Elég!

CSAPÓ TAMÁS: ELÉG!

© CSAPÓ TAMÁS

A történet és a szereplők kapcsolata a valósággal pusztán a véletlen műve.

Vannak percek, amikor a jövő olyan komor színben jelenik meg az ember előtt, hogy nem meri lelki szemeit feléje irányítani, teljesen megszűnik benne a józan ész munkája, és igyekszik meggyőzni magát arról, hogy jövője nem lesz, és múltja nem volt.

Lev Tolsztoj

PROLÓGUS

Sok nevem volt már. Több mint amennyit meg tudnék jegyezni. A következő nevemet még nem ismerem, a mostanit már rég elfeledtem. Már nem érdekel, ki voltam, s mit tettem. Voltak köztük hőstettek, jó dolgok, melyekre jó érzés visszagondolni, de még több volt, amire nem vagyok büszke. Tettem dolgokat parancsra - akármelyik oldal is utasított -, és tettem dolgokat, hogy védjem magam.

Már nem kell megvédenem senkit. Aki voltam, nincs többé, aki leszek, még nem létezik. Hogy ember maradtam-e? Nem tudom. Az ösztöneim hajtottak és vezéreltek. Sokszor az állati énem vezetett, hogy meg tudjak tenni dolgokat, hogy el tudjam végezni a feladatomat, hogy meg tudjam védeni a családomat, és hogy életben maradjak.

Eddig úgy ismertek: Attila, a Hun. Ahogy a híres történelmi alakról, rólam is sok történet terjeng. Tőlem nem aludt nyugodtan a rendőrség, és tőlem rettegett az alvilág. A legkeresettebb bűnözők top 100-as listájának előkelő harmadik helyét foglaltam el. Az igazságszolgáltatás kényes „végrehajtó" rését tömtem be.

Sok mindenre büszke vagyok, és még többtől fog el a hányinger. Nehéz volt, de végül felkerült az i-re a pont. Teljesítettem feladatomat, megpihenhetek végre. Végeztem mindennel és mindenkivel.

Ez életem utolsó napjainak története...

ELSŐ NAP

Reggel. Már megint egy reggel. Mostanában mindig két-három perccel az ébresztőóra csörgése előtt felébred. Talán jobb is így, nem szereti, ha felébresztik. Akkor mindig megriad. Szinte csak akkor fogja el a rettegés, hisz alvás közben az ember teljesen kiszolgáltatott.

Lassan kinyitja a szemét, és a jól megszokott, békés hangulat tárul elé: a szoba falán lógó családi képek, a hézagosan leengedett redőnyön beszűrődő, játékos fénykörök a szemközti tükörrel borított szekrényen, a franciaágy melletti éjjeliszekrény tetején halkan ketyegő ébresztőóra ütemes hangja. Elég régi darab, az az igazi kíméletlen vekker, aminek a tetején a kiálló rúd irtózatos hanggal veri a két kör alakú kolompot, mikor megszólal. Még az apjától kapta, talán ez az utolsó és egyetlen emléktárgya tőle. A férfitól, aki mindig vigyázott rá és az édesanyjára, a férfitól, aki mindig pontos és megbízható volt, attól a férfitól, aki már nincs vele. Példaképének tartja, az összes hibájával együtt. Sok mindent el lehet róla mondani, de egy biztos: mindig segített mindenkinek. Ebben akar hasonlítani rá, de egyelőre nem jó úton halad.

Gyorsan kinyúl, és lenyomja az órán a gombot, mielőtt az megszólalna, ezzel is elhessegetve a rossz emlékeket. Mintha ez megoldás lenne, és egy gombnyomással el lehetne felejteni a régi, rossz dolgokat.

Lassan fordul át az oldalára. Nem akarja, hogy a felesége véletlenül felébredjen, de az ágy üres mellette. Még meleg a hely, ahol Bea feküdt. Jóleső érzés megsimogatni a lepedőt, érezni az illatát, és visszagondolni az estére, amikor egymás karjaiban aludtak el.

Ásít egy hatalmasat, majd kinyújtózik keresztben az ágyon. Felül, lábait leteszi a puha szőnyegre, közben megmasszírozza a tarkóját, és körbenéz a szobában. A redőny szabályos lyukain vakítóan tör át a fény, mégis kellemes hangulatot teremt a kis, kétszer két és félméteres szobában. Feláll, felveszi a farmernadrágját, aztán a pólóért nyúl, amit a felesége készített ki neki az ágy végére. Egy mosoly fut át az arcán az apró, jóleső figyelmesség miatt, aztán eszébe jut valami: reggel, megint egy reggel, amikor arra ébred, hogy ismét egy új nap elé kell néznie, és ma sem tudja, hogy hogyan fog végződni. Csak egy munkát kell elvégeznie, hamar be is fogja fejezni, aztán beszélnie kéne Viktorral. Már hetek óta húzza a találkozót, de Beának megígérte, hogy most már beszélni fog a főnökével. Ahogy múlnak a napok, ő is egyre jobban úgy gondolja, hogy a feleségének igaza van. Ott kell hagynia a mostani melóhelyét, de szerencsére a pénzük elég lesz egy jó ideig. Ő se fiatal már. Mármint ehhez a munkához. A maga 38 évével és fizikai állapotával még évekig el tudná látni a feladatát, de a kérdés az, hogy megérné-e.

Nem akarja cserbenhagyni Viktort, de a feleségét se szeretné elveszíteni. Kényes dolog, mert az életét köszönheti a főnökének, ami nem igazán jó, mert nem akart ennyire elköteleződni felé. És a feladatát is szem előtt kell tartania, bár legszívesebben elfelejtené, és mindent hátrahagyva, menekülne a nagyvilágba. De nem teheti. Vannak kötelezettségei, és ezeknek eleget kell tennie, akár tetszik neki, akár nem. És van, amire felesküdött.

A vállára dobja a pólót, és elindul a fürdőszoba felé. Már megint egy reggel, amikor nem tud nyugodtan felkelni.

Bea még mindig köntösben van, reggelit készít a családjának. Ráér még felöltözni, sose magát sorolja az első helyre. Szeret gondoskodni a szeretteiről, meg se fordul a fejében, hogy máshogy lenne jó. Már hallja, hogy a férje felébredt, és a fürdőszobában mosakszik. Elmosolyodik, a víz csobogásáról bevillan a tegnap este, amikor együtt zuhanyoztak. Erről jut eszébe, hogy be kell vennie a gyógyszerét. Szeretne még egy gyereket, de most még nincs itt az ideje. Ez az időszak nem alkalmas rá, hogy vállaljanak még egy apróságot. Vagy pont az kéne, hogy teherbe essen? Akkor talán a férje végre elhatározásra jutna, és megtenné, amire már olyan régóta kéri? Már megint felidegesítette magát, mindig ez van, egyszerűen nem tudja kiverni a fejéből a dolgot. Most már tényleg döntésre kellene jutnia.

Pirítást készít, vajjal megkeni, közben néha odapillant a kávéfőzőre, hogy mikor készül el. Pedig nagyon is jól tudja, hogy mikor lesz kész, csak az idegességéről próbálja ezzel is elterelni a figyelmét. Megígérte Attilának, hogy nem fogja sürgetni, de már hetek teltek el, mióta utoljára beszéltek a jövőjükről. Elmennek, ez tény, már eldöntötték. Nem is erről van szó, hanem a munkáról. Attila helyzete kicsit érdekes, vagy inkább zavaros. Bea nem tudja eldönteni, hogy hogyan is kezelje a dolgot. Nem lesz könnyű kiszakadni a férjének a mostani közegéből. Sok embernek tartozik szívességgel, de még többen tartoznak neki. Lehet, hogy nem ez a legjobb idő a váltáshoz, de minden nappal nő a veszélye annak, hogy később talán már nem fognak tudni elmenni. Bea új életet akar, de nem csak ő, Attila is.

A férje a konyhába lép, épp az ingét gombolja össze. A kikészített póló alatta van, jobb, ha melegen öltözik, mára megérkezett az igazi ősz.

- Jó reggelt! - köszön Bea, és kierőszakol egy mosolyt az arcára.

Attila odalép hozzá, és szájon csókolja.

- Jó reggelt!

Kissé álmosra sikerül Attila köszönése, majd lezuhan az ebédlőasztal egyik székére.

Bea kiveszi a kávéfőzőből a kiöntőt, és odaviszi az asztalhoz. A férje még nagyokat ásít, miközben ő kiönti neki a kávét a már előre odakészített csészébe. Attila lassú mozdulatokkal kezdi meg a megszokott rituálét. Cukor, keverés, cukor, keverés. Bea visszamegy a konyhapulthoz, és háttal állva a férjének, megkérdezi:

- Ma végre beszélsz Viktorral, ugye?

Attila nagyot sóhajt, és tovább foglalatoskodik a kávéjával.

- Ne húzd tovább az időt! - kezdi kissé ingerülten Bea.

- Kérlek, ne kezdjük! Még nagyon korán van - vág Attila a felesége szavába.

Reméli, hogy nem volt túl nyers a hangja, és ezzel most annyiban is marad a dolog. Nem szeretne már korán reggel veszekedni.

Bea nem reagál, majd egy kis szünet után még ingerültebben folytatja:

- Elegem van! És ne mondd, hogy még több pénzre van szükségünk! Van már elég, el tudunk menni!

Attila feláll az asztaltól, és odalép a feleségéhez.

- Tudom, de ez nem olyan egyszerű. Több mint tíz éve dolgozom Viktornak - kezdi nyugodtan, hátha így nem lesz vita, és meg tudja nyugtatni Beát. - Szinte csak bennem bízik, és nehéz megmondani neki, hogy otthagyom a munkát. Annyit segített...

- Micsoda? Nem segített, zsarolt! - emeli fel hirtelen a hangját Bea, és szembefordul a férjével.

Majdnem két fejjel alacsonyabb nála, Attila magasabb az átlagnál, de nem egy óriás. Ő pedig alacsonyabb a legtöbb nőnél, de ez sose volt akadály, ha meg akarta mondani a véleményét vagy megvédeni az igazát.

- Sok mindenről nem tudsz - folytatja Attila még mindig nyugodtan, és megfogja a felesége karcsú derekát. A szülés után sikerült visszanyernie formás alakját, talán a több évi rúdtáncnak köszönhetően.

- Hát ez az, sose mondasz semmit! Mindig utána tudom meg, ha valami történt veled!

Bea eltolja magától férje kezét, úgy ahogy régen a nem kívánt tapogatózó kezeket a sztriptíz bárban.

- Csak a ti érdeketekben - kezdi Attila, és hátralép egyet. - Viktor mindig segített, és nem hagyta, hogy az utcán végezzem! Csak köszönetet mondhatok neki!

- Neki? Majdnem meghaltál miatta! - vág közbe egyre idegesebben Bea.

- De akkor is mellém állt, és rátok is ő vigyázott!

Attila is felemeli a hangját, és a mutatóujját a feleségére szegezi, ezzel is nyomatékosítva az előző megjegyzését. Bea karjai megadóan zuhannak a teste mellé. Régen talán belement volna egy ilyen vitába. Mindig utálta, amikor egy férfi azzal érvelt, hogy megvédte őt. Sose kellett rá vigyázni, meg tudta védeni magát. De ez még azelőtt volt, hogy anya lett.

- De én félek!

Bea szemeiből könnyek szöknek ki.

- Nem érted? Féltem a fiunkat, féltelek téged! Nyugodt életet szeretnék!

Attila vissza akar szólni valamit, de észreveszi az ajtóban a tág szemekkel őket bámuló fiát. A kisfiú hat éves múlt, de sokkal okosabb a korabeli gyerekéknél. Gyorsan odalép hozzá, és leguggol mellé, miközben Bea a tűzhely felé fordul, és idegességében pakolgatni kezdi az edényeket.

- Miért veszekedtek? - kérdi a kisfiú tágra nyílt szemekkel az apját.

- Mert anyu rossz kávét főzött.

Attila hirtelen zavarában csak ennyit tudott kibökni.

- Akkor majd csinál másikat! - jegyzi meg a fiú.

- Igaz - teszi hozzá Attila, majd hirtelen eszébe jut: - Hé, kisöreg, mi van az angollal?

- Semmi - hajtja le a fejét a fiú, mint aki rosszat csinált.

- Tanulsz rendesen?

A kisfiú hevesen bólogatni kezd.

- Apa, mikor megyünk abba a másik országba? - kérdi csillogó szemekkel, ahogy felnéz.

- Nemsokára. Addig is tanulj, mert ott csak az angolt értik az emberek! - magyarázza a fiának, majd megöleli. - Na menj, öltözz fel!

A fiú elszalad, majd Attila lassan feláll, és odalép a feleségéhez. Gyengéden átöleli hátulról, és közel hajol hozzá.

- Bocsáss meg! Ma beszélek Viktorral, nekem is elegem van a munkámból. El akarok menni - próbálja megnyugtatni a feleségét. - A jövő héten utazhatunk. Oké?

Bea szipog, visszatartja a könnyeit, majd bólint, mire Attila megpuszilja az arcát. Érzi, ahogy a felesége teste ellazul, szembefordul vele és hozzábújik.

A régi, kemény csajból egy melegszívű, kedves anyuka lett, aki sokat tanult, hogy elfelejtse régi énjét. Talán nekem is ezt kellene tennem, fut át Attila agyán, majd megszólal a csengő. Még egy pillanatig egymás ölelésében maradnak, majd Bea elindul a kaputelefon felé.

- Hagyd! - szól oda Attila. - Ez csak Peti lesz, visszahozta a kocsit.

Bea meglepetten a férje felé fordul.

- Nála volt a kocsi?

- Az övé lerobbant, és kellett neki az este