Mégis mondj igent az életre!: Logoterápia dióhéjban

Fordította

Kalocsai Varga Éva és Dippold Ádám

ELŐSZÓ

Dr. Frankl, aki amellett, hogy pszichiáter, könyvei révén is ismert, olykor megkérdi kisebb-nagyobb lelki gyötrelmektől szenvedő betegeit, hogy miért is nem lesznek öngyilkosok. A kérdésére kapott válaszok gyakran összecsengnek pszichoterápiás alapelveivel. Frankl meggyőződése szerint van, akit a gyermekei iránti szeretet köt az élethez, van, akit a tehetsége éltet, és olyan ember is van, akit az tart életben, hogy megőrizze számára kedves emlékeit. A logoterápia célja éppen az, hogy a töredezett életutak tünékeny szálait szilárd keretbe foglalja, amely értelmet adhat az egyén sorsának, és felelősségvállalásra ösztönözheti. Dr. Frankl elmélete voltaképpen a modern egzisztenciaanalízis egy sajátos változata.

Ebben a könyvben dr. Frankl a logoterápia felfedezéséhez vezető útjáról számol be. Hosszú időt töltött koncentrációs táborokban, a lehető legkegyetlenebb fogságban, és ez a végsőkig lecsupaszította létélményét. Apja, anyja, fivére és felesége koncentrációs táborokban lelték halálukat; néhányuk gázkamrában. Egyedül a leánytestvére menekült meg, mindenki más elpusztult a családjából. Hogy lehetséges, hogy ő, akinek a családja, a vagyona, mindene megsemmisült, aki éhezett, fázott és bántalmazásoknak volt kitéve, miközben minden percben arra számíthatott, hogy kivégzik, mégis értelmét látta, hogy kapaszkodjon az életbe? Annak a pszichiáternek, aki személyesen szembesült ezekkel a szélsőséges körülményekkel, érdemes hallgatni a szavára. Ha valaki, hát ő képes lesz bölcsen, együttérzéssel szemlélni az embert. Szavai végtelenül őszintén csengenek, hiszen olyan mély tapasztalatokon alapulnak, amelyek már nem csalhatnak. Mondanivalója presztízséről tanúskodik, hogy dr. Frankl jelenleg a bécsi egyetem orvosi karán tölt be állást, és az általa vezetett, híres Bécsi Neurológiai Poliklinika módszereit világszerte rengeteg országban alkalmazzák logoterápia-klinikákon, amelyeknek elismertsége rohamosan növekszik.

Nehéz megállni, hogy párhuzamot ne vonjunk Viktor Frankl és elődje, Sigmund Freud munkássága között, akár elméletről, akár terápiás módszerekről legyen szó. Mindketten elsősorban a neurózis természetével és gyógymódjaival foglalkoztak. Freud a rendellenességek gyökerét egymásnak ellentmondó, tudattalan motívumok konfliktusaival magyarázza, Frankl azonban többféle neurózist különböztet meg, ezek közül pedig egyes fajtákat (a noogenikus neurózis-fajtákat) az azokat elszenvedő alany hibájának tekinti, amennyiben tehát az alany nem képes értelmet találni egyéni sorsában, és felelősségteljesen viszonyulni ahhoz. Freud amellett érvel, hogy a frusztráció mögött a szexualitás áll, Frankl ezzel szemben feltételezi, hogy az értelmes életre irányuló törekvés váltja ki a frusztrációt. A mai európai gondolkodás egyre inkább elfordul Freudtól, és széles körben elfogadottá válik az egzisztenciaanalízis – így például a logoterápia is. Frankl elméletének egyik jellemzője, hogy nem ítéli el Freud téziseit, inkább az általa elért eredményekre épít, és nem is vitatkozik az övétől eltérő terápiás felfogásokkal, ellenkezőleg: üdvözli a különböző iskolák rokon vonásait.

Az itt olvasható szöveg rövid, de magával ragadó, és mesterien van felépítve. Kétszer is megesett velem, hogy egy ültő helyemben végigolvastam, mert annyira megigézett, hogy nem tudtam félbeszakítani. Amikor a történet második felénél jár, dr. Frankl a logoterápiát megalapozó filozófiáját is bemutatja, de elképzeléseit nagyon finoman szövi bele az anyagba, így aztán az olvasóban csak a könyvet befejezve tudatosul, hogy nem csupán egy újabb, a koncentrációs táborok borzalmairól szóló beszámolót tart a kezében, hanem egy mély gondolatiságú, kivételes esszét.

Sokat tanulhat az olvasó ebből az önéletrajzi töredékből: megtudhatjuk, milyen az, amikor „már nincs mit veszítenünk ezen a nevetségesen mezítelen életünkön kívül". Frankl írását az apátia és a szenvedély váltakozása teszi igazán érdekessé: eleinte úgy látszik, távolságtartó, hideg érdeklődést tanúsít az egyes ember sorsa iránt, de ehhez hamarosan olyan tanácsok társulnak, amelyek az egyén életének romjait próbálnák menteni, még abban az esetben is, ha a túlélésre alig mutatkozik esély. Az éhezés, a megaláztatás, a félelem és az igazságtalan bánásmóddal szembeni düh elviselhetővé válik, amikor valami megszelídíti: szeretteink arcának féltve őrzött emléke, a vallás, az akasztófahumor vagy éppen egy-egy pillantás, amit a természet szépségeire vethetünk – legyen az akár egy fa, vagy a naplemente.

De ezek a vigasztaló pillanatok sem fogják felszítani a túlélés akarását a rabokban, hacsak hozzá nem segítik őket ahhoz, hogy értelmet leljenek a látszólag értelmetlen szenvedésben, amelyet elviselni kénytelenek. Itt az egzisztencializmus központi gondolatával találkozunk: élni nem más, mint szenvedni, túlélni pedig annyi, mint értelmet találni ebben a szenvedésben. Ha van egyáltalán értelme az életnek, akkor bizonyára a szenvedésnek és a halálnak is van. Viszont az ember nem döntheti el a másik helyett, hogy konkrétan mi az ő életének értelme. Erre mindenkinek magának kell rájönnie, és el kell fogadnia a felelősséget, amely a végül fellelt értelemből rá nézve következik. Ha sikerrel jár, minden megaláztatás dacára képes lesz megerősíteni magát. Frankl előszeretettel idézi Nietzsche mondását: „Akinek van miért élnie, szinte minden hogyant kibír."

A koncentrációs táborban minden körülmény abba az irányba tereli a foglyot, hogy kicsússzon a lába alól a talaj. Elvették tőle az összes, hétköznapi értelemben vett célkitűzést, csak „az emberi szabadságnak azt az utolsó maradékát" nem, „hogy az adott körülményekhez így vagy úgy viszonyuljon". Ez a végső szabadság, amelyet már az ókori sztoikusok is felfedeztek maguknak – csakúgy, mint a modern egzisztencialisták –, Frankl történetében igen világosan mutatkozik meg. A foglyok átlagemberek voltak, de közülük néhányan, minthogy úgy döntöttek, „méltók lesznek a szenvedésükre", bebizonyították, hogy az ember igenis képes felülemelkedni a külsődleges sorsán. 

A szerző pszichiáterként természetesen arra kíváncsi, hogyan segítheti hozzá az egyént ahhoz, hogy az elérje ezt a kizárólag csak az ember számára elérhető állapotot. Mégis hogyan lehetséges felkelteni valakiben az érdeklődést az élet iránt abban az esetben is, ha a körülményei valóban siralmasak? Frankl a rabtársaival együtt lefolytatott terápiás ülésről közöl megindító beszámolót.

A kiadó kérésére dr. Frankl külön összefoglalta a logoterápia alapelveit, valamint irodalomjegyzékkel is ellátta a könyvet. Mind ez idáig a „harmadik bécsi pszichoterápiai iskola" forrásai (az első kettő a freudi és az adleri volt) leginkább csak németül jelentek meg, így az olvasó számára újdonságként szolgálhat dr. Frankl ezen újabb munkája.

Több más európai egzisztencialistától eltérően Frankl nem pesszimista és nem is vallásellenes. Épp ellenkezőleg: noha szembenéz azzal, hogy a világon mindenhol jelen van a szenvedés és a gonosz, meglepően optimista abban a tekintetben, hogy az ember képes felülemelkedni a rárótt terheken, és rátalálhat egy olyan igazságra, amely útba fogja igazítani.

Melegen ajánlom ezt a kötetet, mert igazi gyöngyszem, amely drámai hatással beszéli el a legmélyebb emberi problémákat. Irodalmi és filozófiai erényei mellett izgalmasan tekinti át napjaink legjelentősebb pszichológiai irányzatát.

GORDON W. ALLPORT

…MÉGIS MONDJ IGENT AZ ÉLETRE

EGY PSZICHOLÓGUS MEGÉLI A KONCENTRÁCIÓS TÁBORT

A koncentrációs tábor névtelen foglya

„Egy pszichológus megéli a koncentrációs tárbort. Eszerint tehát élmények ábrázolásáról van szó, semmint tényekre szorítkozó beszámolóról. Azon élmények bemutatása a könyv célja, amelyeket milliók ezerféleképpen tapasztaltak meg: amilyennek a koncentrációs tábor „belülről látszott – az ábrázolás perspektívája azonos a közvetlenül érintettek látásmódjával. Ez az ábrázolás nem hallatlan borzalmak bemutatására törekszik, nem szörnyűségek felidézésére, amelyeket egyébként is sokoldalúan bemutattak már (ami nem jelenti azt, hogy mindenütt el is hitték volna), hanem a sok „kis" szörnyűség bemutatására vállalkozik; más szóval azt a kérdést igyekszik megválaszolni: Hogyan tükröződtek a koncentrációs tábor mindennapjai az átlagos fogoly lelkében?

Hadd bocsássuk előre: az alábbiakban olvasható élmények nem az ismert, nagy táborokban zajló eseményekkel kapcsolatosak, hanem azokkal a hírhedt „fióktáborokkal, amelyek a nagy táborok afféle kirendeltségeinek tekinthetők. Ismeretes azonban, hogy éppen ezek a kisebb „telephelyek voltak valójában a megsemmisítőtáborok. Nem nagy hősök és mártírok szenvedéseiről és haláláról szólunk tehát, sokkal inkább nagy tömegek „kis áldozatairól és „kis haláláról. Nem azzal foglalkozunk, hogy mit kellett eltűrniük az évek óta kápóként foglalkoztatott vagy más miatt kivételezett foglyoknak, nem az érdekel bennünket, hogy ők miről számolnának be, hanem a névtelen táborlakó szenvedésének ábrázolását állítjuk a középpontba. A kápók például lenézték őt, az átlagos foglyot, aki semmiféle karszalagot nem viselt. Míg ez utóbbi az éhhalálig éhezett, a kápóknak, legalábbis a táplálkozást illetően nem volt rossz soruk, sőt némely kápó e tekintetben jobban élt, mint bármikor is korábbi életében. Pszichológiai, jellembeli szempontból ezek a kápótípusok inkább az SS-legényekkel és a táborőrséggel mutattak rokonságot; ez az embertípus pszichológiai és szociológiai tekintetben is hozzájuk hasonult, velük kollaborált. A kápók sokszor kíméletlenebbek voltak, mint a táborőrség, kegyetlenebbül kínozták az egyszerű foglyokat, előfordult például, hogy olykor cudarabbul ütlegelték őket, mint maga az SS. S ez érthető is, hiszen általában eleve olyan foglyokból lettek kápók, akik alkalmasak voltak erre a kegyetlen szerepre, illetve azonnal le is váltották őket, amint nem mutattak hajlandóságot az efféle együttműködésre.

Aktív és passzív szelektálás

A kívülálló, a beavatatlan, aki soha nem volt koncentrációs táborban, általában hamis képet alkot magának a táborbéli állapotokról, amennyiben valamiféle szentimentális képet rajzol maga elé a táboréletről, s ily módon mintegy megszépíti azt, bagatellizálja a szenvedéseket, hiszen fogalma sincs a puszta létért folytatott, egymás ellen is kíméletlenül vívott kegyetlen harcról, ami éppen a kisebb táborokban a foglyok között is dúlt. Túlságosan is kemény volt ez az ádáz küzdelem a mindennapi kenyérért, a megmaradásért, az élet megmentéséért. Engesztelhetetlenül, mindent figyelmen kívül hagyva folytatott harcot ki-ki a saját érdekeiért; a saját létéért vagy a legszorosabb baráti körébe tartozók fennmaradásáért. Tegyük fel, hogy kilátásban van egy szállítmány összeállítása, amelynek során meghatározott számú táborlakót egy másik táborba helyeznek át, s feltehető – nem minden alap nélkül –, hogy az út „a gázba vezet. A szóban forgó szállítmány tehát minden valószínűség szerint beteg és gyenge emberekből áll majd össze, valójában szelekció tehát: a munkaképtelen foglyok kiválasztása, akiknek ezáltal megpecsételődik a sorsa: megsemmisítik őket valamelyik gázkamrákkal és krematóriummal ellátott, nagy, központi táborban. S ebben a pillanatban elindul a harc – mindenki mindenki ellen, illetve az egyes csoportok és klikkek egymás elleni harca. Mindenki azon igyekszik, hogy saját magát vagy a hozzá közel állót megvédje, hogy ne kerüljön az elszállítandó foglyok közé, hogy nevük az utolsó pillanatban bár, de lekerüljön a listáról. Mindenki számára világos ugyanakkor, hogy minden egyes, a megsemmisítéstől megmentett ember helyére egy másik név kerül. Hiszen az emberek itt csupán számok, meghatározott számú foglyok, akiknek ki kell tölteniük a szállítmány előírt létszámát. Itt mindenki a szó szoros értelmében egy szám csupán, valójában a listán is csak a foglyok azonosítási számai szerepelnek. Gondoljunk csak bele, hogy például Auschwitzban a foglyokat rögtön a megérkezéskor mindenüktől megfosztották, így okmányaik sincsenek, ami tehát azt jelenti, hogy bármilyen tetszőleges nevet, foglalkozást vagy egyéb adatot bediktálhatnak. Olyan lehetőség ez, amivel sokan – különböző okokból – bőségesen éltek is. Az egyetlen, többnyire tetoválás formájában rögzített adat, s az egyetlen, ami a tábori hatóságot érdekli, az a fogoly azonosítási száma. Egyetlen őrnek vagy felügyelőnek sem jutna eszébe – már csak „lustaságból sem –, hogy a fogoly neve után érdeklődjék, amikor „kihallgatásra" rendeli; egyszerűen csak rátekint arra a számra, amit minden fogoly köteles nadrágja, zubbonya és kabátja egy meghatározott helyén előírásszerűen felvarrva viselni; ezt a számot feljegyzik – aminek köztudottan igen félelmetes következményei lehetnek.

Térjünk most vissza a küszöbönálló szállítmány esetéhez. Ebben a helyzetben a foglyoknak sem idejük, sem kedvük nincs ahhoz, hogy elvont, erkölcsi megfontolásokkal foglalkozzanak. Mindenkit csak egyetlen dolog érdekel: hogy megőrizzék magukat szeretteik számára, akik visszavárják őket; nem akarnak mást, csak életben maradni, s ha lehet, életben tartani a táborlakók közül azokat, akikhez valamilyen okból kötődnek. Nincs olyan fogoly tehát, aki gondolkodás nélkül meg ne tenné, hogy egy másik embert, egy másik „számot" vetessen fel az elszállítandók listájára.

A fentiekből már egyértelműen látszik, hogy a kápók a negatív szelekció egy bizonyos fajtáját juttatták érvényre: csak a legbrutálisabb egyének voltak alkalmasak erre a szerepre – eltekintve a kivételektől, akik szerencsére közöttük is akadtak. Azonban az SS által megvalósított, mondhatni aktív szelekció mellett létezett passzív kiválasztódás is: azon foglyok között, akik sok-sok évet töltöttek el különböző táborokban, egyik táborból a másikba sodródtak, úgyhogy végül a táborok tucatjait járták meg, általában csak azok maradtak életben, akik az életük megőrzéséért folytatott harcban teljességgel gátlástalanul viselkedtek, nem riadtak vissza az erőszaktól, sőt attól sem, hogy meglopják bajtársaikat. Mi mindannyian, akik ezer és ezer szerencsés véletlen vagy isteni csoda folytán – bárminek nevezzük is – életben maradtunk, mi tudjuk csak igazán, s nyugodtan elmondhatjuk: a legjobbak nem tértek vissza.

A 119 104-es számú fogoly beszámolója

Egy pszichológiai kísérlet

Ha most a 119 104-es „szám kísérletet tesz arra, hogy ábrázolja mindazt, amit ez a fogoly „pszichológusként átélt a koncentrációs táborban, akkor mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy ott természetesen nem pszichológusként, még csak nem is orvosként tevékenykedett (leszámítva az utolsó