Camino de Santiago - útinapló

Teremi J. Balázs

Camino de Santiago

Útinapló

Negyedik, javított kiadás

© Teremi József Balázs, 2007

www.teremibalazs.hu

Előszó

A szobámban ülök, és percek óta nézem egy webkamera képét, amin a Praza Do Obradoiro tér látszik Santiago de Compostelában. Alig pár hónapja vagyok itthon. Ma van a huszonkilencedik születésnapom. Esős őszi idő van, ezért a nosztalgia mellett még fájó szívvel gondolok vissza a meleg nyári napra, amikor először álltam meg a téren a Katedrális tövében.

Azon az augusztusi reggelen, a díszes tornyok árnyékában a végére értem egy útnak, Szent Jakab nyolcszáz kilométeres zarándokútjának. Egy hónapja gyalogoltam, naponta húsz és negyvennégy kilométer közötti távolságot gyűrtem le, hogy ott állhassak a Katedrális tövében.

Azt hiszem, csalódott lettem volna, ha még idejében, Santiago de Compostela előtt rá nem jövök, hogy ennek az útnak nem a megérkezés a célja. Az út maga a lényeg, ahogy a régi mondás szól. De ezt nem elég mondani, meg is kell tapasztalni! Észre kell venni az apró csodákat, amiket az út nyújt. Nem szabad rohanni, időt kell hagyni minden szépségre, ami az eltelt idő alatt ér.

Nyolcszáz kilométer gyaloglás elegendő arra, hogy a gondolatok elfogyjanak. Mielőtt útra keltem, azt hittem, lesz időm gondolkodni az élet nagy dolgain. Az első hét elteltével mégis azt vettem észre, hogy egyáltalán nem foglalkoztatnak a megszokott problémák. A gyaloglás, az út tökéletesen kitisztítja a fejet. Csak a környezet szépsége, a gyaloglás, az időjárás és a kilométerek számítanak. Nem tudom, lesz-e még egy ilyen hónap az életemben. Harminc napig az volt a legnagyobb problémám: vajon hányadiknak érek az aznapi szállásra.

Ezt a könyvet nemcsak élménybeszámolónak, hanem gyakorlati útmutatónak is szánom azoknak, akik tervezik végigjárni a maguk útját. Pár hasznos tudnivalót felsorolok a lapokon, ami segíthet a felkészülésben, és igyekeztem a könyvvégi jegyzetekbe is belerejteni néhány praktikus információt. Bár sok minden maradt még, amit leírhattam volna. Az én történetem nagyjából teljes, de annyi-annyi érdekességet rejt még a Camino. Minden egyes település új legendát mesél! Nem akartam az összeset leírni, inkább azt kívánom: egyszer az Olvasó is jusson el oda, és hallgassa meg ezeket. Szent Jakab útját mindenkinek magának kell végigjárni. Nyolcszáz kilométert kívül, és még többet belül.

Jut eszembe: a könyvben gyakran használom a „nyolcszáz kilométer" kifejezést az útra. Valójában ahány útikönyv, kiadvány és szórólap, annyi kilométernek írja a francia utat. 774 km, 782 km, 795 km, 800 km… a magam részéről azért használom a nyolcszázat, mert az út előtti napokban, az út alatt – eltévedések és városnézések révén –, valamint a Santiago utáni szakaszon megtettem még úgy ötven kilométert. Így csak összejött az a nyolcszáz.

Minthogy ezen az úton a kilométerek száma az egyik utolsó dolog, a leírásban sem tartottam fontosnak a méteres pontosságot. Lehet, hogy ez furcsán hangzik – ahogy én tapasztaltam, az itthoniak leginkább a nyolcszáz kilométert becsülték a teljesítményben –, Szent Jakab útján nem a megtett távolság a mérvadó. Észrevétlenül repülnek a kilométerek. Egészen más az idő és a távolság fogalma az úton, amit csak az érez és ért meg, aki járja a Caminot. Ajánlom mindenkinek: egyszeri és megismételhetetlen élmény lesz! Egy olyan lehetőség, amit nem szabad elszalasztani. Pont erről, egy el nem szalasztott lehetőségről szól ez a könyv.

Teremi J. Balázs, 2007. november 9.

A www.teremibalazs.hu oldalra feltettem néhány képet az útról és a szereplőkről, illetve összegyűjtöttem pár praktikus információt az érdeklődőknek, valamint a jövendőbeli zarándokoknak.

Úton.

prológus

- Az túl késő. – válaszolta meglehetősen nyersen a zarándokiroda füllesztő levegőjében órák óta üldögélő, idősödő francia.

- Akkor mit javasol? – tettem fel a kérdést némi bizonytalansággal a hangomban.

- Fél hét. Legkésőbb. Mondom, a fél nyolc túl késő. Akkor nem ér oda időben.

Tartottam valami hasonló választól. Kelletlenül vettem tudomásul, hogy a nyaralásokon megszokott tizenegy órás ébredés helyett másnap hajnalok hajnalán leszek kénytelen kikászálódni az ágyból. Csak azért, hogy időben Roncesvallesba érjek. Időben. Mit értett az alatt, hogy időben? Kedvem lett volna feltenni neki ezt a kérdést, de aztán csak annyit mondtam, félig helytelen szórenddel:

- Köszönöm szépen, megfogadom a tanácsát.

Megragadtam a lábam mellett tíz perce békésen pihenő hátizsákot, és egy nagy rántással a jobb vállamra helyeztem. Fél szemmel még láttam, ahogy az idősödő francia két kézzel kapaszkodik az asztalba és a hátizsákommal éppen levert tárgyakba, de már csak egy rövid sorry-ra futotta, mielőtt kiléptem a szabadba frissen kapott zarándokútlevelemmel, és nagyot szippantottam az oxigéndús, friss hegyi levegőből, fél óra instant fulladásos halál után.

I. fejezet

A zarándoknak nincs állandó lakcíme

Megteszem az első négy métert a Caminon, majd lendületből átkelek a Pireneusokon. Az út szüze, Gonosz Mórok és egy dühöngő ventilátor a történetben.

Meleget sikerült kifognom rögtön az út elején. Elvégre hivatalos zarándokutam első métereit tettem meg ebben a pillanatban. Az első etap meglehetősen rövidre sikerült: a szállásom rögtön a szemközti házban volt, négy méteres távolságban.

A L’esprit du Chemin – aminek helyes kiejtését szintén az idősödő franciától hallottam először – volt az utolsó hely a Caminon, ahol előre lehetett szállást foglalni, és én éltem is ezzel a lehetőséggel. Tudtam, hogy július közepén Saint Jean Pied de Portban nem lesz egyetlen szabad ágy sem, ha nem gondoskodom róla előre. Ezért már másfél hónappal előtte leegyeztettem a tulajjal, hogy jövök.

Némi zavart is okoztam neki ezzel, mert a foglalási lista kellős közepén kezdett neki a keresgélésnek, így több mint egy percbe telt, míg a lap tetejére fonetikusan vésett betűsorban felismerte a nevemet.

- Meg is van! – Állapította meg ragyogó arccal. – Honnan is jött? – kérdezte az Arno névre hallgató, negyven év körüli férfi.

- Magyarországról – feleltem, és folytattam volna, de Arno közbevágott.

- Áh, Budapest! – biztos voltam benne, hogy most jön a gulyás meg Puskás Öcsi – Voltam egyszer ott, csodálatos város! Ettem ott olyan…

- Gulyást.

- Azt! Nagyon finom volt. Tudja mit? Ma este vacsorázzon velünk! Megmutatom, milyen az igazi baszk konyha, rendben?

Örömmel fogadtam el a meghívást.

Miután kényelmesen bekuckóztam az emeletes, tábori ágy felső szegletébe, felfedezőtúrára indultam a kisvárosban. A településen – aminek magyar fordítása nagyjából annyit tesz, hogy Szent János az ösvény lábánál, és a Pireneusokon átvezető hágóra utal – sikerült teljes épségben megőrizni a középkori városképet. Szűk, köves utcák kanyarognak meredeken, ötszáz éves várfalak övezik a belső kerületet. A nyári forróságot valamelyest enyhítette a hegyek közelsége, de így is minduntalan az árnyékos részeket kerestem, ahogy az ódon épületek között húzódó utcákat jártam. Barna kőházak és apró, élénk színűre festett kétszintes otthonok váltották egymást, szorosan egymáshoz simulva. Fakeretes ablakaik felett sokszor még dátum is jelezte az építés idejét: 1543, 1681, 1744. Évszázadok óta tanúi annak, ahogy a zarándokok megkezdik   Santiagoig tartó hosszú útjukat. Apró árkádok alatt – épphogy be nem vertem a fejem – kedves kávézók húzódnak meg. Elfogyasztottam az út első kóláját, mielőtt felmásztam a jó nyolc méter magas várfal tetejére, onnan pedig a régebben katonai iskolaként üzemelő citadellára. Este hét óra volt, kezdett gyengülni a nap fénye, mikor a város fokáról körbenéztem, a közeli csúcsok felé tekintgettem. Próbáltam felmérni, mi vár rám holnap, a messziből elrontott homokvárnak tűntek a hegyormok, amiket egy óriáscsemete hagyott maga után. Nem tűntek megmászhatatlannak – annak ellenére, hogy jelenleg tengerszint felett úgy százötven méterről szemléltem a kétezres csúcsokat. Lassan lépdeltem vissza a szállásom felé. Az óváros estére megtelt hátizsákos zarándokokkal, mindegyikőjük arcán ugyanazt az izgalommal vegyes várakozást láttam, amit én is éreztem. Utoljára gyerekkoromban vártam ennyire egy utazás kezdetét.

A kis átriumban berendezett étkezőben hosszú faasztal várt a meleg vacsorával. Arnoék látszólag már percek óta sürgölődtek, hozták-vitték a tálakat, mikor leültem a többi vendég közé. Velem szemben egy elszánt középkorú házaspár ült, akik Amsterdamból jöttek biciklivel, és útjuk végén szálltak meg az L’Esprit du Cheminben.

- Végtelen unalmasak a francia részek – szólalt meg a szemüveges férj, miközben a spárgakrém-levest kanalazta – csak a végtelen alföld hosszú kilométerekig.

- Meg tudom érteni – helyeseltem, miközben tonhalsalátát ettem –, még a vonat ablakából is egyhangúnak tűnt, pedig én egy éjszaka alatt végigrobogtam az országon.

Felüdülésként élték meg újra a hegyeket – mondták az almás-mandarinos spagetti elfogyasztása közben. Ezt mondjuk nem értettem. Úgy véltem, sokkal könnyebb sík terepen menni – gyalog is. Ezért is vártam a mezetát, mert azt hittem: ott fogok csak igazán elememben lenni. Hosszú, sík terep, sebesség, hja, bárcsak már ott lennék – gondoltam magamban, miközben éppen a basqueot{1} fogyasztottuk jóízűen.

Mellettem újabb három holland ült. Ők Rotterdamból jöttek, és meglehetősen fiatalok, a húszas éveik elejét taposták. Két langaléta és egy töpszli, az utóbbi – ránézésre – reszketett a legkisebb széltől is. Még nem sejtettem, hogy szinte állandó útitársaim lesznek a következő harminc napon.

Végül elfogyott a desszertként felszolgált narancsos kefir is. Már akkor gyanítottam, a Camino legkiadósabb vacsoráját fogyasztottam el. Utólag: igazam volt.

Beszedtem a kimosott ruháimat a kerti szárogatóról, felmásztam az emeletes ágyra, és maximális fokozatra kapcsoltam a ventilátort. Igaz, egy nehézmunkagép hangjával dühöngött egész éjjel, közvetlenül a fülem mellett, de én úgy aludtam, mintha fejbe vertek volna egy döglött sünnel. Elfáradtam a bemelegítő naptól.

***

Már a második pecsét virít a credencialban{2}, pedig még el sem indultam – ez járt a fejemben, mikor Arno egy piros színűt nyomtatott a zarándokútlevelembe, majd akkurátusan beleírta a dátumot: július 15. Az első napom az úton.

- Bon Chamen! –hallottam a hátam mögül, a tegnap megismert idősödő francia szájából, mikor „hivatalosan" is megtettem az első lépéseket az úton.

Fénykép a ház előtt, fénykép a zarándokirodával, fénykép a Spanyol Kapuval, a híddal, a kivezető úttal, az első táblával – lassan úgy éreztem magam, mintha jelentős médiakísérettel vágnék neki a következő nyolcszáz kilométernek. A helyiek sorra állítottak meg, hogy ők majd lefotóznak, mert az szép emlék lesz nekem. Jó fél órába telt, míg sikerült elhagynom Saint Jean Pied de Port-ot, majdnem együtt a tegnap megismert hollandokkal – a két langalétával és a töpszlivel. Ők rögtön vágtába kezdtek, nekem pedig valamiért olyan érzésem volt, hogy aznap én vagyok a legutolsó induló a városból. Pedig még csak fél nyolc volt.

Én ezt a fél nyolcat is meglehetősen korainak véltem, ráadásul kellemes hideg volt még, a hegyek semmihez sem hasonlítható csípős hidege, amit csak szlovákiai kirándulásokon éreztem régen, még gyerekkoromban. Mindenfelől a harmatos fű illata áramlott, néha egy-egy erőteljesebb széllökéssel tehéntrágya szaga csapott meg. Körülvett a vidéki környezet.

Istállót nem nagyon láttam. Azonban bármerre néztem: juhok és tehenek mindenfelé, kerítés nélkül, úton-útfélen. Jó előre szóltak, hogy az állatoknak van elsőbbsége mindenhol, és próbáljuk meg ne zaklatni őket. Ez nem volt nehéz, a tehenek csak néztek rám a gazból, csámcsogva. Már nem lepődnek meg a hátizsákos embereken. Eszembe jutott, hogy a kevéske időben, amit érdemileg eltöltöttem a zarándokirodában, az idősödő francia még annyit árult el, hogy a Santiagoba vezető út fizikailag legnehezebb része az első, a Pireneusokon való átkelés, és abból is az első 10-12 kilométer lesz a legkeményebb. Kaptatók, köves ösvények, súlyos emelkedők vég nélkül. Nem telt bele fél óra, és tökéletesen egyet tudtam vele érteni. Folyamatosan felfelé kanyargott az út, és én mindig reménykedtem, hogy a következő részen lesz egy kis pihenő. Nem volt. Egyre keményebb emelkedők jöttek, és vigasztalásként csak annyi szolgált, hogy jobbról-balról gyönyörű völgyek, meredek sziklák, tíz kilométerekre belátható, festői táj vett körül. A nap már kilenckor erősen sütött, olyan magasról, hogy szinte árnyék nélkül maradt az egész környék. Zarándokok csak elenyésző számban voltak, egyedül vágtattam a világ végén egyre feljebb és feljebb. Úgy tűnt, az egész Pireneusok csak az enyém.

***

A világ tetején éreztem magam az út szűzének{3} árnyékában. A viharos szél elől – amit előző nap a zarándokiroda falán lógó időjárás-előrejelzés megjósolt – a kövek közé ékelődtem. A nap már majdnem a meridiánján járt, kevéssel múlt dél, én pedig túl voltam a szakasz felén. Mellettem útikönyvüket kézben tartó németek mutogattak lelkesen az egyik közeli helyre, ispotály állhatott itt pár száz éve, ahogy a szavaikból kivettem. Nem volt még kedvem kimászni a szélbiztos kuckóból, a harmincöt fok feletti hőmérséklet ellenére kellemetlen volt az 50-60 km/órás lökésekkel operáló orkán. Néha szabályosan be kellett dőlnöm, hogy le ne taszítson a szűk ösvényről a hegygerincen. Majszoltam még egy kicsit a helyi specialitást, amit Arnoék készítettek nekem: rántotta volt sonkával és paprikával, nagydarab kiflibe csomagolva{4}.

Újból hatalmába kerített az a furcsa érzés, amivel még csak barátkoztam előző nap este is: az előttem álló ismeretlen, kalandos szabadság érzése. Hogy nem tudom, mi vár rám a következő egy hónapban: még nem tudom, hogy fog szúrni a lábam Leonban a zuhany alatt; nem tudom, hogy az Alto de Perdon levisz a szél a dombról; nem tudom, hogy rémálmom lesz Santo Domingoban az ezeréves zarándokszálláson. Mindezt még nem tudom, csak érzem ott belül, hogy nagyon jó lesz.

Öt liter vizet ittam meg a hegyekben aznap. Az első tanulság: mindig a víz a legnehezebb a pakkban. A zarándok hamar megtanulja, mennyi a hátizsák átlagos súlya, a vállak ezek után 10 deka többletsúlyra is érzékenyen reagálnak.

- Nem viszek többször magammal másfél liter vizet! – jegyeztem meg az egyik holland langalétának, akivel Roland kútjánál, a francia-spanyol határon találkoztam. Helyeslőleg bólintott.

Még a francia részen, a felfelé kapaszkodó úton találtam egy ötcentest. Magányosan hevert a betonon, koszosan. Látszott, már sokan elmentek mellette, néhány autó is megtiporhatta. Úgy tűnt, csak rám várt. Felvettem, és biztos helyre rejtettem. Ki tudja, mikor veszem még hasznát az úton?

Aztán ünnepélyesen beléptem Navarrába, a legészakibb spanyol tartományba, és varázsütésre minden megváltozott. Véget értek a kemény hegymenetek, árnyas erdők és lankák jöttek egymás után, szinte észrevétlenül emelkedtem fel a hágóig 1450 méterre, ahol jókedvű keselyűk falatoztak. A lakmározás után játszani kezdtek – mókás látvány volt, ahogy libasorba gyülekeznek, majd elkezdenek egymás után „futni" széllel szemben. Amelyiknek nem sikerült felemelkednie, visszasétált a sor végére, és indult a következő. Negyed óra alatt, míg ott üldögéltem, és felváltva a játékukban, valamint a hegyek közül először felbukkanó Roncesvalles látványában gyönyörködtem, talán ha hárman tudtak felszállni a tucatból. Végre elkezdtem lefelé ereszkedni az úton, miközben