Szövetség

I. könyv

Európa

I. Egy hihetetlen sztori

Jim

Az ébresztőóra természetellenes hangja kíméletlen erőszakossággal törte meg a szobában uralkodó síri csendet.

Arra késztetve Jim Carlstont, hogy egy zaklatott, pihentetőnek egyáltalán nem nevezhető éjszakája után, komótos mozdulatokkal kikászálódjon az ágyból… majd megálljon az ablak előtt… és egy hosszan tartó hangos sóhajtás kíséretében kipréselje tüdejéből a bennrekedt levegőt.

Mintha ezáltal képes lenne az álomból visszamaradt kellemetlen érzést is messzire elfújni magától!

Mindazonáltal a felkelő nap vöröslő korongja által sugallt új kezdet megnyugtató érzete, valóban csökkentette valamelyest a lelkében tátongó zsibbadt űrt.

Azt amelyet a hiányos múltjának intenzív „nememléke" táplált nap mint nap.

Olyannyira, hogy a százhetvenhat centis, nyolcvanhat kilós, csupa izom test most is verítékben úszott tőle.

Sőt!

Emiatt a „nemlétezés" miatt mondhatni a férfi egész lényéből sugárzott a feszültség.

Egyedül csak hűvösen csillogó, szürke szemek árulták el, hogy a jól látható nyugtalansága ellenére, még most ebben az ébredés utáni kába pillanatban is, fejben higgadt tárgyilagossággal elemzi a saját, lehetetlen helyzetét… és rezignáltan veszi tudomásul azt az idegesítő tényt, miszerint hosszú szünet után újfent egy olyan kimerítő éjszakát mondhat a magáénak ahol egy véget nem érő kínzó álomban keveredtek valamiféle kaotikus összevisszasággá az elfeledett múlt előtörő emlékfoszlányai.

Ráadásul most, mikor végre sikerült felébrednie, még csak vissza sem tudta idézni azokat!

És az egészből nem maradt meg benne más csak egyfajta kellemetlenül ködös hiányérzet.

Amellyel idestova már jó egy éve nem kellett szembesülnie.

De most újra itt volt!

A rémálom, ami mindig ugyanarról szólt, visszatért:

Az elméje a kórházi eszmélésének pillanatához ugrott vissza.

És dacára az amúgy már egész jól kialakított, a valóságos jelen, meg az ismeretlen múlt közötti különbség „mesterséges" tudatának, most teljesen összezavarodva pillantott körbe, hogy az emlékezetébe beleégett kórterem igazinak tűnő képe helyett az agya feltérképezhesse ezt a merőben más környezetet…

Már ahhoz is hosszú perceknek kellett eltelnie, mire egyáltalán felismerte magát a helyszínt.

Azt ahol lakott!

Pedig a méregdrága, és minden kényelmet kielégítő bérlakás eme mostani életének szerves részét képezte… immáron öt éve…

Azóta, amióta a magához tért a kómából.

Abból, amely az előző életéből a nevét és a hely megjelölése nélküli, születési idejét leszámítva, mindent eltörölt.

Még a hivatalos nyilvántartásban is csak a bejelentett lakcíme szerepelt.

Ami csupán egy üres építési telket takart!

Más szóval, Jim Carlstonnak a vagyonán kívül semmi egyéb nem maradt meg a régi életéből.

Ebből a szempontból tehát akár John Doe is lehetett volna.

Már-már a létezését megkérdőjelezve.

Viszont szerencséjére ez egyáltalán nem így volt!

Múltjának fehér foltjai ellenére ő igenis határozottan élt.

Sőt!

A teljesen hivatalos papírjainak köszönhetően, a felépülését követő rehabilitációs program óta szabadúszó újságíróként dolgozott. Mint az egyik legjobb. Legalábbis itt helyben annak számított. Akinek mindezek tetejébe rendkívüli érzéke volt az ütős sztorikhoz.

És ebből kifolyólag nem is keresett vele túl rosszul.

Azonban mindezek ellenére ezt a meglehetősen drága belvárosi bérleményt Minnesota állam szívében, még az elfeledett régi életéből hátramaradt pénze tette lehetővé.

Mintegy a hiányzó harminchárom éve árnyékaként.

És innen nézve akár még elégedett is lehetett volna a jelen helyzetével.

Csakhogy a napról-napra egyre távolabbi, ködbe vesző múltja nem hagyta nyugodni.

Talán a sors iróniájaként, de a zseniális újságírónak csak a saját történetére nem sikerült fényt derítenie.

Holott a közel öt éves pályafutása alatt csupán ezt az egyetlen sztorit hagyta félbe.

Hogy a sorra kudarcba fulladt próbálkozásokba belefáradva, az eredménytelen, sehova nem vezető keresgélés helyett, időről időre újabb és újabb célt tűzött ki magának, úgymond az emlékei között tátongó űrt kitöltő, tartalmas élethez.

Minden bizonnyal ennek hatására vált belőle a múlt nélküli lét csillapíthatatlan heve táplálta megállíthatatlan oknyomozó riporter.

Aki a nyomasztó emlékek hosszú kihagyás utáni visszatérése után most valami megmagyarázhatatlan okból úgy érezte, az elkövetkezendő napok cselekedetei sorsfordító jelentőségűek lesznek az életében…

S habár ez az intuíció nem ért fel magával a bizonyossággal, az ő túlfűtött elméjében mégis meglehetősen közel állt hozzá…

***

A kellemes őszi nap kilátásával kecsegtető, alig néhány kósza bárányfelhővel tarkított ragyogóan tiszta égbolt, a reggeli kocogása során egyenesen a közeli parkba vezette Jimet, hogy az álom okozta feszültséget egy kiadós futással végképp maga mögött hagyva, a betondzsungeltől körülölelt „érintetlen" természetet szimbolizáló park középpontjában kéklő tó vizét lágy hullámokká fodrozó kellemes szellő a görcsös izmaiból is kifújhassa merevséget.

És egy jó negyedórás édes semmittevés után valóban érezte, amint ébredés utáni rossz érzés végre tovaszáll.

'Az éggel színezett víz' − villant be az iménti kósza gondolatok helyébe Minnesota állam dakota nevének jelentése.

Amelynél semmi sem írhatta volna le jobban azt a festői képet, amit a Lake Calhoun tükrében láthatott az ember egy ilyen csodaszép reggelen.

Jim alapból imádta ezt a nyugodt helyet ahol a szinte érintetlennek tűnő, növényekkel teli természetes tájnak köszönhetően, dacára a ténynek, hogy az állam lakosságának csaknem kétharmadát magába foglaló, Minneapolis és Saint-Pauli régió zsúfoltságának megfelelően, közvetlen a tó mögött már a belváros hatalmas irodaházai emelkedtek a magasba, mindig képes volt távolinak, már-már nem létezőnek érezni az őt körülvevő civilizációt.

A mostani kimerítő éjszaka után pedig, különösen jól esett számára, amint a futás után itt egy üres padra leülve figyelhette, a saját ürességét ellensúlyozandón ébredő táj megnyugtató pezsgését…

***

Visszafelé is erős iramot diktálva, teljesen kimerülten ért haza… és minden porcikájában halálosan elfáradva állt be a zuhany alá, hogy hosszú-hosszú percekig csak folyassa magára a majdhogynem forró vizet…

Miközben egyre határozottabban úgy érezte, hogy hiába töltene el akár órákat is így, a merevség akkor sem múlna el a nem a testmozgás, hanem a nyugtalan álom miatt újfent feszülté váló izmaiból.

És mialatt a kabint szép lassan ellepte a gőz, Jim keserű iróniával vette tudomásul: a reggeli ébredése óta tartó…

Vagy még inkább!

A Fabian Costello őrmesterrel folytatott, előző esti beszélgetés óta az egész lényét uraló egyfajta mentális görcs állandósulását.

---

Az őrmester, mint általában a valamire való informátorok, többnyire jó sztorikkal látta el, így joggal várt el valami hasonlót a tegnapi találkozójuktól is. Melyet ugyanúgy mint mindig, az itteni körzet rendőreinek körében közkedvelt pubban, a Yellow Dogban hoztak össze. És ahova Jim már az újságírói karrierjének kezdete óta bejárt, miután néhány kezdeti elfuserált próbálkozást követően ez tűnt számára a lehető legjobb helynek, hogy első kézből juthasson bennfentes információkhoz.

Végtére is itt nem kellett mást tennie, csak az ital mellett elhangzó beszélgetésekből kihámoznia a lényeget…

Így figyelt fel két éve, az iktatóban dolgozó öreg rendőrre, aki fejlett üzleti érzékkel, és a kívánt feladathoz mérten tökéletes munkakörrel hamar elérte, hogy Carlston „állandó munkatársa" legyen.

A feladata pedig az irattáron keresztül haladó ígéretesebb ügyek részletes megemlítéséből állt.

Egy kevéske keresetkiegészítés ellenében.

Mindkettejük legnagyobb megelégedésére.

Jim, mint mindig, tegnap este is a bárpult sarkánál talált rá az őszes halántékú zömök férfira, aki ezúttal, mintha csak egy olasz maffiacsalád ebédlőasztalánál ülne, elegáns, szürke halszálkás zakót viselt piros szegfűvel a gomblyukában, és ugyanilyen színű nyakkendővel.

Mégsem a szokatlan kinézete volt ami ezúttal a leginkább zavarta.

Hanem a rendőr előtt sorakozó két pohár.

Melyek közül, rendhagyó módon, az egyiket, minden jel szerint neki szánta!

− Helló cimbora, kikértem az italodat! − szólította meg Costello, miközben enyhén remegő kézzel, ügyetlenül megemelte sajátját…

Abból néhány cseppet ki is löttyentve a bárpultra.

Jimnek feltűnt ugyan a kecskeszakállas rendőr mozdulataiból kisugárzó idegesség, de úgy döntött, egyelőre nem teszi szóvá.

És ehelyett figyelmesen végighallgatott tőle egy beszámolót, ami egy öt éves ciklusban történt eltűnések közötti összefüggésekről alkotott valamiféle, az igazat megvallva, elégé zavaros képet.

Ami azonban már határozottan kezdte bosszantani.

Nem csak a sztorival voltak problémái. Kompletten az egész szituáció egyre inkább ellenérzéseket keltett Jimben.

Kezdve ott, hogy eddig nem úgy ismerte az őrmestert, mint aki italra hívja meg, majd mindenféle ostobasággal rukkol elő…

Esetleg akkor, ha pénzt szándékozik kicsalni belőle!

Képtelen volt továbbra is csendben figyelni:

− Ennyire nem állhatsz rosszul anyagilag!… Mi ez a hülyeség?! − mérte végig egyetlen hosszadalmas, átható pillantással a láthatóan egyre idegesebb rendőrt. − És egyáltalán mi ez a maskara rajtad?!

Nem tudta hova sorolni a helyzetet. Elvégre április elsejei tréfához még elégé korainak, vagy éppenséggel már későinek vélte az időpontot.

Holott egész jól ismerve a vele szemben ülőt, csak ez szolgálhatott volna kellő magyarázattal.

− HÁT NEM ÉRTED?! MIND TUDÓS VOLT! − Hangzott amaz erőtlen válasza.

Miközben a ruházatára tett megjegyzés felett egyszerűen csak átsiklott!

És Jimnek „ a valami itt nem stimmel" érzésből fakadó figyelmét ez nem kerülte el.

Amint az sem ahogyan egy kövér izzadságcsepp lassan legördült a rendőr őszes halántékától a húsos állig… majd alig egy másodpercnyi mozdulatlanság után… aláhull a bárpultra.

Ez volt az a pillanat, amikor a bolondozás elméletét végleg elvetette.

Azt viszont, még mindig nem tudta, miről van szó.

− Hát persze, és sehol nem hallottunk róluk! − próbálkozott egyre hevesebb támadással sarokba szorítani az öreget. − Na ne szórakozz velem!

Costello nem válaszolt azonnal.

Az ideges mozdulatai viszont mindennél beszédesebben elárulták Jimnek, hogy nem szórakozni akar vele.

Sőt!

Igazából még maga sem hiszi el amit mond!

Innentől kezdve pedig az egész ügy kezdett egyre érdekesebbé válni.

Olyannyira, hogy a Jimben szunnyadó oknyomozó riporter már majdhogynem élvezettel várta a folytatást…

Ami pár hosszúra nyúló kínos másodperc után be is következett:

− Mert… nem voltak ismertek… − szólalt meg végre az őrmester… hebegve… és határozottan egyre céklavörösebb fejjel − de nem is ez a lényeg!… hanem az… hogy amikor Hernandez hadnagy… előhozakodott a sejtésével… a főnökei kis híján „szabadságolták"!

− Igazság szerint én is kezelésre küldeném, aki ilyen összeesküvés elméleteket gyártana nekem − Jimnek akaratlanul is szánalom vegyült a hangjába.

Totális érdektelenséget sugározva a rendőr felé.

És ez végre „felrázta" amazt:

− TUDOD MIT?! − ugrott le sértődötten a bárszékről. − Ne is fizess az infóért… csak járj a végére! − mormolta el alig hallhatóan az orra alatt…

Miközben szinte már futva „kimenekült" a bárból.

A faképnél hagyott Jim pedig jó darabig csak meredten bámult utána…

Hiába erőlködött magyarázatot találni rá, nem igazán értette, Costello részéről mire volt jó ez az egész találkozó.

Hiszen a vén rókának tudnia kellett, hogy egy ilyen erőtlen sztorival nem fogja lázba hozni őt…

Vagy mégis?!

Jim döbbenten tapasztalta, amint a „beteges történet" óhatatlanul is gyökeret verve, már-már idegesítő visszhangként újra és újra felcsendül a vadul cikázó gondolatai közül.

Bosszúsan megrázta a fejét, mintha ezzel kisöpörhetné belőle az egész idegesítő beszélgetést… majd egyetlen mozdulattal felhajtotta maradék italát…

És az érkezésétől számítva alig öt perc elteltével már ő is hazafelé tartott…

---

Habár azóta többször megpróbálta lezárni magában a beszélgetést, a sztori még ezen határozottan bugyuta volta ellenére sem ment ki a fejéből.

Olyannyira, hogy most, a tusolás közben újfent végiggondolva az egészet, már szabályosan idegesítették a bárban elhangzottak.

Az ösztönei folyamatosan riadót szirénáztak:

'ITT VALAMI NAGYON NINCS RENDBEN!'

Míg így utólag végiggondolva Costello gyerekes idegessége csak zavaró momentumnak tűnt, az italmeghívása és a nevetséges megjelenése már egyenesen megmagyarázhatatlan abszurditásnak számított.

Arról nem is beszélve, hogy máskor szabályosan könyörögnie kellett egy-egy sztoriért…

Nem pedig az amúgy határozottan anyagias vén róka vesztegeti meg őt…

Még ha csak egy whiskyvel is.

Ráadásul azzal, hogy a végén szó szerint megfutamodott, úgy tűnt mindezt a semmiért csinálta…

És pontosan ez az érzés volt az ami nem hagyta nyugodni Jimet.

'Túl sok itt az idegesítő talány, aminek nem ártana utána járni!' − született meg benne a néma elhatározás.

Dacára annak a határozott ténynek, hogy magát az ügyet továbbra sem találta egy szikrányit sem érdekesnek.

Hirtelen mozdulattal elzárta a csapot… és kilépett a zuhany alól… hogy egy hanyagul maga köré tekert törölközővel, vizes tócsákat hagyva mindenfelé, keresztülcsörtessen a lakáson… az éjjeliszekrényen hagyott telefonjáig…

Majd, miközben visszament vele a fürdőbe, felhívta a rendőrfőnököt…

***

Igaz, a jó pár interjúnak köszönhetően már régóta nem kellett a fölösleges udvariassági körökkel vesződnie, de ezt a mostani találkozót még így is meglepően könnyen sikerült nyélbe ütnie.

Alig egy órával későbbre!

Amely viszont, az egész ügyet körüllengő sok más furcsaság mellett per pillanat már fel sem tűnt neki.

Komótosan megtörölte a párás tükröt, hogy farkasszemet nézhessen az onnan visszatekintő markáns vonalakkal körülrajzolt, nem kimondottan szép, de megnyerő tükörképével…

És egy újabb fél perc kellett, amíg a forró zuhany okozta lustaságát legyőzve megborotválkozzon…

A felöltözés viszont már sokkal tovább tartott, mert ugyan maga sem tudta kinek szándékozik imponálni, de az általa olyannyira kedvelt sportos ruházat helyett, hosszas vacillálás után, ezúttal egy világosbarna öltöny mellett döntött, fehér inggel nyakkendő nélkül.

Végezetül pedig, elegáns bőrcipőt húzva, nyugodt, de tempós léptekkel elindult, a szokásos helyén, a ház előtt parkoló Fordjához.

***

A korai időpontnak köszönhetően még nem volt az az igazán nagy a forgalom. így az itteni viszonylatban minimálisnak tekinthető, alig húsz perces autókázás után Jim máris a rendőrség vendég parkolójában találta magát.

***

A szokványosan berendezett rendőrfőnöki irodában, a köztudomásúlag önmagát az első skandináv telepesek egyenesági leszármazottjának tartó, az ötvenes évei ellenére is még mindig sportos alkatú, festett sötétbarna hajú, és ugyanolyan színű, gondosan ápolt bajuszú Charles Johanson rendőrfőnök a média szereplési rutinjának megfelelően egy, az ilyen helyzetekre tartogatott szívélyes mosollyal fogadta, amint belépett.

Igaz ezzel látszólag kissé ellentmondásosan, még csak fel sem állt az íróasztala mögül.

Ez azonban nem zavarta Jimet. Már hozzászokott az ilyesfajta alá-, és fölérendeltségi viszonyra kínosan ügyelő Johansonra.

Aki a rá jellemző módon rögvest bele is vágott a beszélgetés közepébe:

− Üdvözlöm Mr. Carlston! Hernandez hadnagy is azonnal itt lesz, habár nem nagyon értem, miért nem volt mindegy, hogy ki legyen az interjúalanya. − köszöntötte végre szóban is… majd nem vesztegetve a drága időt, köntörfalazás nélkül nekiszegezte a kérdést: − Tényleg, miért is?!

A kérdés mögött megbúvó „incselkedő" kíváncsiságra Jim nem volt felkészülve.

− Örvendek… rendőrfőnök úr!− viszonozta vontatottan az üdvözlést, miközben lázasan gondolkodott egy valamennyire is hihető válaszon.

A kendőzetlen kíváncsiság váratlanul érte.

Sőt!

Rá egyáltalán nem jellemző módon, teljesen spontán, mindenféle előkészület nélkül vágott neki ennek az interjúnak…

És csak a sorsnak köszönhette, hogy nem sült fel teljesen.

A KEGYES sorsnak, amely a segítségére sietett, még mielőtt a rendőrfőnöknek feltűnhetett volna a határozatlansága, egy nála alig fél fejjel alacsonyabb, harmincas, fekete hajú, ízig-vérig mexikói nő képében.

Akinek az egzotikus szépsége szinte azonnal megbabonázta.

− Hívatott uram − a „tünemény" a rendőrfőnökhöz beszélt, de közben Jimet mérte végig gyanakvó pillantással.

A hangja ellenben nagyon kellemes volt.

Amitől Jim inkább képzelte jazz énekesnek, mint rendőrnek.

Magára a látványra pedig, szégyen nem szégyen, de még az újságírói múltja ellenére sem talált rá szavakat.

Viszont a tény, hogy a Hernandez név egy kimondottan csinos hadnagynőhöz tartozik, mi tagadás némi elégtételt nyújtott számára, az igaz önként magára vállalt, de a tegnapi beszélgetés óta nem sokat változott véleménye szerint vélhetőleg felesleges pluszmunka miatt.

Minden másról megfeledkezve, önfeledten mélyedt el, a rezzenéstelen tekintettel még mindig őt figyelő majdnem fekete szempárban…

Miáltal több mint egy teljes percig néztek farkasszemet egymással, mikor végre ráeszmélve, hogy rajtuk kívül más is tartózkodik a szobában, zavartan visszafordult a rendőrfőnök felé…

− Tudja szabadúszó vagyok − próbálta megtörni az egyre kellemetlenebbé váló csendet. Jobb híján a „tünemény felbukkanása előtt elhangzott kérdésre válaszolva. − És egy női magazin felkérésére szeretném bemutatni a gyengébb nemnek az úgynevezett „veszélyes foglalkozásokban ténykedő képviselőit.

A hirtelenjében kiagyalt, elég gyengécske sztori érdekes módon a rendőrfőnöknek még ebben az igencsak kifogásolható formában is tökéletesen megfelelt.

Ami itt és most, akárcsak a reggeli telefonbeszélgetésük alkalmával tanúsított segítőkészsége, szintén elkerülte Jim figyelmét, és csak órákkal később tudatosult benne, milyen könnyedén megoldott ma mindent.

Hernandez hadnagy pedig hiába próbálkozott valamiféle „én kétlem, hogy megfelelnék erre a célra" ellenkezéssel, a felettese egyetlen kézlegyintéssel belefojtotta a szót:

− Rendben van! A továbbiakban Julia Hernandez hadnagy fog segíteni önnek az interjúban… A kész anyagot azonban mindenképpen szeretném látni mielőtt leközölnék! − hajolt az íróasztalon heverő nyitott akta fölé Johanson. Mintegy ellentmondást nem tűrőn tudtukra adva, hogy a részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést: − Ha megbocsájtanak, nekem most dolgom van!

***

Öt perccel később Jim pedig már Hernandez hadnagy sarokasztalánál ült. Szemben a nővel.

Mindkettejük kezében egy-egy csésze, igazi „rendőr-langyos" kávéval…

Majd Julia letette a poharát, és ugyanazzal a mozdulattal beletúrt sűrű fekete hajába, miközben a már a rendőrfőnöki irodából ismert fürkésző tekintettel újfent végigmérte Jimet.

− Ugye nem haragszik, ha egyetlen szavát sem hiszem el? − szegezte neki nyíltan a kérdést.

Egyértelművé téve, hogy ő nem fog megelégedni akármilyen gyengécske sztorival.

Ami jelen pillanatban nem nagyon izgatta Jimet.

Ráérős mozdulatokkal lerakta ő is a kávéját… majd megragadva a kínálkozó alkalmat, ismételten elmerült a csábítóan szikrázó szemekben… melyekből a rendőrfőnök által, miatta ráosztott kellemetlen feladat iránti szemrehányás helyett, mostanra már csak puszta kíváncsiságot vélt kiolvasni.

Meg azt, hogy ezúttal lényegesen nehezebb dolga lesz, mint Johansonnal volt.

− Igazából az eltűnések ügyében folytatott nyomozása érdekelne! − rukkolt elő a farbával, miközben önmagát is meglepve, habár egy tizedmásodpercig eljátszott a gondolattal, de a zárt osztályos részt nem említette meg.

S mint az a következő pillanatban kiderült, jól tette.

− Olyan már nincs! − csapott ingerülten az asztalra Hernandez hadnagy. − A feletteseim nyilván úgy vélték, hogy a túl élénk fantáziám − pár pillanatra érezhetően megfagyott körülöttük a levegő… de Jim várakozása ellenére, a nő mégsem fejezte be a beszélgetést: − Azért az kifejezetten érdekelne, hogy honnan a fenéből tud maga erről?!

Egyértelműen kínos volt számára a téma.

És ha nem akarta végképp elzárkózzon, Jimnek nagyon alaposan meg kellett fontolnia, mit válaszoljon…

Végül, pár pillanatnyi habozás után, pusztán a megérzésére hagyatkozva, a lehető legőszintébb feleletet adta:

− Maradjunk annyiban, hogy ami az információimat illeti, megvannak az eszközeim… ez az ügy pedig a maga gyermeteg képtelenségeivel együtt is, több mint zavaró… Habár! − emelte fel a mutatóujját. − Köztünk legyen szólva, de a gyengécske sztori valószínűleg mindezek ellenére sem keltette volna fel az érdeklődésemet… − nézett mereven farkasszemet a nővel. − Csakhogy a főnökei valamiért süllyesztőbe dobatták önnel az ügyet!

Eddig jól keverte a lapokat, és az történt amire számított: a rendőrnő testbeszéde egyértelműen arról árulkodott, hogy ráharapott a „csalira".

Már csak egy icipici noszogatás kellett:

− Ön mit gondol hölgyem, nem érne egy kis magánakciót, hogy kiderüljön kinek volt igaza?!

Hernandez hadnagy egzotikus arcán az iménti haragot lassacskán felváltotta a tétovázás…

És Jim elérkezettnek látta az időt, hogy mindent feltegyen egy lapra:

− Gondolja meg, mit veszíthet?! A felettesei lekezelő kioktatásáért amúgy sem lehet egy újságíróra mérges! − hajolt előre ültében. − Nem is szólva arról, mekkora elégtételt szolgáltathatnék önnek, ha mégis sikerülne valami komoly dologgal előrukkolnom − halkította le akaratlanul is a hangját.

'Mintha épp összeesküdnénk!' − cikázott át az elméjén a bosszús gondolat.

Idegesített a saját viselkedése.

Amiről jól tudta, hogy nem a meggyőződés a mozgatórugója.

Az igazi indok, a valami megmagyarázhatatlan módon, a nő iránt már az első pillanattól kezdve érzett szimpátiája volt.

Ami úgy tűnt még csak nem is egyoldalú:

− Szerintem tényleg csak túlontúl szabadjára engedtem a fantáziámat… − nyílt meg előtte egyértelműen teljesen őszintén Julia Hernandez − de ha megígéri, hogy nem hoz kellemetlen helyzetbe a főnökeim előtt, talán megpróbálhatom megszerezni az anyagot… holnapra…

− Ígérem nem fogok csalódást okozni! − villantott fel egy biztatónak szánt mosolyt Jim.

Amire válaszul a nő szégyenlősen félrekapta a fejét…

Egy olyan csábító mozdulattal aminek nem lehetett ellenállni:

− Azonban ön oly gyönyörű, hogy munka után muszáj folytatnunk a beszélgetésünket… mondjuk egy ital mellett! − szaladt ki önkéntelenül Jim száján.

− Már megbocsásson, de nem szoktam mindenféle firkászokkal randizgatni! − szórtak haragos villámokat a nő szemei.

Habár valószínűleg csak a hirtelen letámadástól csapott át szúrós sündisznó védekezésbe.

Miközben a kiürült plasztik kávés poharat, egy gyönyörű, a kosárlabdában minden bizonnyal hárompontosnak számító mozdulattal behajította, a tőle jó másfél méterre, a fal mellett álló papírkosárba…

Jim őszintén meglepődött. Álmában nem gondolta volna, hogy a kényes ügy helyett, egy ártatlan flörtöléssel sikerül majd felbosszantani a hadnagyot.

Amely ráadásul a legkevésbé sem állt szándékában.

Az viszont, hogy így alakult egy cseppet sem zavarta.

Nem úgy, mint szemmel láthatóan Hernandezt.

Aki már majdhogynem kiabált:

− KÜLÖNBEN IS FELETTÉBB ZAVARNA, HA EBBEN A FENE NAGY BÁMÉSZKODÁSBAN KIESNE A SZEME! − vetett „gyilkos" pillantást Jimre.

Akinek viszont a lelke mélyén lakozó kisördög határozottan kezdte élvezni a helyzetet:

− Ez kemény volt, de jogos… − állt fel komótosan. − Viszont, talán elég lett volna egy egyszerű nem is… mert így most már mindenki minket néz − villantott egy „szemérmes" mosolyt az elpiruló nőre. − Azért a számát elkérhetem?… csakis azért, hogy hivatalos ügyben kereshessem.

− Ennek nem látom akadályát − válaszolta amaz még mindig látványos zavarban.

Miközben az asztalon heverő tartóból kihúzott egy névjegyet… és Jim felé nyújtotta…

Ő pedig miközben elvette azt, félreérthetetlen szándékossággal egy pillanatra megfogta a kecses női kezet… majd zsebre vágva a kártyát, még egyszer elmerült azokban a hihetetlenül meleg, fekete szemekben…

− Köszönöm a türelmét! − emelte szalutálásra a jobb kezét. − Akkor viszlát holnap!

Julia Hernandez nem válaszolt.

Jim figyelmét azonban nem kerülhette el az az elementáris zavar amint rosszul leplezett, idegesen kapkodó mozdulatokkal magához véve az első keze ügyébe akadó dossziét, belemélyedt annak tanulmányozásába.

Alkalmat adva neki arra, hogy a rövid ideje tartó ismeretségük alatt immáron vagy ezredjére, de most végre alaposan is szemügyre vegye a nyilvánvaló feszélyezettsége ellenére, vagy talán pont emiatt, varázslatos nőiességet sugárzó hadnagyot:

A hosszú fekete haj keretezte kreol arcot, az igézően vékony nyakat, a szexisen rövid felső alól csábítóan elővillanó izmos hasat… majd amint ismét feljebb vándorolt a tekintete, a nem kicsi, de bármiféle melltartó nélkül is formás feszesen átsejlő keblek egyenesen megbabonázták…

Mégpedig olyan szinten, hogy hirtelenjében jobbnak látta, ha minél hamarabb távozik.

Úgy, hogy még csak vissza sem néz!

Pedig ha menet közben akár egy pillanatra is hátrafordul, elkaphatta volna Julia Hernandez elgondolkozva hosszasan utána bámuló tekintetét.

− A fene egye meg, csak jó lett volna az az ital!

Ellenben ezt a talán nem neki szánt, de a kelleténél nyilvánvalóan hangosabbra sikerült, csalódott „sóhajt" meghallotta.

S habár úgy érezte az lesz a legjobb, ha most nem reagál rá, a maga módján őszinte elégedettséggel nyugtázta a jól sikerült találkozót:

− Azt hiszem Costello ezúttal tényleg megérdemli a tiszteletdíjat − mondta ki ő maga is hangosan a gondolatát.

Még mindig az elméjébe mélyen bevésődött csodálatos látvány hatása alatt egy, kívülről talán idétlennek tűnő gyermeki mosollyal az arcán.

Szerencséjére ekkor már teljesen egyedül volt.

A lefelé tartó üres liftben…

***

Kötelességtudatból bement ugyan a legutóbbi cikkét kiadni szándékozó újság szerkesztőségbe, de őszintén megvallva nem sok haszna volt. A különösebb koncentrációt nem igénylő rutinfeladatok nem igazán tudták kizökkenteni a minduntalan a délelőtti beszélgetéshez vissza-visszatérő gondolatait. Szinte megállás nélkül az igézően csinos rendőrnőn és annak zavaros ügyén kattogott az agya.

S habár nem látott ebben semmi kivetnivalót, hiszen az előbbi önmagáért, az utóbbi pedig az előbbiért volt fontos számára, mégis, amikor este kilenckor végre hazaért, már határozottan idegesítették a még mindig két részből álló, de lényegében egy téma körül kavargó a gondolatai.

Főképp miután kénytelen-kelletlen belátta, ha valaki rákérdezne, a délelőtti kijelentése ellenére sem tudná megmondani neki, miért tartja oknyomozásra érdemlegesnek a szimpla eltűnési eseteket.

A csak egyszer látott, és számára teljességgel ismeretlen Julia Hernandez iránti tagadhatatlan „tinédzser-vonzalma" pedig egyenesen aggasztotta. Hiszen nem volt hozzászokva ehhez a megrögzött agglegény jelleme számára teljesen új érzéshez.

A jól bevált módszerhez folyamodva, dacára, hogy reggel már megtette, most is egy kiadós forró zuhannyal próbálkozott kikergetni az idegesítő gondolatokat zsibbadt elméjéből…

Vajmi kevés sikerrel.

Amin még csak nem is csodálkozhatott!

Hiszen annak ellenére vágott bele ebbe az egészbe, hogy már az első pillanattól kezdve ott vijjogott az elméjében a vészsziréna:

Itt valami nagyon nem stimmel!

Az érzelmi stabilitását megingató rendőrnő pedig már csak hab volt a tortán.

'Szóval velem sincs minden rendben!' − villant belé a cinikus gondolat.

Miközben kikászálódott a fürdőből, és komótosan felöltözött…

Hogy ott folytassa a „gondolat-maratont", ahol a zuhany előtt abbahagyta.

Illetve egy cseppecskét azért sikerült irányt váltania!

Az eltűnéseket egyelőre félredobta, és csak Juliára koncentrált.

Aki ugyan elsőre kikosarazta, de nem tűnt teljesen reménytelen esetnek.

Olyannyira, hogy Jim egyre határozottabban úgy érezte, ebből akár még valami kellemes is kikerekedhet.

− És tessék, máris megint témánál vagyok! − mormolta maga elé félhangosan.

Nem maga a nő utáni tagadhatatlan vágyakozása, hanem a vonzalom mikéntje bosszantotta. Az ahogy szinte már fizikailag is érezte, amint egy láthatatlan erő Hernandez felé húzza. És minél inkább küzdött ellene a vonzás annál erősebbé vált. Ráadásul a machosan szexista életszemléletének ellentmondva, ezúttal nem az igéző mellek, a formás alak, vagy a csábító fenék, hanem a hihetetlenül mély, csillogó fekete szemek jelentek meg minduntalan a sehova sem néző réveteg tekintete előtt.

Már-már biztosítva afelől, hogy soha többé nem lesz képes érzelmek nélkül, racionálisan irányítani a cselekedeteit.

Indulatosan megrázta a fejét.

A frusztráló gondolatok azonban nem távoztak az elméjéből.

Sőt!

A szó szerint a semmiből előbukkanó rossz előérzet olyan elemi erővel támadt rá, hogy még csak meg sem próbált ellenállni neki, amint reflexszerű mozdulattal kézbe véve a mobilját, tárcsázta a hazaérkeztekor hanyagul a konyhapultra dobott névjegykártyán szereplő számot… de hiába.

Egy, a pillanatról-pillanatra mind feszültebbé váló Jim számára már-már örökkévalóságnak tűnő fél percnyi várakozás után csak az üzenetrögzítő szenvtelen géphangja válaszolt a hívására.

− A FRANCBA! − már a folyosón rohant.

És eszeveszett sietségében majdnem fellökte a liftből kilépő indián származású… valamilyen szerelőt, ennél többet az egyszerű overall nem árult el a férfiról, aki hihetetlen reflexszel ugrott félre előle.

− Pont jókor jött, most már használhatja. − mutatott mosolyogva a felvonó nyitott ajtajára.

Jimnek nem tűnt fel a másodpercre pontos időzítés.

Mint ahogyan, a becsukódó liftajtón keresztül, azt sem látta, amint az indián, egy minden bizonnyal, másolt kártyával kinyitja az ő lakását… majd hanyag eleganciával besétál… hogy alig pár másodperc elteltével már vissza is lépjen a folyosóra.

Egy kicsiny, az emberi fül számára tudatosan nem érzékelhető hangtartományban sugárzó készülékkel a kezében.

Ami még most is, ugyanazt a két szót ismételte „némán":

− JULIA!… VESZÉLY!… JULIA!… VESZÉLY!… JULIA!… VESZÉLY!…

Az indián

A férfi az overall belsőzsebéből elővette a telefonját… és két ujjmozdulattal tárcsázott…

Majd várt, amíg a vonal másik végén egy hallóval bele nem szólt valaki.

− Merre van a nő? − kérdezte lényegre törőn.

− Most ment be az épületbe − hangzott a túlvégről az ugyanolyan velős válasz. − Közbelépjünk?

− Nem kell!… reményeim szerint Carlston időben oda fog érni! − válaszolta rövid gondolkodás után, és már bontotta is a vonalat.

Higgadtnak tűnt, de korántsem volt olyan nyugodt, mint amilyennek mutatta magát. Hiszen jól tudta, ezzel a mostani döntésével hatalmas rizikót vállalt magára.

Már az is veszélyes lett volna, ha a saját emberei felfedve a jelenlétüket közbelépnek, de odaküldeni Jim Carlstont, hogy esetlegesen még vele is végezzenek, egyenesen őrültségnek tűnt!

Mindazonáltal valamiféle megmagyarázhatatlan belső kényszer hatására mégis úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot.

Nem tudta volna megmondani miért, de úgy érezte hasznos lehet a számukra ha Carlston megmenti a nőt.

'Ami valljuk be, az ő múltjával gyerekjáték!'

A kéretlen gondolat végre megnyugtatta.

Komótos mozdulatokkal kibújt a civil ruhára felhúzott szerelő overallból… és azt a járda melletti szemétkosárba hajította… majd beült a járó motorral az épület előtt várakozó taxi volánja mögé…

II. A menekülés

Julia

Valamiféle általa ismeretlen paradoxonnak engedelmeskedve a fegyver hideg csöve már-már határozottan égette a halántékát. Mégsem mert moccanni. Csak annyira, hogy nagyon lassan becsukja a szemét.

Ami viszont szemernyit sem segített.

Sőt!

A külvilág ezernyi impulzusának kizárásával, immáron csakis önmagára összpontosítva, kétségbeejtően valóságosnak érezte amint a félelemtől borsószemnyivé zsugorodik a gyomra.

'Vajon mit fogok érezni?' − dübörgött az elméjében az őrjítő kérdés.

Miközben azon tűnődött, hogy a fenébe lehet valakinek ilyen hülye utolsó gondolata.

Ezzel egy időben pedig a bensőjében a görcs valóságos fizikai fájdalommá fokozódott… majd lassacskán haraggá változott.

Julia iszonytatóan mérges volt…

Magára!

Hiszen annak ellenére, hogy nyomozóként már az első pillanatban észre vette az árulkodó jeleket, mindenféle óvintézkedés, sőt, gondolkodás nélkül besétált a felfeszített ajtajú lakásába… majd, ezt még tetéznie is sikerült azzal, hogy a konyhai felfordulás láttán, mely után bármely valamire való rendőr már tényleg beszólt volna az őrsre, és csak a kollégák érkezése után, de legalábbis lelassítva fegyverrel a kézben, óvatosan centiről centire fésüli át a „helyszínt", ő a haragtól elvakultan továbbrohant…

Abban a vak düh vezérelte őrült ötletben reménykedve, hogy nyakon csípheti az arcátlan betolakodót…

Amely elementáris szarvas hibák sorozatának gyászos következményeképp most itt térdepel a SAJÁT nappalijának a közepén… egy a tarkójának szegezett revolverrel…

És a rettegett lövésre várva… előbb kinyitotta… majd újra behunyta a szemét.

Borzalmasan félt.

Sőt!

Rettegett!

Olyannyira, hogy még a széteső öntudatának is teljesen természetes módon, hiába próbált higgadt fejjel mérlegelve kiutat találni a reménytelen helyzetéből, a gondolatai minduntalan csak össze-vissza cikáztak.

Az agya egyszerűen cserben hagyta!

És az őrület határán egyensúlyozó elméjével, utolsó szalmaszálként egyedül ebbe a páni félelembe kapaszkodhatott bele.

Mert ezen legalább nem volt mit csodálkoznia!

Egészen biztosan tudta, hogy eme rettegéshez foghatót valószínűleg még soha életében nem érzett…

És már nem is fog!

A szorosan összezárt szemhéjai mögül, egy könnycsepp tört lassan utat magának… de Juliának rettenetes erőfeszítés árán valahogy mégis sikerült nem megadnia a támadójának azt az örömet, hogy őt sírni lássa…

Holott a lelke mélyén sikítani szeretett volna!

Vagy még inkább…

Könyörögni az életéért!

Az eszével azonban tudta, semmi értelme sem lenne.

És csak térdepelt a szoba közepén

Néma rettegéssel a lelkében várva az elkerülhetetlen halált…

Miközben az idő megállt… majd képlékennyé változva, a pillanat tágulni kezdett… az olyan fogalmaknak, mint másodperc, perc, óra, év, vagy évtized, sőt, évszázad megszűnt a jelentősége.

Csakis Einstein relativitás elmélete látszott érvényesülni:

Az Univerzumnak ezen pontján a fizikának az időre vonatkozó szabályai jelenleg hatályon kívül kerültek.

És eme képtelennek tűnő helyzet csak annyiban különbözött a kozmológusok által elképzelt ősrobbanás kezdeti pillanatától, hogy itt létezett a tér. Azon belül pedig egy, Julia számára örökké tartó pillanat:

A MOST.

Így, csupa nagy betűvel.

Még akkor is, ha ő valahol, a már majdhogynem tébolyult elméje legmélyén tisztában volt vele, hogy az ugyanezen a helyen, azonban egy másik inercia rendszerben a pisztolyt rászegező támadónak nyilvánvalóan múlik az idő.

Tudta, de nem érdekelte!

Julia erőnek erejével kizárta az igazságot.

MERT Ő EBBEN AZ IDŐTLENSÉGBEN AKART MARADNI!

Most csupán egyetlen mindent elsöprő gondolat uralkodott az elméje felett.

Távolivá már-már nem létezővé téve a valóságot.

MÉG ÉLNI AKART!

Azonban az e pillanatban számára könyörtelennek tűnő természetnek, az univerzum minden szegletében egységes törvényeit, nem írhatta felül.

És az idő ismét elindult…

De mintha Julia közben valamiféle párhuzamosan létező másik világba csöppent volna, a lövés döreje helyett, csupán egy fájdalmas ordítás hatolt át a tudatát körülzáró félelemgömbön.

Melyet, bár a jelen idegösszeomlás közeli állapotában teljes bizonyossággal nem tudott megállapítani, de nem a sajátjának ítélt meg.

Ahogyan a néhány másodpercnyi „magánuniverzumát" lezáró tompa puffanást sem tudta hova tenni.

Megint lelassult minden.

S bár számára évszázadok múltak el, valóságban mindössze pár pillanattal később egy másik, ezúttal sokkal nagyobb puffanás következett…

…Julia lassan… nagyon lassan kinyitotta a szemét…

Miközben az idő visszatért a normál tempóhoz…

És ebben a „normál univerzumban", őszinte meglepetésére, egyben megkönnyebbülésére Jim fölébe tornyosuló, csak pár órája ismert, mégis feledhetetlen alakját pillantotta meg, rojtos, a hetvenes éveket idéző bőrdzsekivel kiegészített, világosra koptatott farmerban.

A férfi most valóságos óriásnak tűnt.

Julia soha nem hitte volna, hogy egy átlagos magasságú ember lehet ilyen hatalmas is.

Akár az aggodalma:

− Jól van Miss Hernandez? − meredt rá féltőn fürkésző szemekkel.

A jól láthatóan valószínűleg törött csuklóval, de garantáltan eszméletlenül a padlón heverő ismeretlen férfivel a legkevésbé sem törődve.

Vele viszont annál inkább.

Julia el nem tudta képzelni, az egyszerű újságíró, mert a jelek szerint egyértelműen ő volt az, miképpen tudott ilyen gyorsan harcképtelenné tenni egy majd kétméteres csupa izom behemótot.

'És egyáltalán mit keres itt… méghozzá a pankrátorokat megszégyenítő fizikai teljesítménye ellenére, teljesen szabályosan véve a levegőt, és igaz a hangjában tele aggodalommal, de mondhatni társalgási stílusban, az ő állapota felől érdeklődve?!…'

A néma, de őrjítő kérdés szó szerint a semmiből tört rá.

És ő csak egyetlen dolgot tudott biztosan: határtalanul jó volt belenézni a színtiszta féltő szeretetet sugárzó nyugodt szürke szemekbe.

Úgyhogy ezekben mélyedt el, mialatt valami félig öntudatlan, meditatív állapotban érezte, nem létezik más csak ő, és ez a csodálatosan hűsítő tekintet…

…egy nagy adag aggodalommal, valahol a retinák mögött…

Aminek végre sikerült kirángatnia a sokkos elméje teremtette „magánuniverzumából"…

Hogy visszarepítse a valóságba.

− Jól van?!

A kérdés most sokkal nyomatékosabban, szinte követelődzve csendült fel újra.

Egyszerűen muszáj volt válaszolnia rá:

− Azt hiszem… De hogy kerül maga ide?− nyögte ki nagy nehezen.

Miközben még mindig nem térve teljesen magához a halálfélelem okozta traumából, mozdulatlanul térdepelt a szoba közepén, és csak a fejét fordította a férfi felé.

Akinek nyugodt arcvonásain most először látszott valami zavar -féle:

− Még délelőtt elkértem a címét az őrsön… meg ne kérdezze miért… azt hiszem, magam sem tudom − felelte vonakodva. − Aztán már otthon voltam, amikor hirtelen nagyon erős késztetést éreztem, hogy idejöjjek… − hallgatott el hirtelen.

Pedig Juliát érdekelte a folytatás is:

− És ezt, hogy csinálta? − mutatott Julia a földön fekvő férfira.

A kérdés egyértelmű volt.

Jim Carlston viszont ott folytatja, ahol az imént abbahagyta:

− Újságíró vagyok. Tudom miképpen kell egy kérdést úgy feltenni, hogy választ is kapjak rá − értette félre őt.

Direkt!

Ebben Julia teljesen biztos volt.

És a hirtelen támadt haragja végre felrázta a fásult kábaságból:

− Megtenné, hogy nem szórakozik velem! − magasodott felállva az újságíró fölé.

Aki a jelek szerint összeszedte magát:

− Kote geishi… csukló dobás. − válaszolta, miközben láthatóan az indulatos reakciótól „megszeppenve", inkább az ájult behemótnak szentelte minden figyelmét: − és azt hiszem, eltörtem a kezét − tapogatta meg a feldagadt ízületet. − Remélem hamar ideérnek a mentők!

Mindezzel egy időben pedig már hívta is kilenc tizenegyet…

Majd, amint végzett a bejelentéssel, módszeresen kiforgatta az eszméletlen ember zsebeit…

Julia várakozásának megfelelően, tökéletesen eredménytelenül.

− Hogy ezeknél soha sincs irat! − egyenesedett fel.

A szavai értelmével ellentétben azonban egyáltalán nem volt mérges. Sőt! A mozdulataiból a profik szakértelme sütött.

Ami Juliának, még a mostani megviselt idegállapota ellenére is azonnal feltűnt.

És hirtelenjében szöget ütött a fejében, hogy egy egyszerű újságíró nem lehetne ennyire profi!

Mindezt szóvá tenni azonban már nem maradt ideje.

A ház előtt szirénázva lefékező autók hangjára Jim, mintha csak a kérdés elől menekülne, kisietett a folyósora…

Majd a mentősökkel együtt kiérkező rendőrök társaságában tért vissza.

***

A történteket, Julia nem kis megkönnyebbülésére, jobbára Jim mondta el, a jegyzőkönyvet felvevő őrmester hallgatólagos beleegyezésével. Mialatt ő a mentősök munkáját nézve igyekezett, több-kevesebb sikerrel úrrá lenni a támadás okozta sokk elmúltával rátörő rosszulléten.

***

Egy óra sem kellett hozzá, hogy a „kollégái" végezzenek.

Ő pedig ismét kettesben maradt az egyáltalán nem siető férfival.

Ami most egyáltalán nem segített a zaklatott idegállapotán. És csak azért, hogy csináljon valamit, megpróbálkozott a konyha rendbe rakásával.

A majdnem teljes mértékben irányíthatatlan mozdulatainak köszönhetően, totálisan eredménytelenül.

Hirtelen nagyon hálás volt, hogy a zavarba ejtően profi Carlston nyilvánvalóan csak nem akarta, de végeredményben akkor sem vette észre a szembetűnő feszültségét.

És nem próbálta meg megnyugtatgatni…

Vagy ami még ennél is rosszabb, leültetni.

A tétlenkedést végképp nem bírta volna elviselni.

Úgy érezte, muszáj folyamatosan csinálnia valamit, különben összeomlik.

Egyszerűen nem tehetett mást, mint tovább folytatni sziszifuszi harcát a konyha ellen…

Mígnem sikerült annyira összeszednie magát, hogy beláthassa, jobban jár ha feladja a sehová nem vezető matatást.

Kihúzott egy széket… leült rá… és inkább a történteket próbálta összerendezni egy valamennyire is logikus egésszé…

És máris elemében érezte magát:

− Tudod, egyre kevésbé veszem be a besurranó tolvaj mesét − a pillanat hevében észre sem vette, hogy átváltott tegezésbe −, amit az őrmester olyan nagy szakértelemmel megállapított! − pillantott fel Jimre. − Szerintem nem tetten értem a tolvajt, hanem az várt rám − állt fel a székről… és guggolt a nyitott hűtőszekrény előtt éktelenkedő tócsa mellé. − Nézd! A tej már órák óta ki van öntve ide…

A szava úgy akadt el, ahogy hirtelenjében rádöbbent, valójában mekkora veszélyben volt.

Ha a férfi nem lép időben közbe, ő már halott lenne!

Az idegesítően félelmetes gondolat szó szerint elemi erővel keltette újfent életre a nemrég átélt borzalmat.

És már nem érdekelte, miként került ide az újságíró.

Egyszerűen csak örült neki, hogy itt van.

− Köszönöm… hogy… megmentetted… az életemet!

Az idáig erőnek-erejével visszafojtott félelem, és az újonnan rátörő határtalan megkönnyebbülés könnyei egyszerre buggyantak ki belőle.

Julia hiába próbálkozott, képtelen volt abbahagyni az egész testét görcsösen rángató sírást…

Amíg a továbbra is néma Jim melléje térdelve, szorosan át nem karolta.

Ő pedig hálásan befészkelve magát a biztonságot nyújtó ölelésbe… hagyta, hogy a feszültségtől merev izmai szép lassan elernyedjenek… miközben valahol a tudata mélyén, egy parányi nyugodt pont meglepve tapasztalta, amint a férfi játszi könnyedséggel felemeli a zokogástól továbbra is csendesen rángatózó testét… majd, így szavak nélkül is, minden mozdulatával a megnyugtatást sugározva, elindult vele…

Julia zaklatott elméjében azt az érzetet keltve, mintha egyfajta csodálatos súlytalanságban előbb átlebegne a hálószobába… majd odaérve, puha ereszkedéssel az ágyon landol…

Mostanra mind idegileg, mind lelkileg már teljesen kimerült, de még ennek ellenére is elámult a férfi nem várt erején.

A higgadtsága pedig valósággal megbabonázta.

Hirtelenjében meggyőződésévé vált, hogy most szó szerint a lehető legjobb kezekben van, és immáron nincs mitől tartania még akkor sem, ha a támadás ne adj Isten megismétlődne…

Abban is egészen biztos, hogy az újságíró nem fog visszaélni kiszolgáltatott helyzetével!

Hiszen az őrsön még olyannyira rámenős „nőcsábász" most egy árva flörtölő gesztust sem ejtett meg feléje.

Sőt!

Inkább egyfajta távolságtartó, angol komornyiki nyugodtság jellemezte az egész lényét, amint előbb, mintha csak olvasna a gondolataiban, vigyázva, nehogy hozzáérjen a testéhez, aprólékos precizitással betakarta a fotel karfájára hajtogatott pléddel… majd, még mindig kerülve a hirtelen mozdulatokat, lassan felegyenesedett:

− Ha kellenék, a konyhában leszek − közölte kimérten.

Még ez a pár szó is pontosan az volt, amit Juliának most hallani kellett.

Ami segített, hogy valamelyest lecsillapodva végre abbahagyja a sírást… és lehunyva, a mind a fizikai, mind pedig a lelki kimerültségtől egyaránt ólomnehéz szempilláit… szinte még ugyanabban a pillanatban mély álomba zuhanhasson…

Jim

Nem szándékosan, de hazudott a nőnek, és nem ment ki azonnal a szobából. Miközben énjének józanabbik fele vadul azt „kiabálta", hogy nem szabadna itt időznie, mert a végén még valami meggondolatlanságot cselekszik, a romantikus, amelyiknek eddig még csak a létezéséről sem tudott, egyszerűen nem engedte elszakadni az igéző látványtól. Jim mondhatni fizikailag érezte, amint szép lassan kicsúszik az irányítás a kezei közül. És ez a számára teljesen új, kiszolgáltatott helyzet majdnem annyira megrémítette, mint amennyire a mély szusszanásokkal kísért zaklatott álmot alvó Juliát az egy-két órával ezelőtt a halántékához nyomódó pisztoly csöve ijeszthette meg.

'Na ebből elég!' − rázta meg a haragos gondolattal egy időben a fejét.

Majd egyfajta elterelésképpen nekilátott akkurátusan körbenézni a szobában…

De eredménytelenül.

Mind az egyszerűen berendezett hálóval, mind a zaklatott lelkiállapotával kapcsolatban.

És a józanabbik felének végre sikerült meggyőznie magát arról, hogy nem szabad továbbra is a bosszantóan varázslatos lánnyal egy légtérben maradnia…

***

'Ahhoz képest, hogy a tej már órák óta itt van kiöntve a földön, a szobához látszólag hozzá sem nyúlt az illető' − tévedt a tekintete a hűtő előtti tócsára. − ' Igaza lehet, ennek az idegesítően vonzó „nimfának", ez tényleg nem egy besurranó tolvaj műve!'

A hirtelen gondolat tökéletes volt arra, hogy elterelje a még mindig a szobában „időző" gondolatait, és Jim kapva az alkalmon, bármilyen, akár a legapróbb árulkodó nyom után kutatva, módszeresen kitakarított a lakásban…

Majd, alig egy óra múlva, az eredménytelen vizsgálódás végeztével visszatérve a konyhába, leült az asztal mellé… hogy megpróbálja nyomok nélkül is, fejben összerakni a történteket:

'Vajon ki, és miért akarhatta megölni Juliát?' − fogalmazódott meg benne az első, egyúttal legfontosabb kérdés.

Most már őszintén sajnálta, hogy a túl agresszív belépőjéből kifolyólag, a választ nem nyílt alkalma kiszedni az eszméletlen támadóból. Majd pedig a szokatlanul gyors hatóságok kiszállásával már nem is nyílt alkalma rá. Pedig a történtek alapján teljesen világos volt a számára, hogy a támadást nem csak megfélemlítésnek szánták.

'Valaki tényleg meg akarta öletni Julia Hernandezt!'

A hirtelen gondolatban a legijesztőbb az volt, hogy tudta, az illetőnek tényleg sikerül is, ha ő nem érkezik időben…

Ebből pedig máris következett a második megmagyarázhatatlan kérdés:

'Mi a fene hozott ide?!'

Jim ugyan még az oknyomozó riporteri foglalkozása ellenére sem utasította el teljes mértékben a természetfeletti dolgokat, de ez nem jelentette azt, miért ne próbálhatna racionális magyarázatot keresni az ittlétére…

Azonban akármennyire erőltette is az agysejtjeit, ugyanúgy, mint a támadás esetében, most sem sikerült semmi értelmeset kisütnie, az őt idevonzó előérzetével kapcsolatban.

Megint zsákutcába jutott.

Így jobb híján visszatért az első kérdéshez.

Az most már véglegesen kijelenthette, miszerint nem szimpla rablótámadás történt.

'Bármennyire is szerette volna ezt a látszatot kelteni az elkövető!'

Ezen újabb felismerés megerősítette azt amit eddig is sejtett, hogy profikkal van dolga!

A legfontosabb kérdésére viszont még mindig nem tudta a választ:

'Mi az ami miatt meg kellene halnia egy fiatal rendőrnőnek?'

A kevéske rendelkezésre álló adatból Jim csakis az eltűnési esetekkel tudta összehozni a dolgot…

És hirtelenjében összeállt a kép!

Bármilyen abszurdnak is tűnt, kezdett teljesen biztos lenni abban, hogy nem a saját elhatározásból kezdett érdeklődni a sztori iránt.

Sőt!

Valószínűleg még Costello sem önállóan hozakodott elő vele…

'Már csak azt kellene megtudnia, kinek állt érdekében megpiszkálni az eltűnéses eseteket?'

Megint csak falba ütközött.

Ezúttal ráadásul a továbblépés legkisebb reménye nélkül.

Ez pedig már soknak bizonyult.

Jim észre sem vette amint a kimerültségtől az állát támasztva lassan szétcsúszó kezei között a feje finoman koppant az asztalon…

***

Amint azzal sem volt tisztában, mennyi idő töltött alvással.

Az erősen hajnalodó égbolt viszont arról árulkodott, hogy bizony már jó pár óra eltelhetett.

De korántsem eredménytelenül!

Jim, az alvás közben rendeződő gondolatainak hála, most már azt tudta merre tovább!

Az álom egy pillanat alatt kiröppent a szeméből… elővette a mobilját… és tárcsázott… majd amint a túloldalon egy álmatag hallóval felvette a hívott fél, rögvest belecsapott a közepébe:

− Üdv Costello! Beszélnünk kéne!

A javaslatát néhány pillanatnyi csönd fogadta…

Majd, pont mielőtt felmerülhetett volna Jimben, hogy az őrmester esetleg bontotta a vonalat, megérkezett a válasz:

− A francba! Éreztem én, hogy többet kellene kérnem azoktól a nyavalyásoktól! − a vén róka hangjában bujkáló bosszús feszültség még így a mobilon keresztül is tökéletesen kihallatszott. − Renden… a szokott helyen kilenckor!

'Na, ez legalább újra a megszokott zsémbes Fabian.' − suhant át Jim elméjén egy csöppnyi elégedettségre okot adó gondolat.

Hangosan azonban nem mondott semmit.

Még el sem köszönt.

Csak bontotta a vonalat…

Julia

Igencsak kábának érezte magát ahogy felült az ágyban… és jó néhány percébe beletellett mire az elméjét uraló, az álom utáni zavaros káoszból szép lassacskán előbukkant a tegnap estének még most is rémisztő emléke…

Majd, mintegy villámcsapásként belé hasítottak az azt kísérő érzései is.

És Juliát szó szerint megdermesztette az ugyanolyan valódinak tűnő halálfélelem. Most lett volna igazán nagy szüksége Carlstonra. Aki azonban nem volt mellette. Sőt! Semmilyen jelét nem tapasztalta, hogy a megmentője esetlegesen még a lakásban tartózkodna. Ez pedig annak ellenére mélységes szomorúsággal töltötte el, hogy időközben teljesen magához tért, mellyel párhuzamosan megszűnt a ránehezedő nyomasztó hangulata is.

Most pedig már ez az új szomorúságérzet rémítette meg.

Teljesen olyan volt, mintha a függetlenségét veszítette volna el…

Az amúgy is elementáris zavarát csak tetézte, amikor a konyha felől beáramló ínycsiklandó illatok rádöbbentették, hogy a férfi mégsem ment el… majd mindezek tetejébe, a gyomra hangos kordulása könyörtelenül tudatosította benne a farkaséhségét, mintegy utasítva, hogy óvatosan kikászálódjon az ágyból… és szégyenlős csitriként átsomfordáljon a konyhába…

***

Ahol Jim Carlston, megint egy újabb oldaláról mutatkozva be, éppen omlett sütéssel bíbelődött.

Julia megállt az ajtóban, és élvezettel figyelte az ügyetlennek semmiképen sem nevezhető munkálkodást.

Habár nem tudatoult benne, de a tegnapi események fényében teljesen másként tekintett a férfire. Mondhatni egyszerre vonzódott hozzá, és félt tőle.

Ezen képzeletbeli mérleg nyelve pedig egyértelműen az előbbi felé billent, amint Carlston, mintha pontosan tudná, hogy már percek óta az ajtóban áll, hirtelen felnézett rá. Mégpedig ugyanazzal az aggódva fürkésző tekintettel, mellyel tegnap is…

Miközben a markáns arcvonásait meghazudtolva, hihetetlenül gyengéden elmosolyodott:

− Jó reggelt! − idegesítő módon, most sem mondott többet, mint amennyi az adott helyzetben feltétlenül szükségesnek érzett.

− Neked is jó reggelt! − válaszolta Julia, egy kis szemrehányással próbálva leplezni a lelkében kavargó káoszt. − Látom elfoglaltad a konyhám!

− Igen… remélem nem haragszol! − mutatta fel Jim vigyorogva az egyik tányért. − Csináltam omlettet − rakta vissza a pultra.

És Julia nem tudta nem észrevenni milyen bosszantó módon volt képes figyelmen kívül hagyni az iménti neheztelését.

A csábító reggeli lehetősége, azonban sikeresen oldotta feszültségét.… majd az első pár, meglepően jóízű falat után pedig teljesen magára talált. Visszaváltozott ugyanazzá az energikus a tényeket aprólékosan elemző nyomozóvá aki mindenáron fényt akar deríteni a tegnap történtekre…

Viszont mindösszesen még egy számára is elégé abszurdnak tűnő intuícióra futotta tőle:

− Most hülyének fogsz tartani − pillantott fel a tányérjából, már előre félve a másik reakciójától −, de azt hiszem, manipulálnak minket.

A várakozásával ellentétben a férfi nem nevette ki.

Sőt!

A beszédes újságírói pillantás arról árulkodott, hogy amaz legalábbis valami hasonló következtetésre juthatott:

− Ha jól sejtem, az eltűnésekre gondolsz − támasztotta alá a szavaival is ezt a benyomását. − Mondd, te önszántadból utána néztél volna ezeknek az eltűnéseknek?!

A kérdés váratlanul érte Juliát…

Legalábbis elsőre…

Míg rá nem döbbent, hogy mindez a gondolat már az ő fejében is megfordult!

− Nem igazán hiszem… − válaszolta hirtelenjében azon tűnődve, vajon mennyi lehet az esélye annak, hogy pont az újságíró a felelős az őt ért támadásért − továbbá ezt a tegnap estét nem tudom hova tenni… hiszen ha egyszer azt akarják, hogy minden ellentétes utasítás ellenére nyomozzak az ügyben… − szabályosan belefagyott a szó, annyira egyértelmű volt a válasz: − Hacsaknem a másik oldal próbált elhallgattatni! − szorította görcsbe a gyomrát a már elfeledettnek hitt, de semmiből újfent előtörő halálfélelme.

Lehet, hogy ezt utolsó figyelmeztetésnek szánta?

Mondjuk pont a megmentőjének hitt Carlston?!

A legegyszerűbb az lett volna, ha rákérdez…

De nem mert…

És nem is kellett!

− Igen, ez a valószínűbb − reagált a férfi úgy, mintha nyitott könyvként olvasna a gondolataiban: − Engem viszont nyugodtan kizárhatsz!… − meredtek rá a higgadt erőt sugárzó zöldesbarna szemek. − Szerintem a tegnapi belépőm elegendő bizonyíték erre… mindenesetre győzködni nem foglak…

Julia hirtelenjében nem tudta mit feleljen… és inkább időhúzásból, semmint éhesen elkezdte tömni magába az egyébként a legmerészebb álmait is felülmúlóan ízletes omlettet…

− Jelenleg tényleg nincs okom kételkedni benned − pillantott fel az üres tányérról a férfira. − Viszont  változtatás jogát fenntartom! − fordult el a „röntgenszemek" elől. − Most pedig, miután így a bizalmamba fogadtalak, elárulhatnád mik a további terveid! − szúrta