Rejtett világ

Sam Revell

Rejtett Világ

Athenaeum

© Veres Katalin Mónika, 2009

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

1086 Budapest, Dankó u. 4-8.

Telefon: 235-5020

Fax: 318-4170

athenaeum@lira.hu

Felelős szerkesztő: Király Levente

Műszaki vezető: Rácz Julianna

Borítóterv: Veres Gergely

Tördelés: Alinea Kft.

ISBN 978-963-293-085-5

Készítette: eKönyv Magyarország Kft.

Volt idő, hogy olvastam könyveket, és az egyikben ezt írta valaki: „olyan helyre szeretnék eljutni, ahonnan nem akarok visszatérni". Ezt a helyet keresi mindenki. Én is.

(Manuel Vásquez Montalbán: Déltengerek)

1. fejezet

A Társaság

1

Ez nem az én napom! Azok után, hogy a munkahelyemen hibát hibára halmoztam és a főnököm előtt tökéletes hülyét csináltam magamból, továbbá amint kiléptem az ajtón, nyakamba zúdult a jeges áprilisi eső, úgy, mintha dézsából öntenék, azon már meg sem lepődtem, hogy az ablaktörlőm elromlott, aminek köszönhetően majdhogynem vakon vezettem hazáig; de az már végképp nem hiányzott, hogy a kocsikulcsomat is elejtsem, és az utca legmocskosabb tócsájából kelljen kihalásznom szakadó esőben! Ha azt a sötétkék Audit sem sikerült volna leráznom, akkor most végképp úgy érezném magam, mint egy csődtömeg, de korábban keljen fel az, aki Rose Redgrave-et követni akarja! Úgy ismerem Londont, mint a tenyeremet. A szokatlan ítéletidő valószínűleg nem kifejezetten az én bosszantásomra szállta meg a várost, de ha azért csinálta volna, nyert ügye lenne: még csak két perce keresem a kulcsomat, de máris bőrig áztam, az erős szél a lábamhoz csapkodja a hideg, nedves kabátot. Itt állok a kapu előtt, mégis úgy érzem, sosem fogok hazaérni.

Bár mitől is lenne jobb otthon? Az eső legalább nem esik, ez világos, de nincs rosszabb annál, mint amikor egy ilyen nap végén az ember hazatér az üres és hideg lakásba, ahol egyetlen üzenet sem várja, a telefonja néma, a számítógépet is hiába kapcsolja be, egyetlen levél sem érkezett, mintha az egész világ kitagadta volna. Persze a következő napon általában kiderül, hogy a legtöbb barátunk éppen meg akart látogatni, csak pont belázasodott, az egész kerületben nem volt aznap térerő, az internet-szolgáltatók világválsága miatt pedig egyáltalán nem lehetett levelezni, de nagyon nehéz erre gondolni akkor, amikor éppen minden összeesküdött ellenünk. Be kell látnom, hogy az ilyen hazatérésnél még ez a pisztolycső is jobb, ami keményen fúródik az oldalamba.

A rám szegeződő pisztollyal összevetve a tócsa zavaros vizében rejtőző kocsikulcs elhanyagolható problémának tűnik, nem keresgélem hát tovább, inkább felegyenesedem, hogy szemügyre vehessem a fegyver másik végén álló férfit. Ismerős. Láttam a napokban többször is, egyszer a metrón, máskor pedig az édességbolt előtt.

– Tudom, hogy ki maga. Mit akar?

Válasz helyett az utca túloldalán parkoló sötétkék Audi felé int a fejével, előzékenyen oda is kísér a hátsó ajtóhoz, közben a pisztolycső egy milliméterre sem távolodik el az oldalamtól. A szélvédő üvegében tükröződik a kocsi felé közeledő két alak: az enyém és a ballonkabátos férfié. Tipikus testőr, fizikai erőfölénye kétségtelen, különösebben összetett gondolkodásra nem képes, de nem is ez a dolga, ami viszont a dolga, azt jól érti: emberi lények gondolkodás- és érzelemmentes rongálása változatos eszközökkel, természetesen utasítás szerint. Bő kabátja eltakarja a jobb kezében tartott fegyvert, bal karjával átöleli a derekamat, szorosan és a legkevésbé sem gyöngéden; arca mintha kőből lenne faragva, meg sem rándul, amikor mintegy véletlenül teljes súlyommal a lábára lépek – bár az én teljes súlyom legfeljebb a fele lehet az övének –, válaszképpen csak a bal keze nyomódik olyan mélyre a bordáim alá, hogy elakad a lélegzetem, végül olyan durván gyömöszöl be a hátsó ajtón, hogy beverem a fejem.

Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen nagyváros utcáján fényes nappal elraboljanak valakit? Miért nem jár erre senki? Csaknem öt éve lakom itt, de ez az utca még sosem volt ilyen néptelen! Talán csak az ilyen szélviharok idején. Ilyenkor rendszerint a lakásom alatti teázóba menekülnek a járókelők, ahol az egész utcafront csupa üveg, belátni az egész utcát; az egész itt történik, a szemük előtt! Csakhogy a teázó kong az ürességtől, még Alex, a pultos sincs a helyén, pedig ő már egy fél mozdulatomból megértené, hogy bajban vagyok.

Úgy tűnik, csak magamra számíthatok. Nincs gyakorlatom az ilyen helyzetek kezelésében, és erre talán kicsivel korábban kellett volna gondolnom, mondjuk, még azelőtt, hogy belekeveredtem volna ebbe az ügybe. Mit csinálnának ilyen helyzetben azok, akik nem csak képzelik magukról, hogy szuperhősök? Mondjuk, James Bond? Például fecskendezhetne mérget ellenfele bőre alá egy bajuszpödrőnek álcázott szerkezetből, és ez a szer egyben igazságszérum is lenne, de a 007-esnek könnyű, őt mindig ellátják futurisztikus kémfelszereléssel. Dr. Whonak sem okozna gondot, lévén tapasztalt időutazó, akár időben is elugorhatna a pisztolygolyó elől, míg én legfeljebb térben próbálkozhatnék ugyanezzel, meglehetősen pontosan előrejelezhető eredménnyel. Philip Marlowe ki sem venné szájából a füstölgő cigarettát, le sem tenné kezéből a tripla adag brandyt, míg – finnyásan bár, de könnyedén – pépesre verné a nagydarab alakot; csakhogy ő egyrészt férfi, másrészt erős, rólam pedig egyik sem mondható el. Perry Mason, az ügyvéd nem fáradna erőszakos megoldással, ellenben egészen biztosan – akár már itt, az Audi padlóján – találna egy megfelelő precedenst, ami alapján a gorillát és főnökeit a világ bármelyik bírósága elítélné; Miss Marple sem verekedős típus, ő inkább az emberi természet szakértője, aki egy pillantással fel tudná mérni, hogy a jobb napokat látott testőr – aki éppen olyan, mint a szomszédjának szegény unokaöccse, aki sosem heverte ki nagymamája halálát – egyszerűen néhány megértő szóra és kakaós-kalácsos reggelikre vágyik, Montalbano felügyelő pedig, nos… ő egyáltalán nem keveredne ilyen lehetetlen helyzetbe, különben is utálja a fegyvereket. Mintha én rajonganék értük!

A valódi hősökkel szemben én tehetetlenül tűröm, hogy a nagydarab beljebb taszigáljon az ülésen, és hogy – miközben mellém gyömöszöli magát – még erősebben az oldalamba döfje a formátlan, brutális pisztolyt.

Nem így képzeltem a pisztolyokat, a filmekben valahogy sokkal elegánsabbak, és azt sem így képzeltem, milyen érzés az, amikor ráfogják az emberre közvetlen közelről. Normális embert kiverne a hideg veríték, remegne a gyomra, rosszul lenne, talán be is pisilne – bár kérdés, hogy mi a normális. De nem, a normálisság fogalmát nem tudom olyan tágan értelmezni, hogy beleférjen az, amit érzek. Örülök. Izgatott vagyok. Alig várom, hogy odaérjünk, ahová a durván faragott arcélű férfi hurcol, mert végre végére járhatok ennek az ügynek, és szembenézhetek azokkal, akik olyan mélyre süllyedtek, hogy szemrebbenés nélkül elraboltatnak egy lányt az utcáról, és kétségem sincs afelől, hogy ugyanilyen természetességgel le is lövetnének!

Azelőtt nem keveredtem ilyesmibe. Ha izgalomra vágytam, inkább búvárkodtam, vagy sziklát másztam, vagy ejtőernyőztem. Judith, a barátnőm azt mondja, nem vagyok ugyanaz az ember, amióta a hat hónapon át tartó kómából felébredtem. Szerinte keresem a veszélyt, mintha vissza akarnék térni az öntudatlanságba. Nincs igaza, soha ennyire nem értékeltem az életet, nem csak a sajátomat, másokét is. És éppen itt a bökkenő! Éppen ezért kell mindenképpen legyőznöm erőszakos útitársam megbízóit, mert már tudom, hogy nem csak saját életemért tartozom felelősséggel, hogy másokat is meg kell védenem.

Persze ha egy szó is igaz lenne abból, amit a kómában töltött hónapok alatt álmodtam, akkor most nem egyedül kellene szembenéznem ezekkel a gazemberekkel, sőt, talán beléjük sem botlottam volna, mert a Társaság már rég gondoskodott volna róluk. De sajnos az álom csak álom, a Társaság helyett nekem magamnak kell „gondoskodnom" róluk. Azelőtt – és az azelőtt mindig a baleset előtti időt jelenti – inkább behúztam volna a nyakam, és szép csöndben elsomfordáltam volna, azzal nyugtatva meg a lelkiismeretemet, hogy mit tehetnék én, a gyenge nő, és különben is, mi közöm van az egészhez, óvja mindenki a saját egészségét, ahogy tudja, de Judith-nak igaza van, amikor azt mondja, hogy nem vagyok ugyanaz az ember, amióta visszatértem a halálból, és én még azt is hozzáteszem, hogy senkinek soha nem lenne szabad visszatérnie a halálból, mert nem vagyunk ugyanazok az emberek többé. A halál meghatározza az életünket.

De nem a filozofálgatásnak van itt az ideje, hanem a gyakorlatias gondolkodásnak! Szemem sarkából az ablak felé sandítok, hogy megtudjam, hová visznek, elrablóm azonban durván leszorítja a fejem, kénytelen vagyok a cipőmet bámulni. Még a cipőm is rám ölti a nyelvét, „nézz csak meg, én vagyok az esztétikum diadala a praktikum fölött, ennyit a te gyakorlati érzékedről!", vágja az arcomba, jogosan, mert az igaz ugyan, hogy a pántos topánka remekül megy mind a kabátom zöldjéhez, mind a hajam vöröséhez, de az időjárásra való tekintettel okosabb lett volna felvenni egy … Na, ebből elég!

–Hagyja már abba! Elhiheti, hogy nem fogok eltűnni egy ekkora kocsi belsejében, fölösleges a vesémig nyomnia azt a fegyvert!

A helyzet csak rosszabbodik, a nagydarab férfira nem hatnak az észérvek. Csendben maradok, úgyis megvan a magam elképzelése arról, hová megyünk, és ha az helyes, akkor még jó ideig kell elviselnem a testőr és pisztolya társaságát. De miért ilyen hideg ez a fegyvercső? Mert fémből van, és a fémek jól vezetik a hőt, tanultam az egyetemen, amikor még elhittem, hogy olyan jó mérnök lehet belőlem, mint apámból, de talán soha nem is hittem el, egyszerűen csak így akartam neki emléket állítani. Az is lehet, hogy ő sem volt olyan rendkívül jó mérnök, de az a tény, hogy alig pár hónapot töltöttem vele, lehetővé teszi, hogy olyan apát képzeljek magamnak, amilyet csak akarok. Fantáziám van hozzá. Ha nem lenne, nem kísértene az a nyavalyás, kóma-szülte álom azóta, hogy felépültem a balesetből. És ha nem kísértene, nem lennék most itt. Nyugodtan dolgoznék az irodámban, és igyekeznék úgy tenni, mintha nem tudnék semmiről. Jó állásom van. Az ilyenekért foggal-körömmel szoktak harcolni a hozzám hasonló marketingesek, bár nekem valahogy meglepően könnyű volt megszerezni. Egyik nap beadtam az önéletrajzomat egy fejvadász céghez, másnap már csöngött a telefonom, harmadnap a Whitehall legelegánsabb irodájában üldögéltem a felvételi elbeszélgetésen, mintha csak engem vártak volna, a következő hétfőn pedig már munkába is álltam.

Könnyű sikerrel indult az új életem, és én lelkesen vágtam bele, mert azt reméltem, hogy így elfelejthetem mindazt, ami a kómában történt velem. Kétségbeesetten igyekszem kiverni a fejemből azóta is, és éppen ezért elképesztőek Judith megjegyzései arról, hogy úgy viselkedem, mintha visszavágynék oda. Judith ebben nagyon téved. Eszem ágában sincs visszatérni, már csak azért sem, mert nem éreztem ott jól magam! Elképesztő, tudom, adódott az életemben egy fél év, amit kényelmesen, öntudatlan állapotban, csupa fantáziálással tölthettem, és erre mit találtam ki? Egy világot, amiben annyi megaláztatás ért, mint korábban soha, ami anynyira nyomasztó volt, hogy szinte megfulladtam, ahol olyasmire kényszerítettek, ami idegen tőlem. Normális emberek mihamarabb felébredtek volna egy ilyen álomból! Persze már megint kérdés, hogy mi a normális, és azt is el kell ismernem, hogy én is fel akartam ébredni, egész végig ezt próbáltam, csakhogy nem tudtam! Így aztán végigálmodtam egy hat hónapos kiképzést, ahol amolyan szuperhős-félét csináltak belőlem. Ennek iszom azóta is a levét. Mintha ugyan valóban szuperhőssé változtam volna!

Valójában csak a józan ítélőképességemet vesztettem el az alatt a hat hónap alatt. Bátyám már akkor, amikor tizennégy évesen magánnyomozók, titkos ügynökök és detektívfelügyelők között töltöttem a napjaimat, figyelmeztetett, hogy nem lesz ennek jó vége, hogy valahol visszaütnek majd nekem az igazság bajnokai azért, hogy áthatolhatatlan könyv- és mozijegykupacokat képeztem belőlük a szobám padlóján, de én csak legyintettem: ugyan, mit árthatnak nekem a kitalált hősök?

Lebecsültem őket. Valószínűleg az irántuk való rajongás sodort bele abba a fantáziavilágba, ahonnan azután nem tudtam szabadulni; erre persze csak a felébredésem után jöttem rá, az álomban más magyarázata volt annak, hogy miért nem nyitom ki a szemem és semmisítem meg ezzel az egész kitalált világot. Ott egy titokzatos figura tartott sakkban, méghozzá az amerikai szuperhős-történetek ezerszer látott, egysíkú forgatókönyveit követve, amelyek szerint a CIA vagy az NSA vagy az éppen soron következő hárombetűs társaság felkeresi az egyetlen olyan embert, aki képes megmenteni a világot a földönkívüliektől, a gyilkos darazsaktól vagy a mutáns vírusoktól, ám hősünk kényesen húzza fel az orrát: ma semmi kedvem megmenteni az emberiséget, mert egyrészt nem érek rá, még le kell nyomnom ötezer fekvőtámaszt, másrészt magukkal akkor sem tárgyalnék, ha megzsarolnának. Erre persze megzsarolják, a felesége életével, a kisfia életével, a legjobb barátja életével, mikor mi a kézenfekvőbb. Az én álmomban a saját életem lett a tét, és még csak nem is valami jóképű, jó kiállású kormányhivatalnok zsarolt meg, hanem egy nevetséges, lebegő, csuklyás szerzetes, akinek még az arcát sem láthattam. Ez éppen a huszonnyolcadik születésnapomon történt. Akkor ért a halálos autóbaleset.

2

Amire a balesetből emlékszem, az a szemtanúk szerint tökéletesen kiállja a valóság próbáját. Csak a kutyát nem látta senki. Egy idő után már nem is bizonygattam a létezését, pedig tudom, hogy nem képzelődtem, ott volt: egy magyar vizsla a kanyargós hegyi út közepén, a szeme zölden villant, tekintete rám szegeződött, és végignézte, hogyan rántom el a kormányt, és hogyan zuhanok le a több száz méteres mélységbe. A kívülállók azt már nem láthatták, hogy én közben végig tágra nyitva tartom a szemem, mivel nem szerettem volna lemaradni saját halálom egyetlen pillanatáról sem. Mégiscsak az enyém, és csak egyszer történik meg. Azzal a tágra nyílt szemmel pedig jó darabig figyeltem, hogyan cserél egymással helyet újra és újra az ég és a föld, de minden egyre gyorsabban történt, már csak villanásokat láttam a tájból, végül minden összemosódott előttem, és amikor újra kitisztult, én valójában már nem voltam ott. Illetve, nem is tudom, hogy hol voltam valójában, talán éppen ott, a Kastélyban, nem pedig a kórházban, ahogy a kívülállók gondolják.

Akkor még nem is volt világos számomra, hogy a Kastélyban vagyok, csak azt a furcsa szobát láttam, a parancsnok szobáját, aminek hideg bőrkanapéján feküdtem, és óvatosan résnyire nyitva a szemem kikukucskáltam, hogy lássam, hová is kerülünk a halál után. Azt mondják, a halál pillanatában lepereg előttünk az egész életünk, és először azt gondoltam, velem is ez történik, de aztán meg azt: álljon meg a menet, itt valami súlyos tévedés történt, ez nem az én életem! Ilyen helyen én soha nem jártam! A hatalmas dolgozószobában álomszerűen keveredett a középkori az űrkorszakival, jól megfért a hatalmas, tömör fa íróasztalon a legújabb generációs, leheletfinom szerkezetű számítógép, a falakon a textiltapétára simulva a papírvékonyságú, sok négyzetméteres képernyő, a kézzel csomózott keleti szőnyeg fölött pedig a háromdimenziós, hologramos kivetítő, ami életszerű, de összefüggéstelen képekkel töltötte meg a szoba egyik felét: egy férfi üldözött egy nőt egy lépcsőház széles kőlépcsőjén, egy gyárépület zajos gépsorán éppen elszakadt egy ékszíj, vér fröccsent, elszabadult a pokol, a gyárudvaron hangos tüntetők, egy tengerparti faház, a tengervízben olajfoltok, hassal felfelé úszkáló halak a vegyszeres habon, egy nagyáruház parkolójában overallos férfiak kamiont rakodtak tele használt háztartási gépekkel, egy kopár sziklafokon egy kézzel kapaszkodva lógott egy ember, egy másik szenvtelenül nézte; mintha egy őrült rendező vágta volna össze élete legzaklatottabb kalandfilmjét. Sokáig fürkésztem a helyet megbabonázva résnyire nyitott szemem pillái közül.

Napokkal, hetekkel később azt is felfedeztem, hogy az egész Kastély ilyen érthetetlen és többarcú. A főbejárat felől, ami sosem volt nyitva, rideg kőből rakott falakat, égbe meredő zord tornyokat, baljósan hunyorgó ablakokat mutatott, még nappal is hátborzongató látványt nyújtott, éjszaka pedig még a körülötte burjánzó erdőben lakó ragadozó állatok sem mertek a közelébe merészkedni. Ugyanakkor a belső oldala könnyed vonalú, reneszánsz palotára hasonlított, és az épületszárnyak olyan csodás kertet zártak körül, ami a versailles-i palotáéval is vetekedhetett volna. A virágzó növények ontották a vidám színeket, a sövények és kerti pihenők a játékos formákat, a szökőkutak szünet nélkül csobogtak, de legvarázslatosabb a kerti medence volt, a Hősök emlékművével. Ezt persze akkor még mind nem tudtam, annyit láttam csak, hogy két férfi vitatkozik hevesen a fejem fölött abban a különös szobában. Éppen miattam vitatkoztak.

A parancsnokot könnyen észrevettem, óriási, diófából faragott íróasztala mögött állt. Ő volt az első szereplő az álomban, és végig ő maradt a meghatározó, aki kerékbe tört, összemorzsolt, földbe döngölt, porrá zúzott, és részvétlenül nézte végig, hogyan építem fel újra önmagam. Első pillantásra láttam rajta, hogy miféle ember. Fiatal, magabiztos, kemény tekintetű férfi, markáns arcvonásokkal, rövidre nyírt hajjal, acélosra edzett izmokkal… mi más is lehetett volna, mint valamelyik erőszakos szervezet tagja. Az, hogy melyiké, nem érdekelt, ennyi elég is volt ahhoz, hogy ítéletet alkossak róla. Dühösen meredt vitapartnerére, akire korábban nem talált rá a tekintetem, mert közvetlenül a fejem mögött állt, és amikor végre sikerült megpillantanom, azonnal újra szorosra zártam a szemem. Azt gondoltam, hogy vagy csúnyán megütöttem a fejem a balesetben, vagy életem egyik legnevetségesebb álmát látom, másképp hogy kerülne ide egy áttetsző testű, csuklyás köpenyt viselő szerzetes. De hiába tettem újabb próbát, megint csak őt láttam, és nagyon megrémültem, mert akkor még nem tudhattam biztosan, hogy álmodom.

– Még mindig nem értem, miért hoztad őt ide! – dühöngött a parancsnok. – Az ő esetét már évekkel ezelőtt megvizsgáltuk az Alapítók Tanácsán! Semmi nem utal arra, hogy képességeket örökölt volna, ami ilyen közönséges származással nem is csoda!

A szerzetesi köpenybe burkolt alak meg sem szólalt, csuhába bújtatott karjának egyetlen mozdulatával söpörte félre a másik érveit. Az valamivel higgadtabban folytatta.

– Rendben, lássuk, hová jutott azóta! Kifejlesztett bármilyen képességet magában? Semmit! Van legalább halvány fogalma arról, mi az a meditáció? Hogy is lenne?! Azzal is megelégednék, ha csak tíz percig ült volna nyugton életében, de ez sem igaz! Neked is tudnod kell, hogy reménytelen eset! – csapott végül az asztalra.

A csuklyás szellemalak nem látszott zaklatottnak. Egyáltalán semmilyennek nem látszott, mert a szerzetesi köpeny teljes mértékben eltakarta a testét, de hangja, ami közvetlenül a fejemben zengett, végtelen nyugalmat árasztott, és csillapította a szaggató fájdalmat, amely elborította a testemet.

– Tartozol nekem, Maxwell, ne felejtsd el! Azért hoztam őt hozzád, hogy ügynököt faragj belőle. Bízz az ítéletemben!

Akkor hallottam először a parancsnok nevét. Azt gondoltam, beszélhetne egy kicsit több tisztelettel a szellemmel, aki – hangja alapján – jóval idősebbnek tűnt. De a parancsnok egyikünkhöz sem volt udvarias, rám baljós tekintetet vetett, a Csuklyásnak pedig ellenségesen válaszolt.

– Fölösleges emlékeztetned rá, pontosan tudom, mivel tartozom, és eddig tökéletesen meg is bíztam benned, de most nem tudom, mit gondoljak! Mit vársz tőlem?! Csodát? Ez itt – bökött felém az állával – teljesen tehetségtelen, türelmetlen, önfejű, ráadásul túlkoros.

Túlkoros?! Ez erős volt. Nagy lendülettel felültem a kanapén, és próbáltam palástolni, hogy ezt azonnal meg is bántam. Fájdalom hasított belém, a gerincem lüktetett, a karom szinte leszakadt, így aztán mennydörgő számonkérés helyett szánalmas nyöszörögésként szakadt ki belőlem a sértett önérzet:

– Mégis, nem bánná, ha csak kicsit később fordulnék plasztikai sebészhez?

– „Uram! – mordult rám, és én vállat vonva hagytam rá: legyen, most az egyszer jár neked az „uram, de csak mert nem vagyok formában. Mennyire nem sejtettem, mit hoz még az álom!

– Szóval felébredt a kisasszony – állapította meg utolérhetetlen éleslátással, majd újra a csuklyás alakhoz fordult. – Legyen, ahogy akarod! Maradhat, de ne számítson külön elbánásra! Ugyanazt a kiképzést kapja, amit a többi ügynököm.

– Helyes. És még valami! – zengett a szobában és a fejemben a csuklyás mindent átható hangja. – Senki nem tudhat arról, hogy én hoztam őt ide! Arról sem, hogy találkoztunk!

– Ez utóbbit már megszoktam – legyintett bosszúsan a parancsnok. – Az előbbi miatt pedig fölösleges aggódnod! Nem sietek eldicsekedni a többi Alapítónak ezzel a remek szerzeménnyel.

Újra felém bökött az állával, ugyanazzal a megalázó gesztussal. Így kezdődött a párharcunk, amiben sokáig kilátástalanul vesztésre álltam, de sosem adtam fel.

Persze, ha tudom, hogy csak álom, nem fektettem volna bele akkora energiát, de abban a pillanatban nem tudtam, mit gondoljak, hol vagyok, és hogy kerültem oda. Meghaltam volna? A másvilágon egy újabb történet kezdődne, és abban a történetben katonák, szellemek és kastélyban kiképzett ügynökök szerepelnek? A halálból visszatérők rendszerint sötét folyosóról számolnak be, amelynek a végén ott a fény és a hangok… sem hologramos kivetítőt, sem nevetséges középkori csuhát viselő szellemalakot, sem pedig pár mondattal porig alázó ismeretlen kiképzőtisztet nem hallottam említeni. Még kevésbé illett a képbe a bájos kastélykert, ahová a csuklyával fedett arcú hamarosan kikísért, hogy elmondja végre, hová kerültem, és mi a terve velem.

Beszélgetésünk minden szava, minden csendje, minden kimondott és elhallgatott gondolata belém vésődött, felíródott hat hónapos börtönöm, az agyam falaira, és az, hogy végül mégis kiszabadultam, nem szabadított meg a kényszertől, hogy onnan újra és újra felolvassam a körmömmel bevésett mondatokat. Mindennap, minden reggel és minden este lepereg előttem, és a végén a kérdés is mindig ugyanaz, néha motyogva, vagy nyöszörögve, máskor sírva, vagy dühösen kiáltva tör fel, de ugyanaz: miért zártál be oda? Miért, ha azután nem volt igaz semmi?

A park ártatlan szépsége magával ragadott; azt gondoltam, ha ilyen a túlvilági élet, nincs ellene kifogásom. Érdekelt. Izgalmasnak tűnt. A csuklyás szó nélkül távolodott a Kastély épületétől a sövénnyel szegélyezett sétány fölött lebegve, én pedig kitartóan követtem, hogy válaszokat kapjak a kérdéseimre; a park legtávolabbi sarkáig vonultunk így, ahol egy mohos kőpad előtt álltunk meg. Karjával intett, én pedig leültem. A kő meleg volt, ahogy napsütötte kőhöz illik. Sem a túlvilág, sem egy álom nem lehet ennyire tökéletes mása a valóságnak.

– Nem értesz semmit, Rose, ugye, így van?

A hangját továbbra sem a fülemmel, hanem közvetlenül a fejemben hallottam, de sem ezen nem lepődtem meg, sem pedig azon, hogy tudja a nevemet.

– Csak találgatok, uram. Meghaltam? Egy ilyen baleset végén nem lenne meglepő.

– Meghaltál volna, ha közbe nem lépek. De megakadályoztam. Nem haragszol?

– Semmi gond! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

– Akkor a kómát sem bánod?

– Milyen kó…

Torkomon akadt a szó. A Csuklyás válaszképpen előrenyújtotta kezét, mutatóujjából hangok és képek kavalkádja tört elő, sugárrá fonódott, majd pár méterrel távolabb jól látható képpé állt össze. Megkövülve bámultam magam, amint jól felszerelt kórházi ágyban fekszem látszólag élettelenül, gépekre csatlakoztatva, végzetesnek tűnő sérülésekkel, ágyam mellett édesanyám kisírt szemmel, megtörten. A kép olyan életszerű volt, hogy szinte odarohantam, hogy megöleljem, megnyugtassam: „semmi baj, Anya, jól vagyok", de csak hat hónappal később győződhettem meg arról, hogy a Csuklyás vetítette kép mennyire pontosan megfelelt a valóságnak, amikor a szemem kinyitottam, és hajszálpontosan ugyanezt láttam. Ott, a kastélykertben még csak az ösztönöm súgta azt, hogy a szürreális szellemalak érthetetlen módon, de fenyegetően szorosan kapcsolódik ahhoz a világhoz, amelyből kiszakított.

A Csuklyás azt állította, hogy a kisujját sem kell megmozdítania ahhoz, hogy valóban halott legyek, de ahhoz sem, hogy felébredjek, és csak rajtam múlik, melyikhez nem mozdítja a kisujját. Közölte velem, hogy a Kastély nem más, mint egy titokzatos társaság kiképzőközpontja, ahol az ellenszenves parancsnok ügynököket farag azokból, akik a társaság tagjai közé jelentkeztek, és megfeleltek a szigorú felvételi követelményeknek, ám nekem abban a kivételes szerencsében van részem, hogy minden erőfeszítés nélkül bekerülhetek a csapatba, és szolgálhatom ezt a bizonyos Pro Futura nevű társaságot egy életen át. Úgy vélekedett, hogy ezt a társaságot épp nekem találták ki, mert csupa olyan emberből áll, akinek fontos az emberiség és a bolygónk sorsa. Csakhogy ebben tévedett. Nekem nem volt különösebben fontos, legalábbis akkor még nem. Könyökömön jött ki a sok mellébeszélés arról, hogy az emberiség katasztrófa elé néz, hogy elpusztítja önmagát és szülőbolygóját, de nem akartam ezt megosztani a Csuklyással, morcos voltam, úgy akartam tudni, hogy álmodom az egészet, és már szerettem volna felébredni, hogy kiderítsem, mi az igazság, mi történt velem. A kórházi képek ijesztőek voltak. Szerettem volna meggyőződni arról, hogy nem valódiak.

Felébredni nem sikerült, a szellemalak továbbra is szóval tartott, arról faggatott, meg vagyok-e elégedve az életemmel, és ezzel elterelte a figyelmem, mert bár ezt a témát végképp nem szerettem volna megvitatni egy ilyen, a saját fejemben megszületett csuklyás figurával, mégis önkéntelenül végiggondoltam azt, amit már ezerszer: hiába van meg mindenem, amiről mások csak álmodnak, nem tudom értékelni, mert mindig keresek valamit, ami még hiányzik, de sosem találom meg, hiszen azt sem tudom, mi az, így aztán nem is élek a jelenben, mindig a következő pillanat jár a fejemben, és ennek következtében gyakran meg sem látom azt, ami valójában körülvesz. Tisztában vagyok azzal, hogy ez így nem jó, de sosem tudtam tenni ellene. A Csuklyás ismét olvasott a gondolataimban, sőt, magyarázattal is előállt. Azt állította, azért nem találom a helyem, mert „küldetésem" van. Körülnéztem. Hol lehetnek a rejtett kamerák? Ez csak valamiféle beugratás lehet, egy morbid tréfa, a végén majd jót nevetünk az egészen.

A Csuklyás biztosított róla, hogy a jövőben ritkán lesz alkalmam nevetgélni, mert a küldetésemet teljesítenem kell, méghozzá úgy, hogy a Pro Futura társaság ügynökévé válok. Ez már gyanús volt. Ügynökök, titkos társaság, katonai vezetők…

– Mégis miféle társaság az, uram, amelynek ügynökei vannak? Ezt én nem veszem be! – csattantam fel. – Tudom én jól, miféle céljai vannak az efféle „társaságoknak"! Ebben rám ne számítson!

– Rose, a Pro Futura Társaság célja az emberiség jövőjének védelmezése.

Bár a hang kiegyensúlyozottan, nyugalmat árasztóan zengett a fejemben, nem győzött meg, épp ellenkezőleg. Nem hittem el, hogy épp nekem akarja elsütni ezt a jól hangzó szlogent! Nekem, akinek az a szakmája, hogy ugyanilyen meggyőző, de megtévesztő módon befolyásol másokat! Átlátok az efféle megtévesztő jelmondatokon, és tudom, hogy minden erőszakos, magát felsőbbrendűnek tartó szervezet ugyanezt hirdeti magáról, ezért kissé csípősen kérdeztem vissza.

– Uram, már megbocsásson, de mitől kell megvédelmezni az emberiség jövőjét?

– Szerintem már te is észrevetted, hogy a világ dolgai rossz irányba mennek.

Ami azt illeti, nem hittem, hogy bármi rosszabbul menne, mint korábban. Az emberek mintegy tízezer éves történelmük során mindig is háborúztak, irtották egymást, kegyetlen eszközökkel igyekeztek egymás fölé kerekedni, kíméletlenül eltiporták azokat, akiket bármiféle morál megakadályozott abban, hogy ugyanezt tegyék, vagy ha nem ők maguk, akkor járványok és természeti katasztrófák tizedelték soraikat. Különös habitus, az igaz, ki érti az ember gusztusát, de miért pont most kellene elhagyni ezt a tízezer éves szokást, és legfőképpen: miért épp nekem kellene ezt elintéznem?

A Csuklyás ismét értette a ki nem mondott gondolatokat, és közölte, hogy bár nem szívesen ismeri el, de talán a parancsnoknak mégis igaza volt velem kapcsolatban, és hiba volt kiragadnia engem a halál felé vezető ösvényről, elnézést kért, és megígérte, hogy haladéktalanul folytathatom az utamat az örökkévalóságba. Leküzdhetetlen vágyódás fogott el a szánalmasan véges, céltalan, időnként elviselhetetlen, mégis fenségesen nyüzsgő és szüntelenül megújuló élet iránt. Rájöttem, hogy megszámlálhatatlan szálon kötődöm hozzá. A Csuklyás látta ezt, és arra kért, gondoljak ezek közül csak néhányra, hogy lássa, miért szerettem élni. Úgy száguldoztam az emlékeim között, mint egy őrült, görkorcsolyás könyvtáros, aki igyekszik a legtöbbet megmutatni különös látogatójának gyűjteménye gyöngyszemeiből, sorra kapja le a polcról kedvenc könyveit, és találomra lapozza fel a zsíros oldalakat. A falusi ház mögötti végtelen, virágos rét, a lebukó nap vörös fényében a látóhatáron végignyújtózó szőlőhegyek, a hajnali madárles a nádasban, a kerekes kút gyöngyözően friss vize, a tavon ringatózó kis hajók fehér vitorlái, majd egy jóval nagyobb hajó surranása a tenger vizén, az éppen megszületett kiscsikó első botladozó léptei, az illatos erdő, amelyben számháborút vívtunk, a távoli zöld szigetek kopár sziklafalairól visszatekintve elém táruló látvány, a föld illata eső után, a felkelő nap élettel teli színei egy hosszú éjszaka végén, a hótakaróba csomagolt város puha zaja… a Csuklyás mindent, ami csak felvillant bennem, életszerű képként is megjelenített ugyanúgy, ahogy már korábban is csinálta. Lenyűgözve néztem a magam teremtette látványt. Mintha valóság lett volna.

– Számodra valóság, a következő generációk számára csak legenda. De a Társaság ügynökeként minden eszközt megkapsz ahhoz, hogy megvédd azt, ami fontos neked.

Azt hiszem, megtetszett a gondolat. „Rose Redgrave, a Természet Védelmezője", nem hangzott rosszul, jólesett egy darabig ebben a szerepben tetszelegni, és azt sem találtam mellékesnek, hogy így garantáltan örökül hagyhatok mindent, amiért szerintem érdemes élni. Azonban a gondolkodás nélkül engedelmeskedő, irányítható közkatonákat felsorakoztató szervezetek iránti ellenérzésem felülkerekedett a kecsegtető lehetőségen. Jellemző, hogy még álmomban is bizalmatlan vagyok, gyanúsnak találtam az egészet, és minél tovább gondolkodtam, annál kevésbé tűnt hihetőnek, hogy titokzatos erők létrehoznának egy társaságot, ügynökhálózattal, csúcstechnológiával ellátott kiképzőközponttal, pusztán azért, hogy az én unokáim is tudjanak tiszta vizet inni, és lebarnulhassanak az ózonlyukmentes napsütésben. Észrevettem, hogy a Csuklyás gondosan eltitkolja előlem, hogy kinek a kezében van ez a Társaság, milyen hatalom irányítja, ezzel szemben azt világosan közölte, hogy amint igent mondok, és belépek közéjük, ők irányítják az életemet, mindig készen kell állnom, és mindig engedelmeskednem kell. Csakhogy én nem vagyok hajlandó bármire, és ezt meg is mondtam neki.

– Szívesen kiállok mindazért, amit értékesnek tartok, de nem bármilyen eszközzel és bármi áron. Van nekem olyanom, hogy becsület. Ha azt gondolta, uram, hogy az életemért cserébe hajlandó leszek megtenni olyasmit is, ami az elveimmel ellenkezik, akkor tévedett. Ez esetben valóban jobb, ha utamra enged, akárhová is vezessen az az út.

– Igaz is, az elveid, hogyan felejthettem el… – a gúnyos hang áthatolt a koponyám csontjain, és az agysejtjeimben rezgett. – Minden esetben meg tudod tehát állapítani, mi a jó és mi a rossz?

Felismertem kérdésében a csapdát, és nem sétáltam bele. Nincs olyan, hogy jó és rossz, pusztán az a szilárd értékrend jelenthet viszonyítási alapot, amely szerint azok éltek, és amire azok tanítottak, akik felneveltek.

– Az értékrended miatt nem kell aggódnod, a Társaság nem bűnök elkövetésével, hanem megelőzésével foglalkozik, ez ellen neked sem lehet semmi ellenvetésed. Valaha te is ezzel akartál foglalkozni.

– Olyasféle, mint egy természetfeletti rendőrség? – csillant fel a szemem. A csuklya alól nyikorgás-csikorgás hallatszott, végül rájöttem, hogy nevetés az. A Csuklyás egyszerűen kinevetett.

– Szerinted mi az a természetfeletti, Rose? – szólalt meg végül, én pedig felelet helyett sértődött pillantást lövelltem felé. Tagadhatatlan, hogy nem vagyok egy spirituális alkat, a természetfeletti kifejezés pedig csak huszadrangú kísértethistóriákat idéz fel a fejemben, de kigúnyolni fölösleges. Igaza volt, valaha én is szívesen tettem volna kicsit többet a világért, de nem ezért mondtam végül igent az ajánlatára – régen lemondtam már a világmegváltásról, sem szükségesnek, sem érdemesnek nem tartottam többé –, hanem azért, mert féltem a végtelen sötétségtől, ami egy ellenkező értelmű válasz esetén a beszélgetés végén várt rám. A Csuklyás az eredménnyel elégedetten éppen készült köddé válni a levegőben, amikor észbe kaptam: elfelejtettem tisztázni valami rendkívül fontosat. Utánakiáltottam.

– Várjon egy percet, uram! Legalább azt árulja el, hol vagyunk most!

Egy darabig némán állt, latolgatta, mit válaszoljon, és ma már én is tudom, hogy nem lehetett könnyű felelnie erre a kérdésre.

– A Rejtett Világban – adott választ végül, majd arckifejezésem láttán hozzátette: – Később majd megérted.

Az egészben az az ironikus, hogy ha mindez nem csak a fantáziám szüleménye lett volna, akkor most valóban minden eszközöm meglenne ahhoz, hogy megvédjem magam, és a többi több százezer embert is, akiknek az élete veszélyben forog a pisztolyt markoló verőember megbízói miatt.

3

Legokosabb lenne tervet kovácsolni, hogy mit is tegyek, ha végül megérkezünk! Valahogyan meg kell győznöm őket arról, hogy rossz úton járnak, és hogy még nem késő jóvátenni a bűneiket, és az álomkiképzésen tanultunk is erre néhány fogást – olyan tisztán emlékszem mindenre, mint a legtisztább hegyi kristály, de ez még nem minden! Az utóbbi napok úgy hozták, hogy ki is próbálhattam néhány ott tanult technikát, és: működtek! Meglepődtem, talán meg is rémültem először, de később megértettem, hogy bármily gyűlöletes is számomra a kényszerű látomás, mégis volt értelme: felfedte rejtett képességeimet, és ezen sokáig tagadott képességeknek köszönhetően most magabiztosan üldögélhetek a pisztolyt markoló testőr mellett. Ha akarnám, letenné azt a fegyvert. Igen, én is el tudnám intézni a nagydarab férfit, akárcsak találékony szuperhőseim, de nem akarom, mert akkor sosem jutnék el a megbízókhoz. Márpedig ha már belekeveredtem, a végére akarok járni!

Amikor az egész elkezdődött, még csak annyit tudtam, hogy semmibe sem szeretnék belekeveredni, hogy a balesetből való felépülés maga volt a csoda, és hogy az ajándékba kapott második életemet óvatosabban, körültekintőbben és főképp visszafogottabban szeretném élni; azt akkor még nem sejtettem, hogy én más vagyok, többet tudok. Örültem az életnek, és alig hittem a szerencsémnek, amikor megszereztem azt az állást… olyan állást, amilyenre azelőtt számtalanszor sikertelenül pályáztam. Bíztam saját szakértelmemben, és itt bizonyíthattam is, mivel szabad kezet és rengeteg feladatot kaptam; a vállalat hatalmas volt, számtalan országot behálózó, világszerte emberek százezrei pakolták kosarukba a mi csipszünket, kekszünket és egyéb ropogtatnivalónkat, én pedig fontosságom biztos tudatában dolgoztam éjt nappallá téve, és élveztem. Belekóstolhattam a siker ellenállhatatlan ízébe.

Judith mégsem volt elégedett, rosszalló tekintettel kísérte beszámolóimat, aggódott értem, azt mondta, nem tesz jót nekem ez a cég, engem azonban elvakítottak a sikerek, imádtam a gondolatot, hogy Bangladestől Alaszkáig én csalogatom be a vásárlókat az üzletekbe. Kis idővel később azonban nekem is szemet szúrt néhány furcsaság, végül igazat kellett adnom Judith-nak abban, hogy a munkám körül valami nem stimmel, pontosabban a munkaadóimnál. Soha ilyen különös légkörben nem dolgoztam. Vegyük például a közvetlen kollégámat, aki szemben ül velem, akivel napi nyolc órán át bámuljuk egymást – és akiről mégsem tudok semmi személyeset. Mintha gép lenne.

Ilyen cégeknél ebben talán nincs is semmi különös, egy kicsit mindenki olyan, mintha egyenruhás gép lenne, és azt hiszem, éppen ezért élveztem annyira Eugene Foley társaságát. A kutatás-fejlesztési részleg vezetője smink és jelmez nélkül is modellt állhatna a szórakozott tudós szobrához: rendetlen, őszülő fürtjei verdesik a vállát, az elmaradhatatlan fehér köpenyt talán még zuhanyzáshoz sem veti le, a gondolatai pedig mindig valahol máshol járnak, magában motyogva araszol a folyosón, majd egyszer csak felnyerít, és elvágtat az irodája felé, egyszóval, elvarázsolt alak, akivel kezdettől fogva jól megértettük egymást, ugyanakkor ő az oka annak, hogy ide jutottam, mert nem bökdösné most az oldalamat ez a hideg fegyvercső, ha Eugene nem lenne olyan elképesztően rendetlen. De az ő íróasztala mindig úgy néz ki, mint egy terrortámadás helyszíne, így aztán nem csoda, hogy egyik