Lélekcsapda

Prológus

Fogalmam sincs, ki vagy mi vagyok, az egész helyzet értelmezhetetlen. Egy test vesz körül, ami más, mint az enyém, és az a furcsa érzés kerülget, hogy nem én vagyok az, a tudatom sem a sajátom. Minden idegen körülöttem.

Álmodom.

Furcsa, tudathasadás-szerű érzés, de az e világi, fizikai énem látszólag mit sem sejt, teszi a dolgát. Újra és újra nekivág.

A leggyakoribb, mikor a saját halálomat élem át. Csak fekszem a hátamon, vagyis inkább a kinövéseimen, amelyek talán szárnyak. Vérzek, vagy annak a megfelelője történik. A hasamon tátongó vágott seb látványa nem sok jót sejtet, hamar megbarátkozom a halál gondolatával. Nem félek, büszkén várom a véget.

Felettem egy tetraéder alakú, taszítóan sötét tárgy forog sebesen. Ő tette velem. Ő – mert érzem dagadó iszonyát, látja, amit én már csak sejtek, ahogy szemeim kihunynak: társaim bosszúja közeleg.

Itt mindig vége szakad az álomnak. Minden egyes alkalommal ugyanúgy meghalok. Felébredek, s érzem, hogy a bensőmben lakozó lény, amelyet a köznép csak démonként emleget, zaklatottan mocorog. Mintha rémálmok gyötörnék. Nem kitörni próbál, sokkal inkább magával van elfoglalva.

Mi történik ilyenkor?

Nem vagyok abban biztos, hogy akarom tudni. Olyan válaszoktól tartok, amelyekről még csak sejtésem sincs, és nem is lehet; mégis fojtogat az elkerülhetetlenség érzése: egyszer megkapom őket.

Tulajdonképpen nincs is baj ezzel: így legalább félelmem tárgya kissé kibővül, s nem csupán magammal kell megbirkóznom. A rettegéssel, hogy mivé válhatok. Ahogy kiszorul az érzés tudatom fókuszából, már nem is tűnik – tűnök… – annyira veszélyesnek. Csak nehogy elmerengjek utóbbi jelentésén, hiszen az rögtön felingerelné a megtépázott emberségem felett keselyűként köröző démont. Árnyéka túléli álmaim sötétjét, kísér, míg ismét haza nem tér.

Mert új nap virradt a pusztaságban – a nappal sosem késik. Utálatos mellékízzel fogadom be a reggeli fényt. Hiába küzdök ellene, igyekezve tartani magam az embernek való, napközben aktív léthez. Várom az éjszakát. Várom, hogy végre átadva magam a nálam ősibb, idegen akaratnak, eggyé válhassak a jóságos, óvó sötétséggel.

Ám most a másik oldal van soron, s látszólag minden ki van téve, fel van fedve, nincsenek meglepetések, csapdák. Lenyűgöz napfényben aszalódó világom rendíthetetlen, morbid nyugalma. Holott közelebbről szemlélve látszik: minden, ami még él és mozog, menekül. S fejben talán már eljutott arra a pontra, hogy nemleges választ adna a kérdésre: várja-e a holnapot?

Azt, amiért a mában küzd.

A világ gúnyosan nevetve ezt feleli lényei nyomorára: aki életre, az pusztulásra is ítéltetett, a köztes idő csupán szemfényvesztés. Azonban e jótékony felismerés mögött örök-hallgatag várakozó anyaűr megrémít bennünket, s visszamenekülünk, hogy elölről kezdjük hozzá vezető harcunkat. Ez persze a világot már nem érdekli, mintha nem is lenne fontos. Ahogy nekem is egyre kevésbé az.

De azért bánt. Hisz mi végre e rideg közöny, ha az egyáltalán? Mire jó ez a mélységes, fojtó csend, mikor az élet halálhörög? Vagy csak innen, a porból nézve tűnik minden olyan ziláltnak és esetlegesnek?

Szavaim és kétségeim azonban most is csak süket fülekre és elforduló szívekre találnak. Már majdnem hozzászoktam.

Megelégelvén a bennem gonoszul bugyborékoló, reményvesztettség táplálta posványt, egykedvűen továbbindulok, mint már annyiszor. Reális cél nincs előttem, de nem adom fel.

Van, mikor már ahhoz sincs elegendő kezdeményezőkészség.

S ahogy ma, úgy talán majd holnap is felveszem utam fonalát. Botorkálok a nappal tisztátalan, mégis vakító fátyla alatt, mely világunkra ereszkedve mérgez minket, és míg élünk, nem ereszt.

Förgeteg

Ők, az Ítélet katonái hátramaradtak, hogy segítsék hajszál híján elkárhozott fajunk megtisztítását. Büntetésünk egyik sarokkövét alkotják, testetlenül testesítik meg a szükséges rosszat. Bizony okkal féli őket minden ember, ki nem él Gaiának tetsző életet, s kitéved az Anya óvó tekintete alól!

Ám sose feledjétek: aki rájuk, szigorú büntetőinkre rossz szemmel néz, egyszerre önmagára és egész népére tekint – hiszen miattunk vannak itt, csakis miattunk.

részlet az Írásból

Hét ágra sütött a könyörtelen nyári nap. A fiatal férfi nem is értette, hogyhogy eddig bírta a perzselő forróságot. Kemény lesz a tél – ugrott be neki valahonnét. Körülkémlelt. A gyér fűvel borított pusztaság uralmát itt-ott bokrok törték meg, melyekről bajos lett volna megállapítani, hogy még küzdöttek-e, vagy már átadták magukat a mulandóságnak. Távolabb egy erdő sötétlett mogorván. Szélén halott vagy haldokló fákkal, de befelé haladva még tartották magukat a növények – mintha elhitték volna, hogy összekapaszkodva, a másik kölcsönös segítésével lehetséges a fennmaradás.

A férfi elgondolkozott, hol lehet most. Az erdőre pillantva éles fájdalom hasított belé, először csak a fejében, aztán nem csökkenő intenzitással szétterjedt benne. Minden erejére szüksége volt, hogy talpon maradjon. Csak erre figyelt. A fájdalom lassan, de fokozatosan alábbhagyott, mire elszenvedője megismételte magában a kérdést: Hol vagyok?

Ezúttal sem kapott választ, s közben rádöbbent: még számos, fontosnak tűnő dolog is magyarázatért kiált.

Ki vagyok? Honnan jöttem? Mi történt?

És megint lecsapott rá a lavinával kecsegtető fájdalom görgeteg, mire ő idomuló állatként félresöpörte a szó szerint kínzó kérdéseket. Majd visszatérek rájuk – gondolta, mire csak kellemetlen bizsergést tapasztalt.

Valami szag terjengett a száraz levegőben. Olyan orrfacsaró, hogy elnyomta a ruhájából érződő izzadtság és vizelet kipárolgását. Azonban volt neki kellemes alkotórésze is: beazonosíthatatlan fajtájú sült hús illata vegyült bele halványan, mely mintha csak bekapcsolta volna éhségérzetét. Méghozzá egyből mardosó fokozatba.

Tétován elindult a sárgás fűvel borított lankás pusztaságban. Hosszú percekig gyalogolt, de a szag intenzitása alapján nem jutott közelebb, sem pedig távolabb. Ám ekkor rezdülésnyi ingerhullám érte orrát: ismét szagot fogott. Sülő hús. Talán ugyanaz volt, mint az előző, talán nem.

A kecsegtető étel vélt irányába fordult. Léptei ügyetlenek, ritmustalanok voltak, annyira koncentrált a tüneményre, nehogy amilyen könnyen jött, olyan könnyen is menjen. Nem igazán értette, hogy lehet képes ennyire halvány ingert felfogni és szakadatlanul követni. Mégis biztos volt benne, hogy jó úton halad. Az egész csupán idő kérdése – amellyel pedig rendelkezett, legalábbis addig, míg rá nem jön, mi történt. Az nem lehet, hogy ő csak úgy van.

Tagjai elcsigázottan követték a felsőbb utasításokat – sajogtak, de könnyedén felül tudott kerekedni rajtuk. Jó órát saccolt az addig megtett időre, s vagy hat kilométert a lágyan kanyargó útra. A szag ugyan erősödött, de őrjítően lassan; a még hátralévő távot egyszerűen képtelen volt megbecsülni.

Útját ekkor szellő keresztezte – a más körülmények között kedves, simogató jelenség szétzilálta a nyomot. A fáradtságtól csak hangtalan szitkozódásra futotta a férfitól. Hisz legrosszabb esetben a szél egész idő alatt félrevezette! Mihez kezdhetne most? Talán egy óra lehetett hátra sötétedésig. Mindenáron el akarta kerülni, hogy a pusztában töltse az éjszakát. Tudta, ennek oka elveszett emlékeiben keresendő. Konkrét válaszért azonban hiába kutatta zárlatos elméjét, helyette annál elemibb dolgot fedezett fel: egy érzés-lenyomatot, amely páni félelemmel töltötte el. S erős volt annyira, hogy egyértelművé tegye: éjjel, idekint nem biztonságos.

Térdei szinte minden előjel nélkül remegni kezdtek, éhsége szabályosan leszívta maradék energiáját. Torka kiszáradt, hogy még nyelni is alig tudott. A kimerülés határára sodródott. Hogy lehet ez? Nemrég elindultam kajáért, most meg mindjárt elpatkolok? Valami nagyon nincs rendben velem… Segítség!

Reménykedve szippantott a levegőbe. Most szinte kétségbeejtően gyengének érezte a szagot, amelyet a legkisebb szárnyas teremtmény is eltérít, vagy szétkerget.

Arra! Szeme megállapodott egy körülbelül másfél kilométerre kopaszodó sziklán, mely hajdanán dombtető lehetett. Hitt hirtelen jött megérzésében, talán utolsó esélyében. Ha elvéti, aligha lesz értelme továbbindulni a lecsökkent látótávolság és elhatalmasodó gyengesége miatt. Akkor pedig csak ő marad és az éjszaka.

Lüktető fejfájás vezérelte látászavarok kínozták, s majdnem el is lehetetlenítették a haladást – mintha teste fellázadt volna. Már rogyadozott, mikor végre megérintette a hideg kőtömböt. Fél kezét rajta hagyva indult körbe, nehogy megint elveszítse egyensúlyát. Egyszerre neszezésre lett figyelmes, mire, mint akinek semmi baja, könnyedén sóbálvánnyá merevedett.

– Te vagy az, Ének? – kérdezte egy halk, de érces férfihang. – Jó soká’ jöttél, alig hagytunk…

Túl hirtelen hallgatott el. Valószínűleg nem én vagyok Ének…

Az újabb neszezést fojtott, szerencsére emberi morgás követte, majd léptek, végül egy magas alak vált ki a szikla takarásából. Napbarnított, sovány arcán élettel telien csillogó sötét szemek ültek, melyek barátságos kisugárzása mögött félelmetes szomorúság rejlett. A féloldalt himbálódzó porvédő maszk kilengéskor rálátást engedett a nyakán egymás mellett fehérlő, minden bizonnyal szándékosan ejtett vágások hegeire. Testére talán a mocsoktól tapadó, elhanyagolt ruházata többféle bőrből szabott fércmű volt; a vállakon a kopástól a foltok is kezdtek szétfoszlani. Kétoldalt viszonylag ép kardhüvelyeket viselt…

A pengék a karjai mögül villantak elő. Néhány őrülten szapora szívdobbanás kínzóan lassan megélt másodperce erejéig a jövevény a halál gondolatával barátkozott. Aztán az egymás gyilkos vonzásában, hipnotikusan köröző rövid szablyák lejjebb ereszkedtek, majd szétnyíltak.

Csapda? A gyanú ellenére a fiatal férfi tudta: bele fog sétálni.

Még a romló fényviszonyok közepette is kivehető volt, mennyire gondosan ápolja fegyvereit a másik; a légies, foltmentes pengék talán a saját súlyukkal is keresztülszaladtak volna a húson, a ferde markolatok végéből kinövő, fényesen ragyogó, de nagyon is sötéten vicsorgó fenevadpofák szinte megelevenedtek. Ha tulajdonosuk csak feleannyi időt szánna magára, mint becses szablyáira, bizony piperkőc lenne.

S ami még igazán furcsa volt benne, az a szaga – pontosabban a megjelenésével összhangban lévő bűz hiánya.

– Szarul nézel ki – biccentett felé, miközben a hüvelyekbe illesztette kardjait; a hangja alapján nem ő volt az, aki az imént szólt. – De majd kitalálunk… valamit – szavaiban szemernyi kétely csendült. – Gyere, egyél! Ének ma már úgysem várható.

Visszaindult, s a háta mögül kérdezte: – Hogy hívnak?

A jövevény szája kinyílt és hangtalanul becsukódott: Jó kérdés!

A szegényes tábor ideiglenesnek tűnt, csupán a széltől való védettséget nyerték vele maguk és a tűzrakás számára. Utóbbi fölé lógatva vadhús sült. A szagforrás! Körülötte egyszerű használati tárgyak, mint kések, evőeszközök, megmagyarázhatatlanul ellenszenves benyomást keltő csomagolóanyagok hanyagul elszórva. A hosszú meneteléshez átalakított, megerősített hátizsákok a sziklának döntve folytatták saját kurdarcra ítélt harcukat a szétszakadással szemben, miközben hordozóik regenerálódtak.

– Ő ott Sírhant – mutatott vendéglátója a hátizsákok közé éppen bevackolódó zömök férfira. Arca – már amennyi kilátszott a haj és a mocsok alól – szögletes volt és széles, s az ő nyakán is vágások nyomai éktelenkedtek. Nézése mindent elárult, vállalta, hogy nem örül a másik jöttének, vélhetőleg az Ének nevűre számított. A miheztartás végett egy alig észrevehetőt biccentett, majd hozzáfogott gépfegyvere tisztogatásához.

– Én pedig Szablya.

A szándékosnak tűnő csend közepette tetőtől-talpig végigmérte a szerinte szarul kinéző utazót a neve alapján fegyvereivel talán tényleg patológiás viszonyt folytató, harminc körüli fickó.

– Biztosan nagyon éhes vagy. – Nézte, ahogy a másik tekintete sóvárgón a nyúlhúsra vándorol. – Bátran szolgáld ki magad!

A megszólított úgy el volt gyengülve, hogy a leülés nehezebbik felét zuhanva tette meg. Szinte sokkolta szervezetét, ahogy mélyeket lélegezve beitta az illatokat, majd ellenállni képtelen lévén rávetette magát a hozzá legközelebbi szeletre – állaga helyenként olyan volt, akár a fakéreg, máshol meg mintha élő vadba harapott volna, de ő egyáltalán nem törődött fogai és gyomra kínjával marcangolás közben.

– Felteszem, beszéled a nyelvünket. – Szablya súlyos kulacsot dobott lábai elé a homokba. – De ha nem akarsz, nem muszáj. – Egy darabig fél, forradásos szemöldökét felhúzva meredt a habzsoló idegenre. – Egy nevet azért mondhatnál – szólt végül tettetett rosszallással.

A fiatal férfi riadt rágcsáló módjára eszmélt fel. Most, hogy egy kicsit már tett ellene, a jóllakottság ígéretével pedig valamelyest el is kábította éhségérzetét, volt alkalma észbe kapni. Hisz csak megjött a semmiből, Szablya pedig úgy bánik vele, mintha közülük való lenne. Ha mogorva, de vele együttműködő társával ki akarnák rabolni, vagy akár megölni, hogy ne élhesse fel előlük a természet kínálta szűkös javakat, már rég megtehették volna. Ehelyett megetetik. Elhessegette az üldözött és ekkorra elvileg kiirtott kannibalizmus gyanúját, noha nem tudta, minderről honnan van információja… Köszönetet akart mondani, ám közben magától rájött: egyáltalán nem várják el. Jótevői lopva, de figyelik, ugyanakkor nem úgy tűnik, mintha tartanának tőle.

Mi történik itt?

Elcsípte, s magán is tartotta Szablya pillantását. Eszébe ötlött, hogy ez az ösztövér alak az imént kérdezett tőle valamit, és ilyen szituációban bizony illendő volna választ adni.

A nevem pedig…

– D… – csak eddig jutott és jött a már ismert, folyadékként terjedő, könyörtelen gyötrelem. Ám itt nem állt meg. Fejében mintha faltörőkos csattant volna, éktelen fájdalom közepette passzírozva fel agyát a homlokcsontjára. Kimaradhatott néhány másodperc az életéből.

Szablya amolyan „láttad, amit én?" nézéssel fordult társához. Az eddig faarccal heverésző Sírhantnak majdnem sikerült palástolnia ijedtségét. Tekintete azonban hamar elszánttá keményedett, miközben mutatóujjával végigsimított fegyvere sátorvasán. Végül a ravaszon talált enyhhelyet.

Szablya nyugalomra intette társát, aztán kezét előre tartva óvatos lépést tett az idegen felé.

– Vannak emlékeid? – kérdezte rekedten, tónusa szinte kényszerítő erejű volt. – Halljam!

– Nincsenek! – „D" kiáltása mindannyijukat meglepte, beleértve őt magát is.

Sírhant lassan felemelkedett. Valami furcsa volt benne, rajta.

– A nevedre se? – hangja halkan és reszelősen surrogott, akár a smirglipapír.

A jövevény megint csak a „D"-ig jutott, a fájdalom végigfolyt rajta, elérte minden idegvégződését, folyamatos, átfogó, őrült lüktetésbe torkollt. Azonban nem volt hajlandó feladni, dacolt saját testével.

– D… D… Da…

Ekkor az eddiginél is sokkal nagyobb fájdalomlöket érte. Felordított. Dörrenésként ható hang robbant a fejében, és biztosan tudta, hogy nem a sajátja. Majd megint:

DRÁKÓ!

A kín kissé enyhült, ő pedig kábultan, a veszélyt felmérni képtelenül újabb alkalmat látott neve kibetűzésére. Szándéka alig fogalmazódhatott meg elméjében, amikor úgy érezte: kívül-belül mindene, ami csak ingert felfogni képes, felizzik, aztán az egész homogén fájdalommá olvad össze, melyhez képest minden eddig megélt elbújhatott. Tudta, ez a határ, ezt már képtelenség fokozni, elvékonyodott hajszál választja el tulajdon halálától, vagy valami más szörnyűségtől.

És ekkor újra szólt: DRÁKÓ! Noha a torz, hörgő kiejtés miatt inkább úgy hangzott: „Drakov".

Nem lehet tovább ellenszegülni, elviselhetetlen.

– Drákó… – lehelte elhalóan; talán ő maga sem hallotta volna a fejében terjedő rezgések nélkül, de megtette, és semmi más nem számított.

A fájdalom nem volt más, csupán egy álomsorsra váró emlék. Bár még nem merte felnyitni a szemeit.

– Drákó? – kérdezte Szablya idegesen. – Mint a Sárkány?

– Én… én nem… nem ő…

– Persze, hogy nem – vágta rá Sírhant gyorsan, mintha ezzel hathatna az valóságra. – Ne is akarj ő lenni.

– Hasonlóságotokat tekintve különösen rossz ómen az azonos név – tette hozzá Szablya.

– Lehetnék… – Drakov! – Igen… az.

– Tessék?

Drakov szemei mintha ólomból lettek volna, de engedelmeskedtek, s recsegve-ropogva felnyíltak. Az alkonyat narancssárgás háttere elé két, valahonnan, valamikorról ismerős arc úszott be, döbbenten pislogva le rá.

* * *

Piszkosul nagy mákod volt – jegyezte meg teli szájjal a később Szablyáévá váló arc tulajdonosa, majd összeráncolt homlokkal hozzátette: – Drakov. Ezerből, ha egynek van ilyen szerencséje.

Drakov egy pokrócba burkolódzva görnyedt a tűz mellett. Egy darabig elrévedve figyelte mint rágcsál jótevője valamiféle ágat – elfeledett gyerekkora suttogott hozzá a fogápolás e metódusa láttán. Mosolyt erőltetett az arcára.

– Útközben volt, hogy magam sem hittem, hogy a szagot követve idetalálhatok…

– Nem – akasztották meg csendesen –, annak semmi köze nem volt a szerencséhez.

– Sírhantnak igaza van. Ott megsegítettek. Korábban történt az, ami miatt hálát adhatsz annak, akiben, vagy amiben hiszel. Vagy csak szimplán örülj, hogy így alakult. De talán az lenne mégis a legjobb…

Sírhant kezében pisztollyal Drakovhoz lépett, mire ő amennyire csak lehetett elhúzódott tőle. Rájött, mi volt benne az előbb olyan szokatlan – a meglepetés, hogy egy nőről van szó, összességében még visszataszítóbbá tette a figurát, és még furcsábbá a párost.

– Ne félj, nem ölünk ok nélkül fegyverteleneket – Drakov érezte: Szablya szavában lehet bízni. – Bár azt hiszem, Ének nem így látná.

– Nem bizony. Ismeretség ide vagy oda, ő megkegyelmezne a fajtádnak és megtenné helyetted. Még egy ok, hogy mihelyst meglátod a napot, elindulj. – Sírhant ezzel markolattal előre átadta a pisztolyt. – Mi nem tesszük meg, ezt magadnak kell elintézned, ha eljön az idő.

Drakov fejcsóválva letette a fegyvert maga mellé, majd gondolkodást színlelve kihasználta az alkalmat, hogy jobban megnézze magának Sírhantot. Az igénytelenség és a csúnyaság kombinációja még most is megtévesztően hatott. Hiányzott belőle mindennemű nőiesség, tagjai valószínűleg izmoktól vastagodtak, mellei alig észrevehetően emelkedtek ki a széles mellkasból.

Drakov megvárta, míg a nő visszahelyezkedik vackába – így kevésbé volt fenyegető.

– Nem igazán értem, miről beszéltek – szólalt meg, de mivel a másik kettő nem reagált, folytatta. – Azt én is látom, hogy valami nincs rendben velem, de felteszem az… emlékezetkiesésem utóhatásai…

– Most elég annyit tudnod, hogy az amnéziád lényegtelen. Választ később kaphatsz.

Noha világosan látszott, hogy Szablya részéről további találgatásnak helye nincs, Drakov nem akarta annyiban hagyni a dolgot, hiszen semmit sem tudott, az egyetlen lehetősége, hogy kérdez, információt gyűjt.

– El fog múlni? Visszanyerem az emlékezetem?

Szablya kiköpte a formátlanná rágott ágat, húzott a kulacsából, és végül kelletlenül, de válaszolt.

– Ha kitartasz addig, vissza. Én nem voltam ott, nem tudom mi történt. Nem kívánom neked, de könnyen odajuthatsz, hogy visszasírod áldásos tudatlanságod.

– Nem – felelte Drakov határozottan, s úgy érezte közeledik elkallódott énjéhez. – Tudni akarok… mindent. Itt van a régi ismeret, meg tapasztalat a fejemben, csak valami meggátolja, hogy használjam őket. Addig viszont segítségre szorulok, de hát ez nyilvánvaló.

– Nyilvánvaló… – ízlelgette a szót Szablya. – Tudod, Sírhant, azon töprengek már egy ideje, hogy ne tegyünk-e kivételt.

– Túl korai. Reális esélyei vannak vele szemben – bökött fejével Drakovra.

– Nem tudom. Az a benyomásom, hogy ez a fiú ügyesebb annál.

– Azt se tudjuk, ki ő.

– Igaz-igaz. Ez az utolsó szavad?

– Gyanús nekem, hogy ez a srác valamiképp Orkánához köthető; úgy értem, ahhoz, amiért iderendelt minket biztosítani. Márpedig a balhé múlt éjjel volt. Ne kockáztassuk meg a haragját.

– Igen, azt hiszem így helyes – értett vele egyet Szablya enyhén lemondóan, s tekintetét olyan mélyen fúrta Drakovéba, hogy a fiatal férfi gyermeknek érezte magát tőle.

– Egy szót sem értek – ragadta meg az alkalmat a szólásra.

A páros halkan, de jóízűen felnevetett.

– Igen… – Szablya arcáról akár a háztetőn meginduló hóréteg omlott le a mosoly. – Örülünk, hogy több meglepetéssel nem szolgálsz.

Drakov a fejét rázta, de nem hagyták, hogy kifejezésre juttathassa gondolatait.

– Még nem jött el a válaszok ideje. Pihenned kell. Holnap megtudod hova és… – Összerezzent? – kihez kell menned.

Drakov egyelőre jobbnak látta belenyugodni a helyzetbe. Egy kiadós alvás már jócskán ráfért volna, csupán az érdeklődés tartotta még ébren. Miközben a rendelkezésére álló anyagokból és eszközökből a lehető legkényelmesebb fekhely összetákolásán fáradozott, még megkérdezte jótevőitől: – Kik vagytok ti?

Rövid szünet következett, mialatt a másik kettő egymást méregette.

– Én személy szerint – kezdte Szablya jól tagoltan – nyugalmazott katonákként tekintek magunkra. Mások számára a puszta lakói vagyunk. Afféle nomádok.

– Kalandorok, banditák, testrablók. Mikor, hogy és kinek a szemszögéből.

Szablya rosszalló, mintha ténylegesen kissé izzó pillantást lövellt volna Sírhantra, majd Drakovhoz fordult.

– Talán kapsz esélyt, hogy megértsd a világot, de egy ilyen elcsigázott elmével nem fogsz tudni élni vele. Aludj! Kétségkívül a holnapi lesz életed egyik legfontosabb napja, minden erődre szükséged lehet.

Noha Drakov fejében egymást érték a megválaszolatlan kérdések, a gyötrő problémák, azonban az ezeken való rágódáshoz egyszerűen már nem maradt elég energiája. Evett, ivott, fekhelye a körülményekhez mérten kényelmes volt, a hirtelen leeső hőmérséklettel is példásan dacolt. A rejtélyes éjszakai veszélyérzet elmúlt.

Minden ráér reggelig, mikor is hátha kiderül, hogy ez az egész csupán egy buta, értelmetlen álom volt.

* * *

A világmindenség megbonthatatlan egyensúlyát képviselem.

Magamat összehúzva rohanok a megkövesedett dzsungelben. Négy végtagom karmai alatt csikorognak és roppannak a levelek. Zavaros vonalvezetésű, a nagyra becsült, mindenevő behemótok kitaposta ösvényen száguldok. Ők megtehették, hogy csakúgy átgázolnak rajta, a mi bőrünk azonban kevés a csontkemény ágakhoz és a késszerű levelekhez. Szinte szerencse, hogy egy behemót annyival testesebb nálunk… Ilyenkor, az Éjszaka legsötétebb óráiban, az Egység idején meghúzódnak, s egy rövid időre népünk vadászai lesznek a felszín legveszedelmesebb lényei.

A szaga alapján prédám nem lehet más, mint egy össztudatú – finom és kiadós zsákmány elé nézünk.

Félnyolcados csapatunk már feleződött, én pedig lehagytam társamat. Kell ennyi rivalizálás. Otthon, a klánban, rá vagyunk kényszerítve egymásra. Ha nem fogunk össze, kihalunk, mint a legtöbben, akik a magányos, az ősi utat választották. Odahaza nincs versengés, egyedül vadászat közben, amikor a leginkább elemünkben vagyunk, élhetünk úgy, akként, ahogy természetes.

Kölcsönösen megsebezték egymást a dzsungellel, a nyomokat egy frissen kikelt is könnyedén lekövetné.

Klánom a Nagy Egyesülés tagja, mely a szövetségre hajlamos csoportosulások otthon-méretű, laza hálózata. Sokaknak ma is fájó, de szükséges lépés volt az összefogás: az ínséges Vihar Kor átvészelése csak így sikerülhetett. Így vált lehetővé, hogy a másik nem tagjai, vagyis a röpképesebb égbőlmarók tömegei nagy testű zsákmányt – akár dögöt is – eljuttassanak a gyalogszerrel többnyire nehezen megközelíthető fészkekbe, vagy hogy együtt fellépjünk az ősvadászok és más riválisainkkal szemben. Manapság valamivel jobb idők jártak, de azért nem volt könnyű életünk. Így esett, hogy az előző néhány, félig spontán alkalom biztató tapasztalataiból kifolyólag, ismét közös vadászatra adták fejüket a vidék baráti klánjai. Megtiszteltetés képviselnem az enyéimet. Fiatal korom ellenére már közismert és tapasztalt vadásznak számítok a környéken.

Érzem, hogy fél.

A Fennsíklakók hírhedt éjjáró négyese a mi vadászpárunk. Kíváncsiak képességeimre, persze nem is véletlenül vagyok ebben a rangos csapatban. Meg kell mutatnom az ő újoncuknak, mit tudnak a sziklafészeki fiatalok! Mielőtt feljön az Éjhold, terepet biztosítva a gyengébben látó, de erősebb vadászoknak, egyúttal soron kívül véget vetve a mi időnknek, kiderül melyikünk a jobb.

Szinte átérzem a helyzetét, szíve az én fejemben dörömböl.

A tömzsi, de mozgékony össztudatú túl messzire keveredett az övéitől. Vesztére. Nehezen elejthető lények, hihetetlen törzsi szintű összehangolódásra és cselekvésre képesek, messze felülmúlva minket e téren, pedig mi sem vagyunk utolsók – bár mi máshonnan, a szükség és az akarat érzékelhető megnyilvánulásai felől közelítjük meg a kérdést. Az össztudatú csordák elképesztő táplálékigénnyel bírnak, összehangoltságuk ennek irányítására, na meg persze az örökkön éber vadászok miatt oly kifinomult. Rendkívül ritka a magányos példány – őt is a fürge égbőlmarók választották le társaitól, és a mi, azaz az erős éjjárók kelepcéjébe, pontosabban a behemótok ösvényeibe kergették.

Közel vagyok, s egyre biztosabb a végkifejletben: én fogom először vérét ontani.

Ám a fennsíklakók sincsenek messze, sőt. Szemmel alig, inkább többi érzékemmel kivehető árny suhan a szomszédos ösvényen. Túl gyorsan közeledik! Hogy maradhatott rejtve? Előre, a prédára kell koncentrálnom, szárnykezeimmel is egyre tépem az ágakat a nagyobb lendületért, de nem állhatom meg, hogy oda-oda ne pillantsak.

Az Éjszaka Szeme néz vissza rám.

A fiatal fennsíklakó az, mégis ismerem őt személyesen.

Egy értelmetlen szó ugrik be: szablya.

* * *

Azt hittem, felkeltesz – motyogta Drakov álomittasan, két ásítozás között.

A táborban azonban rajta kívül senki sem volt. A nap állása és bántó, alig szűrt fénye alapján sokkal közelebb lehetett az idő délhez, mint hajnalhoz.

– Csak álmodtam volna? – kérdezte fennhangon kámforrá vált vendéglátóit. – Mert álmodni álmodtam, az biztos…

De az… tulajdonképpen mi a fene volt?

Megcsóválta a fejét. Elfeküdt nyaka ropogott, miközben körülnézett.

Egy fenét álom, hiszen a táborukban vagyok! – állapította meg a következő pillanatban, majd elbizonytalanodott. – Vagy csak ideképzeltem őket?

E kellemetlen verzióra utalt az is, hogy a rögtönzött vackához használt tárgyaknak is lába kélt, sőt, olyannyira ügyesen osontak el, hogy még nyomot sem hagytak… A tűzrakás szintén az ő sorsukra jutott, hűlt helyén hamu sem szürkéllett a sárgás porban. A villanyoltást követően megmaradt, tüzelésre alkalmas ágak az utolsó apró gallyig bezárólag szintén sehol – de ennek legalább Drakov látta értelmét: a takarékoskodás magától értetődőnek, létfontosságúnak tűnt, noha még mindig nem tudta, miért van ez, hogy mi hívta életre ezt a szemléletet.

Amit viszont tudott: A nevem Drakov és mélyalvó vagyok.

Hőhullám futott rajta végig úgy, hogy közben mellkasába jeges érzés költözött. Mitévő legyen? Amnéziáját az álom nem gyógyította, minden bizodalma a barátságos Szablyában és morózus társában rejlett, ám jótevői a jelek szerint magára hagyták… Vagy a képzelete szülte őket.

Mielőtt teljesen úrrá lett volna rajta a pánik, egy kő alatt észrevett valamit, ami a széllöketek ütemére mocorgott. Egy mindkét oldalán bolhabetűkkel teleírt papírfecninek bizonyult.

Drakov félhangosan olvasni kezdte a szögletes írást:

D, állj meg ott, ahol a levelet találtad! Kőhajításnyira láthatsz egy kisebb kőhalmot. Így jelöltük az irányt, úgyhogy jól vésd az eszedbe! Valamivel több, mint másfél napi járóföldre találod Balak várost. Hosszúkás dombság oldalába épült és semmi más nincs a környéken, nehéz eltéveszteni. Annyi élelmet adtunk, amennyit módunkban állt – a sziklák közti hasadékban keresd. Saját érdekedben próbáld meg holnap estig elérni Balakot – ez az út lesz az első próbatétel, bár Őt ismerve valószínűleg még nem lesz félnivalód. A türelm[„e betűvé átírt „ü] azonban véges. Ha megérkeztél, menj a Puszta Mérge nevű kocsmába. A kocsmáros neve: Grivian. Mondd neki, hogy mi küldtünk, és rendelj egy adag poktát, a titkos receptje szerint! Így megkapod a válaszaidat, de ne feledd, nem lesz sok idő az elmélkedésre, mert egy újfajta harc fogja kezdetét venni – benned. (Ennek a mondatnak Drakov másodjára is nekigyürkőzött, de ismét csak elmaradt a megvilágosodás.)

Ui.: Légy Griviannal különösen óvatos, soha nem tudhatod, mit forgat a fejében; örülj, ha kedvel, de menekülj, ha rád un. Sírhant és Szablya

Drakov még egyszer átolvasta a hangnem alapján kizárólag utóbbi írta, helytakarékos levelet, aztán a már meglévő nyomok mentén összehajtogatta és eltette. A tegnapi, ajándéknak kissé komor pisztolyt az ellátmány mellett találta. Tétovázott. Megérintette a kopott fémtestet, hátha attól okosabb lesz. Fellélegzett, amiért nem érezte elméjében az elfeledett gyakorlottság lenyomatát. Végül, miután ellenőrizte, hogy nincs-e élesítve, foszlott öve és nem különb nadrágja közé csúsztatta. Az irányjelölő kőrakásra nézett, s megpróbálta kivenni azt, ami mögötte van.

A nap kegyetlenül tűzött, de Drakovot ez fikarcnyit sem hátráltatta, mintha agya helyett teste emlékezne, mi volt ő ezelőtt, s mire képes. Töretlenül haladt előre, egyébként sem volt túl sok értelme pihenni, hiszen valóban nem halmozták el élelemmel, és vizet is csak egy napra adtak. Hiába volt híján pontos helyismeretet nyújtó emlékeknek, az nyilvánvalónak tetszett, hogy errefelé bizony minden cseppet meg kell becsülni. Útja során ugyan érintett egy keskeny csatorna-szerűséget, de addig még nem is fogyasztott semmi pótlandó folyadékot, s egyébként sem volt mersze a zavaros vízhez. Elgondolkodva figyelte, mint folyik az ellenkező irányba – tehát arra is kell valaminek lennie. De nem kockáztatott, átkecmergett a túloldalra, s az iránynak megfelelően éles szögben levált a csatorna egyeneséről.

A terep szerencsére könnyűnek bizonyult. Ameddig a szem ellátott, sárgás, legyalult pusztaság terült szét. A kevéske élet is egyre csak fogyott, ahogy közeledett remélt célja felé. Ez a terület már nem akart semmit, ha nem is volt teljesen halott, régen leépült, mély kómás állapota maga volt a megtestesült reménytelenség.

Nagy ívben kikerült egy marhatetemet, melyet csak a legyek és a férgek kezdtek ki. Ebből arra következtetett, hogy nagyobb dögevők nem élnek errefelé, és valószínűleg a veszélyesebb ragadozók is hiányoznak. Ezt biztató jelként kezelte, noha látta: ez így nem természetes, itt minden csak valami után van.

Mi történt a világgal?

Pár száz méterrel később egy útját keresztező medernél találta magát. Régen hatalmas folyó, igazi folyam hömpölyöghetett benne, az erre a korra jutó maradék azonban szánalmas pataknak tetszett az egykori, eposzi méretekhez képest. A meder szélén út haladt, mely kiépítetlenségéből kifolyólag alig-alig volt megkülönböztethető a környező tájtól. Ezt ellensúlyozandó, korcs növények sarjadtak szegélyként két oldalt, de csupán mérsékelt sikert értek el vele a feltételezett útépítők.

Drakov leszökdécselt a süppedős, kavicsos lejtőn, ócska, szandállá szakadt cipője számára a szokatlan talaj szokatlan terhelést jelentett. Szerencsére a leutat túlélte a bőr és úgynevezett kerékgumi összevarrásából készült, valamint jó adag napi imából egyben tartott lábbeli.

A folyó sekélynek tűnt, Drakov nem is tétovázott sokat, s a legrövidebb úton belegázolt. Középen kicsit úszott, jelentéktelen súlyú holmijával minden gond nélkül átért, és még az ételt is sikerült úgy-ahogy szárazon tartania. Mivel alig nyelt vizet, a túlparton jól teleitta magát – frissítően hatott, bár egy meghatározhatatlan, nem kívánatos többlet ízt vélt felfedezni benne. Csak nem mérgező – gondolta a néhány kósza hal láttán.

Még kortyolt néhányat, mikor a folyópart egyik nagyobb, kerekre csiszolt köve megmoccant.

Drakov gyorsan túltette magát kezdeti, alaptalan iszonyán, s megindult a tizenöt méterre fekvő ember irányába. Valószínűleg férfi volt: fonnyadt teste csupaszon perzselődött, s annyira betegesnek hatott, hogy egészséges fajtársa ösztöne rögtön riadót fújt tőle. Csupán egy szakadozott, ágyékkötőre nyomokban emlékeztető rongy takarta szemérmét. Már messziről áradt belőle a szúrós ürülékszag.

Ember volt és mégsem. Valahogy nevezik őket…

A lény felé fordította fénytelen szemű arcát, és valamit nyögött. Sebes, kiütésekkel ragyázott, halvány ajkú szája akár egy halé tátogott, csontsovány, aránytalanul hosszúkás kezével erőtlenül nyúlkált arra, amerre Drakovot sejtette. Elhaló torokhangon próbált szavakat formálni, miközben az erőlködéstől kidagadtak az erek vékonyka nyakán, mely alig volt képes megemelni kopasz, túlméretes agykoponyáját.

Undorító látványt nyújtott, Drakov húzódozott tőle. De megszánta. Fogalma sem volt, mit kéne pontosan tennie. Próbált vele kommunikálni, megfejteni a mondanivalóját, azonban minden eredmény nélkül.

Végül erőt vett magán és óvatosan megfogta. Érezte, ahogy a pergamenszerű bőr alatt csúszik a csont. Odafordította a patak felé a törékeny testet, a kezét pedig beletette a vízbe, hogy tudjon róla a szerencsétlen. Nem akarta megkockáztatni, hogy felültesse és valahogy megitassa, a végén még kárt tesz benne… Meg hát még mindig ódzkodott a szinte átlátszó, hólyagos pecsenyére égett, hámló bőrtől. Ezt kompenzálandó, szűkös élelme harmadát vaksi szemei elé tette, s addig ismételgette, hogy „étel", mígnem bele sikerült magyaráznia egy nyöszörgésbe, hogy a másik tudomásul vette a dolgot.

Enyhén remegő hangon ígéretet tett, hogy Balakból ideküld valakit, s ha más nem, hát ő jön vissza. Hogy az ember-szerűség megértett-e bármit is, rejtély maradt.

Drakov mihamarabb távozni akart, s ez tempójára is kihatott. Komolyabb megállás nélküli, erőltetett menete egészen sötétedésig vitte. Örült, hogy most már a tartandó irány végett logikus oka is van annak, miért áll meg este, nem csupán félelemérzete – utóbbi tárgyának természetéről annyi már kezdett körvonalazódni benne, hogy borzongatóan veszélyes, ugyanakkor nehezére esett gondolkoznia a konkrét mibenlétén. Emlékei kiszabadításának kísérletei továbbra is eredménytelennek bizonyultak, mintha képtelen lenne hozzájuk férni. Akkor talán még megvannak valahol…

Az este csípős szele tovább rontotta a vacsora összképét – a Szablyáéktól kapott inas, enyhén szagló húst és száraz kenyeret már napokkal előbb el kellett volna fogyasztani. Miután elköltötte estebédjét, a kemény föld és a takaró hiánya ellenére hamar elnyomta az álomtalan álom.

* * *

Drakov üres, de tudásra szomjas fejjel ébredt. Maradék étele sietős, ízekre tudatosan nem koncentráló elfogyasztása után saját magát újfent meglepte azzal, milyen jól bírja a kemény iramot. A dombság és a folyó között kopár, homoksivataggá válás felé kacsintgató vidék terült el, útját jóformán semmi nem keresztezte. Messze északon egy erdő baljós fala ívelt. Drakov boldog volt, amiért a jelölt út tisztes távolságra esett tőle.

Még teljesen világos volt, mire megérkezett.

Balak várost ismerte, legalábbis érezte, hogy szabadulásra váró emlékei közé beillene. A nyomasztó, talán a szagokból kivehető súlyos letargia is a múlt lezárt dobozát feszegette, bár nem túl nagy beleéléssel.

A település új volt – abban az értelemben, hogy nem ősi romokra épült. Messziről nézve még hívogatónak is hatott, ahogy látványosan tarkítja a jobbára sárgás dombság oldalát a több száz apró házikó. A helyiek környezetük sivár mivoltát a tetőfedések színével, formájával igyekeztek ellenpontozni, egyúttal jelezve elhelyezkedésüket a vándoroknak. Bent a városban azonban ebből már szinte semmi nem érződött. A település – akárcsak lakosai – mocskos, szürke és beteg volt.

A várostól némileg elkülönülve, az út felől érkezőket elsőként fogadva állt Grivian kocsmája. Nem illett oda, és ezt nem is kívánta véka alá rejteni. Toldozott-foldozott hullámlemezfedése több, szabálytalan darabból állt, a csálé, kisebb alapterületű emelet pedig mintha teljesen ötletszerűen tört volna ki belőle. Falait mindenhonnan összehordott deszkák alkották, az egyik különösen leépült oldal mellett kalapács és vagy egy tucat szög hevert félig a homokba temetve. Az ajtón három vagy négy, utólagos merevítő- vagy fedőréteget lehetett megkülönböztetni – komoly igénybevételnek lehetett kitéve. A szél nyikorgatta cégéren – falból kimeredő acélszálra akasztott, megfeketedett szélű fatábla – cikornyás betűk hirdették: Puszta Mérge. Nehéz lett volna nem észrevenni, hogy készítőjének az írás vége felé elfogyhatott a türelme. Az építészeti förmedvény oldalába egy sor, alacsony viskót eszkábáltak javarészt hulladékfából, az akár emberi fej nagyságú lyukaknál világosszürke anyag látta el a szél elleni védelmet. Enyhe rosszhiszeműséggel még akár mellékhelyiségeknek is nézhette őket az ember. Az egész annyira ocsmány volt – Szándékosan? –, hogy az szinte visszájára fordult, s megbabonázta a szemlélődőt.

A kétes kocsmába való betérés előtt Drakov szívesen beszélgetett volna járókelőkkel, de egy sem volt szem előtt. Egyik másik házban mozgás látszott, azonban az apró ablakok nem sokat árultak el a kíváncsiskodóknak. Sok ház kimondottan elhanyagoltnak, s ezáltal elhagyatottnak tűnt. Más kérdés, hogy a tető ezeken is relatív jó állapotú volt. Csakhogy a poros utcákat tapodva Balak színes, csalogató tetői már egyáltalán nem dísznek, de még csak nem is egyfajta reklámnak, hanem sokkal inkább segélykérésnek hatottak.

A Puszta Mérgében telt ház fogadta Drakovot. A kocsma közönségének nagyja nemrég érkezhetett a józanságból és a közel teli italokból következtetve. Sokan valószínűleg haza se néztek munkaidejük lejártával.

Drakov légzőszerveiből heves ellenkezést váltott ki a szabályosan mellbevágó izzadságszag és alkohol-gőz egyvelege. Ezt még a fűszeresen csípős, zsigeri örömet keltő füst sem volt képes ellensúlyozni. Nem emlékezhetett, de támadt egy olyan sejtése, hogy a kocsmák világa idegen volt eddig is tőle. Jó dolog egyszer, jó kétszer, és így tovább. Könnyen az egyetlen biztos ponttá válhat – s mindez ott ült az arcokon, melyek fásultra vésve érkeztek, ám a szer okozta áldásos tudatlanság fokozatosan formátlanná olvasztotta őket. Az eltompított elme lebegés közben nem észleli, hogy feneketlen gödörben zuhan. Túl sokan estek bele, talán Drakov múltja ismeretlen ismerősei közül is néhányan…

Egy pillanatra hülyén, oda nem valónak érezte magát az önpusztítás e fellegvárában. Végig kellett gondolnia, hogy mit keres itt. Végül határozottan a söntéshez indult. Időbe telt, mire akárki is észrevette, onnantól viszont le sem bírták venni róla a szemüket. Elunva az álldogálást, döbbenettel és undorral övezve könyökölt a jelenlététől ürülő pultra, mely kirívóan szép és gondosan megmunkált volt a leharcolt lokálhoz képest. A mértani ívű, lakkozott fa kellemesen sima felülete fogadta a karokat és a regenerálódó fejeket. Fémszerű, de annál fényesebb oszlopok tartották a kérdéses funkciójú, fa felső részt, melyből üres palack- és pohártartók lógtak ki.

A csapos, aki szemlátomást jól szórakozott valamin, literszámra mérte ki a halvány sört, és egy drótból hajlított céleszköz segítségével hatosával merítette a decis poharakat egy tömény szesz szagú, gusztustalan, sárgászöld, alig átlátszó folyadékba. Drakovnak arcizma sem rándult, mikor villámként hasított bele a tudat: a falra firkált árlista alapján ebben a kocsmában mindössze kétféle ital van. És nekem ráadásul valami különlegeset tartogatsz, Grivian!

Ebben a pillanatban a csapos, mintha csak szólította volna, odafordult hozzá. A fél szája vigyorgott, már-már vicsorított, a megjelenő mosolyráncok sora semmi jóval nem kecsegtetett. Aztán hirtelen összevonta szemöldökét és fejcsóválva így szólt hozzá: – Felteszem, téged sem így szült meg anyád – Drakov hátán végigfutott a hideg, volt valami máshoz nem hasonlítható iszonyat a kocsmáros hangjában.

Néhányan felröhögtek, aztán kéjelegve figyelték tovább a gonosz, albínó patkányra hasonlító Griviant, és a fiatal idegent.

Drakovnak már korábban feltűnt a sok furcsálló tekintet, ezúttal azonban nem türtőztette magát, s rájuk förmedt: – Ti meg mi a faszt bámultok?! – A legtöbb helyi nyomban meg is hunyászkodott, csupán egyik-másik fiatal állta ki rezzenés nélkül indulatát. – Te pedig… kocsmáros…

Griviannak felcsillant a szeme, majd kitudja honnan, előkapott egy kisebb tükröt, hogy aztán beletolja Drakov képébe, akinek még volt annyi lélekjelenléte, hogy átvegye. Az üveg ugyan sérült volt, és emiatt helyenként enyhén torzított, azonban a naturalista valóság ott illegette benne magát kendőzetlenül.

– A kurva életbe! – szakadt ki Drakovból, s a tükörfényes pultra ejtette a tükröt.

Pisszenni sem mert senki, egyedül Grivian dobolt disszonánsan hosszú, de gondosan vágott körmeivel.

Drakov lassan ismét kézbe vette a tükröt, de mindhiába döntögette, forgatgatta, a kérlelhetetlen tárgy csak nem akart hazudni.

Ez nem az ő arca, egy arc nem ilyen! Az ő arcával nincs semmi… nincs összeégve, eltorzulva, ez viszont…

Vagy csak nem emlékszik? Ezek a sebek akár több évesek is lehetnek, az égési sérülés nyomot hagy, ezt tudta. Hol éghetett össze ennyire? És hogy élhette túl? Hiszen a fertőzések…

Kizárt! – a sokk második hulláma elsöpörte a józan gondolkodást. – Ez nem én…

Szaporán lélegezve nézte, ahogy repedezett, kérges tenyere beúszik a képbe, reszketegen megérinti a pirosas rózsaszínes, bal oldalát kétharmad részben elcsúfító, egyenetlen felületű heget, mely felfelé piszkos, részben tar fejbőrben folytatódott.

A tegnapi fájdalmak emléke oly távolinak tűnt, hogy nem is reagált először, amint fejében a tűzforró folyadékkal teli tartály a sérülése mentén széthasadt, majd tartalma kínzó, gonosz lassúsággal teste elárasztásába kezdett.

Dühödten koncentrált a múltkoriban még az életét is veszélyeztető érzetre, lehunyta szemét, izmai megfeszültek, aztán robbanás – saját magában, a fájdalom pedig semmivé foszlott. A jelenlévők ebből csak a zárásként felpattanó szemeit észlelhették, ez viszont Drakov számára érthetetlen módon rendkívüli reakciókat váltott ki belőlük. Megrémültek. Egyik bepánikolt, feltehetően igencsak kapatos szomszédját társainak kellett elkapnia, mikor egyensúlyát vesztve feldőlt bárszékestül. Nevetni azonban senki sem mert.

Drakovban a megválaszolatlan kérdések halmaza lassan heggyé nőtte ki magát. Zavarodottságában örömét lelte a többiek indokolatlan rettegésében, ugyanakkor nem érezhette nyeregben magát, mivel ez a kárörvendő népség csupán a sorkatonaság szerepét tölthette be. A szemétdomb urán, Grivianon a félelem legkisebb szikráját sem lehetett felfedezni. Az egész figura valahogy embertelen volt. Szép ívű szemöldöke koronázta, fürkésző tekintete dühítette Drakovot, aki már kezdett besokallni, legszívesebben a kocsmáros copfjánál fogva húzta volna bele a fejét a pultba.

Grivian – egy öltözékével szöges ellentétben ápolt, vézna, nála fél fejjel magasabb, szőke férfi – olyan fesztelen nyugalmat árasztott, hogy az szinte fenyegetőnek hatott. Mit tudhat, ha ennyire nincs oka félni?

Válaszok kellenek – emlékeztette saját magát vendége.

– Poktát! – préselte ki fogai között. – A titkos recepted szerint.

– Legyen meg a te akaratod! – felelte a kocsmáros nyájasan, kissé meghajolva, és már hozzá is látott.

Drakovhoz képest takarásba fordult, de mozdulataiból arra lehetett következtetni, hogy beletett pár új összetevőt a már önmagában is menthetetlenül pocséknak tűnő italba. Összerázta a kotyvalékot, hogy aztán még valamivel gazdagítsa a különleges poktát. Kanál verődött szaporán a pohárnak. A fonnyadt, átlátszóan vékonyra szelt citromkarikát – melyre olyan büszkén tekintett, mint apa az újszülött csemetéjére – már Drakov előtt tűzte rá az egy deci tömény undor csorba tégelyére. A kanalat aztán köpenyszerű ballonkabátja zsebébe ejtette.

Hogy nem rohad rád? – futott át Drakov agyán a kényszeredett gondolat, mellyel esetlenül próbálta odázni a rá váró veszedelmet. Ő majd megsült. A csillogó bőrű vendégek hozzá hasonló cipőben járhattak, a kocsmáros homloka azonban éppen csak gyöngyözött.

Kihívóan pillantott Drakovra, aki ösztönösen engedelmeskedett a vélt parancsnak és közelebb húzta a pohárkát. Ám az ital látványának és szagának összhatásától hirtelen további beszélhetnékje támadt – csak ne kelljen egyből felhajtania! Ám téma hiányában mindössze reménykedő nézésre futotta.

Szólalj már meg! Máskor lefogadom, be nem áll a pofád!

A kocsmáros a pultot törölgette egy mocskos ronggyal, miközben le sem vette szemét a vendége kezében forgó pohárról.

– Egyébként… Szablya küldött – bökte ki végül Drakov az egyetlen eszébe ötlő dolgot, mielőtt még egészen kínossá vált volna az időhúzás.

– Valószínűleg.

Ezt a hülye választ!

Grivian ekkorra már nem tudta, de feltehetőleg inkább nem akarta tovább leplezni, mennyire élvezi a helyzetet. Oldalt fordult, majd higiéniailag felettébb gyanús mosogatásba kezdett. A hangja olyan flegma volt, hogy Drakov örömest ráborította volna az egész kocsmapultot.

– Üzent valamit az a kardbuzi? – kérdezte most már kissé affektálva is. – Vagy a puszta aranytorkú dívája? Esetleg az ő hódolója, a gyászvirág?

– Nem… – Neked nem… nekem viszont, hogy legyek veled óvatos! Bár úgy látom, még nem unsz… – Szablya válaszokról beszélt. És arról, hogy keresselek fel téged…

Mint akinek a nyelvét vágták ki hallgatott el most, hogy egy rúgásnyira került az öngólt jelentő poktától. Innentől csak Grivianon múlott a beszélgetés iránya, vagy inkább végkifejlete. Drakov éppen ezért nem is reménykedett.

– A jó öreg Szablya – sóhajtott a kocsmáros.

Mintha egy pillanatra lehullott volna különös álcája. Most valahogy embernek, emberinek tűnt, de egy harsány, látszólag értelmetlen röhögéssel rácáfolt az efféle spekulációkra. Hangjába azonban árnyalatnyi vigalom sem vegyült.

– Válaszokért jöttél egy olyan korban, amikor mindenki feje csordultig van kérdésekkel… Persze csak ha nem tette magát annyira tönkre – Jelentőségteljesen végigfuttatta tekintetét vendégein. –, hogy legalább két pokta közt, a sört konstans vedelve gondolkodjék. – És valóban, az italozók fele – üveges tekintetük alapján – nem vette a lapot, bármennyire is egyértelmű volt a célzás.

– Nem hisznek a rezsimnek, ennek az… Egyháznak, nem hisznek Gaia Isten haragjában. Viszont minek a válasz, ha már a kérdést is elfelejtetted? Sokan már a romokra is úgy tekintenek, mint természeti képződményekre. A múlt ködbe vész. Ők száguldanak a lejtőn és egész fiatalon leépülnek. És ez nemzedékről nemzedékre rosszabb lesz. – Céltalanul elhajította a mosogatórongyot, amely végül tiszta edényeken landolt. – Vajon most, hogy közeledünk felé, fel fogjuk-e ismerni a határt ember és állat között?

Az iszonytató vigyor láttán Drakov azt kérdezte magában: Vajon te hova tartozol?

Grivian folytatta, noha nem úgy tűnt, mintha hallgatóságának sikerült volna bármikor is felvennie a fonalat. – Kellett nekünk a lét nagy kérdésein agyalni. Most szépen visszatérünk oda, ahová valóak vagyunk. A kevés ellenálló elme meg majd eltávozik, kipusztul, kiszorítja őket a régi-új ember-állat. Még néhány ilyen évtized és nem lesz semmi, de semmi, amiért érdemes volna küzdeni.

Az a bizonyos valaki pedig, aki ezért felel, jobb lenne, ha észbe kapna. Elvállalta vagy mi, hát egye is meg, amit megfőzött – csak minket hagyjon ki a táplálkozásából.

Ekkor már Drakovnak is kezdett meredekké válni a szónoklat, pedig őt úgymond védte az ismeretség hiányából fakadó távolságtartás. Grivian mintha nem is a jelenlévőkhöz beszélt volna, de nem zavartatta magát.

– Egyébként meg mi