Törőcsik Mari: Bérczes László beszélgetőkönyve

A szerző a könyv megírása idején a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjasa volt.

EGY EMBER BESZÉL

ELŐSZÓ, 2021

„Ember, maga nem normális! – hányszor hallottam már Maritól. Belépek, lerakom a szokásos kicsike virágot az asztalra, előveszem a kedvenc csokiját, ami ebéd utáni csemege lesz – volt, mert már az a fránya nyelőcső nem engedi, hogy ilyeneket egyen, vagy csak megszólalok, szinte mindegy is, mibe kezdek, Ördögkatlanról, rendezésről, akármiről említek bármit, és ő már mondja: „Ember, maga…!

Nem akármilyen tisztesség: belekerültem Törőcsik Mari nem normális emberekből álló nagy csapatába, amelyben a legnemnormálisabb természetesen ő maga. „Ember, hát én nem vagyok normális!" Hogy ezt életében először mikor mondta, nem tudhatom, talán már amikor évfolyamtársai unszolására felkereste Fábri Zoltánt, nézze-hallgassa meg, hátha pont ő lesz megfelelő a Körhinta főszerepére. Ő lett az. Zavartan, félfenéken feszengett a széken, aztán Cannes-ig repült a hintán úgy, hogy elmondása szerint akkor, húszévesen nem tudott semmit a színészetről. Ez talán így is van. De ahogy Major éles szemmel kiszúrta: szerencsére azt sem tudta, milyen az, hogy hamisan megszólalni. Évekig csendesen-halkan, félszeg óvatossággal közlekedett a színpadon, inkább „nem jött át a rivaldán", ahogy az első nemzetis éveiben írták róla – de hamisan semmiképpen. Nem a sikert hajszolta, hanem az igaz megszólalást kereste. És megtalálta, mert gazdag, szenvedélyes, szélsőségektől sem mentes életében minden körülmények között arra koncentrált, hogy az adott pillanatban az összes energiáját felégetve teljes lényével jelen legyen, és tökéletesen teljesítse a feladatot. Tökéletesen vagy sehogy.

2019 őszén hívom, hogy megyek, meglátogatom. Feladattal megyek, ezt már a telefonban elmondom: „Drága Mari, készül Az ember tragédiája mozgóképen, mégpedig úgy, hogy minél több itthoni és határon túli magyar színész megszólalhasson majd benne. Egy-két mondat, akár mobiltelefonnal felvéve. A készítők azt szeretnék, ha a híres, utolsó mondatot Mari mondaná. „Pont én?!, kérdezi tényleg csodálkozva, miközben tudhatja, igen, pont ő, ki más. „Arra gondol, hogy Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál? Igen, arra gondolok, mondom, és megegyezünk, hogy megpróbáljuk.

Szombathelyen, a vonatról leszállva taxi után nézek. Mondom a falut, Velem, a taxis, jó hatvanas férfi, bólint, fél szemmel vizsgálgat, egyszer kiböki: „Törőcsik Marihoz? Bólintok. „Csak mert olyan… nem normális, művészféle maga is, ahogy így elnézem. Beszélgetünk. Nosztalgiázni kezd, hogy a régi színészek meg a mostaniak, meg hogy ilyen, mint Törőcsik Mari nem lesz több. „Uram, nem csak az, hogy milyen nagyszerű művész, de hogy milyen egyszerű, rendes, normális ember. Egyetértünk. „Uram, ezt mondja meg neki! Hogy nagyon szeretjük, mert olyan, mint bárki más. Ember. Kiszállok, és közben megígérem, hogy meg fogom mondani neki. Belépek, köszönök, virág, puszi a homlokára, ő persze rákezdi, „Ember, maga…"

Beszélgetünk. Hogy a folyamatos időváltozás, hogy fáj a keze, hogy a politika… Jön egy sztori Majorról, a Nemzetiről… „Miért nem mondja, hogy ezt már ezerszer hallotta?!, kiált fel kacagva. Rátérek a feladatra. „Ember, hát az nem úgy megy! Arra fel kell készülni. Akkor is, ha egyetlen mondat. Majd valaki felveszi, mindenkinek van már okostelefonja, mondjuk, nekem nincs. Köszönöm, hogy meglátogatott. Egy öregasszony kedvéért utazik egy egész napot. Maga nem normális, ember!

Néha telefonálok, óvatosan kérdezem, biztatom, Mari ígéri, hogy majd holnap. A felvétel nem készül el. Egy ilyen mondatot nem lehet, csak tökéletesen. Ha pedig úgy nem megy, akkor sehogy.

Nem baj. Én hallottam, Törőcsik Maritól, telefonon: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!" Tökéletesen mondta, ahogy kell. Ahogyan ezt a könyvet is elmondta. Szeretettel, őszintén, egyszerűen, ahogyan egy ember beszél.

ELŐSZÓ

Ha a fejemet naponta tízszer bele nem verném az előszobai gerendába, ami alatt még Mari is behúzott nyakkal közlekedik, azt mondanám, ez tökéletes. Mármint tökéletesek a napok Velemen. Bár az egyik délután az utolsó pillanatban, amikor valahogy pont eszembe jut, hogy pánikszerűen hétrét görnyedjek, és egyszer sem koppan a fejem, akkor már szinte hiányzik. Lehetséges, hogy a tökéletesnek része a koppanás, a sajgó fájdalom és a töredék másodperc alatt ösztönösen kibucskázó káromkodás?

Tökéletesek a napok Velemen.

A faluban, ahol Törőcsik Mari lakik nyaranta, és ahol két nyáron át többször is vendégül látott, hogy dolgozzunk a beszélgetőkönyvünkön. Dolgozunk a könyvön, mondom mindig a telefonba, amikor kérdezik, hogy telik a nyár. (Máskülönben Mari is mindig ezt mondja a telefonba, így, többes számban, dolgozunk a könyvön, és ez nekem felettébb jólesik.)

Munkára hivatkozom, talán mert nem merem azt mondani, hogy gyönyörűen telik, csak úgy nyújtózkodom gondtalanul, nézem a bogarakat, a bokrokat, a kertet, harapom a levegőt, mert harapni való, s tán ezért alszom akkorákat, bor nélkül is, mint gyerekkoromban legutóbb, parádésakat eszem ebédre, mert a végtelen türelmű, finom humorú Tamás, Mari segítője, briliánsan főz, vagy mert elmegyünk valami közeli vendéglőbe, ahol mindenki mosolyog (és persze vigyázzba áll), amint meglátja Marit. És mire körülnézek, Mari már ki is fizette a cechet, mert ő nagyvonalú vendéglátó. Leszállok a vonatról, és ő mindig ott áll a peronon, rám vár. Törőcsik Mari rám vár. Megmutatja a szobát, ahol lakni fogok, a zuhanyozót, az ajtózárat, a fűtésre külön felhívja a figyelmemet (nyáron), a gerendát elismétli százszor, a tévé miatt is izgul, lesz-e nekem sportcsatorna. Reggelente pedig ott a kávé tejjel. Tejjel, amit Mari ki nem állhat.

Eszem, iszom, alszom, csak vagyok. Mintha szabad lennék, akárcsak Tiszanánán nyaranta gyerekkoromban, fenn a diófán.

Tudom, a könyv, a beszélgetés. Arról kell most írnom. Igen, az van, kitüntetett része minden napnak, ünnep a nyári ünnepnapokon belül. Izgulok is folyamatosan. Tudok-e jól kérdezni, felkészült leszek-e, tudok-e, tudunk-e jelen időt lopni abba, ami már milliószor elhangzott? Lesznek-e soha el nem mondott történetek? Leszek-e méltó partner, aki pont akkor szól és jól, amikor kell, aki nem erőszakos, de nem is béna jámbor? És hogy megértik-e majd az olvasók, legyenek akár érintettek, hogy nem a tények fontosak, hisz tudhatjuk, semmi sem úgy volt, és ki tudja pontosan, hogyan is volt. A fontos az az ember, akit Törőcsik Marinak hívnak.

Kábé öt éve nyúzom Marit, hogy csináljunk könyvet. De nem akart könyvet, senkivel. Még Schwajdát is visszautasította, pedig Schwajdát jobban szerettem, mint magát. Aztán ráállt. A Bérczes-féle szelíd erőszak és érzelmi zsarolás miatt? Máhr Teréz cinkos segítsége által? Vagy csak mert belátta, hogy ez a könyv kell? Nem a sikerről beszélek. Arról beszélek, hogy ebben a rettenetes, de szeretett országban gyógyír egy felülemelkedni képes, mindenki által tisztelt személyiség, egy ember szelíd, szabad és bölcs szava. Ajándék az ő tekintetével nézni a világra.

Most, hogy kész a könyv, azt mondom, köszönöm, és fejet hajtok Törőcsik Mari előtt. Így a gerendába se verem be a fejemet.

Bérczes László

Jóslat

(2015. ÁPRILIS 24.)

Beszentelés. Fekete-tenger. Nyakszirt. A pélyi intelligencia. Kovács nagyapám. „Ritmikus táncot bemutat: Törőcsik Marián. Mozi, mozi, mozi. „Bérczes, tej. Fradi-meccs. Tamás főz. Alföldi: ebéd, Vidnyánszky: vacsora. Elküldetlen levelek. Frontcsapatok. A Jeremes felől. Konszkij, a nagy ember. Foglárkert. Apám a liftnél.

img3.jpg  A múlt hétvégén jöttem volna először, aztán Mari szólt, hogy mégse, mert dolga van: egy pappal találkozik, hogy a hamvak beszentelését megbeszéljék.

Aztán nem jött Levente, mert lebetegedett. Na, mindegy, csak nem halok meg öt perc múlva.

img3.jpg  Milyen hamvak, milyen pap?

Van egy nagyon jó barátom, egy fiatalember, Bokros Leventének hívják. Ő valaha a pálos rendbe tartozott, de megérezte, hogy neki túl sok ott a zártság, és kiment világi papnak. Mondtam neki, Azt szeretném, ha majd maga szentelné be a hamvaimat Pélyen. Merthogy Pélyen születtem, de ott most nincsen pap. Hát ugye, már nincsenek papok. Még szép!, mondta Levente. Ott volt maga, amikor a férjem, Maár Gyula drága hamvait beszentelték?

img3.jpg  Persze. Tavaly januárban a Szent Imre-templomban.

Utána Iványi docens azt mondta, hogy olyan gyönyörű volt az egész szertartás, minthogyha Maár Gyula rendezte volna meg. Na igen! Ugyanis előzőleg megkértem az atyát, hogy ha lehet, ne beszéljen. Drága Mari, szigorúan azt a három dolgot fogom fölolvasni, amit az egyházi szertartás megkíván, ígérte az atya. De kérem, ne mondja azt, hogy „Gyula testvér" meg ilyenek. Nem szeretem a kenetteljes szövegeket. Sajnos ki kell mondani a nevét. Mit tehettem?! Akkor mondja azt, hogy Maár Gyula. Így is lett. Koltai Sutyi persze beszélt, méghozzá nagyon szépen. Állt oldalt, egy pillanatra sem ült le a szertartás alatt, és folyamatosan Maár Gyula fényképét nézte. Aztán gyönyörűen, választékosan fogalmazott, de érződött, hogy ott remeg benne a tehetetlen felháborodás, „A kurva életbe, Gyula, hát miért hagytál itt bennünket?!" Ha maga ott volt, hallotta azt is, milyen istenien orgonált Xavér. Imádta Maár Gyulát. Na, ő az én temetésemen… úgy értem, a hamvaim beszentelésén is fog orgonálni.

Maár Gyulával és Terézzel a cáki pincesoron. (Balla Demeter felvétele.)

img3.jpg  Most valójában a saját temetését rendezi meg.

Végrendelkezek, ember! Xavér lejön nekem orgonálni, és egy pélyi elemista, negyedikes-ötödikes kisdiák felolvas egy Pilinszky-verset.

img3.jpg  Valószínűleg minden ember elképzeli néha, milyen lesz az, amikor eltemetik.

Terézre bízok mindent. A lányomban megbízom. Beszentelik a hamvaimat, aztán a Tiszába szórnak. Az az én folyóm. Ott már csak Teréz és a párja lesz a csónakban. Aztán, ahogy egy barátom, doktor Szongoth Mariann mondta, a Fekete-tengerben fogunk találkozni.

img3.jpg  Kik?

Maár Gyula meg én. Őt a Sugovicába szórtuk Bajánál. Az volt az ő Tiszája.

img3.jpg  Ezzel a beszenteléssel meg a hamvakkal jól elkezdtük ezt a beszélgetőkönyvet.

Ide figyeljen! A hamvasztás ma már természetes dolog. De az én gyerekkoromban még otthon ravatalozták fel a halottat, onnan vitték ki a temetőbe. Az egyház akkoriban már elfogadta a hamvasztást, de az valahogy nem volt még divat. Az apám például, akinek viszonylag fiatalon volt egy súlyos betegsége, engem kért meg, hogy majd hamvasztassuk el. Attól félt, hogy az anyám, aki nagyon vallásos volt, ezt nem merné. Hál’ istennek élt még vagy negyven évig. Aztán amikor meghalt, tudja, mikor nyugodtam meg? Amikor fölhívtak, hogy Művésznő, megtörtént a hamvasztás. Addig csak elképzeltem az ő drága kezét vagy például a nyakát, ahogy… Imádtam az apám nyakszirtjét. Az egyik forgatásra levittem róla egy fotót, és megmutattam Ralph Fiennesnek, akivel A napfény ízé-ben forgattunk. A fotón apámat látjuk a gyulai tüdőszanatóriumban, elegáns, fehér öltönyben. Egy az egyben mint Fiennes a filmben.

img3.jpg  Hogy került Mari apja Gyulára?

Törőcsik nagyapám egyszerű parasztember volt – de művelt és tájékozott ember. Nagyon jól tudta, hogy ha valakinek az Alföldön tüdőgyulladása van, és apámnak az volt, azt el kell küldeni szanatóriumba. Így került oda apám, akkor készült róla az a fénykép.

img3.jpg  Azt tudja, Mari, hogy Pélyhez nagyon közel van az a falu, ahol én születtem?

Melyik falu?

img3.jpg  Tiszanána. Gyerekkoromban onnan jártunk a Tiszához, általában Kiskörére.

Hát mi is! Na persze évekkel előbb, hisz maga még fiatal!

img3.jpg  Persze, hatvannégy múltam…

Egész gyerekkorunkban a Tiszára jártunk. Az úgynevezett falusi intelligencia. Tudja, az orvos, a jegyző, a tanító. Mi közéjük tartoztunk, hisz apám volt az iskolaigazgató. A felnőttek halat főztek, de nekünk csirkét adtak, mi, gyerekek nem ehettünk halat, anyám nem engedte a szálka miatt. És csak a térdig érő vízbe mehettünk be, ott elfeküdtünk, és süttettük a hasunkat.

Falusi intelligencia a Tiszánál.

img3.jpg  Mindig a szülőkkel mentek?

Egyedül nem volt szabad. Messze is volt, kilenc kilométer, meg az út is rossz volt. Képzelje, elpanamázták az utat. Aztán amikor bejöttek az oroszok, azok keresték a köves utat. Merthogy a térképükön már az volt. És ezért majdnem főbe lőtték a bírót! Hogy hova lett a köves út?! Az egész falu esküvel állította, hogy sose volt ott olyan út. Szerencsére elhitték, nem lőtték agyon.

img3.jpg  Hogy kerültek a „falusi intelligencia" közé? Nagyapja még, az imént mondta, paraszt volt.

Elég volt ahhoz annyi, hogy az apám iskolaigazgató volt. Akkor az még számított. Egyébként igen, Törőcsik nagyapám paraszt volt. Van bennem sváb vér is, a másik ágon, mert Rusz nagyapám sváb volt. Ő az első világháborúban meghalt, akkoriban, amikor anyám született. A nagyanyám újra férjhez ment, Kovács Sándorhoz, ő lett az én igazi nagyapám, őt ismertem, őt szerettem. Nagyanyámnak nem lehetett több gyereke, de Kovács nagyapám nem háborgott emiatt, imádta anyámat, a mostohagyerekét. Kovács Sándor nagyapám aztán termény-nagykereskedő lett.

img3.jpg  Akkor ő jó parti volt.

Nyilas Misi vagyok, anyám rendezte.

Egy fenét! Amikor összeházasodtak, még nem volt semmije. A nagyanyámnak se. De aztán lett, mert Kovács nagyapám ügyes ember volt. Lett neki fűszerüzlete, kocsmája, szikvízüzeme, földje… És ami a legfontosabb: lett neki mozija! Olyan mozi, ahol színpad is volt! Még Egerben sem volt olyan: aggregátorról reflektorokat is tudott használni. Tudja, miért volt szükség színpadra? Mert volt nálunk egy esperes, aki színdarabokat rendezett. Perényi esperesről beszélek, aki egyébként a temető legvégébe temettette magát, és még egy pici síremléket se engedett magának állítani. Amikor Pélyen vagyok, és elmegyek a temetőbe, hisz a halottaim ott vannak, mindig elsétálok Perényi esperes sírjához. Nem akármilyen ember volt! Gazdag családból származott, és bejárta a fél világot, de a pénzét arra fordította, hogy Pélyen legyen igazi kulturális élet. Meg is lett. Nemcsak ő rendezett színdarabokat, hanem később apám meg anyám is. Képzelje el, hogy anyámnál játszottam Nyilas Misit! Sok-sok év múlva pedig kaptam az unokaöcsémtől egy bekeretezett plakátot, most nem tudom, hogy hova raktam el, pedig egy darabig őrizgettem. Elmondom, mi van rajta: valami operett szerzője meg a címe, erre már nem emlékszem, alatta: Rendezte Törőcsik Joáchim, az apám, ugye, Főszereplő Törőcsik Teréz, a nővérem, aztán szerepelt még Dragony Olga, Jankovics Olga, Kácsor Béla… Szóval minden, ahogy egy rendes plakáton kell. És középen, jókora betűkkel: Ritmikus táncot bemutat: Törőcsik Marián. Ez vagyok én. Hát ezen annyit röhögtünk, hogy nem igaz!

Ritmikus táncot bemutat: Törőcsik Marián.

img3.jpg  Van évszám a plakáton?

Azt én most honnan tudjam?! Hogy ez mikor volt, ugye? Most vagyok nyolcvan. Akkor lehettem… ez talán a háború alatt történt. Várjon, hiszen az apám a fronton volt, aztán meg hadifogságban. Akkor inkább később, a koalíciós években, a háború után. Amikor a Tiszára járt az a bizonyos „falusi intelligencia". Oda sorolhatnám Törőcsik nagyapámat is, mert rengeteget olvasott. Ipari növényeket termesztett, állatokat tenyésztett és hibátlanul írt. A fiait pedig iskoláztatta! Vagyis hát a legfiatalabb fiútestvért, Pistát nem taníttatta. Ez apámnak élete végéig nagyon fájt. Halálakor, amikor anyám kinyitotta a briftasniját vagy hogy hívják, benne volt a Pista öccse fényképe. Egész életében őrizte.

img3.jpg  Hányan voltak?

A legidősebb testvér volt Boldizsár keresztapám, aztán jött apám, ők ketten tanultak. Pista nyilván azért nem tanulhatott, hogy legyen, aki továbbviszi a gazdaságot. Nagyapám a lányokat se taníttatta, de ez természetes volt. Volt ugye az Ica néni, aztán Etuska néni… Azt hiszem, két lány. Vagy három? Annyian voltunk, mint az oroszok, úgyhogy elfelejtettem.

img3.jpg  Mariék is sokan voltak testvérek.

Anyám hét gyereket szült. Az első halva született, de akkor nem csináltak ebből ügyet, jött a következő, a nővérem, Teréz. Azután jöttem én 1935-ben. Majd a húgom, Juli. Anyámra csak rá kellett nézni, és teherbe esett. Akkor még nem voltak fogamzásgátlók. Különben mindannyian könnyen teherbe estünk, és jól viseltük a terhességet. Jött a háború, apám a második magyar hadseregben szolgált, kapott egy hónap szabadságot – és anyám teherbe esett. Aztán az ötödik vagy hatodik hónapban elvetélt. Súlyos helyzet volt akkoriban, már nem lehetett bejutni Egerbe, a kórházba, mert a közlekedés leállt. Orvos sehol, de egy közeli táborból kihoztak a csendőrök egy zsidó orvost. Láttuk, rajta volt a sárga csillag. Minket, gyerekeket kiküldtek a házból. Túl messzire persze nem mentünk, elbújtunk a ház mögött, és hallottuk, hogy azt ordítja anyám: Papírt és ceruzát kérek! Doktor úr, le akarom írni, hogy maga nem hibás, ha én most meghalok. Az a csoda, ha életben tud tartani. Na, hát akkor sok mindent megtanultam. Mentette a zsidót, miközben épp elvetélt. Még egyet mondanék, hogy lássa, milyen szüleim voltak. Imádtam moziba járni, és amíg nagyapámnak nem államosították a moziját, folyton ott ültem. Szombaton este, vasárnap délután, vasárnap este. Mindenkit ismertem, jaj, az összes színészt. De tudtam az operatőröket is, Hegyi Barnabást, Eiben Istvánt, és a rendezőket, báró Podmaniczky Félixet meg ilyeneket. Őket a lapokból, amik nagyapámnak jártak… Egyik este anyám így szól: Édesapátokkal úgy döntöttünk, hogy a mai filmet nem nézhetitek meg. Több se kellett nekem, elvonultam, és zokogtam, hogy Ilyen nincs, mi az, hogy én egy filmet nem nézhetek meg! Általában titokban sírtam. Ordítoztam másokkal, de sírni, azt mondták anyámék, mindig elvonultam. Lement a vetítés nélkülünk, gyerekek nélkül. De másnap leült velünk anyám, Édesapátokkal megbeszéltük, hogy nektek is tudnotok kell: csak jó ember van meg rossz ember van, zseniális ember van meg buta ember van – de származás szerint senkiről nem ítélkezhetünk. Ezt nem lehet elég korán megtanulni. Ezért úgy döntöttünk, hogy ezt a filmet látnotok kell. És képzelje el, gyerekként láthattam az első dokumentumfilmet Auschwitzról. Egy lengyel rendező csinálta.

img3.jpg  Hogy került az a film Pélyre?

A nagyapám hozta. Feljárt Pestre, és válogatott. Válogatottan jó filmeket játszott mindig.

img3.jpg  Mikor látta életében az első filmet?

Tudja a fene. Láttam Szeleczky Zitát, láttam Muráti Lilit, Páger Antalt, Szilasi Lászlót. Rózsafabot meg ilyeneket. Hát persze. Csak elfelejti az ember. Még a saját filmjeimet is elfelejtem, nemhogy ezeket! Nem kell meginnia a kávéját? A maga kedvéért hozattam tejet, én ki nem állhatom. Beírtam a naptárba: „Bérczes, tej".

img3.jpg  Elfeledkeztem róla.

No hiszen, maga is… Akkor most már jól kihűlt. Tamás, gyere csak…

img3.jpg  Nehogy felmelegíttesse, Mari! Inkább most gyorsan felhajtom.

Na, maga se normális. Viszont ha már Szeleczky szóba került, hadd mondjak el vele kapcsolatban valamit. Mindenki elkövet életében néhány megbocsáthatatlan dolgot, én vele kapcsolatban őrzök valamit, amibe egyszerűen belehalok, annyira fáj. Nekem mindig jólesett, amikor a régi nagyokról, egy Muráti Liliről vagy egy Szeleczky Zitáról kiderült, hogy ők tudnak rólam. Már rég disszidáltak, amikor a pályára kerültem, de hát mégiscsak nyolc filmemet vetítették Cannes-ban. Szóval ők tudták, ki vagyok. Szeleczky valaha a Nemzetiben játszott. Naiv, kedves lélek, akinek volt egy férje, az vitte őt bele mindenféle politikai hülyeségbe. De attól ő még kitűnő színésznő volt. Egyszer találkoztunk, már nem is tudom, milyen alkalomból, és azt mondja: Annyit hallottam már rólad, szeretnélek megnézni valamiben. Akkoriban játszottam a Száz év magány-t. Megnézte. Előadás után kopognak az ajtómon, kinyitom, ott áll Szeleczky Zita. Mondom neki, Ó, de boldog vagyok, hogy hátrajöttél. Kicsit azért tetszett az előadás? Néz rám, kicsordul a könnye, azt mondja, El se tudtam képzelni, hogy ilyen színészet is van. Akkor én elkezdtem zokogni. Ráborultam és zokogtam… És most jön, ami fáj. Kapok egy levelet valahonnan Rákos… nem tudom, honnan, hogy hazajött, mert itt akar meghalni, és hogy nagyon beteg, szeretne látni. Én meg úgy eltettem a levelet, hogy aztán sehol sem találtam. A címet elfelejtettem, nem tudtam, kit keressek. Szeleczky Zita pedig öt nap múlva meghalt. Ez megbocsáthatatlan. Hogy nem látogattam meg. Mintha csörögne a telefon… Ez most a magáé vagy az enyém?

img3.jpg  A Marié.

Hozza már ide, a lányom lesz. Csak adja ide, majd én megnyomom, amit kell. Fáj ez a kurva kezem, de ennyit még tudok. Halló! Szia, drága! Nem, nem, a Bérczes Laci van itt nálam… Ez a szerencsétlen csak hallgat engem, ahogy ugrálok összevissza, mire ebből összerak valamit, hát megőszül… Csak a vasárnap? No de nem romlik meg addig a hús? Akkor jó… Megmondom neki, persze. Jól van, szia, drága! Üdvözli magát Teréz meg Zoli, és hogy biztos megérti őket, merthogy maga is Fradi-drukker.

img3.jpg  Az vagyok, de hogy jön ez ide?

Úgy volt, hogy holnap, szombaton jönnek hozzám ebédre, de elnézték a Fradi-meccs időpontját. Kiderült, az is holnap lesz, és azt nekik nézniük kell. Megveszekedett Fradi-drukkerek.

img3.jpg  Kimennek a meccsre?!

Nem, csak a tévében. Annak idején egyszer arra mentünk haza Maár Gyulával, hogy a szobában éktelen nagy ordítozás. A hároméves Teréz meg a nyolcvanéves Maár nagyanyja. Nézik a Fradi-meccset, de ordítva. Még csúnyákat is mondanak, aztán Teréz tovább ismételgeti, hogy A kurva életbe! – Hogy beszélsz?!, szól rá a nagyanyja. – Az előbb is így beszéltünk. – Az más! Az foci! Teréz igazából Arsenal-drukker, mert Angliában élt tizenegy évig. A lényeg, hogy vasárnap jönnek ebédre. Szólnom kell majd Tamásnak, hogy úgy időzítse a főzést.

img3.jpg  A kávénál is őt szólította. Ki ez a Tamás?

Láthatta, amikor érkezett. Az erkélyen állt, mert dohányzott. Jó barátom, ő segít nekem. Ide figyeljen! Mi a Gellérthegyen laktunk a Bérc utcában, a húgomék a Számadó utcában. Ott lakott Tamás is. Gyakran átjött hozzánk, és vigyázott Terézre, amikor kicsi volt. Most nem mesélem el az életét, a lényeg az, hogy egyedül él, és ő törődik velem. Ilyen gondozóféle barát.

img3.jpg  Rá valóban szüksége van, vagy ez csak egy úriasszonyi…

Ember! Hát nem látja, milyen állapotban vagyok?! Én már egy pillanatig sem tudok egyedül maradni. Csak úgy fogom magam, megszédülök és elzuhanok. A múlt héten is ez volt. Az egyik kezemet nem tudom használni, a székből alig tudok felállni… Úgyhogy nekem Tamás nagyon jó barátom és nagyon jó segítőm. Hál’ istennek, mind a ketten vagyunk már olyan öregek, hogy ez így normális, kellemes. Tehát ha én elzuhanok, ő föl tud emelni. Remekül főz, régebben Ausztriában főzött csodálatos helyeken. Imádom a leveseit. Beleőrülök, annyira finomak a levesei! Meg autót vezet. Nyáron lemegyünk majd Velemre, a falumba, és ott mászkálgatunk, átugrunk néha Ausztriába. Várjon már, most jövök rá, én vasárnap nem tudok Terézékkel ebédelni! Alföldinek ígértem, hogy együtt ebédelünk.

img3.jpg  No hiszen, „elárulja" Vidnyánszky Attilát?

Miért lenne ez árulás?

img3.jpg  Idézőjelbe tettem.

Két éve volt a pályáztatás, hogy ki legyen a Nemzeti igazgatója. Azt, hogy én Alföldire szavazok, Vidnyánszky tudta meg legelőször, amikor egyszer együtt vacsoráztunk. De Alföldinek is tudomásul kell vennie, hogy én Vidnyánszkyba sose fogok belerúgni. Annak idején miatta mentem el Gyulára játszani.

img3.jpg  Ez volt A szarvassá változott fiú.

Igen. Tehát tiszteletben kell tartani, hogy mindkét ember a barátom. Sok ilyen van: emberek, akik egymásnak tán nem is köszönnek, és nekem jó barátaim. Amikor tudok, közvetítek köztük. De nehéz, kutya nehéz. Ilyen országban élünk.

img3.jpg  Jól tudja, Mari, hogy erről nagyon hasonlóan gondolkodunk.

Egyszer már elvittem Robit ebédre a Hemingwaybe, akkor azt mondta, meghív majd egy általa kedvelt helyre. Na, kíváncsi vagyok. De én nem a szüleimről meg a testvéreimről akartam? Hogy a csodába keveredtünk ide? Szóljon rám, amikor eltekergőzök.

img3.jpg  Jó ez így, Mari. Különben is, ez még csak az első beszélgetésünk, ráérünk.

Jó, jó, de az anyámról még muszáj elmondjam, hogy csoda egy nő volt. Lehet, hogy a színészi hajlamot is tőle örököltem. Szeretett játszani, megviccelni másokat. Jött haza apám az iskolából, ez már a háború után volt, anyám az öcsémmel, a hetedik gyerekkel volt terhes. Ahogy anyám meglátja apámat, a létrát gyorsan az ablakhoz támasztja, mintha a függönyt igazítaná. Szóljatok, ha már itt van apátok! Mi szóltunk, ő meg fel szaporán a létrára. Anyóka! Mert így szólította apám, hogy anyóka. Leesel, jaj! Anyám meg persze direkt megingott, aztán kacagott nagyokat, ahogy apámra rájött a frász. Meg például titokban ette a zöld szilvát. El ne áruljátok apátoknak, hogy zöld szilvát eszek! Szóval aranyosak voltak ők együtt. Anyám tizenhat volt, apám hét évvel idősebb, amikor összeházasodtak. Szerették egymást. Apámat 1940-ben hívták be katonának, és később kikerült a frontra is. Nem felejtem el, hogy a háború vége felé, amikor már nem tudta anyám hova küldeni a levelet, akkor is írt. Minden áldott nap. Emlékszem, kockás papírra írt, de már nem adta postára. Amikor pedig jött a postás, mindig odaült az ablakhoz, leste, kap-e értesítést. Gyönyörű asszony volt az anyám, és rajongva várta haza az apámat. Az egyik napon beállított hozzánk egy katona, hírt hozott apám egy bajtársától. Törőcsikné, meghalt a férje. Ez volt a hír. Anyámnak sötét bronzvörös haja volt, és mintha az a haj hullani kezdett volna. Aztán később, így emlékszem, világosvörös lett a haja. De a lényeg az, amit mondott. Apátok nem halt meg, ezt mondta. Jóval később megkérdeztem apámat, hogyan is volt ez az egész. A front meg a visszavonulás. Őt a légvédelmi tüzérekhez tették, ahol Wenke ezredes, egy osztrák arisztokrata volt a parancsnoka. Magyar grófnőt vett feleségül ez a Wenke, így aztán magyar tiszt lett belőle, de persze született osztrák arisztokrata. Még a front előtt eljöttek hozzánk úgynevezett vezetési gyakorlatra. Mi elég jól éltünk, és anyám akkor egy húszszemélyes ebédet adott a tiszteknek, miközben a kertben nagy kondérban főzték a bográcsgulyást a katonáknak. Azt akarom ezzel mondani, hogy apám jó viszonyban volt a feletteseivel, ezért is történhetett meg a következő eset. Már visszavonulóban voltak Németország felé, már nem adhatott szabadságlevelet Wenke ezredes, de apám mindenáron találkozni akart anyámmal. El akarta neki mondani, hogy nem szabad menekülni, ha majd jönnek az oroszok, mert akkor kerülhet a legnagyobb bajba. Nézd, Jaksi, így hívták apámat a katonaságnál: rendben van, adok szabadságlevelet, de ez most akármilyen teátrálisan hangzik is: bejössz a tisztikar elé, és szavadat adod, hogy akármi történik, visszajössz. Az apám szavát adta. Már majdnem hazaért, amikor egy nyilas elfogta. Nem mondom ki a nevét, ne legyek olyan, amilyen ő volt, meg azért se mondom ki, mert a fia együtt járt az öcsémmel iskolába, minek bántsam. Szóval az az ember, akinek nem mondom ki a nevét, követelte apámtól a szabadságlevelet. A legnagyobb megdöbbenésére előkerült a szabadságlevél. Esküt tettem, hogy visszamegyek, mondta apám, de a nyilas csak nem tágított: Kiirtjuk a családodat, ha otthon maradsz. Apám tartotta a szavát. Hazajött, és már fordult is vissza. Épp jókor. Másnap hajnalban benn voltak az oroszok. A „négynapos harcok", így emlegettük, mert négy napig hol az oroszok, hol a németek voltak a faluban. Mi meg a pincében. Meg az összes szomszéd, akit anyám be tudott fogadni. Mi, három gyerek a krumpliszsákokon feküdtünk, selyempaplannal betakarva.

Anyám és apám.

img3.jpg  Azt kezdte, Mari, hogy az apját megkérdezte arról a visszavonulásról, amiben a második magyar hadsereg nagy része el is pusztult.

Mínusz negyven fokban vonultak, napi hetven kilométereket, a gyalogság nagy része nem golyó, hanem fagy által pusztult el. Mesélt azokról a szörnyűségekről is, amik a frontvonalban történtek. Mert ott mindig szörnyű dolgok történnek. Egyik hadsereg se különb a másiknál. Mondta apám, hogy nem lehet kirakatba tenni, amit a magyarok Ukrajnában műveltek – nem véletlen, hogy aztán az ukrán hadtest jött Magyarországra. Persze a németek meg az oroszok se voltak különbek.

img3.jpg  Gondolom, az emberi természetről beszélünk most.

A frontcsapatokról. De például más volt a helyzet, amikor Budapest elfoglalása előtt a mi környékünkön is el kellett szállásolni egy csomó orosz katonát. Nálunk lakott két tiszt, Vaszil és Alekszander. Én egyszerűen beleszerettem Alekszanderbe. De annyira, hogy anyámmal kiásattam a föld alól, mert ugye mindent oda rejtettünk el, a szép bársonyruhámat, hogy abban mutogassam magamat. Később kérdeztem anyámat, milyen volt ez az Alekszander. Fiam, az egy nagyon kedves egyetemista fiú volt. Látszott rajta, hogy fáradt és rosszkedvű, elege van a háborúból. Téged testvéreként szeretett, és sírt, amikor elment.

img3.jpg  Most egy hat-hét éves kislányról beszélünk.

Kilencévesről. Ő volt az első szerelmem. Egy orosz katona. Hát most már mit csináljak? Na, jól van, ez az egész mese csak arra való, hogy anyámat jobban megértsük. Hogy mit jelentett az, amikor azt mondta, Apátok nem halt meg. Semmit nem tudtunk, csak várakoztunk. Nem tudtuk, hogy apánk amerikai fogságban van az Északi-tenger partján, és hogy onnan szökik meg, és hogy amikor megtudja, hogy másnap le fogják zárni az osztrák–magyar határt, akkor eladja a jegygyűrűjét, hogy átkerüljön Magyarországra. Mi ezeket nem tudtuk. Azt tudtuk, hogy jött a halálhíre, meg azt, hogy „apánk nem halt meg". Hogy mennyi idő telt el, fogalmam sincs. Egyetlenegy dologra emlékszem: takarítottuk a templomot, és én mint legkisebb, az oltárt mostam. A szent ostyát kivitte a pap, elzárta a sekrestyébe, és utána le kellett mosni az oltárt. Nagyon szép nagy oltár volt. Nagyon szép nagy templom volt Pélyen. Van is. Én, kicsi gyerek, mosom az oltárt, amikor berohan valaki a templomba. Az igazgató úr már a Jeremesben jár! Kiszaladunk, anyám áll a kapu előtt, a karján Melinda, aki akkoriban született. Látom most magam előtt: futunk, akár az őrültek, velünk fut a fél falu, mert nagyon szerették apámat, anyám meg ott áll. Érkezik apám, kísérjük, ahányan csak tudjuk, anyám a kapuban Melindával. Ez az ő találkozásuk. Szép emlék… Régebben sose sírtam. De most, hogy megöregedtem…

img3.jpg  Jeremes?

Törökök lakta vidék volt, onnan a név. Volt Hostya is, az is ilyen, Egerben is van. Ha Heves felől érkezett az ember Pélyre, akkor Jeremesen át jött. Apám is így. Sose felejtem el. Apám és anyám. Mesélek majd még róluk, aztán vagy benne marad a könyvben, vagy kivetetem.

img3.jpg  Rendben.

Tudja, anyám óriási egy figura volt. Nézzen rám, én nyolcvanévesen egy roncshalmaz vagyok. Anyám nyolcvannégy évesen egyedül kiment Ausztráliába a húgomhoz, Julihoz. Én akkoriban Vasziljevvel dolgoztam Moszkvában. Onnan próbáltam telefonálgatni. Beszélek Sydney-vel, a húgommal, Olyan bánatos vagyok, Marika, mert nem tudtuk kicserélni anyánk repülőjegyét, és a visszaúton Frankfurtban kell várakoznia négy órát. Hívom a nővéremet, aki akkoriban Rákosszentmihályon lakott, hogy Fektessétek le, ahogy hazaér, hát kilesz, mint a kutya. Anyám ott lakott, ahol a nővérem, csak külön kisházban. De akkor már Julika, a húgom is telefonált Sydney-ből. Szóval izgultunk, na. Anyám megérkezett. Én Moszkvából parancsolgatok. Nővérem, legkésőbb éjfélkor mindenki hazamegy, és ágyba rakjátok! Merthogy várta egy csomó unoka meg dédunoka. Betartjuk, Marika, nyugodj meg, betartjuk. Másnap hívom a nővéremet, viszonylag korán, hogy mi van anyánkkal. Azt mondja, Hát, Marika, képzeld el, reggel 8-kor nyitom az ajtót, lábujjhegyen megyek, nehogy felébresszem, de anyám sehol. Megrémülök, futok a szomszédba. Sárika! Nem látta édesanyámat? Nem! Jézus, Mária! Gyerünk, induljunk, keressük meg! Tél volt. Elindulnak, anyám jön szembe az utcán. Volt egy nagyon szép bundája, az van rajta. Bunda, kalap, csizma. Jön. Édesanyám! Anyám csodálkozik, mi ez a felhajtás! Fiam, ez gyönyörű út volt. El kellett mennem a kismisére, hogy megköszönjem. De ne félj, visszafekszem. Szétnyitja a bundáját, hálóing van alatta. Óriási figura volt! Most apámról még…

img3.jpg  Nem fáradt, Mari? Másfél órája beszélgetünk.

Maga csak ne féltsen engem. Majd szólok, ha elfáradok. Jó, öreg vagyok. De nem holnap halok meg, ne aggódjon. Ha ez a kurva kezem nem fájna folyamatosan, hát én virágoznék, mint a bazsarózsa! Tudja, jó érzés belegondolni abba, hogy nekem milyen gazdag élet adatott. Eszembe jutnak nagy színészek, színésznők, akiknek egyetlen rendező jutott, és még nem is a legjobb. Az ország egyik legnagyobb színésznője Psota Irén. Őt lényegében egész életében