A Könyv

Egy fontos igazság

Az életben minden találkozás fontos. Minden földdarab, amire csak rálépsz, megőrzi egyedi nyomodat, előkészíti helyedet. Bármikor visszatérhetsz bárhová. Az arcok is ismernek téged, rád várnak. Ha bátor vagy, a segítség mindig ott jelenik meg, ahol szükséged van rá. Csomók bogozódhatnak, közben a pillanatok magukban hordozzák a lehetőséget, hogy ráébredj, milyen hatalmas tudással rendelkezel, és visszatérhess magadhoz, hogy az lehess, aki vagy.

Vállalod-e a kalandot?

Miért?

– Miért történik ez? Miért történik így? – magamnak mormolok, egyedül fekszem az ágyamban. Itt van minden, amire ember vágyott ötven évvel ezelőtt, vagy éppen tegnapelőtt. Bérelt New York-i szobámban félhomály, kint leszállt az este, az autók moraját hallom csak, ahogy az ablak résnyire van nyitva. A függönyt meglebbenti a szél, fények szűrődnek mindenfelől miközben fekszem, a kezemben egy pohár whiskeyvel. Az első három pohár általában még nem árt meg. Üres tekintettel bámulom a plafont, érzékelem a körülöttem zümmögő érthetetlen világot. Sikeres vagyok, megtehetem, amit akarok, valami mégsem stimmel. Annak a kisfiúnak nem ezt ígérték, amikor pici volt, nem ezt ígérték a hangok a fülében, nem ezt ígértem magamnak. A tárgyak és papírok gyűjtögetése szóba sem került azokban az időkben. Varázslatot ígértem és csodákat, amilyennek a világot is láttam akkoriban. Bámulom a plafont üres bensőmmel, közönyösen.

Sokat utazom, a munkámból fakadóan leginkább üzleti úton. Pár órával ezelőtt értem vissza egy kellemes vacsoráról, amit rég nem látott üzlettársammal költöttem el kettesben. Jó volt a hangulat, feszengés nélkül beszéltünk meg fontos ügyeket és magánügyeket, ami az elmúlt három hónapban történt velünk. Habár keveset látjuk egymást, általában ott folytatjuk a beszélgetést, ahol hónapokkal azelőtt abbahagytuk.

– Sikeres vagyok – győzködöm magam, hátha ez egy kis örömet hoz a mai estémbe. Végre, az alkohol hatására elfog az altató fáradtság, behunyom a szemem, majd a következő pillanatban a csengő riaszt, félálomból ver fel. Kábultan keresem a lámpa kapcsolóját, és próbálom összeszedni magam, közben nehézkesen felkelek az ágyból, odacsoszogok az ajtóhoz, ahol meglepetten látom, hogy a portás az egy csomaggal a kezében. Rápillantok a karórámra, hajnali fél egy. Dühössé válok.

– Miért csenget ilyen későn?! – ripakodok rá a láthatóan félszegen várakozó fiatal férfira.

– Meghagyták, hogy mindenképpen keressem meg még ma este – válaszolja visszafogott hangon.

– Kicsoda? – folytatom ingerülten és csodálkozón.

– Azt hiszem az üzlettársa.

– Azt hiszi? – kérdezek vissza értetlenül, bamba arcot játszva.

– Nagyon sietett, kabátban volt és a fejére húzta a kapucniját, a hangjáról ismertem meg inkább – folytatta a férfi még mindig halk és nem egészen hihető hangnemben. Mintha maga is kérdezné, amit állít. Nagyot kell sóhajtanom. Mire kinyitom az ajtót, elszáll a mérgem is, átveszem a csomagot – ami alig lehet nagyobb egy közepes méretű könyvnél –, próbálom illedelmesen megköszönni a fáradozást, nem túl sok sikerrel.

– Elnézést kérek a bunkóságom miatt, már épp aludni készültem – motyogom félig nyitott szemmel a fényes folyosó irányába a portásnak.

– Semmi gond, ne mentegetőzzön, megértem. Mondjuk úgy, hogy egy szavát sem hiszem – kacsint.

– Akkor köszönöm – suttogom végül, majd becsukom az ajtót.

– Mi az, amit Tom pár órával ezelőtt a baráti vacsora alkalmával nem tudott nekem átadni? – mérgelődöm újra már csak csendben, miközben egy laza mozdulattal ledobom a csomagot az ágyhoz közel, a földre. Most nem érdekel, reggelig várhat. Leveszem a köntösöm és visszafekszem, folytatom ott az estét, ahol abbahagytam – kivéve a bántó, visszaemlékezve kissé nevetséges gondolatokat és a rosszkedvet. Távolinak érzem a szobát, amikor lecsukom a szemem, úgy hat, mintha a legközelebbi bútordarab is több száz méterre lenne tőlem, mintha a tér kitágult volna. Hamar elalszom ezzel a látomással. Hajnal van, amikor újra kinyitom a szemem, és reflexből azonnal az órára pillantok. Van még időm.

Beállok a forró zuhany alá, az agyam kipihent, tehát újra kattoghat. Gondolatok ezrei kavarognak a fejemben az üzletről, bevételekről, kiadásokról, fontos döntésekről és találkozókról. Találkozókról nőkkel, akiket nem értek, majd férfiakkal, akik túl egyszerűek. Nem vagyok kedves ember, ez tény, viszont próbálok feleslegesen nem megbántani másokat. Amolyan magányos farkas, manapság kissé emberkerülően gyanakvó. Az üzlettársam és barátom az egyetlen, akiben vakon bízom, őt tizenhat éves korom óta ismerem. Pontos, megbízható, nem beszél feleslegesen, fél szavakból értjük egymást és mindketten ugyanazt hajtjuk: a sikert. Nedves hajamat törölgetem, amikor kilépek a fürdőből, a szemem pedig megakad a csomagon. Hirtelen bevillannak az estém utolsó képei, mellé pedig kényelmetlen érzések a kérdésekkel kapcsolatban, melyeket önmagamnak tettem fel. Elhessegetem őket, nem szolgálják a napszakom feladatait csak hátráltatnak. Megtanultam a hosszú évek alatt, hogyan koncentráljak egy dologra – legyen az megvalósításra váró projekt vagy edzőterem – pár órán keresztül kitartok ahelyett, hogy ezerfelé szóródna a figyelmem két perc után. A szóródás a totális sikertelenség záloga. Mintha a téglákat nem egy ház építésére használnám, hanem össze-vissza dobálnám, épp, ahová tetszik vagy sem. Kizárom a mellékes gondolatokat, a kétséget, hogy törjem az utat a megvalósításra váró tervek előtt, miközben kerítést építek az út mellé a téglákból és tudom, hogy minden más haszontalan vagy annak tűnő gondolat jöhet majd ezután. A csomagra nézek, csak a keresztnevem szerepel rajta: Richy. Nincs cím, sem feladó. Tom szólít így akkor, amikor valami fontos dologról van szó. Ez amolyan titkos jel közöttünk, Tommy és Richy. Ha tárgyalás közben bármelyikünk így szólítja a másikat, azonnal tudjuk, hogy merre mozdítsuk el a találkozó menetét. Amikor közel a pont, hogy átessünk a határainkon, akkor figyelmeztetjük a másikat. Nem lehetünk soha eléggé szemfülesek. Ennek ismeretében viszont nyugtalanítani kezd a csomag, nem tetszik, ahogy ez a nap kezdődik.

Anyám jut eszembe és a bal lábbal ébredős babonája. Utálom a babonákat, ahogy az eleve elrendelt napokat is, ellenkezést indít el bennem. Ez az egyetlen fegyverem. Annak ellenére, hogy ezt terveztem legkésőbb megtenni, mégis elkezdem bontani a barna papírba csomagolt könyvet, mert a külső jelek arra mutatnak, hogy ez egy könyv. Végre leszedem az utolsó papírdarabot is, de ez nem igazán könyv. Inkább hasonlít naplóra, azok közül is az olyanokra, amilyeneket úgy ötszáz évvel ezelőtt adhattak ki. Öreg, szúrós szagú, vastag papírok követik egymást üresen. Ahogy fellapozom ezt a sötétbarna külsejű, a szélein leheletnyi aranynak tűnő festékkel díszített könyvet, azonnal feltűnik valami. Az első oldal mégsem üres, találok rajta pár sort, mintha egy vers lenne. Fel is nevetek, mert verseket utoljára kisiskolás koromban olvastam, ugyanis muszáj volt, fájdalmasan nehéz. Az irodalom világa hatalmas távolságra van tőlem, még akkor is, ha a különböző írók műveit a kezemben tartom. Az írások többsége túl őszinte, túl tisztán lényegre törő, én pedig menekülök a mély igazságok elől. Nem foglalkoztatnak, inkább megrémítenek, és messze löknek attól, aki vagyok: a sorsát kontrolláló, minden napot tisztán kiszámító, erős férfitől. Vonzza a tekintetem, így elkezdem olvasni a következő négy sort a naplóból:

„Vedd el, mi valóban Tiéd,

Ha ott van, ne kételkedj kié!

Sok szabály között csak egy,

Figyelj rá, és ne feledd!"

Hangosan röhögök. Nagyon tetszik, főleg, hogy semmi értelme. Eszembe jutnak a filmek, amikor a főhősök élete egy pillanat alatt változik meg, egy extrém külső hatás eredményeként. Micsoda marhaság, micsoda reggel! Vajon mi ütött Tom barátomba? Fejemet csóválva, mégis széles mosollyal az arcomon öltözöm, közben készülök a harcra, amit az utca, a munkahely, kávézó és a többi ember nap mint nap vív meg velem. Készülődés közben miért, miért nem, a fura naplót – amit halkan büdös barnának nevezek el – becsúsztatom a laptop hátizsákba, hátha ez valami agyatlan teszt, hogy éppen nálam van-e? Kilépek az ajtón, hívom a liftet, amire ma is legalább egy percet várok. Indulhat az őrület.

– Mennyi is lenne ez nekem óradíjban? – kezdek gondolkodni, majd rögtön számolni, de még nem húzom fel magam. Végre megérkezik! Beszállok, megnyomom a földszint gombot és várom a fura arcokat, akik mind az ellenségeim, mert meg fogják állítani a liftet, hogy beszállhassanak, értékes perceket rabolva ezzel tőlem. Az első versenyző itt is van, bárgyún mosolyog rám, mintha muszáj lenne neki. Már kerékpáros sapkában van, de a kerékpárja még sehol, szánalmas. Nekem talán csak a szám széle görbül, alig észrevehetően, lefelé. Az sem fontos, hogy férfiak vagy nők, csak jönnek és jönnek. Magánlift kellene. Földet érek, és ma szerencsére nincs annyira büdös körülöttem, mint máskor.

Vannak szerencsétlen napok, amikor már a liftben forogni kezd a gyomrom, nehezen bírom az emberek szagát. Főleg a sok hús és szemétevőnek van büdös szaga, az orrom különösen érzékeny ezekre. A taxi az ajtóban vár, a portás felé pillantok, majd kacsintok, mire ő visszaint, de meg sem próbál köszönni, látja, hogy nem érek rá a kötelező körökre. Neki folyton adok borravalót, mert tisztában van azzal, mi a dolga. Örülök, hogy ma reggel nem egy marhát fogtam ki, aki hiába beszéli a nyelvet, mégsem ért egy szót sem, bárhogy kérem a taxit.

Claire

Elfoglalja a hotelszobát, berendezkedik. Nem utazott sokat, frissnek érzi magát. A ruhákat szépen behajtogatja a szekrénybe, még egyszer lekérdezi az e-mailjeit. Miután látja, hogy nem jött új, belepillant a tükörbe, ami mosolygós arccal néz vissza rá, és elindul, hogy felfedezze a várost. Rómában van fontos találkozója.

A tervet képtelen egyedül végrehajtani, kell a segítség. Fogalma sincs, hogyan alakul majd a találkozó, nincs megérzése, így el is hessegeti a gondolatokat. Inkább a késő nyarat, az illatokat, az embereket és a várost szeretné élvezni. Itt akar lenni teljesen, testben és lélekben. Ahogy kilép az utcára, a fény szinte belemar a szemébe, pár másodpercet vár, amíg hozzászokik a Nap sugarait visszaverő, világító világhoz.

– Fantasztikus! – mondja mosolyogva, majd jobbra veszi az irányt. Át az embereken, ki a nagy térre, a téren át pedig egy keskeny utcán keresztül a kedvenc piactere felé veszi az irányt. A keskeny utca elején megtorpan, mert nem mindennapi mozzanatot fedez fel a túloldalon. Egy nő, fehér hosszú, selymes ruhába öltözve mozdulatlan, rezzenés nélkül szoborként áll – egy a helyi látványosságok közül, mégis angyali. Az arca fehérre van festve, és árad körülötte valami furcsa energia, ami elkapja a tekintet, feltartóztatja Claire-t is. Az önuralom jut eszébe. Hatalmas önuralom kell ahhoz, hogy valaki percekig mozdulatlan legyen, ne pislogjon, ne vakarja meg a karját vagy vállát, ne reagáljon a külvilágra. Kis idő után egy kisfiú lép közel az angyalhoz, és pénzt dob neki, amire a nő váratlanul megmozdul; meghajol, és megajándékozza a fiúcskát egy rövid üzenettel. Ezután átnéz Claire-re az utca túloldalán, figyelik egymást, mint régi ismerősök. Elkezd áramlani az energia kettőjük között, amit az ember a gyomra közepén és a szíve tájékán is azonnal érez, ha jó vagy rossz dolog történik. Biztos abban, hogy a nő többet lát belőle, mint a legtöbb ember, akivel eddigi élete során találkozott, vagy akár a legközelebbi barátai. Az angyali jelenség pár másodperc után gyengéden felé fordul, és int. Mozdulatai művésziek, kecsesek, mesteriek. Minden bennük van, ezer üzenet egyetlen mozdulatba sűrítve, mint: ne búsulj, szeretlek, ismerlek, elfogadlak, elengedlek, megtalállak és tisztellek. Ez a pillanat végtelen. Ők most egyek. Majd az angyal újra szoborrá merevedik, Claire pedig mosolyogva indul útnak, boldogság járja át egész lényét. Többször is beleborzong a történetbe. Ez a rövid találkozás kimerítette kettőjük dolgát, mégis fontos momentum volt. Sokszor fontosabbak az ilyen találkozások, mint az előre megbeszélt, jól előkészített fajták. A spontán, igaz, őszinte pár perces találkozások egy életre meghatározhatják az embert, élhetnek emlékként lényében változva, képlékenyen. Az üzenetek, élmények folyton változva idomulnak az emlék őrzőjéhez – az emberhez –, hogy életet kapjanak, emlékeztessenek. Közel a cél. A piac, egy finom kávé és a szobor, ami ott él a tér közepén, habár az emberek azt hiszik már csak egy mozdulatlan emlék. Nem az, tévedés. Ott van még mindig, nem tudták elégetni, eltörölni, megsemmisíteni. Még ma is ott kísérti gyilkosait, akik szabadulnának szemei tüzétől, de visszahúzza őket az alak. Hátborzongató a jelenléte. Claire még soha sehol nem látott olyan szobrot, ami ekkora hatással lett volna rá. Leül egy pici asztalhoz a hangulatos kávéház kertjében, kávét kér, és beszélgetni kezd a szoborral, Giordano Brunoval. Az erő, a félelmetes erő újra és újra elvarázsolja.

– Miért vagy itt? – kérdi a szobor.

– Mert szeretek itt lenni, nagy hatással van rám a létezésed. Mindig fontos dolgokra ébredek rá a társaságodban. Halaszthatatlan dolgot kell elintéznem, találkoznom kell valakivel.

– Kevés ember hisz az élettelen életében. Ráadásul tudod, hogy egy szoborhoz beszélsz – mondja vigyorogva, enyhén cinikus hangnemben Giordano Bruno.

– Ez van – válaszolja elégedetten Claire, és belekortyol kitűnő kávéjába, majd folytatja a beszélgetést. Szigorúan kettőjük diskurzusa zajlik az éterben, titkosított hullámhosszon, melyet nincs rádióvevő, mi befogna. Hasonló zajlik, mint amikor két ember egyszerre gondol egymásra, egymástól távol.

Az idő eltűnik, fogalma sincs, mióta van a téren, csak belső órája érzi, hogy indulnia kellene. Augusztus vége van, virágzó nyár, Róma ilyenkor is csodálatos. A visszaút lefárasztja, nincs kedve sétálni, menet közben egyre nyűgösebbé válik. Mikor végre beérkezik a hallba, örömmel veszi a lift felé az irányt. Egy férfi sietősen érkezve, a liftből Claire elé toppan, aki épp üzeneteit ellenőrzi telefonján. A férfi megpróbálja kikerülni nagy sietségében mégis meglöki őt. A nő erre kiejti telefonját a kezéből, amit amúgy sem tartott túlságosan szorosan a tenyerében. Mindketten egyszerre hajolnak le érte, a férfi udvariasságból, Claire pedig felháborodva. Nem szereti a figyelmetlen, kapkodó embereket, türelmetlen és fáradt. Az ismeretlen ránéz.

– Mi scuzi, signora – vágja oda elnézés kérését a negyvenes fickó laza olaszossággal, és átnyújtja a telefont a nőnek.

– Bene – reagálja vissza Claire.

Pedig egyáltalán nem volt semmiség, mert zavarja, szabadulna már a helyzetből. A férfi még vet rá egy különös pillantást, mintha csendben szeretné megfejteni Claire szándékait, majd továbbáll.

Nem sokkal később a nő a kádban fekszik, a gőzölgő vízben pihen csendben, csukott szemmel.

A belső megjelenik

Sietősen ugrom be a taxiba, utálok késni a reptérről. Inkább ott vagyok indulás előtt, mint késsek.

– A reptérre! – vágom oda a taxisnak, akinek egyébként is közölték már az útirányt, amikor iderendelték. Kikanyarodunk a bérház elől, és a majdnem üres utcákon szeljük az utat; sötét van, de másféle sötét, mint amikor az este száll le. A reggeli sötét bizalomkeltő, mert biztos vagyok benne, hogy feljön a Nap. Hajnali fél ötre kaptuk a felszállási engedélyt, rápillantok az órámra.

– Tökéletes – mondom ki hangosan. Hátradőlök, és félálomba merülök.

A sofőr hangjára ébredek, gyorsan felkapom a cuccaim, fogalmam sincs, mennyi pénzt dugok a markába, nem fontos. Túl korán van, ilyenkor még nehéz az alvásból a hideg világba érkezni. Olyan, mintha a legszentebb helyről akarnának kiszakítani. Egész régre nyúlik vissza ez az élmény, és soha nem könnyű szabadulni az érzéstől. Gyerekkoromban is szerettem volna hűvös reggeleken otthon maradni az ágyamban, de nem volt választásom, ahogy a legtöbb gyereknek nincs...

Végül, a reptér fényes ajtaja térít magamhoz teljes mértékben. Mire bejelentkezem, és odaérek az átvilágításhoz, kizárólag az előttem álló út foglalkoztat, eltűnik belőlem az elveszettség érzése.

Nem szeretek már ennyit utazni, folyton jönni–menni. Öt évvel ezelőtt még maga volt a Kánaán, a lehetőség, az izgalom. Ma csak egy újabb út, egy újabb hely, ami