Illuminátus

I. A holttest

Peter

A kellemes kora tavaszi napsütés arra késztette Petert, hogy a kabátját az anyósülésen hagyva, egy szál pólóban szálljon ki az autóból.

Eddig kedvére valóan indult ez a mai reggel.

Hiszen a válságot követő közel két évtizedes káosz után a Superior vadonjában társadalmi kötöttségek nélkül felnevelkedett csökönyös fiatalember mind a mai napig notóriusan hajszolta a külső helyszíneket, és a velük járó látszólagos függetlenséget. Hiába vált időközben felnőtté, még mindig nem sok kedvet érzett akármilyen, a négy fal között folytatandó tevékenységhez. Egyszerűen szüksége volt az adrenalin túltengéssel járó veszélyesebb munkára.

Erre pedig a világtanács nyomására, a „szuverén" nemzetek önálló hadseregeinek lassankénti felszámolásával a törvényes oldalon már csak egyetlen szervezetnél nyílt lehetősége.

Így az időközben fokozatosan megszilárduló Észak-Amerikai Szövetségi Kormányzat felhívására az elsők között jelentkezett az újonnan megalakult Rendőrtiszti főiskolára, hogy minden különösebb meggyőződés nélkül, frissen megszerzett fizika tanári diplomájával járó kényelmes munkáját felcserélte, ha nem is a gyermekkori ábrándozásaiban szereplő, veszélyekkel teli katonai, de a talán az ahhoz a lehető legközelebb álló rendőri hivatásra.

Egyszóval így került a közigazgatásban a nemzeti gárdát felváltva egyre nagyobb szerepet vállaló, immáron egyetlen autonóm „fegyveres" szervezet washingtoni egységéhez.

És vált el végleg az útja a bátyjáétól, Mark O'Bryanétől.

Aki, mivel az élete párjául választott, a Jupiter holdján, az Europén született Eva Carlston huzamosabb időn keresztül nem bírta volna elviselni a sokkalta nagyobb földi gravitációt, önként vállalt száműzetésbe vonult a Szövetség Föld körüli pályán keringő New Observer űrállomására.

Mondjuk, az O'Bryan család tagjaként sokáig ez a jövőkép állt Peter előtt is.

Csakhogy mire felnőtt, az ő gyermeki rajongása a világűrért időközben megkopott.

Az évek múlásával valami megváltozott benne.

Vagy éppen hogy nem!

És ő ugyanaz a szabadságot és kalandot kereső kis srác maradt, akinek a két évtizedes káosz után, a színfalak mögött tevékenykedő Szövetség hathatós irányításával a közel harminc év alatt egyre inkább megszilárduló közbiztonság elvette a „játszóterét"!

Hirtelenjében a huszonhét évvel ezelőtti salongai események törtek elő az emlékezete mélyéről.

Amikor is ők, az O'Bryanek, a Szövetség, azaz az Europé, valamint az Atlantisz-Misszionárius csoportok oldalán részt vettek az Illuminátus elleni küzdelemben…

A feltörő emlékek még ennyi idő távlatából is kellemes bizsergető érzésként „csiklandozták" a tarkóját.

Óhatatlanul is elmosolyodott, amint eszébe ötlött anno hogyan találtak rá Sue-ra…

Azaz csöppentek bele a „Szövetség kontra Illuminátus" világméretű hatalmi harcba.

Méghozzá Peter nem kis megelégedésére az azóta eltelt, Dr. Borisz Szamovjevnek az Atlantisz-Misszionárius csoport tagjának az álláspontját igazolni látszó évtizedek tanúsága szerint a jó oldalon…

Akkor amikor állítólag csak egy hajszálon függött a fejlett civilizációjú emberiség jövője.

melynek így viszont sikerült szerencsésen kilábalnia ebből a saját maga állította kelepcéből.

Márpedig ez nem sikerülhetett volna ilyen rövid idő alatt, ha nincs a Szövetség.

Meg annak mindenhova beszivárgó ügynökei.

Akiknek köszönhetően, egy immáron több mint száz éves terv folyományaként létrejöhetett ez a mostani, merőben új alapokon nyugvó társadalom.

Legalábbis Peter nagyon sokáig ebben hitben élt…

Mostanában azonban egyre többször merült fel benne a kétely.

És az idáig elért, magukért beszélő eredmények ellenére, mind gyakrabban tette fel magának a kérdést:

A sokszor ugyanolyan lélektelen módszereket alkalmazó Szövetség vajon mennyivel jobb választás, mint a rejtélyes Illuminátus?

Hiszen amit gyermekként még nem, felnőtt fejjel már tisztán látott:

Ebben a harcban egyik oldal sem riad vissza a könyörtelen mészárlástól egy, talán csak általuk helyesnek ítélt cél elérése érdekében.

És az évek múlásával Peter számára mindinkább bizonyosságot nyert, hogy mint már annyiszor a történelem folyamán, a „háborúban" használt eszközök etikussága csakis a megfigyelő hovatartozásának függvénye.

Mindez persze nem azt jelentette, hogy alapjaiban kérdőjelezné meg a hatalmon lévő politikai erők irányítása alatt elért eredményeket, hiszen azok valóban egy igen hatásosan működő fejlett, és ami a legfontosabb, globális társadalom létrejöttét segítették elő.

Alig három évtized alatt!

És pont emiatt nem ítélte el Markot sem.

Aki a csupa nagybetűvel írt „NŐI CSÁBÍTÁSNAK" engedve, mostanra már fontos, mondhatni meghatározó tagja volt a Szövetségnek.

'Ráadásul' − csalt mosolyt az arcára az önironikus gondolat − ',ha nagy vonalakban nézem a dolgot, mint rendőrhadnagy, én is ugyanazt a hatalmi rendszert szolgálom!'

Hirtelen megtorpant… és indulatosan megrázva a fejét megpróbálta elkergetni a sehova nem vezető „nyavalygást"…

Ami még csak nem is az igazi problémájáról szólt.

Hiszen Peter legnagyobb bánatát, a pénzt kiváltó kreditrendszer, valamint az emberek emlékezetében a még mindig élénken élő káosztól való félelmen, a szigorú törvénykezésen és szabályozáson alapulva egyre jobban megszilárduló új társadalmi rendszer képezte.

Ahol az utóbbi években radikálisan visszaeső bűnözés hatására a munkája, az olyannyira áhított kültéri akciók helyett, egyik pillanatról a másikra főképp a világháló forgatagában ügyködő rendszerellenes hackerekre történő adathalászatra korlátozódott.

Az utálatos négy fal között!

Az íróasztal mellett ülve!

Ezért is csapott le olyan gyorsan a ma reggeli gyilkossági bejelentésre…

***

Nem ő érkezett elsőként.

Amint arra számított is, a nyomrögzítő technikusok már a helyszínen ügyködtek.

− Jó reggelt! − villantotta fel Peter az igazolványát, és a látványos, „mi ebben a jó?" pillantásokat figyelmen kívül hagyva, a ránézésre békésen a pázsiton szunyókáló hatvan körüli férfi mellé térdelt…

És az első amin megakadt a tekintete, az az áldozat bal csuklóján virító óra volt.

Lopva körbekémlelt… majd meggyőződve róla, hogy senki sem figyel rá… észrevétlenül levéve, a zsebébe süllyesztette az illetéktelenek számára semmitmondó tárgyat…

Majd ténylegesen is nekilátott a holttest alapos átvizsgálásának…

Igaz az áldozat homloka közepén éktelenkedő aprócska, alig két milliméter átmérőjű, szabályos kört formáló lyuk kivételével, nem talált más külsérelmi nyomot, a „baleset teóriát" azonnal kizárta.

Lényegében azért, mert körös-körül semmilyen, effajta sérülés okozására alkalmas tárgyat nem talált.

A férfi testhelyzetéről már nem is beszélve!

Mintha épp csak ledőlt volna egy kicsit pihenni.

Peter lassan felállt, hogy alaposabban szemügyre vegye a környéket is.

Eme korai órában, a néhány futót, valamint kutyasétáltatót leszámítva a park még szinte teljesen néptelen volt.

Olyannyira, hogy a bejelentés is az utóbbiak egyikétől érkezett.

Attól akit az egyik kollégája épp most hallgatott ki.

Habár Peter magánvéleménye szerint tökéletesen feleslegesen.

Valamiféle titokzatos hatodik érzéknek köszönhetően ebben teljesen biztos volt.

Éppen ezért oda sem ment hozzájuk…

És rövid tétovázás után inkább elindult a kocogók számára kiépített ösvényen…

Nem egészen húsz perc kellett hozzá, hogy bejárva a környéket, teljesen nyilvánvalóvá válhasson számára: az elkövető tudatosan választotta ki a helyszínt.

Ez egyértelmű volt!

Hiszen a parknak ez a körülbelül ötven méter hosszúságú embermagas sűrű sövénnyel határolt szakaszán lehetett csak úgy elrejteni egy holttestet, hogy a „mini dzsungelen" keresztülhaladó ösvény egyúttal diszkréten gondoskodhasson annak felfedezéséről is.

Ráadásul az áldozattól „elcsent", amennyire Peter tudta, csak a Szövetség berkein belül használt adattároló óra nem hagyta nyugodni.

A semmiből váratlanul előtörő emlékek újból a huszonhét évvel ezelőtti „csatározásuk" kellős közepébe röpítették vissza.

Azzal különösképpen feszélyező tudattal tetézve az egészet, hogy ezúttal akár a bátyja is feküdhetne itt.

Ez a felismerés pedig egycsapásra személyessé tette számára az ügyet…

És adott elégmotivációt, hogy újult erővel vághasson neki a „terepszemlének"…

Azonban hiába, másodjára sem sikerült egyetlen icipici nyomra sem rábukkannia, és több mint egy órahossznyi céltalan bolyongás után végül úgy döntött, inkább visszamegy az irodába.

Hátha a központi adatbázisban több szerencsével jár.

Még ha ennek nagyon kicsi esélyét is látta.

Peter biztosra vette, hogy ha a férfi valóban hozzájuk tartozott, a Szövetség már megtette a szükségesnek vélt lépéseket a nyomok eltüntetése érdekében…

***

Ezúttal sem kellett csalódnia a megérzéseiben.

Gabriel Martinez már várt rá.

Ahogy azt Peter feltételezte!

Számított a Szövetség ügynökének megjelenésére.

Hiszen tudat alatt ezt az ügyet, már az elejétől kezdve óhatatlanul összekötötte, a gyermekkori emlékezetébe beleégett, és igaz mostanra már jóval idősebb, de a több mint húsz évvel ezelőtti találkozásukhoz képest szinte semmit sem változott néger férfi személyével.

Az viszont, hogy a másik is ugyanúgy emlékszik rá, már sokkal jobban meglepte.

− Üdvözlöm Peter O'Bryan! Amikor utoljára találkoztunk még egészen kis gyerek volt… mennyi is?… négy éves? − Martineznek még a mosolya sem változott semmit. − Na mindegy! − legyintett. − Örülök, hogy ön kapta az esetet… így legalább nem kell fölösleges magyarázkodásra fecsérelnem a drága időt… ugye, érti engem?!

Persze, hogy értette!

Martinez nem információt hozott.

Ő elsikálni jött az ügyet!

Így Peter ehhez az új helyzethez alkalmazkodott:

− Én speciel azt sem tudom, milyen esetről beszél − vette fel a pléhpofát.

Ami szemlátomást határozottan tetszett az ügynöknek:

− Maguk O’Bryanek félelmetesek! − húzódott ha lehet még szélesebbre a mosoly az arcán. − Az e-mailjei között megtalálja a jelentését… csak el kell látnia az elektronikus aláírásával, és már küldheti is tovább.

− Természetesen − Peter rezzenéstelen póker arca egyértelműen elárulta, hogy „beszállt a játékba": − Viszont… ha már az e-mailjeimnél tartunk… kértem egy vízumot az Observerre… a bátyámhoz…

A nyílt „zsarolást" végtelenül hosszúra nyúló csend követte…

Ami azért volt idegtépő, mert Peter igazából még csak nem is ismerte Martinezt, így nem lehetett biztos benne, hogy nem-e rúgta el nála a „pöttyöst"…

De csak amíg amaz meg nem szólalt:

− Azt hiszem, még a Szövetség sem lehet annyira érzéketlen, hogy holmi biztonsági intézkedésekkel takarózva családokat válasszon szét egymástól − tápászkodott fel megfontolt lassúsággal a bőrfotelből…

Hogy a maga részéről lezártnak tekintve a beszélgetést, kisétáljon az irodából…

Peter elgondolkozva nézte a csukott ajtót. Igazából nem tudta volna megmondani miért, de egyre jobban „bűzlött" neki ez az egész ügy.

Főképp miután Martinez szinte már természetellenes könnyedséggel mondott „áment a „vízumkérelmére.

Holott mindketten tudták, hogy ez igen komoly egyeztetést igényel!

Az Européhoz tartozó űrállomás meglátogatása, a Szövetség földi és kozmoszbéli csoportjának szoros együttműködése ellenére is komoly diplomáciai bonyodalmat vonhatott maga után…

'Hát ezt nagyon el akarják tussolni!'

Ezt a hirtelen feltámadt kellemetlen érzését pedig tovább tetézte a bizonyosság, hogy habár Martineznek egészen biztosan tudomása van az eltűnt óráról is, azt most mégsem említette egyetlen szóval sem.

Kezdett egyre határozottabb meggyőződésévé válni: valami hatalmas disznóságba sikerült beletenyerelnie…

Lassan elfordította a tekintetét az ajtóról…

És a sötét gondolatai azon nyomban felderültek.

− Úgy látom, azért van ennek az ügynek jó oldala is! − csalt mosolyt az arcára a vele született lustasága. − Így legalább a jelentéssel nem kell vesződnöm − nyitotta meg az épp az imént érkezett e-mailt.

A Szövetségre jellemző „varrjuk el a szálakat" típusú, minden részletre kiterjedő aprólékos gondoskodással megfogalmazott dokumentumból, aminek a feladó rovatában Gabriel Martinez neve szerepelt, kiderült, hogy az áldozat, Dr. Laurence Hamilton, ötvenhét éves atomfizikus, a Genfi Nemzetközi Részecskefizikai Kutatóközpont, vagyis a CERN munkatársa volt. És egy Washingtonban megrendezett konferencia kapcsán tartózkodott az Egyesült Államok, valamint Kanada alkotta Észak-Amerikai Unió fővárosában…

Mindössze pár perces keresgélésébe tellett míg utánanézett, hogy ténylegesen megtartott esemény szerepel az aktában.

Ezáltal biztosra vehette: ezt a jelentést valóban nem egy zöldfülű kezdő írta!

Valamint most már azzal is tisztában volt, hogy ugyanúgy, mint annak idején Salonga esetében, a Szövetség ezúttal is manipulálja az érintetteket.

Többek között őt is!

Percről-percre egyre jobban érdekelte milyen hatalmas disznóság lehet az, ami miatt kormánykörökben jobbnak vélik kivizsgálás nélkül lezárni az ügyet.

Márpedig erre jelen pillanatban csak egy lehetséges magyarázat jöhetett szóba:

A köztudottan elég gyenge lábakon álló eurázsiai-amerikai diplomáciai kapcsolat megóvása!

Hiszen a két kontinens között a Világtanács megalakulása óta folyamatos volt a hatalmi harc. Sőt! Épp az így kialakult már-már hidegháborús helyzet feloldása tette szükségessé a nemzetek haderejének általános leszerelését.

A törékeny béke megóvását az ezek maradványaiból megalakult, és az évente újraválasztott Világtanács felügyelete alá tartozó ENSZ békehadtestre bízva.

Mindez olyan hatalmas áttörésnek számított, ami nem is jöhetett volna létre, ha nincs az emberiségnek a két évtizednyi káosz elmúltával, a béke utáni vágyát kihasználó tökéletes időzítés.

Mely egy igencsak illékony egyensúlyi helyzetet eredményezett… és ami diplomáciai körökben nagyon komoly körültekintést igényelt…

Amit egyrészről megértett.

Másrészt viszont, az óra alapján nagy valószínűséggel szövetségi áldozatról lévén szó, Peter, ha nem is sokkal, de azért ennél mindenképpen nagyobb érdeklődésre számított.

És ez egycsapásra feltámasztotta benne a kíváncsiság szülte, „ennek utána kell járnom!" kényszert.

Igaz ennek látszólag ellentmondva, közben az elektronikus szignóját odaillesztve a „jelentésére", már tovább is küldte azt az irattárba…

Alig fél perc múlva pedig a személyi egységére már meg is érkezett a névre szóló vízuma a New Observerre.

− Ez gyorsan ment! − dőlt hátra ültében.

Holott igazából még csak meg sem lepődött. És mindössze az „ez az egész egy jól megszervezett akció része" benyomás erősödött benne.

'Mark talán be tud avatni a részletekbe!' − zárta gondolatban rövidre a témát.

Habárjól ismerve a Szövetséget és módszereit, vajmi kevés reményt fűzött hozzá, hogy a bátyja esetleg többet tudna, mint ő.

Érezte, ha eddig a pillanatig nem történt volna meg, most egész biztosan megfogná az ügy.

Arról az idegesítő érzésről nem is beszélve, hogy valószínűleg Martinez pont ezt akarja!

Bosszús mozdulattal kikapcsolta a számítógépét… és kisétált az irodából…

***

Hirtelenjében az idejét sem tudta felidézni, mikor járt utoljára a boncteremben.

Csak azt, hogy az elmúlt években nem igazán volt szüksége rá.

Sőt!

A szövetségi „cseverészős" időhúzása miatt titkon attól félt, hogy most sem lesz…

Ezúttal azonban tévedett.

Martinez, a „manupilálnak" sejtését mindinkább megerősítendő, a szavaival ellentétben, egyáltalán nem sietett eltüntetni a hullát.

'Szóval akkor mégiscsak nyomozzak!'

Mindössze egy hajszálon múlt, hogy a hirtelen felismerés ne szaladjon ki hangos szavak formájában is a száján.

Most már teljesen nyilvánvaló volt a száméra: az iménti „műsor" az irodájában nem neki szólt!

Amint abban is, hogy ezek szerint minden lépését figyelik…

Mindezek ellenére mégsem ez, hanem a lelke legmélyéről feltörő „na végre történik valami" saját ujjongó érzése döbbentette meg…

− Viszlát Peter!− zökkentette ki a gondolataiból a közeledő léptei zajára felpillantó, talán csak a nem várt munkától, de a szokásosnál is zsémbesebb halottkém. − Még nem végeztem.

− Neked is üdv Thomas! − csalt mosolyt az arcára a köztudottan zsémbes doki nyílt „udvariatlansága" − A világért sem szeretnélek megzavarni az önsajnálatban… szóval majd visszajövök később − állt meg a vizsgálóasztal másik oldalán. − Különben sem fontos… csak gondoltam szólok, hogy nyugodtan abbahagyhatod, mert felsőbb utasításra, én már tíz perce lezártam az ügyet… tudod, az ipse az öreg kontinens polgára, és… valószínűleg nem a legjobb fényt veti a diplomáciai kapcsolatainkra… szóval… odafent gondolom arra jutottak, jobb ha eltusolják…

A szavai hallatán a rendőrség törvényszéki orvosszakértője, Dr. Thomas Everett letette a szikét…

Hogy aztán felpillantva a teljes figyelmét Peternek szentelhesse.

− Végre valami jó hír! − jelent meg egy kínos mosoly az ötvenes évei közepét taposó doki amúgy majdhogynem mimikátlan faarcán − Mert szégyellem, de pont azon gondolkodtam, milyen idétlennek fog hatni a jegyzőkönyvben a „valami, aminek semmi nyomát nem lelem, behatolt a homlok közepén a koponyába és ott okozott valamit amitől az áldozat elhalálozott" körülírás.

− Semmi dulakodás? − villanyozódott fel Peter. Biztosra vette, ez az a várva várt apró nyom, amin végre elindulhat. − Esetleg bármi rendhagyó?!

Everett pár pillanatnyi hezitálása beszédesebb volt minden szónál:

− Hát nem is tudom... mindenesetre furcsának találom az áldozat testhelyzetét... mintha ülve halt volna meg… − magyarázta elgondolkodva − és van itt még más is… ezt nézd! − keltette életre egyetlen kézlegyintéssel a fali kijelzőt, amin az áldozat koponyájáról készült CT felvételek jelentek meg. − Itt látható a... nevezzük szúrásnak... szóval a szúrás alatti agyszeletet − mutatott a képre. − Mit látsz?

− …semmit… − vallotta be jó pár másodperces, egyre zavartabb vizsgálódás után Peter.

Pedig pont ezt kellett látnia!

− Hát éppen ez az! − kiáltott fel diadalmasan Everett.

Peter viszont nem tudta követni őt:

− Nincs semmilyen szúrás?! − nézett döbbenten a dokira. − Akkor meg mi a fenétől halt meg?!

Az orvosszakértő válaszul „továbblegyintette" a CT felvételt:

− Végül is ugyanettől, a homlokon látható sérülést előidéző valamitől − mutatott a következő szeletre. − Csak nem egészen úgy, ahogy mi gondoltuk… na már látod?

− Igen… − nyögte ki párpillanatnyi döbbent csend után nagy nehezen Peter.

Ezen már ott volt a lyuk.

Aztán Everett megint legyintett… és a kép a következő agyszeletre váltott.

Ami megint sértetlen volt!

− Ez hihetetlen! − bámulta meredten a monitort Peter.

− Az − bólintott a doki. − És biztos, hogy se golyó, se kés nem okozhatta… valami számomra ismeretlen… mondjuk, hogy tárgy végzett vele − lapozgatta tovább a felvételeket.

És az agyszeletekben véletlenszerűen feltűnő lukak egyértelműen alátámasztani látszottak az abszurd érvelést…

− Ez tényleg több mint fura − dörzsölte meg elgondolkodva az állát Peter. − Nem igazán értek hozzá, de szerintem nem így kéne kinéznie egy agynak.

− Valóban nem − mosolyodott el Everett. − Viszont van itt még más is! − emelte fel a mutatóujját. − Bármilyen hihetetlen, ezen „sérülések" nagy része, már ha nem az egész, mind-mind a halála után keletkeztek