Kvantumvilág

„Ha az ember képes is lenne megváltoztatni a múltat, a saját jelenét akkor sem befolyásolhatja."

Első könyv

A prófécia

Prológus

Habár a Föld csak alig kivehető, apró fénypontként pislákolt a hatalmas panoráma kivetítő jobb sarkában, szabályos mágnesként vonzotta Michael tekintetét. Annak ellenére, hogy a világűr szülötteként még soha nem járt, nem is járhatott az emberi faj anyabolygóján. Hiszen, mint a Kilences polgára, gyakorlatilag nem tartozott hozzá. Az ő anyabolygója a Jupiter Európé nevű holdja volt, amit a Szövetség, a huszonegyedik század közepének gazdasági káoszát követő, a hatalmi harcoktól véres évtizedei elől önkéntes világűri száműzetésébe vonult tudósai alapítottak immáron ezer éve.

Majd nem sokkal azután titkos megállapodást kötöttek a hatalmi harcukban az ellenpólust képező Illuminátussal.

És magukra hagyták a Földön maradt társaikat!

A Szövetség Atlantisz frakcióját.

Az egyezség értelmében, cserébe az Illuminátusnak átengedett, a Marsig tartó Belső Naprendszerért  Michael népe a magáénak tudhatta a kisbolygóövtől kifelé lényegében a teljes világűrt.

Viszont még ha ezt az övéi közül egyesek hatalmas sikernek is tartották, az egész nem volt több látszat győzelemnél.

Hiszen az ember kérészéletét hozzámérve a galaxisokat, SŐT!, egyes csillagrendszereket, planétákat egymástól elválasztó irdatlan táválságokhoz, hiába az Europé „kezébe adott" végtelen, amikor az emberiség szempontjából alapvető, a jelen technikával bizton elérhető Föld-típusú bolygók a Belső Naprendszerben maradtak.

És ez a számukra előnytelen helyzet a mai napig nem sokat változott.

Amit a Föld közel nyolcszázmilliós lélekszámával szembeállított alig pár tízezer fős Europé közösség bizonyított a legszembetűnőbben.

Ők voltak az Oort felhőn túl keringő Kilencedik bolygó polgárai.

Akiket már semmi nem kötött a Földhöz.

Mégis!

Michael, egyfajta megmagyarázhatatlan belső kényszer hatására úgy érezte, muszáj tennie valamit a pár parszeknyi Belső-Naprendszerbe szorult embertársaiért.

Akik az ő örök emberi kíváncsiságtól vezérelt szemében nem voltak mások, mint egy hatalmas börtönbe zárt foglyok.

S mindezen segítőkészség annak ellenére munkálkodott benne, hogy a terület felosztás óta eltelt ezer esztendő alatt nekik is még csak az első aprócska szárnycsapásokat sikerült megtenniük a végtelen kozmosz felé.

Viszont ők legalább megtehették!

Mert ez volt a fontos.

Michael tiszta szívéből hitte, hogy egy civilizációnak a felfedezési vágy a mozgatórúgója.

Ahol egyáltalán nem a kényelmes jelenen, hanem az elérhetetlennek tűnő távoli cél meghódításán van a hangsúly.

Kerüljön az bármilyen hosszú időbe is.

Mert e nélkül az örök kíváncsiság nélkül nincs jövő.

Az pedig már csak idő kérdése volt, hogy a „Föld rabjai" is rájöjjenek erre.

És akkor a két tábornak majd választania kell:

Együtt, vagy egymás ellen?

Ráadásul bárhogyan is döntsenek, mindkét útnak megvannak a maga veszélyei.

Mert míg az előbbinél az irányító szerepkörének eldöntése, az utóbbinál a technikai fölénnyel szembeállított tízezerszeres embermennyiség vetett a jövőre sötét árnyékot.

Most viszont még volt számukra egy harmadik lehetőség is:

Határozott fellépéssel elébe lehetne vágni a dolgoknak!

És ezt nem csak ő gondolta így.

Azonban hiába nem volt egyedül a nézeteivel, az ezer év elteltével is ugyanolyan passzív Tanács nem hagyta jóvá az esetleges beavatkozást.

Így még ők maroknyian, akik hajlandóak lettek volna tenni valamit a Földért, sem cselekedhettek…

De csak mostanáig!

Michael megbabonázva figyelte az alig észrevehető aprócska pontot.

A Mars pályáját körülölelő aszteroida mezőből kiváló űrszondát.

− Az Illuminátus elhagyta a kisbolygóövet − jelentette a Tanács felé.

A visszafogott ujjongó izgalomtól enyhén remegő hangon.

Mindazonáltal nem lepte meg a földiek ezen elkeseredett lépése.

Hiszen már régóta borítékolható volt az egyezség felrúgása.

Amióta, amint azt az Európé kémműholdjai is igazolták, az időjárás szabályozás által teljesen átformált, igazi édenkertre hasonlító Föld mérhetetlen energiaigényét kiszolgáló marsi sötétanyag-reaktor a működési ciklusának utolsó fázisába lépett.

Már közel két éve.

Ezért kellettek ők.

Az őrszemek.

Mert az egyezség felrúgása nem pusztán diplomáciai bonyodalmat eredményezett.

Az Illuminátus láthatóan nem foglalkozott vele, de az européi tudósok vészjósló számításai kimutatták, hogy a Tejútrendszer központját uraló fekete lyuk, bizonyítottan a sötétanyag átalakítás következtében, a kezdeti négymillió naptömegét nem egészen ezer év alatt megduplázta.

A marsi erőmű leállásával ez a növekedés ugyan abbamarad, de csak addig amíg az Illuminátus elvakult mérnökei nem helyeznek üzembe egy újabb reaktor.

Amelynek hatására viszont már hatványozódva folytatódna ez a növekedés.

És a feketelyuk tömege viszonylag rövid időn belül átlépné a kritikus ötvenmilliárd naptömeget.

Valóságos veszélyt jelentve az egész galaktikus struktúrára.

A Sötétanyag és Energia Bizottság helyzetelemzése már két éve egyértelmű volt:

Meg kell akadályozni a további anyagátalakítást!

A Tanács azonban nem akart engedélyezni semmiféle beavatkozást a Belső Naprendszer területén.

Erre a drasztikus lépésre azonban nem is volt szükség.

Valamely mindez idáig megmagyarázhatatlan, ellenben pontosan kiszámítható jelenség következtében a sötétanyag-reaktorok egy előre meghatározható működési ciklus után instabillá válnak, majd egyszerűen leállnak.

Bárminemű további következmény nélkül.

Mint ahogyan a majd hatszáz évvel ezelőtti földi, és most a marsi is.

Mindezek tetejébe pedig a régi és az új erőmű közötti elengedhetetlen térbeli távolság hatványozottan növekedett.

Miáltal a további számítások a Kuiper övet jelölték meg a következő lehetséges helyszínnek.

Ami tökéletesen megfelelt egy az Europé által gondosan előkészített terv végrehajtásához.

− Ebben az esetben a Tanács engedélyezi a Plútó műveletet − érkezett a mindezek ismeretében már jó előre borítékolható válasz − Vonuljon vissza a kettes megfigyelési pozícióba!

− Rendben − nyugtázta Michael a parancsot… majd átváltva a belső kommunikációs csatornára, folytatta: − Teret váltunk Katrina!

Igazából nem lett volna szükséges közölnie a társával az észrevehetetlen, és teljesen biztonságos ugrást, de az évszázadok alatt bevésődött emberi szokásokat csak nehezen, vagy egyáltalán nem lehet átírni…

***

A transzporter-hajtóművek egyetlen gombnyomásra aktiválódtak… majd pár tizedmásodperc elteltével a körülöttük lévő űr alig érzékelhető változása jelezte amint az űrhajó pár milliárd kilométerrel odébb teleportálta magát.

A Kuiper-övön túl található Eris törpebolygó közvetlen közelébe.

Ahonnan észrevétlenül megfigyelés alatt tarthatták a Plútót.

Az aprólékos részletességgel kidolgozott kelepce már majd ezer éve készen állt. A helyzet viszont csak mostanra érett meg arra, hogy egyetlen jól irányzott akcióval megoldják az Illuminátus fémjelezte „problémát".

Méghozzá oly módon, amivel nem csak a fekete lyuk jelentette veszélyt, hanem a korlátlan energiafogyasztás veszélyes hálójába gabalyodott, igaz valamivel fejletlenebb, de a náluk több mint tízezerszer nagyobb lélekszámmal bíró földi fenyegetést is egycsapásra megszüntethetik.

'És ki tudja, talán sikerül újraegyesítenünk a két civilizációt!' − fogalmazódott meg benne a diadalittas gondolat. − 'Az általunk szabott feltételekkel.'

I. A főtisztelendő anya

A kilátástalannak tűnő jövő

Helen főtisztelendő anya fáradt mozdulattal dörzsölte meg sajgó halántékát. Most egyáltalán nem vágyott semmiféle megbeszélésre.

Amely ezúttal azonban már elkerülhetetlen volt.

Megadóan állt föl az ódivatú mahagóni íróasztala mögül, amíg személyes noviciátusa, Margharet bekísérte Mertoa tanácsost, a világi személyeknek fenntartott, szerényen, de igényesen berendezett fogadóterembe.

Tisztában volt vele, hogy az ambiciózus politikus látogatása a tegnapi rendkívüli kormányzati ülés folyománya.

Amely egy fikarcnyival sem vitt közelebb a kialakulóban lévő veszélyes társadalmi helyzet megoldásához.

Pedig Mertoa az egyházzal és így Helen főtisztelendő anyáéval megegyező álláspontja szerint, az ugyan csak elvétve, de világszerte előforduló zavargások azonnali, drasztikus beavatkozást igényeltek volna.

Csakhogy Bertilazzi elnök a tizenöt évvel ezelőtti vérengzés megismétlődésétől tartva határozottan elutasított mindenféle erőszakos megoldást. És mindezt tette annak ellenére, hogy a biztonsági jelentések a magukat Greenpeace aktivistáknak valló anarchista csoportok szabotázsakciói okozta kaotikus helyzetről számoltak be.

Világszerte!

Ezt tetézte a marsi reaktor működési ciklusának utolsó stádiumába lépése, amely elvonta a szűk látókörű szenátorok figyelmét eme ominózus problémáról.

Ami mondhatni így egyedül reá hárult.

És a főtisztelendő anya ebben a pillanatban teljes joggal érezhette úgy, mintha élete hetvenkét évének minden nyűgje baja ebben az egy globális problémában kiteljesedve, mázsás súlyként nehezedne a vállára. A tegnapi kormányzati ülés óta már vagy ezredjére gondolta végig magában a lehetséges lépéseket, de hiába. Semmivel sem jutott közelebb a megoldáshoz.

Ugyanúgy, ahogy a ma délelőtti rendi gyűlésen sem tudott semelyik nővére sem érdemben hozzászólni a témához, s csupán egyetlen egy dologban volt meg az egyhangú vélemény:

Az Illuminátus alkotta kormány törvényszerűen, és elkerülhetetlenül a bukása felé tart.

Azt pedig már rajta kívül a rendi zsinat egyetlen tagja sem akarta belátni hogy, ha most nem tesznek valamit ellene, a Szent Magdala rend, igaz teljesen más okból, de ugyanerre a sorsra fog jutni!

Elvégre az anarchisták leszámolva manapság még többségében elégedett embereket látott mindenhol.

Mert az Illuminátus egyelőre még nem bukott el, és az igencsak megkérdőjelezhető, de felettébb hatásos népességszabályozó és klímabefolyásoló intézkedéseinek hála, erőteljesen korlátozott, de egy igazi édenkertre hasonlító környezettben élő társadalmat tudhatott magáénak.

Márpedig a főtisztelendő anya határozott véleménye szerint az ilyetén, „boldogan" élő embereknek nincs szükségük a hitre!

Ami viszont már most is az általa irányított egyház híveinek rohamos fogyását, valamint ezzel párhuzamosan a rend politikai hatalmának, ergo a fennmaradási esélyeinek egyenesarányú csökkenését eredményezte.

Persze a nagytiszteletű anyáknak abban igazuk volt, hogy a földi paradicsom fenntartásához elengedhetetlen gigászi mennyiségű energiát szolgáltató marsi erőmű, a működésének a végstádiumba lépésével az „édenkerti" jólét igencsak ingatag alapokra helyeztetett, és az egész rendszer a nem túl távoli jövőben már össze is fog omlani.

Akárcsak egy kártyavár!

Azzal azonban már nem értett egyet, miszerint mindezt elég lesz kényelmesen hátradőlve végignézniük.

'Mintha lenne rá bármiféle garancia, hogy ez még időben be is következik!' − szinte megőrjítette csökönyös nővértársai struccpolitikája. − 'Miért olyan nehéz felfogni mindezt?!'

…

− Köszönöm, hogy azonnal fogadott Anyám! − szakította félbe egyre sötétebb gondolatait Mertoa. − Viszont… nem tudom beszélhetek-e önnel nyíltan…

− Ami most, ebben a szobában elhangzik, azt mind gyónásnak fogom tekinteni − kapta fel a fejét felvillanyozódva Helen főtisztelendő anya, egyre kíváncsibban várva a politikustól szokatlan bevezetés utáni folytatást: − Kérem foglaljon helyet, és mondja ki bátran a legféltettebb gondolatait is!

A szenátor ötven felé járó sportosan izmos napbarnított alakja, kellemes összhangban volt fekete hajával, valamint sötétbarna szemével. Már ránézésre is annak az embertípusnak tűnt aki tudja mit akar, és az első pillanattól kezdve képes is ebbe az irányba terelni az eseményeket.

− Ha jól értékeltem a tegnapiakat − kezdte mindazonáltal felettébb óvatlanul −, mi ketten ugyanúgy látjuk a helyzetet… egészen pontosan azt, hogy az Illuminátus… nyilvánvalóan már belefásulva az ezer éves hatalomba… egyenest a vesztébe rohan… − hallgatott el hirtelen…

És meredt fürkészőn a főtisztelendő anyára.

Aki egyelőre semmit sem reagálva az elhangzottakra, vagy fél percig némán farkasszemet nézett vele.

Az imént elhangzott veszélyesen őszinte szavak ugyan nem rémítették meg, de mindenféleképpen óvatosságra intették. Hiszen egyértelműen meg volt annak is az esélye annak, hogy a másik csak tőrbe akarja csalni a nyíltan hatalomellenes kijelentésével.

A helyzet adta lehetőség azonban túlontúl kecsegtető volt.

És egyszerűen nem engedte nem komolyan vennie a szenátort:

− Biztosíthatom, hogy rendünk minden egyes tagja ugyanígy vélekedik − helyeselt… miközben árgus szemekkel figyelte a férfi reakcióját… ami, nem kis megkönnyebbülésére, nem utalt csapdára. Tehát egy pillanatnyi szünet utaán folytatta: − Mindazonáltal én személy szerint még azt is hozzátenném, hogy ez a végzet elkerülhetetlenül be is fog következni.

− Csak az nem mindegy, mikor! − Mertoa hirtelen, indulatos válaszából ezúttal már egyértelműen kiviláglottak szándékai: − Az Illuminátus bukásának pár éven belül meg KELL történnie!

− És… talán segíthetnénk is benne valahogy! − fogalmazódott meg Helen főtisztelendő anyában egy kósza ötlet. − Habár… erre még rá kellene vennem az elégé konzervatív szent gyűlést is… de végtére is megoldható…

− Kíváncsian hallgatom! − csillant fel az érdeklődés szikrája Mertoa szemében.

Amit Helen főtisztelendő anya majdhogynem meg sem hallott, olyannyira lekötötték a saját,sebesen cikázó gondolatai. Szabályos frusztrációt ébresztve benne, amiért ő mint az anyaház, s ezáltal az egész rend feje, nem döntheti el egyedül, mi szolgálja legjobban a hívek, valamint a rend érdekeit…

Azonban a saját igazába vetett meggyőződéses hite, ami most a szenátor szavai által bizonyítást nyert, különösen találékonnyá tette a probléma megoldását illetően:

− Na persze a tartományi rendházaknak nem muszáj közvetlenül az Illuminátus megbuktatását támogatniuk − vágott belé oly hirtelen a felismerés, hogy megfeledkezve a még legelemibb óvatosságról is, hangosan kimondta a felbukkanó gondolatot: − A nagytiszteletű anyáknak elég lesz csak szent Angelica nővér próféciájának beteljesülését támogatnia − mosolyodott el elégedetten.

A saját ötlete határozottan tetszett neki!

Ráadásul, minél tovább elmélkedett rajta, az annál inkább tűnt járható megoldásnak a számára.

Olyanná, ami egycsapásra megoldhatná az összes problémájukat.

'Természetesen a megfelelő körültekintéssel!' − fűzte hozzá.

De csakis gondolatban.

Most már egyáltalán nem aggódott.

Végtére is erről szólt a Szent Magdala rend egész eddigi története. Attól a pillanattól kezdve, amint a nagyon finoman kivitelezett aprólékos „sakkjátszmájukkal" sikerült elnyomniuk az összes nagyobb vallási irányzatot, és létrehozni ezt az egész világot behálózó, ráadásul kizárólag nők által irányított egyházrendszert. És a megalakulásuktól számított alig kétszáz év elteltével pedig már a rendházaikkal, valamint az azokat támogató tömegekkel, egyértelműen jelentős befolyással bírtak a hatalmi politikában.

Amely egészen addig meg is fog maradni, amíg az emberek a jóságos, a rászorulóknak segítséget nyújtó szamaritánusokat látják a rendjük apácáiban.

Csakhogy a rászorulók száma egyre csökkent!

És a Szent Magdala rend hatalma már csak a dicső múlt táplálta, egyre halványabb fénnyel tündökölt…

Vagy még inkább pislákolt…

Helen főtisztelendő anyának hirtelenjében szent meggyőződésévé vált, hogy az ő Istenadta feladata visszaállítani ezt a dicsőséget!

Egyúttal kezdte azt is sejteni hogyan:

'Elvégre, a Mnémoszüné projekt, aminek a kormányzati felügyelőbiztosa éppenséggel Mertoa szenátor, olyannyira előrehaladott állapotban van, amit talán egészen jó eséllyel felhasználhatnánk a céljaink eléréséhez!' − hasított belé az üdvözítő gondolat.

És rögtön meg is ragadta a lehetőséget:

− Beszélne nekem a Mnémoszüné programról? − pillantott fürkészőn a férfira.

Aki rezzenéstelen arccal állta a tekintetét:

− Lényegében az egyén mentális befolyásolásával korlátozzuk annak szabad akaratát… méghozzá oly módon, amivel akár tisztában is lehet… vagy éppenséggel, hipnotikus eljárást alkalmazva, soha nem szerez róla tudomást… − egy pillanatra elhallgatott, de az eddigi válaszából már most egyértelműen kitűnt, hogy nagy vonalakban tudja Helen főtisztelendő anya kíváncsiságának okát. Sőt! A „szünet" után ennek szellemében is folytatta: − Egészen véletlen ismerem a próféciát… s habár nem tudom ez miképpen szolgálja az érdekeinket, de biztosra veszem, találni fogunk hozzá megfelelő alanyt… a pácienseink között…

− Ezt örömmel hallom Akkor talán rá is térhetnénk a részletekre! − állt fel Helen főtisztelendő anya… hogy a háta mögötti, a „magánlakosztályába" vezető ajtóhoz lépve egy szívélyes mosollyal visszafordulhasson − Kövessen kérem! − nyitotta ki az ajtót. − Itt nyugodtan beszélhetünk. Margharet nővér gondoskodik róla, hogy senki se zavarjon minket… egyet viszont tudnia kell! − komolyodott el hirtelen. − A szent Magdala renddel kötött szövetség felbonthatatlan!

Az utolsó mondatot egyértelműen fenyegetésnek szánta.

A szenátor azonban szemlátomást nem az ijedősebb fajtából származott:

− Biztosíthatom felőle, hogy hivatali időm alatt nem egy befolyásos eltűnt személy aktájával volt már szerencsém találkozni − mosolyodott el a félelem legkisebb jele nélkül. − És afelől is, ha ártani akarnék egy ennyire hatékonyan működő szervezetnek, azt nem ilyen nyíltan tenném.

Hat hónappal később