Lázadó Budapest

CSAPÓ TAMÁS:

LÁZADÓ BUDAPEST

© CSAPÓ TAMÁS

A forradalom hőseinek emlékére és a túlélők tiszteletére.

TÖRTÉNELMI HÁTTÉR

Miután Magyarország vesztesként került ki a II. világháborúból, szovjet megszállás alá került. Az ország egy részét elcsatolták, a háborút követő zűrzavaros évek a kilátástalanságba taszították az embereket.

A sztálinista terror éveit az ÁVH kegyetlenkedései, a koncepciós perek és a munkatáborokba való deportálások jellemezték. Az országban mindent behálózó és ellenőrzése alatt tartó rendőrállam épült ki.

1955-ben a Szovjet Hadsereg kivonult Ausztria általa megszállt övezeteiből. Az osztrák államszerződés megkötése és az ezt követő kiürítés Magyarországon is azt a reményt keltette, hogy a szovjet megszállók hamarosan kivonulnak az országból, azonban erre nem került sor.

1956 júniusának végén a lengyelországi Poznan városában munkásfelkelés tört ki, amit ugyan a kormányerők vérbe fojtottak, de a megingott hatalmú sztálinista pártvezetést leváltották.

Nem sokkal később Magyarországon, október 16-án újjáalakult a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége - a MEFESZ -, az első kommunistáktól független ifjúsági szervezet. Másnap Sopron, Pécs, Miskolc és Budapest szervezkedő egyetemi hallgatói is csatlakoztak a MEFESZ-hez.

A szegedi diákok október 20-i gyűlésükön pontokba foglalták demokratikus követeléseiket. Nem sokkal ezután Budapest fellázadt a diktatúra ellen.

Történetünk itt kezdődik...

Az események a valóságon alapulnak, a történet és szereplői viszont kitalált alakok.

PROLÓGUS

Magyarország, 1989. október 23.

Tamás erősen szorítja kisfia kezét, majd ahogy egyre csak hömpölyög a tömeg, inkább felveszi a nyakába. A kis Peti tágra nyílt szemekkel bámulja a hihetetlen emberáradatot, amely vidáman beszélgetve várakozik a Parlament előtt. A Kossuth téren ennyi ember csak harminchárom évvel ezelőtt volt. Akkor is arra vártak, hogy megjelenjen egy ember az állami törvényhozás legpompásabb épületének erkélyén.

Körbenézve Tamás mindenhol nemzeti lobogókat lát lengeni, és egyiken sincs már címer. Emlékszik még gyerekkorából, amikor apja mesélte, ahogy fiatal férfiak és nők kivágták a Rákosi címert a zászlók közepéből, majd boldogan és felszabadultan indultak a Parlament elé.

Most, harminchárom évvel később ismét itt áll, immár saját fiával és ők is ünnepelni készülnek. Azonban ma más lesz minden. Ma már tényleg boldogok és felszabadultak lesznek, nem úgy, ahogy gyerekkorában. Este nem fognak fegyverek dörögni, lánctalpak csikorogni.

Hangos harangzúgás és fia izgatott mocorgása rántja vissza a jelenbe. A tömeg tapsolni és kiabálni kezd, ahogy az óra delet üt. Szűrös Mátyás méltóságteljesen lép ki dolgozószobájának erkélyére, átérzi a pillanat emelkedett hangulatát. Az országgyűlés elnöke, aki átmenetileg a köztársasági teendőket is ellátja, üdvözli az embereket, majd belekezd a beszédébe.

- Most, a XX. század vége felé közeledvén, a szabad, demokratikus Magyarország megteremtésében...

Ahogy Tamás oldalra néz, egy nagyjából vele egykorú férfit lát maga mellett könnyezni. Egy régi, fekete-fehér fotót szorongat a kezében. A férfi észreveszi, hogy Tamás őt nézi. Egyszerűen odafordítja a fotót, amin két büszke, tizenéves srác áll puskával a kezükben, a romos Corvin közben.

- Bandi barátommal vagyok rajta - nyeli könnyeit. - Ma már egyedül jöttem - csuklik el a hangja, majd mindketten visszafordulnak a Parlament felé.

- A mai naptól, 1989. október 23-tól, országunk államformája és neve: Magyar Köztársaság! - fejezi be beszédét Szűrös, majd hangos éljenzés, taps és a katonazenekar harsonásainak hangjai töltik be a teret.

Petike is tapsolni kezd, mire apja és a mellette álló férfi is mosolygó arccal nézik őt.

„Még kér a nép, most adjatok neki! 

Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,

Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?"

(Részlet Petőfi Sándor: A nép nevében című verséből)

I. FEJEZET

VIHARJELZÉSEK

Budapest, 1956. október 22. Hétfő

I. kerület, Déli Pályaudvar

A vonat hangos sípolással fut be a Déli pályaudvar rideg épületébe. Még csak dél múlt, de a napot sűrű felhők takarják. István feszengve áll, és ahogy ránéz féltestvére kifogástalan egyenruhájára, majd a sajátjára, még jobban görcsbe rándul a gyomra. Nevelőapjától nem számíthat kedves szavakra, és kopott uniformisa még kiszolgáltatottabbá teszi.

Igazít egy kicsit sapkáján és hosszú kabátján. Próbálja rendezettebbé tenni sokat használt egyenruháját, amivel bármit tehet, sose fog olyan pompásan festeni nevelőapja szemében, mint a szovjet uniformisok. Arról nem is beszélve, hogy a maga százhetvenöt centiméteres magasságával nemhogy a nevelőapjánál, de Igornál is alacsonyabb. Hiába szikár, nincsenek olyan széles vállai, mint szovjet „rokonainak".

Vaszilij Gregorovics Gyetvenko ezredes a háború alatt érkezett Magyarországra és a harcok után Budapestet jelölték ki új szolgálati helyének. Itt ismerkedett meg

Máriával, István anyjával, aki egyedül nevelte fiát és lányát, Évát. Hamar összeházasodtak és Moszkvából fiát, Igort is Budapestre hozatta.

Mária a doni fronton vesztette el férjét, míg Vaszilij felesége a moszkvai csatában hunyt el. A fiúk jó testvérek lettek, hamar barátokká váltak, de apjuk szigora keményen fogta őket. Nem is volt kérdés, hogy felnőve mindketten a katonai pályát választják.

István Piliscsabán teljesít szolgálatot a lövészeknél, míg Igor politikai tiszt és összekötő, így bejárása van a Parlament és az ÁVH épületébe is. Istvánról társai tudják, hogy ki a testvére és az utóbbi időben egyre jobban eltávolodtak tőle. Csupán egy igaz barátja maradt, Árpi, aki szintén hadnagyként szolgál, csak ő a harckocsizóknál.

Évával már több gond volt. Igazi lázadó és gyűlöli az ezredest, ahogy minden szovjetet. Anyja sokat bajlódott vele, de végül egy bentlakásos iskolában töltötte gyerekkorát. Csak azután költözött vissza Budapestre, hogy az ezredes új beosztást kapott Székesfehérváron, a Különleges Hadtestnél. Mária elkísérte férjét új szolgálati helyére, míg a család belvárosi lakását megkapta Igor.

István szolgálati helyén, a piliscsabai laktanyában lakik, míg húga egy szobát vett ki egy özvegy bácsitól. Makacssága nem vitte rá, hogy elfogadja Igor segítségét és nála lakjon. A lány tizennyolc éves és már gyerekkorában is orvos akart lenni, de sajnos a körülmények miatt, az egyetemre nem vették fel. Nem akart lemondani az álmáról, ezért is jelentkezett védőnőnek.

Nincs haragban a testvéreivel, de inkább a maga ura szeret lenni és sose hagyja, hogy gyengének lássák.

A merengésből Igor hangja rántja vissza a fiút.

- Hol a húgunk?

- Azt mondta, itt lesz - válaszol István.

- Beszéltél vele? - kérdi Igor, kissé feszülten, mert nem szereti, ha az apjának ellentmondanak és azzal, hogy Éva nincs itt, megint fel fogja bosszantani apjukat.

- Tegnap este beszéltem vele telefonon. Még reggel is hívtam, de már nem volt bent a kórházban. Azt hittem, már elindult.

Igor nem szól semmit, de István tudja, hogy amikor megfeszül testvére állkapcsa, akkor jobb, ha nem szól hozzá.

A harmadik kocsiból száll ki az ezredes. Tányérsapkája szorosan be van húzva a fejébe, szúrós tekintetével gyorsan körbenéz, majd meglátva a fiúkat, elindul feléjük. Nyomában két szovjet katona, akik a csomagjait cipelik.

Istvánnak egy pillanat alatt kiszárad a torka és izzadni kezd a tenyere. Rég találkozott nevelőapjával, de sose voltak örömteliek azok a találkozók.

Ahogy az ezredes odaér, mindketten tisztelegnek neki, de Vaszilij a viszont tisztelgés helyett átkarolja fiát és büszkén néz rajta végig.

- Gratulálok a kinevezésedhez, fiam - szorítja meg fia széles vállait két oldalról és vet még egy pillantást a századosi rendfokozatokra.

- Jó újra látni, apám - mosolyog le százkilencven centis magasságából Igor. - Jól utazott?

- Hamar eltelt az út. Sok volt a munka, de erről majd később - lép kissé hátrébb fiától az ezredes és István felé fordul, aki még mindig tisztelgésre tartja a kezét.

Az ezredes biccent, majd a fiai mellé néz és szemlátomást a lányát keresi. Éva hiányára végül nem mond semmit. Nem szól Istvánhoz, a fiú mégis látja kissé lenéző tekintetét. Nem tudja, hogy ez annak szól, amiért nem tud hatással lenni a húgára, vagy annak, hogy ő még csak hadnagy, miközben Igor egyre feljebb halad a ranglétrán.

- Induljunk, édesapám, gondolom megéhezett - töri meg a feszült légkört a százados, mire az apja bólint és elindulnak kifelé a pályaudvarról.

- Édesanyám hogy van? - kérdi István.

- Jól - veti oda az ezredes és fiával beszélgetve elindul kifelé. Két lépéssel később megáll, és István felé fordul.

- Menj és szedd össze a holmid a laktanyában! Holnap új szolgálati helyen kezdesz, ma éjjel Igornál alhatsz - mondja parancsolóan.

- Új helyen? - néz döbbenten a fiú.

- Ne értetlenkedjen, hadnagy, teljesítse a parancsot! - vágja rá az ezredes.

- Igenis, ezredes elvtárs! - húzza ki magát István. - Kérek engedélyt kérdezni, ezredes elvtárs!

Az ezredes sóhajt egyet, majd felhúzza egyik szemöldökét.

- Hol lesz az új beosztásom, ezredes elvtárs? - kérdi leghatározottabb hangján a hadnagy.

Az ezredes szája szegletében megjelenik egy gúnyos mosoly és szinte élvezettel ejti ki a szavakat.

- Az ÁVH-nál.

István arca kővé dermed, és szinte összeroppan a hallottak súlya alatt. Igor arca rezzenéstelen marad, valószínűleg ő már tudott róla, csak apja parancsára nem beszélhetett. Tekintetéből István biztatást és együttérzést olvas ki, ám ez sem okoz neki megnyugvást. Nem érti, miért tette ezt vele a mostohaapja, de igazából nincs is értelme vitába szállni vele. Ha ellenkezik, akkor ki tudja, hova küldené. Lehet, hogy csak az ország legmesszebb eső pontjába, egy olyan laktanyába, ahonnan soha nem térhetne vissza a fővárosba, vagy rosszabb esetben talán Oroszországba, esetleg Szibériába vezényeltetné valamilyen indokkal. Szinte azonnal kedvese, Sári jut az eszébe, és megszakad a szíve, ha arra gondol, hogy ez talán kettejük szerelmének a végét is jelentheti. A lány három bátyja kommunistaellenes, és lehet, hogy el is tiltják tőle a húgukat, ha ezt megtudják.

Amíg István ezen gondolkodik, az ezredes és testvére - a két kiskatonával szorosan a nyomukban - elhagyják a pályaudvart.

István tesz pár lépést, majd lerogy az első padra és arcát a tenyerébe temeti.

***

Budapest, 1956. október 22. Hétfő

XI. kerület, Budapesti Műszaki Egyetem

Mikó Sándor tanár úr gondosan megigazítja kockás sálját és fejébe húzza a kalapját, mielőtt kilép apró dolgozószobája ajtaján. Nincs nagy irodája, ő mégis hálás ezért is, mert ha nem taníthatna az egyetemen, akkor nem tudja, miből tartaná el a családját.

Gyerekkori betegsége az évek múlásával egyre csak romlik, bár nem állandóan jönnek rá a köhögő rohamok, de ha megerőlteti magát, szinte úgy érzi, megfullad.

Építészi munkáját is ott kellett hagynia, hisz az építkezéseken lévő kosztól és portól nem bírt dolgozni. Arra nem volt pénz, hogy csak az irodában dolgozzon, így új állást kellett vállalnia.

Felesége, Eszter orvosként most jobban keres nála, és kettejük fizetéséből szerényen, de tisztességesen meg tudnak élni. Még kicsik a gyerekeik: Tomi nyolc, míg Zsuzsi hat éves múlt.

Ahogy Sanyi végigsétál a Műegyetem előterén, izgatott hallgatókra lesz figyelmes. Már jócskán benne járnak a délutánban, ilyenkor nem szoktak ennyien itt lenni.

Hirtelen megpillantja Szegedi Jánost, az egyik hallgatóját.

- Szegedi úr! Egy pillanatra, kérem.

Az ifjú gyorsan odaszalad Sanyihoz.

- Parancsoljon, professzor úr - figyel a délceg ifjú.

Éjfekete haja gondosan hátra van fésülve és olajjal is be

van kenve. Arca, mint mindig, most is gondosan borotvált. Ruháján is látszik, hogy jómódú családból származik. Talán ezért is arrogáns és nagyképű néha, hisz az apja gyárigazgató és sok kapcsolata van.

- Nem vagyok én professzor, Szegedi úr - legyint Sanyi, mire János csak elmosolyodik. Nagyon szereti a tanárát és tudja, hogy nem professzor, de mégis mindenki így hívja, mert őt tartják a legkedvesebb tanáruknak, még ha nem is állandó óraadójuk. Sanyi mindig a segítségükre van és többükkel külön foglalkozásokat is tart egyes témákban.

- Mi ez a nagy felfordulás itt? Mi történt?

- Gyűlést szerveztünk, hogy megvitassuk a szegedi MEFESZ küldöttek által ismertetett követeléseket - meséli izgatottan János.

- Holnapra tüntetést szervezünk a Bem szoborhoz a lengyel testvéreinkkel való szimpátiánk és támogatásunk kifejezésére - emeli fel a hétfői hírlapot. - A mai újságok le is közölték a szegediek tizenhat pontos követelését.

- Olvastam, Szegedi úr - nyugtázza Sanyi, miközben a kijárat felé sétálnak. - És tényleg úgy gondolják, hogy egy tüntetéssel bármit el tudnak érni?

- Ha a ruszkik eltakarodnak innen, mint Ausztriából, akkor bármi lehetséges!

- Halkabban, Szegedi úr! - inti le Sanyi az ifjút, miközben az ajtóhoz érnek. - Ne élje bele magát! Bonyolultabb világ ez annál. Vigyázzon magára! - néz János szemébe a tanár úr, majd kissé megemeli a kalapját és az utca felé fordul.

- Velünk tart holnap, professzor úr?

Sanyi már háttal áll Jánosnak, aki nem látja a lépcső alján várakozó fekete Volgát, aminek egy fekete bőrkabátot viselő, magas, vékony alak támaszkodik, és épp cigarettára gyújt.

- Vigyázzanak magukra, Szegedi úr! - válaszol Sanyi és elindul a kocsi felé.

A cingár alak - akinek ez a gúnyneve is az ÁVH-nál - kinyitja az ajtót és a szájából lógó cigarettával vigyorog Sanyira.

- Mikó professzor! - gúnyolódik a sunyi alak. - Engedje meg, hogy hazavigyük!

Sanyi megáll egy pillanatra a kocsi mellett, de nem fordul meg, pedig érzi, hogy a háta mögött, az ajtóban még mindig ott áll János.

- Szemét tetűk! - hallatszik a fiú hangja.

Cingár a kijárat felé fordul és hideg, szürke szemeit az ajtóban álló fiatalokra veti. Becsukja Sanyi mögött a kocsi ajtaját és lassan felveszi fekete kalapját, eltakarva forradásos, kopaszra borotvált fejét. Sűrű nyálat köp a járdára, majd beszáll a sofőr mellé és a kocsi elhajt.

- Ezek ávósok voltak? - kérdi János barátja, Zsolt, akivel együtt nézték végig a jelenetet.

- Azok.

- Nem tehetünk semmit?

- Ma még nem.

Sanyi nem néz ki az ablakon és hátra se fordul. Nem akarja felfedni az ávósok előtt, hogy fontosak neki a tanítványai. Azon gondolkodik, hogy vajon hazaér-e még valaha.

***

Budapest, 1956. október 22. Hétfő

VIII. kerület, Budapesti Orvosegyetem

Éva igyekszik keresztül furakodni a tömegen, hogy közelebb kerüljön az emeletre felvezető lépcsőhöz, hátha onnan meglátja Mátyást. Még a nyár elején ismerte meg a fiút, amikor felvételizni akart az egyetemre. A fiú végzős volt és a folyosón futottak össze. Éva részéről szerelem volt első látásra, amit mára Mátyás is viszonoz.

Éva felvételt nyert az Állami Védőnőképző Iskolába, ami két évig ingyen képzést biztosít neki és egy alapot, hogy újból megpróbálhassa az egyetemi felvételit.

Reggel csak egy kis időre tudtak összefutni Mátyással. Megbeszélték, hogy az egyetem előtt találkoznak késő délután. Éva hiába várt a fiúra, nem jött, de igazából senki nem hagyta el az épületet, sőt, egyre többen érkeztek ide. Elkapott félmondatokból értesült Éva, hogy a fővárosban és vidéken, több egyetemen is gyűlést tartanak a diákok. Valószínűleg Mátyás is a szónokokat hallgatja, bár a fiút egyáltalán nem érdekli a politika.

A lépcsőhöz érve pár fokot fellép és megfordul. Arcából kisimítja hosszú, fekete hajának egy tincsét, majd gyönyörű, smaragdzöld szemeivel körbenéz. Az egész aula zsúfolásig megtelt diákokkal és többen is egymást felváltva beszélnek, illetve híreket olvasnak fel különféle papírokból, amiket más egyetemekről hoztak.

Kicsit távolabb, a tömeg leghátsó részén megpillantja Mátyást, de hiába kiált oda neki, a fiú nem hallja meg. Ismét nekiveselkedik a tömegnek és utat tör magának. Hamar odaér a fiúhoz, aki kissé zavartan hallgatja a beszédeket.

- Szia! Odakint vártam rád.

Kicsit lábujjhegyre állva nyom egy puszit Mátyás szájára, de a fiú nem nagyon reagál.

- Valami baj van? - kérdi aggódva a lány, mert nem látta még ilyenek a fiút.

- Nagyon hirtelen ez az egész. Nem értem, hogy mi ez a kapkodás - csóválja a fejét Mátyás és idegesen igazgatja a zakóját.

- Miről van szó?

- Eléggé összetett a dolog. Tudod, hogy volt az a munkás tüntetés júniusban, Poznanban?

Éva bólint és figyel tovább.

- Azt vérbe fojtották a szovjetek. Vannak, akik emiatt akarnak tüntetni, vannak, akik a Rajk-pert hozzák fel vagy épp a szovjet csapatkivonásokat Ausztriából. Igazából mindenki egyet akar, hogy menjenek haza az oroszok.

- Ruszkik haza! - hallatszódik a kiáltás a tömegből, mire egyre többen elkezdik harsogni a mondatot.

- Nem így kéne ezt. Kicsik és gyengék vagyunk, hogy húzogassuk a macska bajszát.

- Te nem akarsz szabad lenni? - néz Mátyás szemébe Éva és gyengéden megsimítja a férfi arcát.

- Gyere! - fogja meg a lány kezét és elindulnak a kijárat felé.

- Holnap mi is együtt menetelünk a többi egyetem diákjaival! - hallatszik az egyik szónok kiáltása, mire a tömeg üdvrivalgásban tör ki.

Az épület elé érve Mátyás szembefordítja a lányt.

- Ígérd meg, hogy nem mész el holnap a tüntetésre! - néz Éva szemébe határozottan.

- Mindenkinek jó, ha eltakarodnak innen a ruszkik - válaszol Éva indulatosan.

- Nem olyan egyszerű ez, mint amilyennek tűnik. Ne menj oda! Ígérd meg! - válaszol nyugodtan Mátyás és hangjából a lány kiérzi az őszinte aggódást.

Ismeri már annyira a fiú, hogy tudja, az oroszoknál jobban senkit és semmit nem utál.

- Ígérem - mosolyodik el a lány.

- Ne csinálj ebből viccet! Sajnos odabent nem gondolják át józan fejjel a lehetséges következményeket. Bárcsak sikerülne nekik és elérnék a céljaikat!

- Te nem hiszel bennük?

- Hiszem, hogy lehetséges, teljes szívemből ezt szeretném, de egy orvosnak nem a szívére kell hallgatnia, csakis az eszére. Egy ember gyógyulása sem azon múlik, hogy hiszek-e benne, hanem az orvostudományon, amit csak higgadt fejjel lehet rendesen alkalmazni.

- Ígérem, hogy nem megyek - szól nyugtatóan Éva, majd gyengéden megcsókolja a fiút, aki szorosan átöleli és hosszan a karjaiba zárja.

***

Budapest, 1956. október 22. Hétfő

II. kerület, Bem rakpart 5.

A Volga lassan kanyarodik be az ÁVH székház elé. Cingár kiszáll a kocsiból, de mielőtt kinyitná Sanyinak az ajtót, komótosan rágyújt egy cigarettára. Egyik lábát nekitámasztja a hátsó ajtónak, ezzel jelezve a hátul ülő tanárnak, hogy várjon egy kicsit.

A kormány mögül kikászálódik dagadt testével Hegedűs Zoltán százados. Bőrkabátja könyöke ki van kopva, öltönyét sose gombolja be, hisz hasától nem is tudná. Kövér képét ajka két szélén is túlnövő bajusz csúfítja el, ami alól keskeny szája ki se látszódik. Enyhén oldalra dülöngélve jár, ahogy vastag combjai összeérnek. Ócska cipőjének sarkai teljesen ferdére vannak taposva. Igénytelen és tohonya kinézetéhez képest nagy tiszteletnek örvend, hisz egy bivaly ereje bújik meg a kövér testben. Egyetlen szorításával képes olyan fájdalmat okozni, ami más kollégájának csak egy fogóval vagy egy husánggal sikerülne.

Csak háta mögött merik Tuskónak nevezni, szemtől- szembe senki nem mondta még neki.

- Ne szarozzál má’, Cingár! Apó már vár erre, oszt ha végez vele, mán mehetünk is haza - förmed kollégájára Tuskó és enyhén odébb taszítja a magas férfit a kocsi hátsó ajtaja elől.

Sanyi leveszi kerek keretes szemüvegét és elteszi táskájába. Nem szeretné, ha baja esne, nem tudná gyorsan pótolni.

- Na, gyerünk kifelé, oszt nyomás be! - nyitja ki a kocsi ajtaját Tuskó és Sanyi követi az utasításokat.

Cingár Sanyi elé lép, az arcába fújja a füstöt, majd ledobja a földre a csikket és hatalmas tenyerét oldalra fordítva utat mutat a tanárnak.

Sanyi nem néz a férfi szemébe, szótlanul elindul az ajtó felé. Kissé összerezzen, ahogy Tuskó becsapja a kocsi ajtaját, de nem torpan meg. Belép a nyomasztó épületbe.

Cingár az élre tör és elindulnak felfelé. Az első emeletre érve az egyik iroda ajtaja kinyílik, és két egyenruhás ávós egy vérző fejű, félholtra vert férfit vonszol ki.

Végigmennek egy hosszú folyosón, majd a hátsó lépcsőn folytatják az útjukat. Sanyi tudja, hogy csak megfélemlíteni akarják, ezért viszik a hosszabb úton és ezért mennek el egy nyitott ajtó mellett, ami előtt meg is állnak. Cingár durván mellkason taszítja a tanárt, hogy álljon meg, majd beles az ajtón.

- Jó estét, elvtársak! Megkaptad az átiratot az átirat, amit reggel hagytam az asztalodon, hadnagy elvtárs? - kérdi egy alaktól, aki Sanyi elől rejtve marad.

Ahol áll, onnan csak egy székhez kötözött férfit lát. Egy karfás széken ül, kezeit és lábait vastag bőrszíjakkal rögzítették. Két egyenruhás áll mellette, az egyikük a vállait szorítja a szék háttámlájához, míg a másik a mellettük álló asztalon matat.

- Megkaptam hadnagy elvtárs, köszönöm - lép elő az ajtó takarásából egy öltönyös alak.

Sanyi nem látja a vonásait, mert a szobában csak egy asztali lámpa ég, az is a leszíjazott férfi arcába világít.

- Ki a szerencsés? - kérdi Cingár a férfi felé bökve.

- Csak egy munkás. Röplapokat osztogatott a gyárban, de teszek róla, hogy a kezeit mostantól másra használja. Ha egyáltalán tudja majd használni - nevet fel a hadnagy, miközben az asztal mellett álló ávós felvesz egy fogót.

Egyik kezével lefogja a férfi bal kézfejét, a másik kezében tartott fogóval ráfog annak mutatóujja körmére. Az öltönyös bólint, mire az egyenruhás lassú mozdulattal húzni kezdi a körmöt. A férfi felordít, és csak akkor hallgat el, amikor az ávós kinyitja a fogót és a letépett köröm a földre hull.

- A tiétek? - kérdi az öltönyös Cingárt.

- Az Apó vendége.

- Ó! - lepődik meg az öltönyös.

- Megyünk is, már biztos nagyon várja az urat - köszön el Cingár és tovább indulnak.

A hátsó lépcsőhöz érve újból felhangzik az ordítás, megremegtetve az egész folyosót.

Még egy emelettel feljebb érve megállnak egy ajtó előtt. Cingár bekopog és bentről egy lágy, szinte kellemes hang hallatszódik.

- Szabad!

Cingár kinyitja az ajtót és kezét maga előtt tartva előre engedi Sanyit.

A tanár határozottan belép az irodába, majd a két kísérője is követi.

A helyiség egyszerűen van berendezve, a falakon ott lógnak a nélkülözhetetlen orosz és magyar vezetők portréi, az íróasztal szinte teljesen üres, csak egy tintatartó és egy tűzőgép van rajta. Az asztali lámpa fénye mögül feláll egy ötvenes évei vége felé járó férfi. Éveihez képest jól tartja magát, csak egy kis pocakot eresztett, amit jól szabott