Magyar zsidó történelem – másképp

THE JOSEPH AND MARGARET FETTMAN

CHAIR ON THE HISTORY OF

THE JEWS IN CENTRAL EUROPE

THE ANDREW AND PEARL ROSENFELD

RESEARCH PROJECT ON THE HISTORY OF

THE JEWS OF HUNGARY AND

THE HABSBURG EMPIRE

The Leslie and Vera Keller Foundation for the Enhancement of the Jewish Heritage

HÁGÁR

Sorozatszerkesztő: Michael K. Silber

1. Jakov Katz: Végzetes szakadás: az ortodoxia kiválása a zsidó hitközségekből Magyarországon és Németországban. Jerusalem–Budapest: Múlt és Jövő, 1999.

2. Méir Ávráhám Munk: Életem történetei, Michael K. Silber utószavával. Budapest–Jerusalem: Múlt és Jövő, 2002.

3. Jakov Katz: Hagyomány és válság: zsidó társadalom a középkor végén. Budapest–Jerusalem: Múlt és Jövő, 2005.

4. Moshe Samet: He-Hadash asur min ha-Torah. Jerusalem: Carmel (közösen Ben Zion Dinur Center), 2005.

5. Avigdor Hameiri: Daloló máglya. Önéletrajz és magyar nyelvű írások 1916-ig. Alon Rachamimov tanulmányával. Szerkesztette Kőbányai János. Budapest–Jerusalem: Múlt és Jövő, 2006.

6. Magyar zsidó történelem – másképp: Jeruzsálemi antológia. Szerkesztette Michael K. Silber. Budapest–Jerusalem: Múlt és Jövő, 2007. Második, átdolgozott kiadás, 2008.

7. Komlós Aladár: A magyar zsidóság irodalmi tevékenysége a XIX. században. Kőbányai János előszavával. Budapest–Jerusalem: Múlt és Jövő, 2008.

Magyar zsidó történelem – másképp

Jeruzsálemi antológia

Szerkesztette: Michael K. Silber

Második, átdolgozott kiadás

Tartalom

Michael K. Silber  A JERUZSÁLEMI TÖRTÉNÉSZMŰHELY

Jakov Katz  HÁZASSÁG ÉS HÁZASÉLET A KÖZÉPKOR VÉGÉN

Joszef Ben David  A MODERN ZSIDÓ TÁRSADALOM KEZDETEI MAGYARORSZÁGON A 19. SZÁZAD ELEJÉN

Jakov Katz  HATAM SZOFER ÉLETRAJZÁHOZ

Nataniel Katzburg  AZ 1865-ÖS NAGYMIHÁLYI RABBINIKUS DÖNTVÉNY  (PSZAK DIN)

Michael K. Silber  AZ ULTRAORTODOXIA KELETKEZÉSE, AVAGY EGY HAGYOMÁNY KITALÁLÁSA

Impresszum

Michael K. Silber

A JERUZSÁLEMI TÖRTÉNÉSZMŰHELY

(Jakov Katz köre és az ortodox zsidóság historiográfiája)

Antológiánk magyar zsidó történelemről szóló tanulmányok gyűjteménye. Összeállításunk azonban mind témájában, mind módszertanában különbözik az eddig megszokott ábrázolástól. A magyar (azaz a történelmi Magyar Királyság területén élő) zsidóságot a történetírók leginkább a modern eszmékhez lelkesen csatlakozó és asszimilációra törekvő közösségként ábrázolták, amelyet csupán az antiszemitizmus időszakos fellángolásai akadályoztak meg végső céljuk elérésében. Sokszor még az is előfordult, hogy a magyar zsidókat a legsikeresebben asszimilálódott európai zsidóságként jellemezték, ami már nyilvánvaló túlzás. Valójában a magyar zsidóság sajátos jellege sokkal inkább a jelentős létszámú ortodox réteg határozott asszimiláció-ellenességéből fakadt. Az itt kötetbe gyűjtött öt tanulmány a magyar ortodoxia történetével, ezzel a mostanáig igen kevés figyelemre méltatott területtel foglalkozik.

I

Jakov Katz (1904–1998) az a tudós, aki az ortodox zsidóság tanulmányozását, a modern zsidó történetírás részévé tette – minden más történésznél inkább.{1} A jeruzsálemi Héber Egyetem Szociológia és Zsidó Történelem tanszékének professzora a huszadik század második felének kiemelkedő zsidó tudósai közé tartozott – sőt: valószínűleg ő volt ezekben az évtizedekben a modern zsidó történelemtudomány legjelentősebb művelője. A Héber Egyetem rektora volt, munkásságát jelentős díjakkal és címekkel ismerték el mind Izraelben, mind az Egyesült Államokban. Tanítványait buzdító mentorként számos disszertáció megszületésénél bábáskodott, több tucatnyi volt diákja oktat zsidó történelmet izraeli és más egyetemeken.

Írásai változatos témái és mélységélessége visszatükrözik egyedülálló pályakezdése hátterét. Jakov Katz a Veszprém megyei Magyargencsen született hagyományos ortodox családban, s a húszas évei közepéig nem részesült szinte semmilyen világi oktatásban. Magyarországi és szlovákiai jesivákban tanult, ahol rendkívül széles körű ismereteket szerzett a hagyományos rabbinikus irodalom terén. Ezután elhagyta Magyarországot, és Németországba ment, ahol az 1930-as évek elején beiratkozott a híres frankfurti egyetemre. Itt Karl Mannheim tanítványául szegődött, akinek szociológiai módszere mély benyomást tett rá. 1935-ben benyújtott disszertációja a németországi zsidóság asszimilációjával foglalkozott.{2} Az emancipáció első, 1780 és 1880 közötti évszázada később is tudományos érdeklődése homlokterében maradt. Jakov Katz igen termékeny szerző volt, mielőtt élete utolsó szakaszában a figyelme az ortodoxia tanulmányozása felé fordult volna. Számos tudományos értekezést írt az asszimilációról, az emancipációról, az antiszemitizmusról, a zsidókeresztény viszonyról és a nacionalizmusról – ezek egy részét magyar nyelvre is lefordították.{3} Utolsó nagy monográfiája, a Végzetes szakadás meghatározó jelentőségű történelmi epizódot, a magyar zsidóságot megosztó „vallási" szakadást járja körül.

Az antológiában ehhez a szakadáshoz vezető eseményekkel, személyekkel és a tágabb történelmi háttérrel foglalkozó írásokat találhatunk. Mintegy összefűzve a Jakov Katz monográfiájában kiteljesedő történetírás láncszemeit. A tanulmányok összekapcsolódnak – a mester alapvetésével, ugyanakkor egymástól inspirációt merítve új távlatokat nyitnak a téma kutatói előtt.

Bár Katz elsősorban történésznek tekintette magát, munkásságán szociológiai tanulmányai is erős nyomot hagytak. Antológiánk első darabja, ha disszertációját nem számítjuk, volt az első nagyobb lélegzetű közleménye. Ebben a közép-európai (s így közvetve a nyugat-magyarországi) zsidók házaséletének változásait elemezte a modern kor hajnalán.{4} Ezt az 1944–45-ben megjelent munkát ma, az Annales iskola munkásságát jó emberöltőnyivel megelőző, igen eredeti, úttörő családtörténeti tanulmánynak tartják. Miközben nyomon követi a hagyományos társadalomból a modern kezdeteibe ívelő átmenetet, a Max Weber kidolgozta elméleti típusok révén írta le a társadalmi normák és intézmények történetét. Módszerét részleteiben 1955-ben, egy, a társadalomtörténet alkalmazását taglaló, irányadó esszéjében{5} dolgozta ki, és 1958-ban megjelent első nagy művében, a Hagyomány és válságban fejlesztette tökélyre. Jakov Katznak a szociológiát a történelemtudománnyal vegyítő módszere vitákat váltott ki Izraelben, külföldön viszont pozitív visszhangra lelt. S bár az évek során, korai műveinek történelmi módszere és következtetései, valamint strukturális-funkcionalista szociológiai pillérei eltűntek (idővel maga Katz is felhagyott a társadalomtörténettel), elemzései magas színvonala és a zsidó történetírásban játszott befolyásos szerepe, mindmáig meghatározó súlyt képviselnek.{6}

II

Jakov Katz házaséletet elemző tanulmánya nagy hatással volt a Héber Egyetemnek az éppen a szárnyait bontogató szociológiai tanszékén tanító ifjabb kollégájára, Joszef Ben Davidra (1920– 1986), aki 1952-ben A modern zsidó társadalom kezdetei Magyarországon a 19. század elején{7} című – antológiánk második darabját képező – tanulmányával debütált a tudományos világban. S egyúttal ez volt a történelem területére tett utolsó kiruccanása is. Ben David később a tudományszociológia vezető szaktekintélyévé emelkedett – egyszerre volt saját katedrája a Héber Egyetemen és a Chicagói Egyetemen. Katzhoz hasonlóan (ekkor még Gross néven) Ben David is magyar ortodox környezetből származott, bár az ő családja, neves győri nyomda és könyvkiadó tulajdonosa vagyonosabb és modernebb gondolkodású volt, mint a falusi eredetű Katzé. Ennek ellenére ő is jesivákban tanult, a gimnáziumot magántanulóként végezte el. 1941-ben érkezett Palesztinába, ahol történelmet tanult a Héber Egyetemen a zsidó történelemtudomány úgynevezett „jeruzsálemi iskolája két kiváló képviselőjénél, Fritz Baernél és Ben-Cion Dinurnál. Egy „kulturális szociológia-i kurzust is hallgatott a „lenyűgöző tanártól, akinek azonban halvány fogalma sem volt arról, mi is a szociológia" – azaz: Martin Bubertől.{8} 1947 és 1949 között a London School of Economics diákja volt, itt Edward Shils révén megismerkedett a szociológia legfrissebb irányzataival. 1950-ben Ben-Cion Dinurnak benyújtott, majd két évvel később nyomtatásban is megjelent MA disszertációja is az újonnan elsajátított szociológiai látásmódját tükrözte.{9} A tanulmány egy Ben David által egész későbbi életében is igen kultivált témát, nevezetesen az értelmiségnek a társadalomban betöltött szerepét vizsgálta.

Ben David intellektuális téren közel állt Katzhoz, akinek 1944/45-ben megjelent, a házassággal és a szexuális élettel foglalkozó cikkéből idéz is, míg Katz kollégái közül Ben Davidot választotta ki a Hagyomány és válság kéziratának elolvasására és megbírálására. Ben David a magyar zsidóságot elemző írása azért fontos, mert előrevetít néhány, Katz későbbi munkáiban feltűnő módszert és témát – sőt: azt sem túlzás állítani, hogy az ifjabb pályatárs tanulmánya a nagy mű: a Hagyomány és válság előzménye. A magyar zsidóság modernizációjának nyomon követésére Ben David nagyra törő és átható kutatást alkalmazott, amely magában foglalta a magyar zsidóság életének olyan különféle vetületeit, mint a demográfia, gazdaság, társadalom és kultúra. Ben David azonban szándékosan elkerülte a magyar zsidóság modernizációjában közrejátszó gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatok átfogó elemzését – ehelyett a társadalom szerkezetének néhány korlátozott aspektusára koncentrált.{10}

Elemző figyelmét elsősorban a struktúrák vonták magukra. Segítségükkel Ben David leszűkíthette a látókörét, s így lekicsinyíthette és leegyszerűsíthette az elemzése alapjául szolgáló egységeket. Úgy vélte, hogy a modernizáció részét képező tényezők sokasága helyébe találhat egy legkisebb többszöröst, amely úgy szemlélteti a változás összetett folyamatát, hogy azt viszonylag kevés és kezelhető tényezőre szűkítheti. Ben David az elit kapcsolatrendszerének szerkezeti átalakulásában találta meg ezt a kényelmes legkisebb többszöröst. Munkájának ez a legfontosabb módszertani erénye és elemzése gerince.

Mi történik a társadalommal, amelynek vezetői eltávolodnak alárendeltjeiktől és a közös értékrendtől? Amikor a kohézió megszokott forrásai elapadnak, a szolidaritás alternatív formái kerülnek előtérbe. Ben David elgondolása szerint ezek a körülmények az ifjúsági mozgalmak létrejöttének melegágyai. Funkcionalista-strukturális megközelítése révén arra a következtetésre jutott, hogy az 1848-as radikális forradalmi ifjúság és a pozsonyi jesiva diákjai lényegében ugyanazon érme két oldalának számítanak. Mindkettő a vagyonos világi vezetéstől és a tömegektől egyre inkább eltávolodó szellemi elit (fiatalos) megnyilvánulása. Mindkettő harcba száll a fennálló rendszerrel, és fittyet hány a társadalmi konvenciókra.

Ilyen instabil körülmények közt születnek a karizmatikus vezetők. Így paradox módon a konzervativizmus védőbástyája, az általában, fő műve után Hatam Szofer néven ismert Mose Schreiber-Szofer rabbi pozsonyi jesivája, valójában két újítást is megtestesített – az alapító karizmáját és a diákok ellen-kultúráját. A következő nemzedék fundamentalista mozgalmakkal kapcsolatos felismeréseinek előfutáraként Ben David meglátta azt a perspektívát, amelyből nézve a pozsonyi ortodoxia új, és újító jelenségnek tűnik, nem a modernizációs folyamat ősellenségének, hanem inkább annak szerves részének.

III

Látszólag mi sem volt természetesebb, mint hogy Jakov Katz az ortodoxiának szentelje figyelmét. A rabbinikus neveltetés és a szociológia egyedülálló kombinációja szinte predesztinálta őt erre a feladatra. Mentora, Karl Mannheim is épp Katz Frankfurtba érkezése idején publikálta két, a tudásszociológia területén úttörőnek számító tanulmányát, az Ideológia és utópiát, valamint A konzervatív gondolkodás című terjedelmes esszéjét. Élettörténetét ismerve természetesnek vélhetné az ember, hogy Katz is hasonló tanulmányt írjon a zsidó konzervativizmusról, ám valójában az ortodox zsidóság története iránti intenzív érdeklődése csupán évtizedekkel később támadt fel.

Egy emberöltővel ezelőtt az ortodox zsidóság története még elhanyagolt területnek számított. A modern kori zsidó történelmet tanulmányozó tudósok szinte kizárólag az újat lelkesen üdvözlő, változást előidéző ideológiai mozgalmakra koncentráltak – például a zsidó felvilágosodásra: a haszkalára, a vallási reformmozgalomra, valamint a zsidó nacionalizmus és szocializmus különböző megnyilvánulásaira. Azokat a zsidókat, akiket nem ragadtak magukkal ezek az áramlatok, vagy éppenséggel aktívan ellenálltak a modernitásnak, a modern tudósok számára érdektelen, középkori maradványoknak tekintették. Eleinte Katz is hasonlóképpen vélekedett – hetvenes éveinek közepéig munkái nagy részét a modernizáló áramlatoknak szentelte. Életművére visszatekintve úgy tűnik, hogy, a viszonylag idős korában az ortodox zsidóságról írt úttörő tanulmányaival járult hozzá leginkább a zsidó történelemtudomány fejlődéséhez. Élete alkonyán több, az ortodox zsidósággal foglalkozó disszertációt is felügyelt – mára ez a terület a modern zsidó történetírás egyik legdinamikusabban fejlődő részévé vált. Az az általánosságban is markánsan érezhető jelenség, hogy a vallás ismét jelentős erővé vált a legutóbbi időben, szintén hozzájárult a zsidó ortodoxia története iránt föléledő érdeklődéshez.

Katz ortodoxia iránti fordulata a fő művéről Hatam Szofernek nevezett Mose Szofer (1762–1839) pozsonyi rabbiról írt életrajzi tanulmányának 1967-es publikálásával kezdődött.{11} Sajátos módon a magyar zsidóság háromszáz éves történetében Hatam Szofer volt messze a legfontosabb zsidó személyiség.

Első pillantásra az életrajzírás meglepő kalandnak tűnik egy olyan tudós számára, aki a nevét társadalomtörténészként tette ismertté. Éppen ő tartja többre a történelem egyes tényeivel való foglalatosságnál a weberi iskolát, amely a múltat különböző markáns személyiségjegyeket viselő típusokon keresztül vizsgálja. Katz később meg is jegyezte, hogy amikor Hatam Szofer életrajzát írta, „nem segített a szociológiám".{12} A két módszer szétválasztásával, tudtán kívül mintegy a Ben David tanulmányát lezáró szakaszában található sorokat visszhangozta: „A talmudista elit előtt elméletileg több lehetőség állt: csatlakozni a haszidizmushoz, felmorzsolódni vagy elfajulni a fennálló őrizgetése közben. A ténylegesen választott út a Hatam Szofer által hirdetett ideológián nyugodott, aki azt saját élettapasztalataira válaszul dolgozta ki. (Ez már egy életrajzi tanulmány tárgya lenne, s ez nem fér egy szociológiai elemzés keretei közé.)"{13}

Katz Hatam Szoferről érzékeny ecsettel megfestett arcképének alapjait lényegében Weber a karizmatikus tekintéllyel kapcsolatos nézetei nyújtják. Katz igen meggyőzően rekonstruálja az ifjú Hatam Szofer lélektani portréját, felvázolva a fiatalember szüleihez fűződő ellentmondásos viszonyát és feltétlen, teljes elkötelezettségét karizmatikus mentora, Nathan Adler rabbi iránt. Katz bemutatta, hogy a hagyományokhoz hű Hatam Szofer, akitől idősebb éveiben a híres „He-hadas aszur min ha-Tora" (Az újat tiltja a Tóra) jelszó származott, fiatalsága idején Frankfurtban egy Nathan rabbi köré tömörülő szektás csoporthoz tartozott, amelyet többször is kiközösített a felháborodott közösség. Ez volt a kulcs a Hatam Szofer vallási pszichológiájához – úgy érezte, hogy ő maga is „megszerezte mesterének karizmatikus tulajdonságát, ám egyéb tulajdonságokkal összeolvasztva nem csupán tudatosan háttérbe szorította azt, hanem arra használta, hogy sokkal nagyobb befolyásra tegyen szert, mint amekkora mestere mellett jutott neki".{14} A visszafogott karizma, a Ben David révén közismertté vált vezérmotívum volt Hatam Szofer védjegye. Szabadjára engedve, mint Nathan Adler és a haszidok esetében, a karizma pusztító hatást gyakorolt volna a hagyományra, de a Hatam Szofer által szublimálva és megfelelő irányba terelve újjá tudta éleszteni a hagyományos magyarországi zsidó társadalmat.

Katz esszéje nem öleli fel Hatam Szofer teljes életrajzát: ifjúságára, házasságára és pályája kezdetére összpontosít, és véget ér élete derekán – röviddel azután, hogy Pozsonyba érkezett, és hozzáfogott konzervatív ideológiája megfogalmazásához. Katz főként a prédikációi alapján körvonalazta a Hatam Szofer gondolatvilágát, nagyon kevés figyelmet szentelve reszponzumaiban tükröződő jogi újításainak. Erre a Katz későbbi tudományos érdeklődésének fényében igen különösnek tűnő hiányosságra ő maga szolgált magyarázattal. Ugyanabban az évben, 1967-ben fejezte be Katz egyik diákja, Mose Szamet Halaha ve-reforma című disszertációját, melyben a halaha és a korai modern kor találkozását követte nyomon az előző nemzedék legnagyobb vallási tekintélyei pályáján, a prágai Ezekiel Landau idejétől kezdve a Hatam Szofer és a reformok közti konfliktusig. Ezért Katz helytelennek érezte, hogy erről a tárgyról írjon. Később azonban foglalkozott a témával több, a halahikus rugalmasságáról szóló esettanulmányában, melyekben Hatam Szofer természetesen továbbra is központi szerepet játszott.{15}

Katz esszéje a karizma problémájával kezdődik és ezzel fejeződik be. Max Weber szerint a karizma általában rutinná silányul – ezzel a gondolattal zárul Katz tanulmánya is, amelynek befejező része Hatam Szofer utolsó napjait és az utána következő időszakot beszéli el, amikor a fia megörökölte karizmatikus apja hivatalát. Ám bizonyos értelemben ez a rutinná torzulás az egész magyarországi rabbinizmus átalakulásában is kifejezésre jutott. Hiszen Hatam Szofer nemcsak a konzervativizmus szellemi örökségét hagyta maga után, hanem a karizmája maga is intézményesített formát öltött az új erőre kapott, harcias rabbinizmus alakjában.

IV

Hatam Szofernek az ortodoxia következő nemzedékére gyakorolt hatását csak tovább erősítette, hogy a modernizáció erői egyre inkább felemésztették a hagyományokhoz ragaszkodó réteget. Míg az 1840-es években még az ortodoxok közé tartozott a közép-európai zsidóság túlnyomó többsége, addig az 1860-as évek végére a német zsidóság alig egy ötödét tették ki, Magyarországon pedig nagyjából egyforma erőt képviseltek a neológ táborral. Ezek a változások végül a magyarországi zsidóságot kettészakító 1868/69-es Pesten tartott zsidó kongresszusban csúcsosodtak ki. Az ortodoxia és a neológia közötti, korábban precedens nélküli szakadás mind mélységét, mind intenzitását tekintve egyedülálló volt egész Európában. Azonban már sokkal korábban nyilvánvalóvá vált, hogy azok, akik Magyarországon hűek maradtak a hagyományhoz, más úton haladnak, mint európai sorstársaik. Mose Szamet – akinek munkásságából csupán a fordítás technikai nehézségei miatt nem nyújtunk itt ízelítőt – mutatott rá, hogy a magyar ortodoxia halahikus kérdésekben egyre merevebbé és konzervatívabbá vált Hatam Szofer pozsonyi tevékenysége idején.{16} Az 1860-as években azonban az ortodoxia egy még rugalmatlanabb formája került előtérbe.

A magyarországi zsidóság szélsőséges polarizációjában jelentős szerepet játszott a magyar ortodoxián belüli különbségek gyors ütemű éleződése a kongresszus előtti időszakban. Először az 1860-as években találkozhatunk a ma ultraortodoxiának nevezett réteggel, amely foggal-körömmel küzdött a modernizációnak és az idegen kultúrába való beilleszkedésnek tett legapróbb, a mérsékeltebb ortodoxok által elfogadott, sőt időnként üdvözölt engedmény ellen is. Ha van bármi egyedi a magyar zsidóságban, akkor az az ultraortodoxia – mégpedig annak harcias szembenállása még a kulturális beilleszkedés legenyhébb formáival is. A mai napig is a magyarországi zsidók leszármazottai a szélsőséges asszimiláció-ellenesség legjelentősebb szószólói mind az Egyesült Államokban, mind Izraelben.

A kötet utolsó két írása ezzel a jelenséggel foglalkozik. Nataniel Katzburg egy kulcsfontosságú eseményt, a többek által is a magyar ultraortodoxia kiáltványának tekintett pszak din vagy rabbinikus döntvény kiadásához vezető, 1865-ös nagymihályi rabbitalálkozót elemzi.{17} Kortársához, Ben Davidhoz hasonlóan Katzburg (1922, Budapest – 2006, Jeruzsálem) is nyomtatással és kiadással foglalkozó ortodox családból származott. Nagyapja Vácott Tel Talpiot címen a rabbinikus tudományokkal és időnként a legfontosabb napi eseményekkel foglalkozó, héber nyelvű újságot alapított. 1934-ben Katzburg Palesztinába érkezett, ahol egy darabig a Kfar ha-Roehi vallásos cionista jesivába járt, és egy ideig a vallásos kibuc-mozgalom aktív tagja volt. 1944 őszén iratkozott be a Héber Egyetemre, ahol Baer és Dinur előadásait hallgatta. Politikai antiszemitizmus Magyarországon az 1880-as és 1890-es években című disszertációját 1962-ben nyújtotta be.{18} A következő években született írásainak többsége a magyar antiszemitizmus politikai és diplomáciai aspektusaival foglalkozott, de írt egy hosszabb általános áttekintést is a magyar zsidó történelemről.{19} A politika- és diplomáciatörténet iránti érdeklődése a mandátum időszakának palesztinai brit és cionista politikáját elemző, fontos tanulmányaiban is tükröződik. Mindemellett Katzburgot is vonzotta a magyar ortodoxia tanulmányozása, és már a kötetben szereplő cikk megírása előtt is kiadott egy részletes bibliográfiai esszét és egy cikket az 1868/69-es zsidó kongresszusról.{20} A nagymihályi gyűlés aprólékos rekonstrukciója révén Katzburg rávilágított a magyar ortodoxia megosztott jellegére – ezt a tényt mind az ortodoxia hívei, mind az ellenfelei vonakodtak elismerni.

Az antológia utolsó tanulmányát, „Az ultraortodoxia keletkezése, avagy egy hagyomány kitalálása"{21} címmel jómagam írtam. Munkám a radikális asszimilációellenes ideológia társadalmi és kulturális gyökereit az 1860-as évek Magyarországára jellemző sajátos körülményekre vezeti vissza. Módszereit és problematikáját tekintve pedig a történettudományt a nyolcvanas évek óta meghatározó, áramlatokat tükrözi – azokon belül is elsősorban a történelmi szereplőknek nagyobb jelentőséget tulajdonító kulturális irányzatot. Annak ellenére, hogy a hangsúlyt elsődlegesen a kultúrára helyeztem, nem kívántam figyelmen kívül hagyni az 1970-es években rövid virágkorát élő társadalomtörténet fontos eredményeit, sőt: egyfajta szintézisre is törekedtem.{22}

Az 1860-as évek során a magyar ortodoxiának több, még a saját vallási jellegét belülről is bomlasztó kihívással kellett szembenéznie. A neoabszolutizmus korában bevezetett kötelező világi oktatás felgyorsította a jiddis nyelvről a németre történő áttérést, amely már a század elején megkezdődött. Még az ortodox zsinagógákban is mindennapossá váltak az olyan mérsékelt vallási reformok, mint a német nyelvű drose (szentírás-magyarázat) vagy a kórus igénybevétele. Az újjáéledő magyar nacionalizmus is nagy hatást gyakorolt az ifjabb nemzedék tagjaira. E kihívások háromféle reakciót szültek. A balszárnyon a modern neo-ortodoxiát, mely irányzat már az előző nemzedék idejében kialakította a maga koherens ideológiáját, nevezetesen azt, amelyet nem csak hogy nem zavarták a modernista fejlemények, hanem egyenesen üdvözölte őket. A középen álló ortodox derékhad ellenszenvvel, sőt időnként döbbenten fogadta az új értékrendet, amelyről úgy vélte, hogy majd elkerülhetetlenül a hagyomány eróziójához vezet, de habozott, s nem tudta, hogyan alakítson ki meggyőző válaszokat – ennek oka legfőképp a hagyományos jogi rendszerhez, a halahához való merev ragaszkodás volt. Az általános elképzeléshez, mely szerint a hagyományos zsidó társadalom minden tevékenységi szféráját a halaha szabályozza, a maga megszámlálhatatlan jogi előírásával és törvényével. Azonban hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy azokban a létfontosságú kérdésekben, amelyekkel a magyar zsidóság szembekerült – mint a kulturális beolvadás, a nyelv és a nemzeti identitás – a halahikus útmutatások nem nyújtanak egyértelmű iránymutatást. Az ultraortodoxia a jogi finomságokban elvesző derékhad habozó, rossz hatásfokú fellépése következményeként, mint egy annak ellenhatására alakult ki. Bár a halaha nem mindig ad egyértelmű válaszokat, a judaizmus bővelkedett olyan halahán kívüli forrásokban, amelyekre új, életképesebb és erősebb hagyományt lehetett alapozni. Az ultraortodoxok új, erőteljes látásmódja – amelynek új voltát ők persze tagadták – elutasította az asszimiláció minden formáját, és korábban példátlan módon legmagasabb fokú vallási értékké tette a zsidó „nyelv, öltözet és nevek megőrzését. Ez a réteg tehát, amelyet gyakran a múlt megkövesedett emlékének tekintenek, valójában Eric Hobsbawm találó paradoxonával szólva, dinamikusan és kreatívan „új hagyományt talált fel.{23} Az ortodox táboron belüli és azon kívüli ellenfeleik nem is késlekedtek rámutatni az ironikus tényre, hogy a vadul asszimilációellenes ultraordoxia új keletű kritériumai az autentikus zsidóság meghatározására vonatkozóan gyanúsan hasonlítottak a magyar nacionalizmus ideológiájára.

Az antológia második kiadása lehetővé tette az egyes szövegek fordításának módosítását és néhány hiba kijavítását. A könyvben a héber szavak leegyszerűsített átírását alkalmaztuk, a három „h" hangzót (hé, het, kháf) egységesen h-val jelöltük.

Angolból fordította Stöckl Judit

Jakov Katz

HÁZASSÁG ÉS HÁZASÉLET

A KÖZÉPKOR VÉGÉN

{24}

Apámnak és anyámnak,

emlékük legyen áldott, akik

megerősítették szellememet

a Tórára és a tudományra.

I

A történelmi jelenségek egységet képeznek minden korban – A felosztás módszertani szükségessége – A terület mélyebb elemzése szociológai megközelítéssel – A források használata – A vizsgálat térbeli kiterjedése

A középkorból az újkorba történő átmenet kutatása és leírása nem lehet teljes az élet és gondolkodás valamennyi területén bekövetkezett változások hangsúlyozása nélkül. A modern társadalomtudomány egyik alapvető felismerése, hogy a társadalom valamennyi szférája egymással összefüggésben áll. Ez egyaránt érvényes nemcsak a viszonylag stabil korszakokra, hanem a változások és felfordulások idejére is. A mozgások ugyanis nem csupán az egyes területeket, hanem a társadalmi élet tudati és anyagi aspektusait érinthetik.

Takarékos munkamódszerünk a különálló vizsgált témák elkülönítésére kötelez bennünket. Mindegyikük külön-külön viszonylagos teljességet képez az általanos társadalmi folyamatban. E célért a kutató figyelmen kívül hagyhat más jelenségeket és úgy tekinthet kutatásának tárgyára, mintha az önmagában is létező, különálló vizsgált téma lenne. Az egyetlen alapfeltétel, hogy a vizsgált téma egysége ne legyen kitalált és önkényes, hanem eredjen a történelmi valóság jelenségeinek kapcsolódásaiból és összefüggéseiből.

A szerző számára ilyen „természetes" vizsgált téma az előttünk álló kutatási terület: a házasság és a házasélet. Az állítás érvényességét csak a kutatás eredményei bizonyíthatják. Elöljáróban számot adhatunk arról a módszerről, ahogy meghatározzuk a vizsgált téma egységét. Esetünkben a szociológiai hozzáállásról.

A szociológia azt állítja, hogy az egyes társadalmakban uralkodó nézeteket nem lehet megmagyarázni csupán a belső logikájuk alapján. A szociológiai megközelítés szerint a valódi társadalmi életben is léteznek olyan kapcsolatok és függőségek, amelyek kifejezésre jutnak a gazdasági feltételekben és a társadalom szociális szerkezetében, valamint az adott társadalomban uralkodó gondolkodásmódban. A kapcsolatok minőségét és a függőségi viszonyokat nem lehet ábrázolni a durva materialista történelemszemlélet alapján, amely egyszerűen úgy tekint a gondolatok világára, mint a valódi élet lelki reflexióira. A szociológiai kutatás nem kötődik meghatározott koncepcióhoz a társadalmi élet és a társadalom nézetei közötti kölcsönös függés módját illetően. A szociológiai szemlélet szerint a történelmi valóság megértése nem épülhet csak a jelenségek megfigyelésén a bölcsészettudományoknak azon megosztottsága alapján, amely valamennyi terület sajátos törvényszerűségeit követi: mint például a művészet, a vallás, a filozófia stb. Bár valamennyi területet egy belső logika, valamint bizonyos törvények uralják, a szociológia azt állítja, hogy ez igen távol áll attól, hogy valamennyi szakterület fejlődésében meghatározóvá váljon. A szociális feltételek azok, amelyek meghatározzák a fejlődés valódi kereteit; s nem kis mértékben befolyásolják és eldöntik a folyamatokat.

A társadalmi élet szociológiai elemzése a különböző területek jelenségeit összekötő vonalak feltárására törekszik – a társadalmi életben való kölcsönös kapcsolataik alapján. Ezért nem esik szó az egyes nézetek más nézetekhez való viszonyáról mindaddig, amíg a teljes gondolatmenet ki nem alakul, csupán azon életjelenségekhez való viszonyukat veszi górcső alá, amelyek témaként és tárgyként szolgálnak.{25} Kutatásunk során például, nem foglalkoztat bennünket az a kérdés, hogyan kapcsolódik a zsidóság szexuális erkölcse a zsidó világnézetet jellemző gondolatokhoz. Fontosabb annak megismerése, hogy milyen szociális tényezők teszik lehetővé, vagy éppen gátolják a nemi erkölcs kialakulását, s hogyan és mennyiben változik a nemi erkölcs az idők folyamán, és melyek ezeknek az okai.

A kutatás szociológiai diszciplínája mentesít bennünket az általunk vizsgált jelenségek történelmi forrásainak a felkutatásától. A középkor végi – ez a terminus technicus, amit a 16–18. századi európai zsidó közösségekre vonatkozóan ajánlok – társadalom tagjai számára nem jelentett különbséget, hogy egy bizonyos minhag (szokás), felfogás vagy takana (rendelet) a Talmud korából, vagy a késői középkor idejéből származik. Az a lényeges, hogy megismerjük a tények összességét, amelyek meghatározzák a házasélet formáját és az azt kísérő tapasztalatokat. A valamennyi oldaláról ábrázolt kép nyújt hátteret, ezekből jósolhatók meg a válságjelek, amelyek a mindennapi életben és a tapasztalatokban mutatkoznak meg, és egy újfajta erotika kialakulásáról tanúskodnak.

Néhány szó a források használatáról. Úgy tűnik, hogy a vizsgált időszakban a valóság ábrázolása céljából nemcsak az adott korban írt források vehetők számba, hanem valamennyi hiteles mű, még akkor is, ha azokat korábban írták. A halaha vonatkozó részei, ahogy azt az első döntőbírák (haposzkim harisonim) tanították, ebben a korban is meghatározták a házasság törvényes alapjait – hacsak nincs bizonyítékunk az időközben végbement változásokra. Ez a nemzedék ismerte azokat az erkölcstani könyveket, amelyeket nem a saját idejükben írtak, vagy olyan helyeken keletkeztek, amelyeket itt nem tárgyalunk, de ennek ellenére e nemzedék érzelmeit vagy gondolkodásmódját mégis alakították.

Földrajzi szempontból a szűkebb értelemben vett askenáz zsidóság helyzetének ábrázolására korlátoztam magam, a lengyelországi zsidóság és a fennmaradó kelet-európai országok zsidóságának kivételével. A megállapítások többsége minden bizonnyal ezen időszak más zsidó csoportjaira is érvényes, azonban az itt ábrázolt általános kép kizárólag az askenáz zsidóság élettényeinek összegzésén alapul.

II

Ifjúkori házasság mint meghatározó középkori jelenség – Az ifjúkori házasság, mint ideológiai és vallási szükségesség – A szexuális tisztaság ideálja – Az „aszkéta típus hiánya – A házasság mint a tisztaság megőrzésének alapvető eszköze – Gazdasági-politikai okok – A fiatal pár szülők révén történő ellátása, mint szociális funkció – A hozomány szociális feladata – Az „adásvétel mint ideális jövedelem – A különböző rétegek társadalmi-ideológiai egysége – A hozománynyújtás erkölcsi értéke – A hozomány mint a gyermekek jövője miatti aggodalom kifejeződése

A középkori élet alapvető jellemzőjének tartjuk a gyermekkori vagy ifjúkori házasságot. A vallási hagyományban a fiatalkori házasság szokásának mély gyökerei vannak. Forrásai a Talmudra nyúlnak vissza, de az általunk vizsgált korban a talmudi hagyományhoz csatlakozott két sajátos színfolt, az askenáz haszidizmus és a cfáti kabbala hatása.

A halaha kötelezi a férfit, hogy elvegyen egy nőt 18, legkésőbb 20 éves koráig, de a házasságot már 13 éves kortól kezdve ajánlja.{26} Mindennek a halahikus indoklása a „szaporodjatok és sokasodjatok"{27} parancsolat megtartása, de a tendencia a házasságkötés minél előbbre hozására, nemcsak abból a szándékból ered, hogy az „igyekezők minél előbb teljesítik a micvát". A zsidóság nézete az engedélyezettről és tiltottról a házassági ügyekben – röviden: a zsidó társadalomban elfogadott nemi erkölcs – tette szükségessé a korai házasságot. Ugyanis a zsidó nemi erkölcs szerint a kívánatos ideál nemcsak az a férfi, aki megőrizte magát a házasságon kívüli nemi kapcsolatoktól, hanem az is, aki ezen túlmenően őrizkedett magjának hiábavaló elvesztegetésétől. A midrások Jákob ősatyának tulajdonítottak ilyen felsőbbrendű tisztaságot,{28} dacára, hogy a monda szerint, 84 éves koráig nem nősült meg.{29} A Jákobról kialakult midrási kép nem talált érdemleges utánzásra a házasság késleltetésének tekintetében, csupán a tisztaság megőrzésének vonatkozásában szolgált mintául. A korai házasság intézménye tehát alapvető eszköznek bizonyult a tisztasági ideál eléréséhez.

Mint ismeretes, a zsidóság – a keresztény és más vallásokkal ellentétben – nem fejlesztett ki olyan aszkéta