Történetek a kerítés tövéből

Ülök, régi szövegeimet olvasom időrendben visszafelé, hogy együtt legyenek, szedem össze, válogatom és selejtezem az anyagot.

Nem jó az embernek magát visszaolvasni. Ezt, mondjuk, eddig is tudtam; új dolgokat jó olvasni, mások jó dolgait jó újraolvasni, meg hát írni is jó, vagy inkább szükséglet, sajátos önterápia. Magunkat újraolvasni eléggé skizoid érzés. Nem tetszik ez a szövegtükör, amit magam elé tartok, szomorúbb, zaklatottabb, nyűgösebb, mint amire számítottam, veszekednek a szövegek, egymás lábára lépnek, az egyik horkol, a másik hetente mosdik, zavaros, szedett-vedett társbérlet ez, kényszerű, mint egy szovjet kommunalka. Egészen elrontom a kedvem vele. Azt hittem, kissé kesernyés, de vicces fiú vagyok. Most pedig látom (nem tudom nem látni, mert olvasom), hogy a vicceim kétségbeesettek, a kedvem szar, és hol itt fáj, hol ott fáj. Mindezt talán éppen az írás takarja el előlem, de most olvasok.

Nem is tudom, valami vidám, mégis veretes marhasággal kellene átmosni az agyamat, mondjuk Rejtő pont jó lenne, látom, ahogy ott sárgállanak a polcon a régi, ronggyá olvasott Albatrosz-kiadások, és már odalépnék, hogy találomra kihúzzak egyet, felüssem akárhol, és röhögjek, de kissé visszariadok. Odakint esik, és ha csukott szemmel Rejtőt választok magamnak, szinte biztos, hogy a Csontbrigád lesz az.

A VIDÁM ORSZÁG

Volt egyszer egy ország. Abban az országban élt egy politikus. Úgy hívták, Márton. A barátainak csak Marci.

Ez a politikus olyan jól élt Hevesen, ahol lakott, hogy az már direkt röhejes volt. Még mondás is született róla. Ha az országban életvitelszerűen tartózkodó állampolgároknak eszükbe jutott, hogy milyen jól él a Marci ott Hevesen, hát megálltak egy pillanatra; abbahagyták a kukák kurkászását, félretolták az asztalon az ünnepi csirke far-hátat, de még az apró gyerekek is felnéztek a szigorú menzák sótlan, melaszos marharépapüréjéből, és csak röhögtek és röhögtek.

Ilyen vidám ország volt. Csupa röhögés. Ez a hevesi Marci egyszer elgondolta, hogy megosztja a titkát a néppel. Mert hát valahol mélyen jó ember volt, még ha ezt gondosan kompenzálta is, és igyekezett csupa rosszat cselekedni. Írt hát egy könyvet: Hogyan lettem gyorsan, könnyen, munka nélkül baromi gazdag? A könyv remekül fogyott. Igazi bestseller lett, hiszen mindenki tudni akarta, hogy hogyan is lett a hevesi Marci olyan gyorsan, könnyen, munka nélkül olyan baromi gazdag. Az emberek vitték a könyvet, mint az akciós baromfipárizsit, és a Marci vagyona még gyorsabban, könnyebben és munkanélkülebben gyarapodott. Az állampolgárok otthon magukra zárták az ajtót, behúzták a függönyöket (akinek volt még ajtaja és függönye), és izgatottan elolvasták a könyvet. Gyorsan megvoltak vele. A könyv pontosan arról szólt, amit a címe ígért. Üres volt az egész, fehér lapok. Csak az első oldalon állt nagy betűkkel a következő: „Hát így."

A könyv megjelenését a Nemzeti Adó- és Vámhivatal támogatta. Érdekes, ezen senki sem csodálkozott.

TORONY ÉS A MIGRÁNSOK

– Az a baj, Tanár úr, ezekkel a migránsokkal, hogy egészen más a kultúrájuk!

Torony kissé előrebillen az asztal fölött, ahogy próbál rám fókuszálni, és gargalizálva ledönti a soron következőt. A sor elején Torony elismerő csettintéssel szokta fogadni a kupicákat (hódolattal élvezve ki a legkreatívabb szeszipari fordulatokat is); a sor közepén – mondjuk, a hatodiktól a kilencedikig, hőmérséklettől is függ – gargalizál; a sor vége felé közeledve pedig azt mondja, háááá!!! – ilyenkor Ede, a csapos rosszalló tekintettel összeszedi előle az üres poharakat, és a cimborái is kissé kerülni kezdik. De most Torony még gargalizál, úgyhogy leülök mellé.

– Különbözik a kultúránk, na – summázza Torony, akiről momentán tudom, hogy rendes ember, és én szeretem, ezért elszomorodom. Még ő is!

– Nézd, Torony – veselkedem neki felvilágosító hevülettel –, az arabok örökítették át Európára a görög tudományt és filozófiát, másrészt az iszlám és a kereszténység gyökerei is…

– Jaj, Tanár úr, hozzád is becsöngettek ezek a gyökerek? – vidul fel Torony (valóban, pár napja Jehova Tanúi cserkészték végig a falut). – Mekkora bús képű marhák! Kimegyek a kapuhoz, hát mit ad isten, egy szál gatyában… mondom nekik, mit isztok, brúderek? A kezembe nyomtak valami reklámújságot, aztán már rohantak is. Na, de a kultúráknál tartottunk! Jövök reggel a Keletiben, ott ücsörögnek ezek a migránsok, kókadtak, mint az Ede fasza – ezt Torony direkt eléggé hangosan mondja, Ede összeszorított szájjal, vadul mosogatni kezd valami üveget, szorítja a nyakát erősen, egész belevörösödik. Régi háború. – Ott voltak ezek a civilek, osztották nekik a zsemlyét, a vizet, esőkabátot, tököm tudja, mit. Na, de már bort nem adtak volna nekik. Kurvaélet, pedig Afrikából jönnek, kiszáradtak. Nálam meg volt éppen egy marmonkanna, van ott egy jó emberem, az árulja, jó bor, kicsit fejfájós. Szóval odamegyek, adok nekik bort, gondolom, azt úgyse kapnak. Meg hát én is iszok, ha már.

– És nem kértek?

– Naná, hogy kértek. Leültünk ott vagy öten-hatan, iszogattunk, veregettük egymás vállát, oké csávó vagy, szentem, Hángöri, nyista Orbán, bazmeg, hángörien bor! Meg ők is mondták, gúd boj, szenkjú, fakk diktátor! Aztán rátértünk a pálinkára, volt nálam valamennyi. Cigit is adtam nekik, azt se kaptak senkitől. Csak zsemlyét. Aztán énekeltünk. Na, lófaszt se tudtak, Tanár úr! Se Edda, se Mobil! Még Karthágó sem, pedig abban még elefántdübörgés is van. Szóval aztán egyet ők énekeltek, egyet meg én, felváltva. Nyomtam mindent, Kölyköd voltam! Aluljárók fia!!! Meg elefántdübörgés, az marha jó volt! Egészen más kultúra, Tanár úr, teljesen más, de kurva jó haverok!

A FEL-TSUT-KOLOSTORBAN

A Himalája legeldugottabb zugában, a zord, hatalmas Shokat Lopunkh hegy irdatlan csúcsán nyújtózik magasan a felhők fölé a legendás Fel-Tsut-kolostor. Apátja a mitikus Or-Bhan láma, a Végső Bölcsesség Tudója, a Kétszer Megvilágosodott és Háromszor Elsötétült, Aki Úgy Jött Vissza, Hogy El Sem Ment, a Legnagyobb Gumicsizmás Partiarc.

Csak a legkitűnőbb, legszerencsésebb és leglojálisabb tanítványok hághatnak fel a Tudás Tízezer Grádicsán, hogy a Láma elé lépve feltehessenek egyetlen kérdést.

Mondják, egyszer egy tudást szomjazó a következőt kérdezte:

– Mester, lehet-e többet kiinni egy korsóból, mint amit korábban beletöltöttek?

Az apát eltöprengett.

– Nézz körül, fiam. Mit látsz?

A tanítvány szétnézett a kolostor kerengőin, tornyain, cserepes, égbe törő tiritarka tetőin, és így válaszolt:

– Nappali szobákat látok, bennük műtüzes elektromos kandallókat; a kandallók fölött sokágú szarvasagancsok függenek, előttük medveprémek és rózsaszín bőrgarnitúrák; mindenféle újabb szobák nyílnak, folyosók ágaznak el a tükörcsempés tetőtéri jakuzzik felé. Amott az talán egy helikopterleszálló, mellette az Audik parkolója és a kisvasútállomás, az pedig ott arrébb valami stadion paródiájának látszik. A tetejében pedig… talán egy harmincméteres Miki egér?

– Helyes – válaszolt Or-Bhan apát, a Hétszer Szent És Kilencszer Bölcs –, bár az nem Miki egér, hanem nagy elődöm, Hor-Ti láma lovas szobra, csak a szobrász láma korábban kertitörpe-fröccsöntéssel kereste izzadságos betevő rizsét a hívságos külvilágban. Nos, az én illetményem napi egy marék rizs és egy marék bab. Ennyivel beérem. Jámbor emberek hozzák fel nekem a lenti falvakból, saját szájuktól vonva el a falatot az irántam való nagy tiszteletükben. Mit gondolsz hát, honnan sikerült előteremtenem ezt a pofás kis ötcsillagos kolostort, aminek te valójában még a tizedét sem láttad?

– Fogalmam sincs, Mester – hajolt meg a tanítvány mély bölcsességre vágyva. – Nincs semmi ötletem.

– Látod, fiam, a Bölcsesség újabb lépcsején hágtál fel. Eddig a Van-t láttad, és most szemed rányílt a Nincs-re is. Ha a Nincseket nézed, a Van-t is megértheted. Mert hát miből lenne itt ez a sok cikornyás mindenféle, ha nem abból, hogy kolostorunk alatt, a falvakban nincs oktatás, egészségügy, szociális ellátás, környezetvédelem, hogy sok gyereknek nincs mit enni? A bölcs a Nincsekben a Van-t szemléli, és a meglévőkbe belelátja a nem létezőket. De ha erről valami tényfeltáró riportot írsz nekem, hát menten letöröm a kezedet!

TORONY ÉS A KORMÁNYPROPAGANDA

– Magyarország jobban teljesít, Tanár úr! – köszönt be reggel Torony a kerítésen, ahogy az első korty kávémmal öblögettem az első slukkot a macskák undorodó tekinteteinek kereszttüzében, akik szokás szerint láthatóan engem okoltak az éjszakai felhőszakadásért.

Bosszantó szokása Toronynak ez a tanárurazás, sosem voltam tanár, de Toronynál ez jelenti az értelmiségit, aki arról ismerszik meg, hogy ágyékig ér a gaz a kertjében, és Torony felajánlhatja neki, hogy ezerötér’ lenyírja, amire az értelmiségi csak hümmög, majd én lenyírom magamnak, na, nem azért az ezerötért, Jenőkém, de hát büszkeség is van a világon! Torony pedig, akibe több empátia szorult, mint egy komplett emberminisztériumba, megértően bólogat, tudja ő is, hogy mi a büszkeség: hát az, hogy a Tanár úr nem vallja be, hogy így hó vége felé momentán nincs felesleges ezerötje, sőt hó elején is alig, viszont a fű nemsokára akkora lesz, hogy azzal már tényleg csak Torony birkózik meg, ezerötér’ akkor is, mert szavatartó ember.

De ez a jobban teljesít akkor is pofonként ér így korán, egészen váratlanul; persze Torony itt a helyi öntörvényű dadaista, egy rumszagú, szeszes zen mester, aki bármikor képes új, kétes vágányokra zökkenteni az ember gondolatait, ám az még tőle is szokatlan, hogy kormányzati jelszavakat süvöltsön vidoran a rigófüttyös reggelbe, főleg, hogy még a kocsma sincs nyitva, bár Torony éppen arrafelé tart, kétdekásokat vesz a boltban, azzal kihúzza tízig, amikortól már úri módon fogyaszthat; addig pedig a bolt előtt fogadja klienseit és tanítványait, két gázpalack között dohányozva a hullámlemez bódéban, mint valami halálmegvető, gondatlan remete, egy fatalista, csorba fogú oszlopszent.

Ma viszont még oda sem ért, és máris hülye, ez feltűnő, változást érzek a levegőben, és persze aggódom, jó lesz-e nekem ez a változás, mostanában folyton aggódom.

– Jenőkém, korán kezdted ma a hullámvasutat, és hozzá rögtön ilyen svungos lejtmenettel – firtatom finoman a kéretlen kormánypropagandát, és már előre élvezem a választ, mert válaszokban Torony verhetetlen, bár a kérdéseket többnyire figyelmen kívül hagyja.

– Este elhatároztam, Tanár úr, hogy más ember leszek – legyint Torony. – De ezek nem igazán komálják a más embereket, úgyhogy reggelre mégiscsak magam maradtam. Az ember legyen hálás az ilyesmiért, azt mondom, és én hálás vagyok ezeknek a mocsokládáknak. Jobban teljesítünk, na, elmagyarázom ma mindenkinek, mert jókedvem van. Más embernek lenni hülyeség, Tanár úr! Jó ez így mindenkinek, elmondták, csak buzik ne lennének, meg török terroristák, az anyjuk keservit. Bár engemet a buzik nem zavarnak, öreg vagyok már én az ilyen idétlenkedéshez, törökök meg nemigen járnak erre, vagy ha igen, hát kurva jól titkolják. Bár az Ede lehet török is, mindig randán ordibál, mint valami dervis, ha rádőlök arra a kurva biliárdasztalra. Hiába mondja ez az Orbán, hogy mi milyen baromi homogének vagyunk, azért én csak becsókolok most két deci kevertet a nagy ijedtségemre. Amúgy meg biztos maga is jobban teljesít, Tanár úr, nézzen csak magába! Mondjuk ez a gaz már tényleg kurva nagy, de tudja mit?, lenyírom holnap, az ezerötöt meg majd ráér megadni elseje után!

A KOSSUTH TÉR ALATT

A régi épületeknek sokszor szellemeik is vannak. Rengeteg pesti legenda terjedt az Országház, illetve a Kúria alatti titkos alagutakról, amelyek végébe „a Rákosiék, úgymond, hatalmas húsdarálót építettek, azon darálták a rendszer elleneit egyenesen a Dunába (a leggroteszkebb mítosz szerint a húsdaráló környékén remekül lehetett horgászni – éppen ezért ott csak „a jobb emberek pecázhattak, egymás után rántva ki a kimondhatatlan dolgokon hízott süllőket és csukákat, míg a proletariátus legfeljebb keshedt keszegeket és csoffadt compókat akasztott a csatornakifolyók környékén). Hogy „a Rákosiéknak", akik amúgy csöppet sem húzódoztak tőle, hogy politikai leszámolásaikból amolyan korai valóságsót tupírozva a kivégzéseket sajátos közfigyelem tárgyává tegyék, mi szükségük lett volna erre a bornírt és bonyolult horrorkellékre, nem teljesen világos, de hát a legendákban éppen ez a fajta logikátlanság az érdekes.

Ahogy ötvenhatban a pestiek is napokig keresték a Köztársaság téri pincebörtönöket, sőt hallani vélték a föld alól a rabok kopogtatását és kiabálását is, úgy az Országház titkos alagútjainak legendája is makacsul tartotta magát (még „tényfeltáró dokumentumfilm" is készült róluk az echótévé-mtva-tények valamelyik szellemi elődjénél a kilencvenes években).

Én a volt Kúria épületében dolgoztam tizenkét évig mint tudományos munkatárs, a tudományos munkatársnak pedig mélyre kell hatolnia valóságunk alvilágába, és magasra hágnia a realitás galambszaros-poros kakasülőjén, akárcsak annak, aki például dudás akarna lenni; ismerem hát a zegzugos ház pincéjét-padlását is. A pince sötéten látványos: nagy „Wertheim & Társa páncélszekrényekben régről ott felejtett, még hasasabbforma sörösüvegek; a padláson orosz krétafeliratok (világháborús és ötvenhatos lőállások mikrotörténeti narratívái; bár a kedvencem – ne feledjük, akkoriban ez a Párttörténeti Intézet jól őrzött épülete volt – az „itt jártak a magyar hippik, 1972. június 11. krétafirka – a szabadságnak nem lehetett gátat vetni, beszivárgott a fellazítás, gondolom, néhány hosszú hajú, csencselt bakeliteket hallgató tetőfedőtanonc képében) –, de alagút nincs, nemhogy a pincéből, még a padlásról sem (pedig az lenne ám az igazi szenzáció). A híres húsdaráló csak amolyan rémhírtörténeti metafora, ami nem utolsósorban azért formálódott, hogy az emlékekben felülírja az előző diktatúra Duna-parti (vérvalóságos) rémtetteit. Hogy az is afféle egyenrangú metaforává fokozódjon le.

Ám most – legendás, garabonciás korokat élünk – az alagút, kissé más útvonallal, de megvalósul (bár a húsdarálóról [még?] nem szól a fáma). Miután a Kossuth térbe belecsapott a térkövezett, 1944-es istennyila, most megépül az alagút is, amin a honatyák és honanyák adott esetben az új képviselői irodaházba, vagy az alatta lévő metróba menekül… izé, vonulhatnak át rendezett sorokban. A nagyméltóságú helytartótanács egyre inkább sápadt és reszketni is méltóztatik, az Alkotmány utca felőli tankcsapdamedence és az adott esetben könnygázzal is üzemeltethető párásító mellett rendszerünk elitje újabb üzembiztonsági kelléket kap, hogy nemes tevékenységét zavartalanul folytathassa. Az ige testet ölt, az eszme anyagiasul, az elmélet praxisba vált: a Nagy Nemzeti Menekülőalagút kilép a legendák köréből. Pompás.

Ahogy körülnézek, gondolom, szükség is lesz rá. Esetleg itt kaphatna, ha nem is méltó, de frappáns helyet a Közgázról száműzött Marx-szobor. A nagy gondolkodó gúnyos mosollyal figyelhetné, ahogy majd a riadt képviselők csapata egymást letiporva tülekedik a metró felé, miközben a térről füstszagot és kiabálást hoz a szél. A talapzatára felvéshetnék a megarai Diodórosz Kronosz „győzedelmes argumentumát, amit Marx mindig igaznak és fontosnak tartott: „Ami lehetséges, megvalósul. Aztán elülne a nagy hangzavar, elmenne az utolsó vészmetró, és Marx ott ülne csendeskén (mint egy elégedett Kővendég) a fejveszett rohanás közben a Gucci bőröndökből kiszóródott kósza ezüstkanalak között.

A SHOKAT LHOPUNK-KOLOSTORBAN

A messzi Himalája fenséges csúcsai között áll a világtól elszigetelt Shokat Lhopunk-kolostor, az évezredek óta híres meditálóhely. Távoli vidékekről is érkeznek a megvilágosodást áhító tanítványok, hogy apátja, a nagy Lhász-Ár láma lótuszvirághoz hasonlatos lábai elé telepedve kortyoljanak a szatori tiszta forrásából.

Történt, hogy Lhász-Ár láma a nagyszerű Zhol-Thán (buddhista nevén: „A Semmilyen bódhiszatva, a Végső Bölcsesség Tudója, a Kétcsövű Megvilágosodott, Aki Gyalog Ment El és Lovon Jött Vissza") zen mester tanácsára a kolostor összes babját és lencséjét elzárta a boltozatos pincébe (de azért egy szép kövér jakcombot a köpenye alá rejtett magának és a mesternek). A sok meditáló (akik bankkártyával és készpénzzel is fizethettek a bölcsesség gyöngyszemeiért) egyre éhesebb és idegesebb lett. Gyomruk korgása irdatlan recsegéssel verődött ide-oda a Himalája roppant bércei között, úgy hangzott már, mint ezer lavina dübörgése.

– Mester – fordult végül az egyik tanítvány Lhász-Ár lámához. – Lehet-e az üres edényben megízlelni az egykor benne sült pecsenyét? (Igen éhes volt már a tanítvány, csupa gasztronómiai metafora jutott csak eszébe).

Lhász-Ár láma szó nélkül fejbe vágta tanítványát a szép kövér jakcombbal.

– Mit jelent ez, Mester? – kérdezte a tudni vágyó, miközben igyekezett lenyalogatni a szemöldökéről csöpögő fűszeres szaftot.

– Meditálni jöttél ide, nem zabálni! – válaszolt a nagy láma. – Nem látom a sérelmedet.

Estére az összes tanítvány elhagyta a kolostort, és alászálltak a hívságos világba, ahol bab és lencse terem. Más kolostorokba indultak, ahol az esti visszavonuláshoz pattogatott kukoricát és sajtos-tejfölös lángost is felszolgáltak. Vitték a bankkártyáikat és a készpénzüket.

– Nos, nagy Semmilyen Zhol-Thán mester, egyedül maradtunk – fordult az apát a zen mesterhez. – Tényleg baromi jó ötlet volt. Menj a pincébe, vedd a válladra a baboszsákot, szedd össze az eladható ereklyéket, és induljunk. Addig én lekapcsolom a villanyt.

DOSZTOJEVSZKIJ ÉS SOROS

Egy hófehér éjszakán Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, ifjú orosz író és lánglelkű forradalmár lépéseket hallott a háta mögül. Az eset persze Péterváron történt, hiszen hol máshol történt volna? Moszkva olyan prózai.

– Sejtem ám, ki vagy! – fordult meg nagy lendülettel. A várt vicsorgó démon helyett kissé fáradt arcú, idősebb urat pillantott meg, jól szabott, furcsa öltönyben. „Alighanem európai – gondolta magában Fjodor Mihajlovics. – Talán német."

– Az ördöghöz van balszerencsém? – kérdezte hányavetien, hogy ijedtségét palástolja.

– Nos, khmmm… vannak, akik úgy gondolják – kehegett az idős úr. – Soros György vagyok. Szólíts csak Georgijnak!

– Mit keresett a hátam mögött? – tudakolta az író, elutasítva a tegeződést, és magában valamiért arra gondolt, „Titkosrendőr nem lehet, nincs bajusza". Ennek persze nem sok értelme volt, de Fjodor Mihajlovics íróként gyakran gondolt efféle, nehezen indokolható dolgokat. Ezt amolyan művészi, kreatív