsán van, legalábbis kivétel nélkül ezt a véleményt osztják azok a tudós kollégái, akik tanulmányaikban az ő könyveire és szakmai folyóiratokban megjelent írásaira hivatkoznak. A falaira kiakasztott, nehéz munkával megszerzett elismerések megnyitották előtte az FBI quanticói akadémiájának, a Fehér Háznak, de még a Pentagonnak a kapuit is. Kapcsolatokat ápol az Egyesült Államok szenátoraival, kongresszusi képviselőivel, nagykövetekkel és diplomatákkal. Közülük sokan kezelésre is jártak hozzá, és nem egynek a közvetlen telefonszámát is tudja. Nem rossz teljesítmény ez egy egyszerű bronxi lánytól. És most mégis ott áll összes kapcsolatával és diplomájával együtt, ahol a part szakad.

Az üzenetek egytől egyig rövidek voltak, az utasítások szűkszavúan pontosak. Ettől azonban még nagyon veszélyesek. Ha efelől Gwennek korábban talán lettek volna is kétségei, ma már egészen biztos volt abban, hogy az az ember habozás nélkül be fogja váltani a fenyegetését. Neki azonban most már itt van Maggie, aki oda is bejuthat, ahova ő, Gwen nem. Maggie megvizsgálja a tetthelyet, elkészíti a tettes személyiségrajzát, és segít neki kideríteni, hogy ki az a szemét, aki fenyegeti. Ők ketten sokszor dolgoztak már jól együtt. Számtalan esetnél vizsgálták meg közösen a bizonyítékokat, megkeresték, hogy mi volt közös az áldozatokban, az összes körülményt számba vették, és végül megtalálták a tetteshez elvezető utat. Most is ő lesz Maggie kalauza, vezetője, ahogyan akkor is az volt, amikor Maggie gyakornokként dolgozni kezdett Quanticóban, az FBI igazságügyi orvosi részlegénél.

Szent ég, hány éve is már annak? Tíz? Tizenegy? Kész örökkévalóság.

Gwen akkoriban Cunningham igazgató mellett volt pszichológus szaktanácsadó. Szárnyai alá vette Maggie-t, és tapasztalt pártfogójaként finoman, ügyesen terelgette, irányítgatta. Korkülönbségük ellenére egyre közelebb kerültek egymáshoz, és végül barátok, egymás legjobb barátai lettek. A tizenöt év korkülönbség ahhoz viszont már nagyban hozzájárult, hogy Gwen különféle szerepeket töltött be legjobb barátnője mellett. Néha a tanára volt, máskor meg a pszichológusa. Időnként még anyai feladatokat is ellátott mellette, és ez őt magát is minduntalan meglepte. Korábban úgy gondolta, szemernyi anyai ösztön sem szorult belé, és ez így is volt. Egyedül csak Maggie-vel nem.

Most talán éppen ezért nem találja furcsának azt, amire készül. Hogy úgy gondolja, Maggie és mindenki más tudta nélkül végére járhat ennek az ügynek. Maggie lesz az ő másik énje, aki olyasmikhez is hozzáfér, amikhez ő nem. Helyette majd üldözőbe veszi a gyilkost, és igen, el is fogja. Neki, Gwennek pedig nincs más dolga, csak az, hogy barátnőjét elvezesse a tetteshez. A saját fegyverével fogja legyőzni.

Vajon minden olyan egyszerű lesz, mint amilyennek ő most képzeli? Menni fog ez így? Mennie kell!

Gwen iratokat és mappákat gyömöszölt az aktatáskájába. Válogatás nélkül, oda sem figyelve azt rakta el, ami éppen a keze ügyébe akadt. Ez megint csak a kimerültség jele volt. Most még a máskor mindig katonás rendben tartott íróasztala is úgy festett, mintha szélvihar söpört volna végig a szobán, és széthordta volna a papírhegyeket.

Felkapta a mobiltelefont, amelyet ma reggel talált az irodájában. Sima borítékban csúsztatták be a levélbedobó nyíláson. Most gondosan megtörölgette, aztán zsebkendővel megfogva barna papírzacskóba dugta. Hazafele biztosan útjába akad majd egy szeméttároló, hogy beledobja az apró és lapos készüléket. Pontosan úgy, ahogyan az az üzenetben kapott utasításban állt.

4. FEJEZET

Omaha, Nebraska állam

Gibson McCutty nyitva találta a hátsó ajtót, ahogyan hagyta. Bebotorkált a konyhába, és hajszál híján átesett a zöldségtartó kosáron. Halkan elkáromkodta magát, amikor meghallotta, hogy valami nagyot puffant. Kis ideig várt, és a fülét hegyezte, de a saját zihálásán kívül semmit sem hallott. Miért nem kap rendesen levegőt?

A repülőtértől idáig egész úton úgy tekert a sportbicajával, mint egy eszelős. Piros lámpákon hajtott át a kereszteződésekben, a dühös dudálásokra oda sem bagózott, és csak az utolsó emelkedőn vett vissza egy keveset a tempóból. Naná, hogy kifogyott a szuszból! Egy perc, és semmi baja nem lesz. Nekidőlt a hűtőszekrénynek, és várta, hogy megnyugodjon a légzése. Meglepve tapasztalta, hogy a hűtő motorjának jól ismert brummogása azonnal megnyugtatta. Itthon van. Biztonságban. Legalábbis egyelőre.

Érezte, hogy lapockájába belevájnak a hűtőre felrakott debil ajtómágnesek. Mindenféle állatokat ábrázolnak, „kis kerti teremtményeket, ahogyan anyjuk Gibson öccsének a műalkotásait nevezni szokta. A mama és a kert! Életében nem kertészkedett még. Tuti, hogy gutaütést kapna, ha egy kis kosz menne a körme alá. A gondolatra Gibson elvigyorodott, aztán megpróbálta egyenként emlékezetébe idézni a mágneseket, hátha úgy majd sikerül kivernie a fejéből annak a rengeteg vérnek a látványát. Nyúl, mókus, sündisznó, mosómedve, sorolta csukott szemmel. Mosómedve? Az meg hogy kerül a „kerti teremtmények közé? Ki látott már akár egyet is az ő kertjükben?

A módszer nem vált be. Gibson agyába minden egyes kis részlet belevésődött. Az a fájdalomtól eltorzult arc. Ahogy vér folyt ki a száján. A merev, üres tekintet. Vajon felismerte őt? Már hogy ismerte volna fel, amikor halott volt? Vagy talán mégsem?

Gibson megrázta a fejét, és ellökte magát a hűtőszekrénytől. Betámolygott a nappaliba, és óvatosan átlépte a lépcső aljába lerakott szennyestartó kosarat. Miközben lassan felment a lépcsőn, magában számolta a fokokat, egészen a nyolcadikig. Akkor megragadta a korlátot, és meglendítette magát, hogy ne kelljen rálépnie a mindig hangosan nyikorgó kilencedik lépcsőfokra. Még csak a mama szobája előtt kell észrevétlenül eljutnia, aztán már semmi baj nem lesz. Lehet, hogy anyja éppen az ötórai híradót nézi, mint sokszor, miközben munka után átöltözik. Lehet, de nem biztos. Semmiképpen sem szabad megkockáztatnia, hogy a mama meghallja őt. Mit mondana neki, ha megkérdezné, hol a csudában volt idáig? És tuti, hogy megkérdezné, főleg ha meglátná így, büdösen, izzadtan, egy rakás szerencsétlenségként. Baseballsapkája alatt még a haja is nedvesen a fejére tapad.

Már egészen közel volt az ajtóhoz, de odabentről semmit sem hallott. A mama talán még nincs is itthon. Hát persze hogy nincs! Gibson megkönnyebbült, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy péntek van, a kisöccse az egyik barátjánál fog aludni, a mamának pedig holnap nem kell dolgoznia. Szólt is neki, ötlött emlékezetébe, hogy munka után a többi csajjal az irodából beülnek majd valahova. De biztos, hogy ezt mára tervezték? Igen, holtbiztos. A mama pénteket mondott. Az pedig ma van. Micsoda mázli! A helyzet talán nem is annyira gáz, mint ő eddig hitte.

Azért továbbra is vigyázott, hogy ne üssön zajt. Beosont a szobájába, hátizsákját az ágyra hajította, aztán elfordította a kulcsot az ajtóban, és teljes erőből nekitámaszkodott, mintha másként nem tudta volna bezárni. Visszafojtotta a lélegzetét, és megint a neszeket fülelte. Egy ilyen napon semmit sem akart a jó szerencséjére bízni. Mély csönd vette körül. Egyedül van idehaza. Biztonságban. És mégis reszketett, vagy inkább vonaglott, mint valami nyavalyatörős.

Testére fonta a karját, de mindjárt le is engedte, amikor megérezte, hogy a pólója is csurom víz. Úszott az izzadságban. Többször is majdnem kidöglött, miközben bringájával járdákra ugratott fel és vaktában átszáguldott a kereszteződéseken. Most lekapta a baseballsapkáját, aztán elkezdte lerángatni magáról a pólót. Nagy igyekezetében belegabalyodott, és majdnem el is szakította a varrásnál, mert annyira sietett, hogy végre megszabaduljon az izzadság, a benzin és a hányás szagától. A bűzről eszébe jutott, hogy a hamburger visszajött a gyomrából, és éppen csak feljutott a repülőtér parkolóházának a felhajtóján, amikor kidobta a taccsot.

Végül már fel merte kapcsolni íróasztalán a kislámpát. Körmei alatt azonnal észrevette a megszáradt vért. Megpróbálta kikaparni, s miután kezét a pólójába törölte, kinyitotta a szekrényét. Az aljában talált egy üres áruházi nejlonzacskót. Elővette, belegyömöszölte a nedves pólót, aztán visszadugta a szekrény mélyére. Tudta, hogy a mama ott soha nem fogja megtalálni. Egyszer az ő zoknis fiókjában rábukkant egy félig megevett, kőkeményre száradt szendvicsre, és akkor kijelentette, hogy soha többé nem foglalkozik a gönceivel, csak azokkal, amelyeket betesz a szennyestartóba. Talán így akarta rábírni őt, hogy törődjön többet a holmijaival. De nagyon valószínű, hogy a mama azért is csapott le a remek lehetőségre, mert így becsukhatja a szemét és a fülét, és nem kell értesülnie az ő viselt dolgairól.

Gibson nem fűzte ki az edzőcipőjét, csak úgy lerúgta a lábáról, és otthagyta a szoba közepén. Pillantása aztán a számítógépére esett, és meglepődve látta, hogy a képernyőn villog egy ikon. Meredten nézte, miközben lassan odament a laptopjához. Játékot nem hagyott bekapcsolva, üzeneteket pedig csak a beszélgetőszobákon keresztül szokott kapni.

Leereszkedett az íróasztalszékébe, és tekintetét a képernyője sarkában villogó csontvázra szegezte. Bármikor máskor felébredt volna benne a kíváncsiság, és készen állt volna arra, hogy részt vegyen az izgalmasnak ígérkező játékban. Most viszont megint görcsbe rándult a gyomra. Ujjait kis ideig tétován az egér felett tartotta, majd kétszer rákattintott az ikonra. A képernyő azonnal életre kelt, és teljes szélességében nagybetűs szöveg jelent meg rajta:

MEGSZEGTED A SZABÁLYOKAT.

Gibson megmarkolta a széke karfáját. Ez meg mi a franc? Mielőtt még bármilyen válasz eszébe jutott volna, a képernyőn újabb üzenet jelent meg:

LÁTTAM, MIT CSINÁLTÁL.

5. FEJEZET

Old Ebbitt’s Grill

Washington D. C.

Maggie csak odaintett a vendégeket leültető pincérnőnek, aki éppen más érkezőkkel foglalkozott, aztán keresztülvágott a vendéglőn. Ha már nem lett volna farkaséhes, étvágya most akkor is azonnal megjött volna, amint orrát grillezett marhahús és a fokhagyma mennyei illata csapta meg.

Gwen már ott ült a sarokfülkében, a törzsasztaluknál. Előtte egy pohár vörösbor állt, valószínűleg Shiraz, a kedvenc márkája, de még láthatóan nem ivott belőle.

– Nem akartad nélkülem elkezdeni? – kérdezte Maggie, és a borra mutatott, miközben barátnőjével szemben becsúszott az ülőpadra.

– Bocs, de nagyon is elkezdtem! Ez már a második pohár.

Maggie a karórájára pillantott. Csak tíz percet késett. Mielőtt azonban válaszolhatott volna Gwennek, Marco termett ott az asztaluknál.

– Jó estét, Ms. O’Dell! Hozhatok önnek egy koktélt vacsora előtt?

Maggie-t újra és újra meglepte a főpincérnek az a különös tehetsége, hogy a lármás, zsúfolt vendéglőben is mindig olyan érzést tudott ébreszteni bennük, mintha neki csak ők lennének fontosak. A barna bőrű