Felhasadó sebek

Lakatos Levente

Szigor

Ötödik e-könyv:

Felhasadó sebek

Copyright © Lakatos Levente, 2016

Borítófotó © #367077230 – Shutterstock

Minden jog fenntartva.

A történet valamennyi szereplője kitalált, létező személyekkel való hasonlóságuk csupán a véletlen műve.

ISBN 978-615-80603-0-1

A sorozat eddig megjelent részei:

Megrepedt álarc – Szigor 1.

Feltörő ösztönök – Szigor 2.

Elillanó remények – Szigor 3.

Szétcsókolt szavak – Szigor 4.

Eddig megjelent papírkötetek (melyik e-könyvet tartalmazzák?):

A tiltás gyönyöre (1-4.)

A pillangók ébredése (5-7.)

http://facebook.com/lakatoslevente

http://lakatoslevente.hu

Liza

1

Szeretem az irodalmat. A fékevesztettségem éveit leszámítva, kisebb-nagyobb kihagyásokkal rendszeresen olvasok valamit. Remek magányhessegető tevékenység. Azokat a regényeket kedvelem, amelyek kalandra hívják a fantáziámat. Inspirálnak az erős női karakterek, gyengéim a regények szívtiprói. Akkor is képes vagyok beléjük habarodni, ha jól tudom, a tökéletesre gyúrt férfialakok csupán az írói fantázia szüleményei. Azt is tudom, hogy még hozzájuk hasonló sem létezik a valóságban.

Pontosabban egyetlen egy létezik.

Ő olyan szenvedélyes, titokzatos és lehengerlő személyiség, mint a világirodalom összes idealizált férfija egybegyúrva. Én pedig néhány hete, mintha legalábbis minden kapualjban találhatnék hasonlót, eltaszítottam magamtól.

– Önnek melyik a kedvenc Wass Albert regénye, kisasszony? – zökkent ki a merengésemből a szemben álló, összenőtt szemöldökű férfi érdeklődése.

Amikor a borvirágos orrú hozzánk lépett, Sándort ismerősként köszöntötte, nekem pedig ugyan bemutatkozott, de már egyetlen perc elteltével sem emlékszem a nevére. Az egészen biztos, hogy szépíró. Vagy költő. Méghozzá a meg nem értett, unalmas és iddogáló fajtából. Utóbbi messziről kiszagolható, a pórusaiból is cefreszag árad.

Segélykérően fordulok Sándorhoz. Ha nem tudná, a tekintetem árulkodó: egyetlen Wass Albert regényt sem olvastam. Hiányosságom, ami hétköznapi körülmények között legfeljebb vállrándítást vonna maga után, az apám frissen megjelent könyvének bemutatóján súlyos vétségnek számít. A kötetet hazánk legnagyobb befolyással bíró, nemzeti ideológiájú könyvkiadója gondozza, köreikben már az anyatejjel is Wass szavait szopja magába az ember.

– Ő csak romantikus regényeket olvas, Pali – legyint egy eltúlzottan öblös kacaj kíséretében Sándor.

Pali fanyar somolygással mér végig, mutatóujjával ütögeti a kezében tartott pezsgős poharat. Komoly erőfeszítést igényel az önuralom, nehogy a tűsarkammal átlyukasszam Sándor lábfejét, amiért ebbe a kellemetlen helyzetbe sodort.

– Az a sok szenny – ciccent a borvirágos, majd mintha ott sem lennék, a fejem felett kérdezi: – Miért nem adsz értékes könyveket a kezébe? Ön is tiszteli és megérti az értéket, ugye? – fordul végül felém nagy kegyesen.

Míg a magázódás rendesen a tisztelet jele volna, jelen helyzetben a felsőbbrendűség szimbóluma. Pál a vőlegényemet hasonszőrűként tegezi, eközben engem kizár a közösségükből. Azért, mert nő vagyok.

Azt hiszem, a hímsoviniszta férfiak többsége a kamaszéveit szerelmi téren igazi vesztesként tengethette. A kamaszkori elutasítások maradandó lelki traumákat okozhattak, a megalázottság a személyiségük részévé forrott és most, felnőtt fejjel igyekeznek maguknak igazságot szolgáltatni: a nő – akár az összes „szükséges rossz" – csak elnyomás alatt tartható jószág. Ó, a sikertelenség súlyosan torzítja az emberi jellemet!

Persze könnyen megeshet, hogy mint a nők többsége, én is rögtön lélekbe néző indokkal igyekszem kimagyarázni a bunkóságot. A Pálhoz hasonló férfiak talán született seggfejek. Megkérdőjelezhetetlenné akarják tenni a tökéletességüket, mintha a saját véleményük volna az origó, az egyetemes igazság. Az összenőtt szemöldökű lekicsinyel pusztán azért, mert nő vagyok, a helyzetemet pedig csak súlyosbítja, hogy nem az ő értékrendjét követem. Nem dicsőítem. Nem csodálom. Nem hódolok be neki. És helyette – azaz az általa nagyra tartottak helyett – szennyet olvasok.

Azt feltételezné az ember, hogy az írók, még ha konzervatívok is, bohémek, ebből adódóan pedig rugalmasabbak, elfogadóbbak az unalmas átlagnál. Hiszen a bohémsággal kart karba öltve járnak a bosszantó, de végtére is szerethető jellemhibák. Valójában mindez tévedés. Az írók java rendelkezik valamiféle pöffeszkedő attitűddel, mintha kiváltságosak, mindenki fölött állóak volnának. Mindez pedig egymás féltékeny pocskondiázásában, valamint a könnyedebb, egyben az övéknél lényegesen népszerűbb műfajok mélységes gyűlöletében kulminálódik. Az irodalmárok többsége vad köpködésbe kezd, ha a szórakoztató irodalom kerül tématerítékre. Szerintük a romantikus regények felszínesek, nem építenek az ember jellemén, sőt ellenkezőleg: sekélyessé morzsolják a lektűröket forgató nőcskéket. Szerintem pedig azok sekélyesek, akik a másik ember felett pálcát törnek, amiért különbözik tőlük, illetve az elvárásaiktól. Pedig az ítélkezés nemhogy rombolja, rögtön fel is sózza a lelket. Mosolyogtató adalék, hogy a Paliék által megvetett műfaj főhősei soha nem viselkednének lealacsonyítóan a nőkkel. Szomorú, hogy nem léteznek…

Tisztelet a kivételnek, de tőlem eddig csak a mélyirodalom vett el, mégpedig időt és életkedvet. Nem érdekelnek a magukat nagyságosnak tartó írók önfényező meglátásai a rothadó világról. Nem gondolom úgy, hogy régen minden jobb volt, és letojom a személyiségépítőnek hitt okításokat. Egyáltalán nem bélyegzem meg azokat az olvasókat, akik a mellőzöttebb szerzők köteteiben lelnek örömöt. Számomra az ízlés, akár a szexuális orientáció vagy a vallás, érinthetetlen magánügy – akkor is tiszteletben tartom, ha nem értek vele egyet. Tudom, hogy Sándor is hozzám hasonló véleményen van, hiszen vezető konzervatív politikus létére meglehetősen liberális utakat jár, mégis újfent olyan gondolat hagyja el az ajkát, amitől felfordul a gyomrom.

– Nőből van. Csak a romantika. Semmi komolyság.

– Lehet, hogy jobban jársz! – hahotázik a piaszagú. – Az én nejem az összes Wasst olvasta, és gyakran képzeli azt, hogy ő hordja a nadrágot. A kis csacsi!

Elég ebből!

Most megmutatom, mit tanultam az elítélt irodalom erős női karaktereitől.

– Tartanak otthon felcsatolhatót? – kérdezem rezzenéstelen arccal, közben olyan erővel szorítom a balomban tartott borítéktáskámat, hogy belefehérednek az ujjbegyeim.

Sándor felcsuklik.

– Kérem? – kérdez vissza a cefreszagú.

Arckifejezése értetlen. Vagy gőze sincsen arról, mire utalhatok, de valószínűbb, hogy nem akar hallani a fülének. Egy nő idáig merészkedett vele szemben? Emberére talált, én bizony nem átallok áthágni nála az összes határt.

– Tudja, felcsatolható abból, amit maguk, férfiak a nadrágjukban hordanak – mosolygok kedvesen, mire Pálnak az orrához vörösödik az egész arca. – Bár kétlem, hogy magának volna olyanja odalent. És néha abban is kételkedem, hogy a vőlegényem elég tökös volna.

Habár eddig csak díszként forgattam jobbomban a pezsgőspoharat, mert nem szándékoztam inni belőle, most egyetlen kortyra lehúzom az italt. Az üres poharat Sándor kezébe nyomom, majd faképnél hagyom a meglepett párost. A rendezvényterem kijárata felé igyekszem. A könyve borítófotójából készült, bicskanyitogatón és öntelten vigyorgó apámat ábrázoló egész alakos papírmasé figura felé közeledvén elfog a rombolási vágy. Ő tehet mindenről. Ő kötelezett minderre.

Legszívesebben egy jobb egyenessel két vállra fektetném a táblát, és a fényképezőgépek vakuvillanásaiban fejtájékon alaposan megtaposnám. Mielőtt azonban ingyen cirkuszt adhatnék, egy markos férfikéz felkaron ragad.

– Hova-hova? – suttog a fülembe Előd, aki a párt kommunikációs igazgatója, illetve apám sajtószóvivője is.

Már csak ő hiányzott!

Amióta sikerült egy rá nézve igencsak terhelő hangfelvétellel eltántorítanom a kirívóan divatos öltönyökben feszítő, a borostáját milliméteres tökéletességgel nyíró piperkőcöt attól, hogy folyton a fehérneműmet akarja leráncigálni rólam, csak a legszükségesebb témákban egyeztetünk egymással. Aztán az elmúlt napokban újra kerülgetni kezdett, de traktálás helyett szerencsére a hogylétem felől érdeklődött. Gondolom, mennyire érdekelhette… Megjátszós egy alak: ha érdekli is a sorsom, csak arra kíváncsi, hogy az mennyire nehezítheti meg az ő munkáját. Biztosan észrevette az általános életuntságomat, sejtette, hogy abból a közeljövőben problémája adódhat. Megfigyelt és most, hogy megcsaphatta a közelgő botrány kénköves szaga, kapva az alkalmon, igyekszik megelőzni a bajt. És talán olyan helyzetbe hozni, hogy kizsarolhassa belőlem a felvételt. Korábban kell ahhoz felkelnie.

– Levegőzni megyek – felelek foghegyről. Képtelen vagyok levenni a szememet a skót kockás nyakkendőjéről. Miért nem cseréltette le vele valaki? Egyetlen jó ízlésű ember sincs az apám csapatában?

Tartsd tiszteletben más ízlését! – visszhangzik a fülemben a saját elvárásom.

– Inkább kortyolgasd ezt! – nyom a kezembe egy pohár pezsgőt. – Jobban frissít a levegőnél. És hamarosan kezdődik apád beszéde.

Nehéz időszakot élek. A nyugtatókkal folytatott harcomban is elbuktam, lélekerősítő gyanánt a rosszabb napokon nagyvonalúan megengedek magamnak egy-két pirulát. Sejtve, hogy a mai este idegrendszert próbáló lesz, még az indulás előtt bevettem két adagot, és bár megfogadtam, hogy nem iszom rá, már kétszer elcsábultam. Előd most a harmadik pohárral kínál. Nem kellene elfogadnom, de mostanában éppen az vonz, ami tilos. A második kamaszkoromat élem, a lázadás maradt az egyetlen szórakozásom.

A férfi szemébe nézek és kihívó pillantás kíséretében, a pezsgőzés aranyszabályaira fittyet hányva, az ésszerű kortyolgatás helyett egyszerre hörpintem fel az italt.

Ezt kapd ki, apukám!

Aggodalma jeléül Előd szája egyenes vonallá húzódik. Belátja, nem