A Bin Laden-akció: Így végeztük ki a terroristavezért – A kommandós beszámolója: Így végeztük ki a terroristavezért - A kommandós beszámolója

MARK OWEN ÉS

KEVIN MAURER

A BIN LADEN-AKCIÓ

Így végeztük ki a terroristavezért

– a kommandós beszámolója

Budapest, 2015

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Mark Owen, Kevin Maurer:

No Easy Day:

The Only First-hand Account of the Navy Seal Mission

that Killed Osama bin Laden

Fordította

FARKAS VERONIKA

Copyright © 2012 by Mark Owen

All rights reserved. No part of this book may be reproduced, scanned, or distributed in anyprinted or electronic form without permission. Please do not participate in or encourage piracy of copyrighted materials in violation of the author’s rights. Purchase only authorized editions.

A kiadó tájékoztatja az olvasókat, hogy Mark Owen neve szerzői álnév.

Cover photographs © NRA Line of Duty/Alamy/Shutterstock

Hungarian translation ©Farkas Veronika, 2012

© XXI. Század Kiadó, 2012

Designed by Spring Hoteling

Szerkesztette Laik Eszter

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5373-83-1

ELŐHANG

Az egyes csoport

A Black Hawk legénységének parancsnoka egy perccel érkezés előtt elhúzta a helikopter ajtaját.

Éppen hogy csak ki tudtam venni – az éjjellátó szemüveg eltakarta a szemét –, hogy feltartja egy ujját. Körbepillantottam, és láttam, ahogy az amerikai haditengerészet elit alakulatába, a Navy SEAL-be tartozó csapattársaim higgadtan továbbítják a jelet végig a helikopterben.

Az utasteret betöltötte a motor hangja, és már semmi mást nem lehetett hallani, mint a Black Hawk rotorjának suhogását a levegőben. A szél csapkodni kezdte a testemet, amikor kihajoltam, és végigpillantottam a tájon odalent, abban a reményben, hogy vethetek egy pillantást Abbottábád városára.

Másfél órával korábban szálltunk fel a két MH–60-as Black Hawk helikopterünk fedélzetére, és emelkedtünk fel a holdtalan éjszakába. Rövid volt az út a bázisunkról, az afganisztáni Dzsalálábádból a pakisztáni határig, onnan pedig még egy órán át tartott a célobjektumig, amelynek a műholdfelvételeit hetek óta tanulmányoztuk.

A kabinban a pilótafülke fényeitől eltekintve koromsötét volt. Én korábban a bal ajtó mellé szorultam, nem volt lehetőségem kinyújtózni. A helikopterből kivettük az üléseket, hogy csökkentsük a súlyt, úgyhogy vagy a padlón ültünk, vagy kis kempingszékeken, amelyeket egy helyi sportboltban vettünk indulás előtt.

Az utastér szélén egyensúlyozva kinyújtottam a lábamat, hogy meginduljon benne a vérkeringés. Mindkét lábam zsibbadt és begörcsölt. A mi kabinunkban és a másik helikopterben összesen huszonnégyen zsúfolódtak össze a DEVGRU-ból, az amerikai haditengerészet különleges harci alakulatából. Már többtucatnyi bevetésen vettem részt ezekkel az emberekkel. Volt, akit több mint tíz éve ismertem. Mindegyikükben feltétel nélkül bíztam.

Öt perccel korábban az egész utastér életre kelt. Felvettük a sisakunkat, ellenőriztük a rádiónkat, majd még egyszer, utoljára a fegyvereinket is. A felszerelésem majdnem harminc kilót nyomott, minden egyes grammja gondosan ki volt választva valamilyen konkrét célra, és tíz éven, továbbá több száz hasonló bevetésen át finomították és kalibrálták az elemeit.

Ennek a csapatnak a tagjait egyesével válogatták ki, a századunk legtapasztaltabb katonái voltak. Az elmúlt negyvennyolc órában, ahogy fenyegetőn közeledett, majd elhalasztották, majd ismét fenyegetőn közeledni kezdett a bevetés ideje, mindannyian folyamatosan újra és újra ellenőriztük a felszerelésünket, úgyhogy több mint készen álltunk erre az éjszakára.

Erről a küldetésről álmodtam az óta, hogy a tévében végignéztem a 2001. szeptember 11-i támadást az okinavai barakkomban. Még éppen idejében végeztem az edzéssel és értem a szobámba ahhoz, hogy lássam, amint a második repülőgép becsapódik a World Trade Centerbe. Nem bírtam levenni a tekintetemet arról, ahogyan a tűzgolyó kirepült az épület túlsó oldalán, és füst kezdett áradni a toronyból.

Az otthoni amerikaiak millióihoz hasonlóan én is csak álltam, és hitetlenkedve, a reménytelenségtől összeszoruló gyomorral bámultam. A nap hátralévő részét a képernyőre tapadva töltöttem, miközben az agyam megpróbálta értelmezni azt, aminek korábban a tanúja volt. Egy repülőbaleset lehet véletlen. Az újabb hírek és tudósítások is igazolták azt, amit már akkor tudtam, amikor a második repülőgép beúszott a kamera elé. A második gép tudatos merényletre utal, ehhez kétség sem fért. Ilyen véletlen nincsen.

2001. szeptember 11-én az első kiküldetésemen vettem éppen részt a SEAL tagjaként, és amikor megemlítették Oszama bin Laden nevét, úgy gondoltam, az egységemet másnap Afganisztánba fogják rendelni. Az elmúlt másfél évben bevetésre készítettek fel minket. Az előző hónapokban gyakorlatoztunk Thaiföldön, a Fülöp-szigeteken, Kelet-Timorban és Ausztráliában. Miközben a merényleteket néztem, eltöltött a vágy, hogy ne Okinavában legyek, hanem Afganisztán hegyei között, és az al-Kaida harcosait üldözzem. Hogy bosszút álljak rajtuk.

De nem kaptuk meg ezt a parancsot.

Frusztrált voltam. Nem azért vettem részt ezen a hosszú és nagyon kemény SEAL-kiképzésen, hogy csak tévében nézzem a háborút. A családomat és a barátaimat persze nem avattam be abba, hogy milyen dühös vagyok emiatt. Ők azt kérdezgették a leveleikben, hogy megyek-e Afganisztánba. Számukra én a SEAL tagja voltam, és egyértelműnek tartották, hogy azonnal elküldenek Afganisztánba.

Emlékszem, hogy akkoriban küldtem egy e-mailt a barátnőmnek, amelyben megpróbáltam könnyedén kezelni ezt a nehéz helyzetet. Annak a kiküldetésnek a végéről volt benne szó, és a terveinkről, hogy mit fogunk majd otthon csinálni a következő előtt.

„Nagyjából egy hónapom maradt – írtam. – Hamarosan otthon leszek, hacsak nem kell előbb megölnöm bin Ladent." Akkoriban ilyesmikkel viccelődtünk.

Most, ahogy a Black Hawkok a célpontunk felé repültek, visszagondoltam az elmúlt tíz évre. A terrortámadás óta mindenki, aki velem egy vonalon dolgozott, arról álmodozott, hogy egy ilyen küldetésben vehet részt. Az al-Kaida vezetője mindazt megtestesítette, ami ellen mi harcolunk. Ő arra vett rá embereket, hogy ártatlan civilekkel zsúfolt épületekbe vezessenek repülőgépeket. Ijesztő volt ez a fanatizmus, és amikor láttam, ahogy összeomlanak az épületek, majd elolvastam a washingtoni és a pennsylvaniai terrortámadásokról szóló beszámolókat, tudtam, hogy háborúra került a sor, és ezt a háborút nem mi választottuk. Rengeteg bátor férfi hozott áldozatokat évekig azért, hogy ebben a háborúban harcoljon, anélkül hogy tudták volna: egyszer útnak indítanak bennünket erre a küldetésre.

Egy évtizeddel az akkori események után, nyolcévnyi hajsza végén, amelynek során az al-Kaida vezetőit vadásztuk le és öltük meg, most már csak pár percnyire voltunk attól, hogy leereszkedjünk egy kötélen bin Laden főhadiszállására.

Miközben a Black Hawk törzséhez erősített kötelet markoltam, éreztem, ahogyan végre újra megindul a vérkeringés a lábujjaimban. A mellettem lévő mesterlövész az egyik lábát kilógatta, a másikat a helikopterben tartotta, úgyhogy nem volt több hely az eleve szűk ajtóban. A fegyver csöve bin Laden objektumát fürkészte célpontok után. Az ő feladata az volt, hogy fedezze az épületcsoport déli részét, miközben a rohamosztag kötélen leereszkedik az udvarba, és az utasításainknak megfelelően szétszóródnak.

Alig több mint egy napja még egyikünk sem hitte volna, hogy Washington jóváhagyja a küldetést. De a hetekig tartó várakozás után most már egy percre sem voltunk a búvóhelytől. A titkosszolgálat szerint ott volt a célpontunk; én is úgy gondoltam, hogy ott van, de már semmin nem lepődtem volna meg. Már korábban is hittük néhányszor azt, hogy közel vagyunk hozzá.

2007-ben egy egész hetet töltöttem azzal, hogy a bin Ladenről szóló pletykákat kergettem. Kaptunk néhány jelentést arról, hogy Pakisztánból visszatér Afganisztánba, mint utolsó menedékébe. Egy forrás azt állította, hogy látott egy férfit „lobogó, fehér köpenyben" a hegyekben. Többheti felkészülés után bottal üthettük a nyomát. De ez most másnak tűnt. Mielőtt elindultunk, a CIA elemzőnője, aki a célpontot Abbottábádig lekövette, azt mondta, százszázalékosan biztos abban, hogy ott van. Reméltem, hogy igaza van, de a tapasztalataim megtanítottak arra, hogy majd a küldetés végén igyak a medve bőrére.

De ez most nem számított. Másodpercekre voltunk a háztól, és bárki élt is ott, az nem reménykedhetett nyugodalmas éjszakában.

Számtalanszor végrehajtottunk már hasonló támadásokat. Az elmúlt tíz évben részt vettem bevetéseken Irakban, Afganisztánban és Afrika szarván, vagyis Afrika északkeleti csücskében is. Részt vettünk Richard Phillipsnek, a Maersk Alabama kapitányának megmentőakciójában is, akit 2009-ben szabadítottunk ki három szomáliai kalóz fogságából, és Pakisztánban is dolgoztam már. Taktikai értelemben az az éjszaka nem különbözött száz másik küldetéstől; a történelmi jelentőségét tekintve viszont abban reménykedtem, hogy nagyon más lesz.

Amint megragadtam a kötelet, elárasztott a nyugalom. Mindenki, aki részt vett a küldetésben, ezerszer hallotta már az egypercnyi hátralévő időre figyelmeztető jelet, és a bevetésnek ez a része ugyanolyan volt, mint az összes többié. A helikopter ajtajából kezdtem kivenni azokat a tereptárgyakat, amelyeket az elmúlt hetekben tanulmányozott helyszíni műholdas felvételekről ismertem. Engem nem rögzített a helikopterhez biztonsági kötél, úgyhogy a csapattársam, Walt a testpáncélom hátulján lévő műszálas hurkon tartotta a kezét.

Mindenki odagyűlt az ajtóba közvetlenül mögém, készen arra, hogy kövessenek lefelé. A jobb oldalon lévő csapattársaim jól ráláttak a másik helikopterre, amely a leszállási pont felé közeledett.

Amint elhagytuk a délkeleti falat, a helikopterünk lebegni kezdett a megadott behatolási pont felett. Az alattunk tíz méterre lévő objektumot figyelve megláttam, hogy ruhák repdesnek egy ruhaszárító kötélen. A száradni kiakasztott rongyok porosak és földesek lettek a rotorjaink keltette szélben. Szemét kavargott az udvarban, és egy közeli istállóban nyugtalankodni kezdtek a helikopterünktől megrémült kecskék és tehenek.

Magunk alá pillantva láttam, hogy még mindig a vendégház felett vagyunk. A helikopter imbolygásából egyértelmű volt, hogy a pilóta nehezen tudja a kívánt pozícióba vinni a gépet. A vendégház teteje és az objektum fala között hintáztunk. Láttam, hogy a csapat parancsnoka a szájához tartja a rádiója mikrofonját, és utasításokkal látja el a pilótát.

A helikopter billegve próbált elég levegőt találni ahhoz, hogy stabilan lebeghessen és megtarthassa a helyzetét. Az imbolygás nem volt túl durva, de érzékeltem, hogy ez nem szerepelt a tervekben. A pilóta a kezelőszervekkel harcolva próbálta leküzdeni. Valami nem volt rendben. A pilóták olyan gyakran hajtanak végre ilyen küldetéseket, hogy számukra nem nehezebb a célpont fölé pozicionálni egy helikoptert, mint beparkolni valahova egy autóval.

Az objektumra meredtem, és felmerült bennem, hogy ledobom a kötelet, csak hogy végre kijussunk ebből az ingatag madárból. Tudtam, hogy ez kockázatos lenne, de elengedhetetlen volt, hogy lejussunk a földre. Csak egy tiszta területre volt szükségem, ahova ledobhatom a kötelet.

De nem volt tiszta terület.

– Megkerüljük. Megkerüljük! – hallottam a rádióban. Ez azt jelentette, hogy az eredeti tervet, miszerint gyorsan leereszkedünk kötélen az objektumba, lefújták. Ehelyett arra készültünk, hogy dél felé kerülünk, és a falon kívülről támadunk. Ez értékes perceket venne el a támadásból, és időt adna mindenkinek a létesítményen belül a felfegyverkezéshez.

Összeszorult a szívem.

Amíg meg nem hallottam a megkerülésről szóló parancsot, minden terv szerint ment. Sikerült kicseleznünk a pakisztáni radart és a légvédelmi rakétákat az oda vezető úton, és észrevétlenül megérkeznünk. De most lőttek a behatolásnak. Felkészültünk ugyan erre az eshetőségre is, de ez csak a B terv volt. Ha tényleg odabent van a célpontunk, akkor a meglepetés ereje kulcsfontosságú, és erről kezdhettünk lemondani.

Miközben a helikopter megkísérelte kiverekedni magát az instabil lebegésből, vadul jobbra rándult, és kilencven fokkal elfordult. Éreztem, hogy a farka balra rúg. Ez a meglepetés erejével hatott rám, és azonnal kapkodni kezdtem valami fogódzó után odabent, nehogy kiessek az ajtón.

Éreztem, hogy fenekem elemelkedik a padlóról, és egy pillanatra pánik szorította össze a mellkasomat. Elengedtem a kötelet és megpróbáltam az utastér felé dőlni, de a csapattársaim mind ott tolongtak az ajtóban. Nem sok hely maradt, ahova visszahátrálhattam. Éreztem, hogy Walt erősebben szorítja a testpáncélomat, miközben a helikopter ereszkedni kezdett. Walt a másik kezével a mesterlövész felszerelését tartotta. Én amennyire csak tudtam, hátradőltem. Walt gyakorlatilag rám feküdt, hogy bent tartson.

Szent szar, most bemegyünk, gondoltam.

A durva rántásnál előrecsúszott az ajtóm, miközben a helikopter oldalra sodródott. Láttam, hogy közeledik felénk az objektum fala. Odafent a korábban doromboló motorok most mintha visítani kezdtek volna, ahogy megpróbálták maguk alá gyűrni a levegőt, hogy fent maradhassunk.

A hátsó rotor csak hajszál híján kerülte el a vendégházat, amikor a helikopter balra sodródott. A küldetés előtt viccelődtünk azzal, hogy a mi helikopterünknek van a legkisebb esélye a lezuhanásra, mert közülünk már nagyon sokan átéltek korábbi helikopter-baleseteket. Biztosak voltunk abban, hogy ha valamelyik helikopter lezuhan, az a második csapaté lesz.

Több ezer, talán többmilliónyi óra gyakorlat során jutott el idáig az Amerikai Egyesült Államok, és ez a küldetés most erősen készült letérni a pályájáról már az előtt, hogy egyáltalán esélyünk lett volna letenni a lábunkat a földre.

Küszködve próbáltam visszatornázni magam az utastérbe. Ha a helikopter az oldalára zuhan, akkor előfordulhat, hogy felborul, és a géptörzs maga alá temeti a lábamat. Amennyire csak tudtam, hátradőltem, és a mellkasomhoz húztam a lábam. A mellettem ülő mesterlövész is próbálta behúzni a lábát az ajtóból, de túl sok ember volt mögöttünk. Semmit nem tehettünk azon túl, hogy reménykedtünk, hogy nem fogunk felborulni és a gép nem vágja le a kilógó lábunkat.

Minden lelassult. Megpróbáltam a helikopter alá szorulással kapcsolatos gondolatokat kiverni a fejemből. A talaj minden egyes másodperccel közelebb került hozzánk. Éreztem, ahogy az egész testem megfeszül, és felkészül az elkerülhetetlen becsapódásra.

1. fejezet

A Zöld Csapat

Az izzadság végigcsorgott a hátamon és átáztatta az ingemet, miközben lassan haladtam előre a gyakorlóépületünk folyosóján a mississippi terepgyakorlatunkon.

2004 volt, hét évvel az előtt, hogy egy Black Hawkkal a pakisztáni Abbottábádba repültem, a történelem egyik legjelentősebb különleges bevetésére. Éppen a SEAL hatos különítményének, a DEVGRU-nak (amelyet néha a teljes nevén emlegetnek: United States Naval Special Warfare Development Group, vagyis az Amerikai Haditengerészet Különleges Harci Alakulata) a kiválogatásra is szolgáló képzését végeztem el. A kilenc hónapos kiképzésben és válogatásban részt vevők csoportját Zöld Csapatként emlegették, és ez volt az utolsó próbatételünk ahhoz, hogy bekerüljünk az elit osztagba.

A szívem sebesen zakatolt, és ki kellett pislognom a szememből a verejtéket, miközben követtem a csapattársamat az ajtóhoz. Erőlködve, szaggatottan vettem a levegőt, és próbáltam minden zavaró gondolatot kiseperni a fejemből. Ideges voltam, és ilyenkor születnek a hibák. Koncentrálnom kellett, de bármi várt is abban a szobában, amelybe behatolni készültünk, az elhalványult a kiképzőink gyülekezete mellett a gyilokjárón. Az összes tanárunk tapasztalt, veterán kommandós volt a DEVGRU-ból. Egyesével válogatták ki őket a feladatra, hogy újoncokat tanítsanak be, és az ő kezükben volt a jövőm.

– Csak az ebédig jussak el – dünnyögtem magamnak.

Csupán ezzel voltam képes csillapítani az idegességemet. 1998-ban úgy csináltam végig a víz alatti SEAL-kiképzést, a BUD/S-t, hogy csak a következő étkezésre koncentráltam. Nem számított, hogy nem érzem a karom, miközben fahasábokat tartottunk a fejünk felett, vagy hogy a hideg hullámverés bőrig áztatott. Tudtam, hogy nem fog örökké tartani. A mondás járt az eszemben: „Hogyan lehet megenni egy elefántot?" A válasz egyszerű: falatonként. Az én falatjaimat az étkezések választották el egymástól: húzzam ki a reggeliig, gyakorlatozzam keményen ebédig, koncentráljak vacsoráig. Majd elölről.

2004-ben már a SEAL tagja voltam, de a DEVGRU-ba való bejutás a karrierem csúcspontja lett volna. A haditengerészet terroristaelhárító osztagaként a DEVGRU túszszabadításokban vesz részt, háborús bűnösöket kap el, és a szeptember 11-i támadás óta az al-Kaida harcosaira vadászik Afganisztánban és Irakban.

De a Zöld Csapatot végigcsinálni egyáltalán nem volt könnyű. Már nem volt elég jó számomra a SEAL-tagság. A Zöld Csapatban a „megfelelt" bukást jelentett, és a második hely az első vesztesé volt. Nem az volt a cél, hogy teljesítsük a minimumot, hanem hogy magasan felette teljesítsünk. A Zöld Csapatban a sikeresség azt jelentette, hogy az ember tudja kezelni a stresszt és csúcsra tudja járatni magát – mindig.

A képzés minden egyes napja előtt végigcsináltunk egy büntetőedzést, vagy BE-t, amely hosszú futásból, fekvőtámaszokból, húzódzkodásokból és minden egyéb olyan dologból állt, amelyet a szadista kiképzőtisztünk ki tudott találni. Autókat toltunk el, több alkalommal buszokat. Mire odaértünk a gyakorlóépülethez, egy erre a célra épített, golyóálló falú folyosókból és szobákból felépített házhoz, amelyben a közelharcot, vagyis a KH-t gyakoroltuk, az izmaim már régen sajogtak. Azért csináltatták velünk végig a BE-t, hogy fizikailag lefárasszanak minket, és így szimulálják a valódi bevetések stresszét, mielőtt kipróbálnak minket egy nehéz taktikai terepen.

Egy pillantással sem tudtam felmérni a kiképzőinket, miközben végighaladtunk a folyosón. Ez volt a kiképzés első napja, és mindenki idegei pattanásig feszültek. A KH-kiképzést egy arizonai, egész hónapig tartó magashegyi ejtőernyős gyakorlat után kezdtük meg. Ott is erős volt a nyomás, hogy teljesítsünk, de amikor Mississippibe értünk, még pár fokozattal feljebb is csavarták.

Kisepertem a fejemből az idegesítő sajgásokat és fájásokat, és az előttem álló ajtóra koncentráltam. Az ajtó vékony furnérlemezből készült, nem volt rajta kilincs. Megviselt és törött volt az előttünk járó csapatoktól, és a csapattársam könnyedén betolta kesztyűs kezével. Egy pillanatra megálltunk a küszöbön, hogy behatolás előtt felmérjük a szobában lévő esetleges célpontokat. A szoba négyszögletes volt, durva, vasúti talpfából készült falakkal, amelyek elnyelték a hangot. Hallottam, ahogy a csapattársam belép mögöttem, miközben a fegyverem félkörívben körbefordult, célpontokat keresve.

Semmi. A szoba üres volt.

– Tovább – adta ki az utasítást a csapattársam, miközben belépett a szobába és befordult a sarkon.

Én ösztönösen odaléptem, hogy fedezzem.

Amint megmozdultam, meghallottam a mormogást magam felett, a tetőgerendák közül. Nem állhattunk meg, de tudtam, hogy valamelyikünk hibát követett el. A stressz-szintem egy pillanatra kiugróan magas lett, de gyorsan kitöröltem a fejemből. Nem volt időnk arra, hogy a hibáink miatt szorongjunk. További szobákat kellett felderítenünk. Nem aggódhattam az első szobában elkövetett hibám miatt.

Visszamentünk a folyosóra, és beléptünk a következő szobába. Behatoláskor két célpontot szúrtam ki. Jobbra egy gazfickó sziluettjét láttam, aki egy kis revolvert tartott a kezében. Pulóver volt rajta, és úgy nézett ki, mint egy hetvenes évekbeli orgyilkos a filmekből. Balra egy nő sziluettjét pillantottam meg, aki egy tárcát tartott a kezében.

Alig pár másodperccel a szobába lépés után rálőttem a gazfickóra. A lövedék a teste közepét találta el. Elindultam felé, és további golyókat eresztettem a testébe.

– Tiszta – mondtam, miközben lejjebb engedtem a fegyvert.

– Tiszta – válaszolta a csapattársam.

– Biztosítsátok be, és eresszétek le – mondta az egyik oktató odafentről.

Nem kevesebb mint hat kiképzőtiszt nézett le ránk a fenti rámpáról, amely behálózta az egész házat. A rámpa biztonságában végigsétálva végignézhették, ahogyan felderítjük az egymás után következő szobákat, értékelhették a teljesítményünket, és látták minden egyes apró hibánkat.

Bebiztosítottam a fegyveremet, és lelógattam a pántjánál fogva. Az ingujjammal kitöröltem a szememből az izzadságcseppeket. A szívem még mindig kalapált, annak ellenére, hogy már végeztünk. A gyakorlatok menete elég egyértelmű volt. Mindannyian tudtuk, hogyan kell zárt helyiségeket felderíteni. A hadiállapot fokozott stresszhelyzetében végrehajtott tökéletes felderítés volt a lényeges különbség. Semennyi hibatolerancia nem volt, és abban a pillanatban még azt sem tudtam biztosan, mit csináltunk rosszul.

– Hol volt a „tovább" utasításod? – kérdezte tőlem Tom, az egyik oktató a rámpáról.

Nem válaszoltam. Csak bólintottam. Szégyelltem magam, és csalódtam magamban. Elfelejtettem mondani a csapattársamnak az első szobában, hogy mehetünk tovább, ami biztonsági kockázatot jelentett.

Tom volt az egyik legjobb oktató a kiképzésen. Mindig könnyen észre tudtam venni, mert hatalmas, masszív feje volt, mintha valami óriási agyat tárolt volna benne. Ezt leszámítva semmi mással nem hívta fel