Örökbecsű limlom

LJUDMILA ULICKAJA

ÖRÖKBECSŰ LIMLOM

MAGVETŐ

BUDAPEST

A könyv megjelenését az orosz

Irodalomfordítási Intézet támogatta.

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Budapest

© Ljudmila Ulickaja, 2012

Hungarian translation © Goretity József, 2013

Felelős szerkesztő: Darvasi Ferenc

Borító: Pintér József

ISBN 978-963-14-3158-2

elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Örökbecsű limlom

Erős kötődésem a tárgyakhoz – életükhöz, lokális vonatkozásukhoz, születésükhöz és halálukhoz – ahhoz vezetett, hogy egy régi cipős dobozba bepakoltam mindent, amitől nehéz volt megválnom: dédapám repedt porcelán pialáját, amelyben mindenféle fogaskerekeket és rugókat tárolt, összetört kínai teáskészletet, amelyet az első férjem vert le a vállával polcostul, a nagymama (báli!) glaszékesztyűjét, olyan parányi méretűt, hogy szétszakadt, amikor egy tizenkét éves duci kislány fel akarta próbálni, dédanyám félig-meddig szétbomlott, ki tudja, mire való kiskosárkáját, Szalova úrhölgy Kalugai Gimnáziumának büszke jelvényét meg a szülőotthonból egy darab ragasztószalagot, amelyen az utánam tíz évvel született unokaöcsém neve áll. Arra készültem, hogy egyszer mindezt megjavítgatom, kipofozgatom, összeragasztgatom, megfoltozgatom, vagy egyszerűen helyet találok neki. És vagy harminc éven át hurcoltam magammal lakásról lakásra, amíg az egyik utolsó költözködés alkalmával, attól a vágytól vezérelve, hogy megszabadulok minden kacattól, ki nem dobtam ezeket a semmire se való értékeket a szemétbe. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy megszabadultam a múltamtól, és nem szorongatja többé a torkomat. De szó sincs róla: ezekre a kihajított dolgokra – kivétel nélkül mindegyikre! – emlékszem.

Ugyanakkor a múltnak e cserepei és maradványai valahogy kapcsolatban állnak nem anyagi dolgokkal. Nagyszerű elveket és pozitív beállítottságot, kölcsönvett eszméket és szellemes koncepciókat szimbolizáltak, amelyeket egész életemen át formás építménnyé rakosgattam, amely időnként mintha már szilárd, megbízható alapokon állt volna, és úgy tűnt, sokéves erőfeszítéseim révén egységes világnézetet dolgoztam ki. Ez a váz durvának és kényelmetlennek bizonyult, mint egy középkori lovag vértezete… Időnként nagyon nyugtalanított – de Istennek hála, az élet napi gondjai elvontak a magasabb rendű eszmék folytonos keresésétől. Nem mondanám, hogy az eredmény túlságosan jelentősnek bizonyult volna. Igen közel állok ahhoz, hogy kihajítsam az összes laboratóriumi füzetemet, amelyekben a sikertelen és a rosszul sikerült kísérleteimet vezettem. Sajnos, a cipős doboz talán olyan modell, vagy esetleg metafora, amely a gazdagság felhalmozásának, majd a tőle való megszabadulásnak univerzális folyamatát írja le.

Kiderült, hogy nem lehet kidobni semmit. A tudat beleakaszkodik, és nem akar megválni az üvegből, fémből, tapasztalatból és gondolatokból, tudásból és sejtésekből készült mütyüröktől. Hogy mi ebben a fontos és jelentős, és mi az élettevékenység mellékterméke, nem tudom. Annál is inkább, mert a trágyadomb néha értékesebbnek bizonyul a gyémántszemnél.{1}

Elhunyt dédapám, aki szegről-végről órásmester és egész életében egyetlen könyv olvasója volt, az anyagi világot nem kevésbé tisztelte, mint a szellemit: sosem dobott ki sem karton-, sem vasdarabot, az utcán hol görbe szöget, hol rozsdás sarokvasat szedett össze. Mindent kis dobozokba rendezett, amelyekre ráírta: colos szögek, ajtósarokvas, cérna spulni. Az egyik dobozon, már a halála után, felfedeztünk egy feliratot: „Kötél, ami már semmire se való"… De miért őrizgette? Hiszen annyira szeretne az ember megszabadulni minden fölöslegestől, nem kötelező érvényűtől…

„Most elveszítem a kezem, a lábam, a fejem, aztán a korom, a születési és a halálozási időm, elveszítem a nemem, a címem, az e-mailem, és elveszítem a kereszt- és családnevem, és nagyon jó lesz." Ezt én magam írtam A mi Urunk népe című kötetem utolsó oldalán.

DIKTAFONRA VETT BESZÉLGETÉSEK

A jó interjú – kölcsönös élvezet mind az interjúkészítő, mind az interjúalany számára. Az utóbbi húsz évben rengeteg interjút adtam, azt hiszem, százat vagy kétszázat. Ritkán előfordultak köztük jó, érdekes beszélgetések is.

Több éve kerülöm a személyes találkozást az újságírókkal, jobban szeretek e-mailben válaszolni a kérdésekre. Azokért a szavakért, amelyeket éjszaka, sietség nélkül írok le, vállalom a felelősséget. Azokért a válaszokért azonban, amelyeket diktafonról jegyeznek le, nem mindig. Történik valami annak a folyamatnak során, amíg akadozó hangom átkerül papírra, és ami az értelmét rendszerint az ellentétébe fordítja. Arról már nem is beszélve, hogy időnként jönnek interjút kérni olyan újságírók, akik a diktafonjukat is otthon felejtették, és a könyveket sem volt idejük elolvasni, amelyekről beszélgetni akarnak. Ez az újságírói mesterség teljes lezüllése. Sajnos, a professzionalizmus hiánya napjainkban általános kórrá vált, és nemcsak az újságírókra, hanem az orvosokra, a tanárokra, a vízvezeték-szerelőkre is érvényes. Annál kellemesebb, ha tehetséges, profi újságírókkal folyik a beszélgetés. Ők persze kisebbségben vannak.

Az interjúk a legkülönfélébb dolgokról szólnak: az életről, a társadalomról, azokról a változásokról, amelyek az embereket érintik. Elég gyakran beszélgetünk azokról a könyvekről, amelyeket én írtam. Illúzióim már régóta nincsenek: a könyv, mint a legfontosabb kulturális jelenség, kimegy a forgalomból, más, új kulturális formák váltják fel, amelyeket az emberiség korábban nem ismert. A könyvek fokozatosan egyetemes szemétté válnak. Zene sem létezhet, ha nincs fül, amelyik hallja, kéz, amelyik játssza, és festészet sem, ha nincs emberi szem rá. Az egyszerűtől a bonyolult felé haladás nagy törvénye, amelyet hol teremtésnek, hol evolúciónak neveznek, a kultúrát mint az emberi tudat legmagasabb rendű termékét hozta létre. Ebbe vagyunk mindannyian belevetve, mint hal a vízbe… E nélkül beszélni sem tudunk miről.

Az interjú veszélyes műfaj, mert a szerző erősen függ a kérdésfeltevőtől. Ha az újságíró azt akarja, a szerző idiótának látszik, de ha úgy ügyeskedik, a szerző kijelentéseiből egészen emelkedett alakot formálhat. Különös mesterségbeli képessége nyilvánul meg ebben – kiszakítani a kontextusából egy mondatocskát, és megalkotni belőle egy saját képet. Az alábbiakban mutatok egy szöveget, a maga módján egy újságírói mesterművet: az Esquire folyóirat újságírója addig ügyeskedett, míg úgy válogatta össze az interjúkból vett idézeteket, hogy azzal igencsak hízelgő képet festett a szerzőről. Kifejezetten bölcsnek látszom. Ugyanennek a módszernek segítségével az ellenkezőjét is meg lehet tenni – teljesen idiótának állítani be a szerzőt. Előfordult ilyen is.

LJUDMILA ULICKAJA ÉLETSZABÁLYAI

Amikor eltünteted az asztalról a kötegnyi teleírt papírlapot, a könyvnek saját, önálló élete kezdődik. Még csak néhány hete váltam meg új regényemtől, és rettentően érdekel, mi lesz ezután.

Amikor elkezdtem kiadni egyik könyvet a másik után, a trónbitorlás rettegését éltem át. Ki avatott engem íróvá? Zavarba jöttem magától az „író" szótól is. Aztán az évek során megszoktam. Igen, író vagyok.

Bármilyen emberrel el lehet beszélgetni, többek között azokkal is, akik nem olvastak könyveket.

Az időnek van egy sajátossága: az évek múltával felgyorsul. Gyerekkorban minden év végtelenül hosszúra nyúlik, végtelenül hosszú a hatodik, és sehogy se akar eljönni a hetedik, amikor új élet kezdődik, indul az iskola… Minél közelebb kerülsz az időskorhoz, annál gyorsabban hullanak le a naptár lapjai. Egy pillantás – már hétfő van, még egy – és már megint december…

Biológus vagyok. A vér látványa sokkot vált ki, amíg nem tudod, mit tegyél vele. Amikor viszont rájössz, hogy érleszorítót kell rakni rá, és elállítani a vérzést, akkor a sokk elmúlik. Azt teszed, amit kell.

Nem tartok a mocsoktól, nem vagyok finnyás, ha kell, kipucolom a vécét is. Nagyszerű feladat ez – a koszosból tisztát csinálni.

Annyi nagyszerű halált láttam, amikor az emberek nemesen mentek el, szépen, „fájdalommentesen, szégyellni való nélkül, békésen", hogy az évek múltával sokkal jobban félek a rossz viselkedésemtől, mint a haláltól. Valószínűleg ez is csak büszkeség.

Meg kell válaszolnod magad számára a következő kérdéseket: ki vagyok én? Mit akarok? Szükségem van-e szabadságra? Készen állok-e a felelősségvállalásra? Képes vagyok-e együttérzésre? Sok olyan ember van, aki teljesen megérett arra, hogy feltegye magának ezeket a kérdéseket, de senki sem mondta meg neki, hogy ezeket a kérdéseket fel kell tenni, ő maga pedig nem jött rá.

Akik nem keltek ki a „bábállapotból", általában rendkívül vonzó emberek. Emlékeznek Petya Rosztovra a halála előtt? Egyen, egyen csak még mazsolát, nekem van még belőle nyolcfontnyi… Bocsássanak meg a pontatlan idézetért. Petyának nem maradt rá ideje, hogy felnőtté váljon.

Az emberi báb rendelkezik mindazokkal a jogokkal, amelyekkel egy felnőtt is. Csak éppen kötelességtudattal nem.

Volt idő, amikor szerettem Moszkvát. De már régóta nem. Megszoktam, részben megbékéltem vele. Elég sok olyan hely van, ahol jobban szeretek élni. Tetszik New York, és az izraeli Én Karem, jól érzem magam Berlinben és egy Genova alatti itáliai faluban, Beucában. De egyelőre nem tudok elszakadni Moszkvától.

Országunkban a kommunista ideológia összeomlott. Kapitalizmust építeni – rosszat, mint amilyen minden, ami hazai – a nyugati kapitalizmus kudarcai után kevéssé vonzó feladat. Új eszmék pedig nincsenek.

Ha őszinte akarok lenni, az Utolsó ítéletet nem tartom a legszerencsésebb keresztény gondolatnak. Mintha az emberből kiábrándult egyházatyák gondolták volna ki nevelési szándékkal.

Olyan messziről nézve, mint amilyen hatalmas távolságra az embertől az Isten van, a bűnösök és a szentéletűek között nem túl nagy a különbség. Ha én, mint egyszerű idős asszony, annyira sajnálom az embereket, akkor, úgy vélem, a felsőbb lénynek még több együttérzést kell tanúsítania. Hisz borzasztóan szerencsétlen teremtmények vagyunk – gonoszak, szánalmasak, ostobák. Hogyne kellene bennünket sajnálni? Nézze csak meg, mennyivel jobbak az állatok!

Összeállította Valerij Panyuskin

Esquire, 2011. március

SZEMÉLYES VILÁG

Gyermekkor

KISLÁNYOK ÉS KISFIÚK

Az élet csak nagyon keveseket avat be annak titkába, amit az emberekkel művel.{2}

Borisz Paszternak

Egy rég elhunyt barátom – aki az utolsó nagy háború bátor és könnyelmű katonája, a költészet jó ismerője és maga is költő, tanár, mindenki számára vezéregyéniség, de mindenkivel egyenlő, megjárta a lágert, a nők és a kutyák kedvence – azt hiszem, elsőként fedezte fel, hogy a klasszikus orosz irodalomban minden gyerekkorról írott könyv fiúkról szól. A lányok gyerekkoráról szinte semmi sincs: ők loknisan és bugyogóban klavikordon játszanak az egész XIX. században. Natasa Rosztova pedig még táncol is.

Egy kislány gyermekkoráról elsőként talán nem is nő, hanem a huszonhét éves Borisz Paszternak írt. Ez a Luvers gyermekkora című kisregény – egy kislány, Zsenya Luvers gyermekkoráról. Elbeszélte, ahogy tudta, „nagylánnyá érésének pillanatát. A fiatal Paszternak nyelve, láncáról szabadulván, dörög, mint az égzengés, visszhangzik, siet – futva, szárnyalva, bucskázva – ledobni magáról a XIX. század illedelmességét, elmenni a lehető legvégső határig, betölteni magával a világot, átalakítani… de képtelen, végig képtelen kimondani olyan szavakat, mint a „havibaj vagy a „menstruáció". Még a latin mensist sem mondja ki! Csak fel-fel, lefelé sohasem!

A nemi tapasztalat teljes hiányát költői felismerések pótolják. Csakhogy ezek a megvilágosodások – általános emberi természetűek:

Így kezdődik. Kétévesen

A zene sötétjébe futnak

A mamától. Gügyögnek édesen –

S háromévesen már szavuk van.{3}

Mit tudok én egy kislány gyermekkoráról? Sokkal többet, mint Paszternak. És sokkal kevesebbet. Kislány voltam, de költő sohasem.

„Aznap reggel (Zsenya) kinőtt a gyermekkorból, amelyben éjszaka még benne élt."

A folyópart éjszakai látványa kivezette a kislányt a gyermekkorból. Minden ingatag és hiteltelen, bizonyíthatatlan és zseniális. Ez az „én felébredése, amelyet mindenki olyan sokra tart. Hol kezdődik? Hol végződik? Nem bizonyul-e ez az értékes „én bántó illúziónak, a legkeserűbb kiábrándulásnak?

Az „én-t – részben – személyes tapasztalatunk határai jelölik ki. Úgy különül el a „nem-én-től, mint a szárazföld az égtől. A személyiség kozmogóniája.

Nekem nagyon koránról maradtak meg emlékeim. Emlékszem például, ahogy nem sokkal azután, hogy megtanultam járni, hátammal a díványnak támaszkodva állok, srégen tőlem a rettentően csábító holland cserépkályha, én pedig összeszedem az erőmet, előrenyújtom a tenyeremet, és szaladok a kályha felé. Hozzányomom a tenyerem – a kályha borzasztóan forró!

Így alakult ki bennem a „forróság érzete. Ez pusztán az „én külső határaiból jön létre. Az ember megéli ennek az „én és a „nem-én között húzódó határnak a kialakulását. A hasad melegsége és összefagyott lábad hidege – egy dolog, a kályha melege, amely megégette a tenyeredet, meg a betört orrodhoz nyomott jég hidege – egy másik. A határok módosulnak, időnként fájdalmasan.

Egy másik megmaradt kis emlékkép: megyek a háziszőttes futószőnyegen, amely srégen a négylábú vitrines polchoz vezet. Előttem labda gurul. Kergetem. Szörnyen messze van, a polc felfelé szűkül… sokáig-sokáig megyek. Ez a lelassult gyermeki idő? Az ijesztő gyermekperspektíva? 

Víz melegszik egy henger alakú üstben, fával tüzelnek benne. Oroszlánlábakon álló fürdőkád. Krizantémos és repedt mosdókagyló. A mosdókagylóban a víz hideg, a fürdőkádban nagyon forró.

Petya fiam kérdezősködött a vízről, és megkérdezte: „És hol a víz közepe? Majd: „A hideg víznek férfi, a melegnek női hangja van…

Aztán megjelenik az „enyém és a „másé. Az anya, természetesen, az enyém. A kiságy, a bögre, a játék, az öcsike, a kiscipő. A tulajdon fogalma. A kisfiú megtanulja ököllel megvédeni az eltulajdonítástól, ami az „övé", a kislány – inkább visítással.

Különböznek-e a kisfiúk a kislányoktól a legkisebb gyermekkorban? A kislányokról mégiscsak kevesebbet tudok, mint a kisfiúkról. A családunkban utánam tizenegy fiú született, és csak hatvanöt év múlva jelent meg újra egy lány, a kis unokám, Marjana.

Mint egykori kislány, jól emlékszem első éveimre. A tapasztalt gyermekgyógyászok azt mondják, hogy a kisfiúk erőteljesebben reagálnak az időjárás-változásra, a kislányok viszont annak a helyiségnek a hőmérsékletére, amelyikben tartózkodnak. Vadászok és a családi tűzhely őrzői? Így lenne? Nem vagyok biztos benne. Véleményem szerint a korai gyermekkorban az emberek közötti individuális különbségek sokkal élesebbek, mint azok, amelyeket a nemi hovatartozás határoz meg. Miért gondolom így? Mert a korai gyermekkorban a nemiségre még nincs szükség, és az egészen fiatal egyed még mentes a fajfenntartás törvényeitől. Mint ahogyan az időskorban is, miután már teljesítette a fajfenntartás feladatát, amikor a nemiségre már nincs szükség. Ebből kiindulva az ember a maga emberi mivoltát a korai gyermekkorban és a kései öregkorban fejezi ki legteljesebben. Ebből fakad a mély értelmű formula is: vén és fiatal. Közel a határhelyzethez.

Micsoda régi nóta! A kisfiú fapuskával, a kislány papírmasé babával! A boltok polcain még ott porosodnak a kereplős játék géppisztolyok, és a „szülinapos" baba is kipislog még a dobozából, a gyerekek viszont (fiúk-lányok egyaránt) szemüket a tévéképernyőre vagy a telefon kijelzőjére meresztik, és ujjacskáik (finommotorikus képesség!) rettentő gyorsasággal járnak, olyan hangokat csikarva ki a készülékből, amilyenek a múlt században egyáltalán nem is léteztek.

A régimódi szülők még megpróbálkoznak azzal, hogy rózsaszín masnit kössenek a kislányuk hajába, hogy a kamasz fiúra tisztességes fehér inget adjanak, ők pedig máris a diszkóklubban vannak, kopaszra nyírt lányok és hosszú raszta hajat növesztett fiúk, vállukra vagy fenekükre tetovált sárkányokkal, hallgatják és csinálják a zenét, amilyen korábban a világon sem volt.

Kedves kisfiam! Kedves kislányom! Várjatok! Ne menjetek el! Még nem tudtam végigolvasni nektek a Szürke Nyakacskáról, a Kastankáról, Petya Grinyovról meg Mása Mironováról szóló történeteket!{4} De ők már elrohantak, én pedig nem vagyok egészen biztos benne, melyikük a fiú, és melyikük a lány! Kell is nekik Kastanka!

RÉGI FÉNYKÉPEK

Biológiai vonatkozásban sokkal pontosabb lenne a családfát anyai ágon vezetni. Szigorúan véve az anyai rész egy picivel több a felénél! (Miért több a felénél? Azok miatt a gének miatt, amelyek a mitokondriumban – az organellumokban és a petesejt citoplazmájában – találhatók. Ezt még a múlt század végén fedezték fel a genetikusok.) Ennek ellenére a hagyományos kultúrák jelentős részében apai ágról vezetik le a családfát, abból a labilis feltevésből kiindulva, hogy az asszonyok mindig hűek a férjükhöz.

A genetika területén óriási áttörés figyelhető meg: már létezik egy olyan tudományág, amelynek molekuláris genealógia a neve. Az a szánalmas banalitáscsomag, amely nálunk a Prédikátor könyveként ismert (a zsidó hagyományban ez Kohelet könyve, amelyet Salamon királynak tulajdonítanak), a következőt tudatja az emberiséggel: „aki gyarapítja a tudást, a gyötrelmet is fokozza". Semmiképpen sem értek egyet ezzel: az antropológia (ezen belül a genetika) területén megsokszorozódott tudás lelkesít és felélénkít, míg a Prédikátor szomorúsággal tölt el.

Nem akarom felhasználni annak a ma már létező laboratóriumnak a szolgáltatásait, amely a gének szerkezetéről szerzett végtelen ismeretek alapján elképesztő információkkal szolgál a családfákról. Elég az a kevés is, amit a saját őseimről tudok (nem régebbre visszanyúlva, mint öt nemzedék).

Íme az apai ág történetének egy része. Van két fénykép a hálószobám falán. Az egyiket a hatvanadik születésnapomra kaptam ajándékba az unokanővéremtől, Olja Bulgakovától. A fényképet üveglemezről készítették – ilyenből egész gyűjteménye van otthon. Ezen a fotón közös dédapánk, az órásmester Galperin látható. Elterpeszkedve ül egy fotelben, a kijevi műhelyében, 1903 körül. Az arca mint egy professzoré vagy egy szenátoré. Megjelenése alapján – értelmiségi. A másik képen ugyanaz a műhely látható, 1905-ben, a pogrom után. Összetört bútor, felfordított asztalok, összetépett könyvek. A könyvek Mihailéi, nagyanyám bátyjáéi voltak. A Kijevi Egyetem filológia szakán tanult akkoriban. Amikor Korolenko, az író megtudta, hogy a pogrom idején egy zsidó egyetemistának megsemmisítették a könyvtárát, a sajátjából ajándékozta meg kétszáz könyvvel. Ezek szolgáltak aztán Mihail házi könyvtárának alapjául. A könyvtár rendkívül értékes volt, egy időben állami védelem alatt is állt. Gyerekkoromból emlékszem a bőrkötéses, arany könyvgerincekre a moszkvai lakásából, amely a Vorotnyikovszkij közben volt – a mai napig ott lakik az unokája, Olja Bulgakova a férjével, Szasa Szitnyikovval, a lányával, Natasával, és a kis unokájával, Aliszával. Az egyéves Aliszán kívül mindannyian művészek.

A nagyanyám, Marija Petrovna, az órásmester lánya Jakov Ulickijhez ment férjhez. Az ő frigyükből született 1916-ban az apám, Jevgenyij. Jakov nagyapámról egészen a múlt évig csak szerény, foszlányos információkkal rendelkeztem: 1936-ban, amikor az éppen esedékes börtönbüntetését töltötte, nagyanyám a távollétében elvált tőle. Apám még a nevére is alig emlékezett. A múlt évben viszont megtaláltam a nagyszülők levelezését, amely 1911-ben kezdődött, és a nagyapám 1954-ben írott levelével zárult, miután kiszabadult az utolsó börtönbüntetéséből. Ez a levelezés a korszak szomorú története, amikor egyesek ültek, mások őrizték őket, akik pedig közöttük álltak, kétségbeesett és magalázó félelemben éltek, féltek minden csengetéstől, kopogtatástól, liftajtó-csapódástól – egyszóval a rendszertől, amelyet az „emberiség nagy géniusza" épített ki. A levelezésből ítélve nagyapám remek ember lehetett: okos, tehetséges, muzikális, minden megpróbáltatást méltósággal viselt.

Két fénykép maradt fenn róla: az egyiken, 1911-ben még fiatal, önkéntes-egyenruhában, a másik pedig 1954-ben készült, amikor visszatért a száműzetésből. Akkor már alig maradt hátra bő egy év az életéből. Van sok más családi fénykép is, amely az apámról maradt rám: forradalom előtti, jellemzően régi arcok, hol egy pikniken, hol egy mélyen az asztal fölé lógó petróleumlámpa alatt, a nagyanyám meg a nagyapám fivérei, a barátaik – vegyesrendi értelmiségiek, forradalmi tekintetű és bozontos hajú egyetemisták, idealisták és romantikusok. Jaj, hogy szétmorzsolta aztán őket az élet! A nevük alig-alig maradt fenn, kevés fénykép van aláírva. A fotók jelentős része Kijevben készült. Ezeknek az embereknek és a gyerekeiknek jelentős része ott is maradt örökre – Babij Jarban.

Anyai ágon Ginzburgok vagyunk. A Ginzburgokról fennmaradt legrégebbi fotó a XIX. század végén készült, amikor a fénykép még ritka újdonságnak számított. Egy idős zsidó férfit ábrázol, kipában. Ő a mi ősapánk, egyben az én ükapám, Iszaak Ginzburg. Hogy az ő apja ki volt, már feledésbe merült. Iszaakról a következőt lehet tudni: kantonista volt, leszolgált huszonöt évet az orosz hadseregben, egészen altisztségig vitte. A fején a kipa, feltételezésem szerint, arról árulkodik, hogy őt is, mint a többi idegent, megkeresztelték a kantonista iskolában, aztán amikor leszolgálta a katonaidejét, visszatért ősei hitére. Hitelt érdemlően azt lehet tudni róla, hogy Szkobelev hadseregével részt vett Plevna bevételében, és katonai György-keresztet kapott. Ami aztán ott hányódott nagyanyám kézimunkakosarában a cérnák meg tűk között. Én játszottam vele, és alighanem elhagytam valahol az udvaron. Iszaak ükapám, miután leszolgálta az idejét, privilégiumokat kapott: jogot szerzett arra, hogy a letelepedési körzeten kívül éljen. Szmolenszkben lakott. Ott is nősült meg. És megszámlálhatatlan gyermeke született, akiknek legnagyobb részét még gyermekkorukban el is veszítette. Oroszországban abban az időben nagyon magas volt a gyermekhalálozás. Az egyik fiából, aki megmaradt, órásmester lett. Ő volt a dédapám, Haim. Róla is van fényképem. Így aztán ott lóg nálam a falon két órásmester dédapám fényképe, Galperiné és Ginzburgé. A kijevi órásmester leszármazottai kitörtek a provinciális közegből: nagyanyám ifjú korában színésznő volt, az öccse irodalmár. Azt hiszem, ma már ilyen foglalkozás nincs is, ugye?

Nagyanyám, Marija Petrovna lenézte a Ginzburg családot: lelketlen kispolgárok! Azok viszont őrá némi csodálkozással tekintettek, de nem éppen jóindulattal: bohém nő! A háború ideje alatt Ginzburg nagyapám (az órásmester fia, majdnem végzett jogász – a forradalom miatt nem fejezte be az egyetemet, és hol egy szövetkezetnél, hogy egy jelentéktelen gyárnál dolgozott kereskedelmi igazgatóként) a Kaljajevszkij utcából vitt lánykérési ajándékot a nagyanyámnak, Marija Petrovnának a Povarszkaja, egy ideig Vorovszkij utcába – mégpedig búzát, azért, hogy a teste szép maradjon. Nagyanyám a búzát elfogadta, de a kérőt nem tisztelte: afféle seftelőnek tartotta. Neki volt szellemi érdeklődése. Nagyapámnak nem. És a büntetését sem a reménytelen politikai, hanem a gazdasági cikkely miatt ülte le.

Ginzburg nagyapám negyvenegy elején szabadult, hazatért a Távol-Keletről, és elhelyezkedett egy moszkvai építészeti irodában. Véletlen egybeesés folytán Ulickij nagyapám is az idő tájt szabadult, és a következő hét év élete legtermékenyebb időszakának bizonyult: az oroszországi demográfiával foglalkozott, könyvet írt, megvédte a disszertációját. Negyvennyolcban újra leültették, a nemzetközi cionizmussal való kapcsolat vádjával, a kapcsolatot Mihoelsz testesítette meg, akinek a nagyapám referátumokat írt. A műveltségtöbbletet úgy vonták ki akkoriban a társadalomból, mint az azt megelőző években a terménytöbbletet. Hogy kivel élte le Ulickij nagyapám a két leültetése közötti hét boldog esztendőt, a legutóbbi időkig nem tudtam. Most már tudom.

A Ginzburg család – nagyapámon kívül, aki Moszkvában valami föld alatti építkezésen, megint csak az ellátórészlegnél dolgozott – Baskíriában élt, evakuációban. A nagyapám csomagokat küldött oda a családjának.

Ulickij nagyapám háború előtt írott leveleiből megtudtam, hogy legalább 1936-ig, amikor a nagyanyámtól elvált, az altáji száműzetésből élelmiszercsomagokat küldözgetett a családjának Moszkvába. Három munkahelyen is dolgozott akkoriban: zongoristaként egy moziban, idegennyelvtanárként és könyvelőként a bijszki vajüzemben.

Én Baskíriában, egy Davlekanovo nevű faluban születtem. Nagyanyám, Jelena Ginzburg kecskét tartott, a tatár szomszédasszony megtanította fejni. A szomszédasszony könnyedén, ügyesen fejte a kecskét, a nagyanyám azonban úgy érezte, hogy ő viszont fájdalmat okoz az állatnak. Nagyanyám magával vitte az evakuációba a varrógépét – ez a házi Singer még ma is megvan nekem. Akkoriban az egész falura varrt – így szerzett mellékjövedelmet. A rönkházban ott lakott a háziasszony, a nagyanyám, anyám, anyám öccse, Viktor, Szonya néni. Jelena nagyanyám meg Szonya úgy szerették egymást, mint a testvérek, de nem azok voltak, hanem nagynéni és unokahúg. Igaz, az unokahúg két évvel idősebb volt a nagynénjénél… Az ilyesmi előfordul a patriarchális családokban, ahol a lányok olyan idős korukban kezdenek szülni, amikor az anyjuk még termékeny… És egy testvérpárhoz mentek feleségül, Borisz és Julij Ginzburghoz: amikor az idősebbik ült, a fiatalabb segített a bátyja családjának, amikor pedig a fiatalabb elment a frontra, az idősebb gondoskodott az öccse feleségéről. Szonya fia a háború első napjaiban bevonult önkéntesként, a férje pedig, a nagyapám öccse, Julij szintén a fronton szolgált. Nem volt már fiatal, szanitécként dolgozott egy tábori kórházban. És Davlekanovóban velünk lakott még a dédapám is a Tórájával.

A család 1943 végén költözött vissza Moszkvába. Azóta itt élek. A Ginzburg család tagja pedig kivétel nélkül mind a Német temetőben. És az Ulickijok sem maradtak meg. Vagy meghaltak, vagy nevet változtattak. A családunkban én vagyok az utolsó. A családon belüli ideológiai harc a kizárólag a betevő falatról gondoskodó kispolgári hangyák és a fennköltebb érdeklődésű, bohém tücskök között véget ért. Úgy tűnik, én, a roppant megfontolt bohém békítettem össze őket.

A fiaim az apjuk nevét viselik, ahogyan ez manapság elfogadott. Az unokatestvéreim mindannyian felvették az anyjuk orosz nevét, amint ez akkoriban szokás volt. Családunk minden férfitagja orosz nőt vett feleségül. Ily módon én vagyok az utolsó zsidó ebben az asszimilálódott családban. Úgy látszik, a család nemzetiségi konfliktusa is velem ér véget.

Olvasmányok

A GYERMEKKOR VÉGE

Az olvasás – robbanás. A világot új tudás tágítja, feszíti szét. Ez a tudás a folyosón álló könyvszekrényben, anyai ágú őseim, a Ginzburgok lakásában található. Az „én" – részben – az elolvasott könyvekből tevődik össze. A kék Lermontov és a fehér Puskin, a narancsszínű Shakespeare, és az akadémikus szigorúságot elfedő papírborításos Don Quijote, és a Meghitt Beszélgetés című folyóirat – mintha gyermekkorom minden könyve ebből a szekrényből került volna ki. Voltak később az életemben más könyvespolcok is, amelyekből könyvekhez jutottam. Különösen Anatolij Vasziljevics Vegyernyikovnak köszönhetően, akinek a Plotnyikov közben lévő lakása hosszú éveken át úgy működött, mint közkönyvtár.

Egy kisebb, hiányosabb könyvtár, amely a másik nagyanyámé, Marija Petrovnáé volt, elfért egy szerény üveges polcon. Ilyen könyvekhez viszont nem lehetett hozzáférni a könyvtárban: néhány kötetnyi Freud (amit ő természetesen Frojdnak mondott!), Andrej Belijtől a Kotyik Letajev, Mandelstam, Ahmatova, Cvetajeva versei, a két filozófus, Lev Sesztov és Mihail Gersenzon csodálatos könyvei, Muratovtól az Itália nagyjai. Igen. A nagyanyám kedvenc Hamsunja. Ezek voltak kamaszkorom olvasmányai. Ugyanazon a polcon állt még két olyan könyv is, amelyik Jakov nagyapámé volt: Lenin elvtárstól a Materializmus és empiriokriticizmus, összevissza firkálva ceruzabejegyzésekkel: „Ha-ha! Nem érti Marxot! Nota bene! Műveletlenség!"; és a másik az Angyalok lázadása Anatole France-tól, házilag készített kötésben, utolsó oldalán bejegyzéssel: „Ezt a borítót egy mappából meg régi zoknikból csináltam a legnehezebb napokban, amelyeket a Lubjanka 7-es cellájában töltöttem". A dátum: 1948 márciusa. Anatole France-ot olvasott és franciát tanított – ezt a cellatársa, Ilja Smain atya mesélte nekem. Összességében tizenhat évet ült.

Nagyapám olvasni tanítgatta nagyanyámat. A száműzetésből küldött levelei jelentős része foglalkozik az aktuális olvasmányokkal. Részlet nagyapám egyik leveléből (amelyet a feleségének írt válaszképpen Osztrovszkij Az acélt megedzik című regényéről szóló lelkes levelére):

„Ny. Osztrovszkij az akarat és az önfeláldozás csodája, mondjuk így: a szerencsétlenségek leküzdésének géniusza. És ez a legjobb, ami ebben a könyvben található. És kizárólag ez fogja meg benne az olvasót… De nem lehet nem észrevenni, hogy irodalmilag löttyedt, iskolásan gyenge, hogy a stílusa – az ízléstelenség és kulturálatlanság keveréke. Vannak nála felvillanásai az irodalmi tehetségnek, néhány epizód erősen, jól van megírva, de ez nem az ő érdeme, egyszerűen az életé, amely gazdag ilyen epizódokban. Sok mindent meg kellene tanulnia… Ami pedig a könyv legerősebb része, az az önéletrajz. A második, fantáziára épülő könyve gyengébb lesz. De hát honnan is tudna jól írni egy ember, akinek nem jutott ideje tanulásra? Amikor egy ugyanilyen kezdő, Gorkij, a pék írni kezdett, ő addigra már túl volt egy egész könyvtáron. Ő már könyvmámoros állapotban volt. Az írót vagy az élet + a könyvek alakítják, vagy csak a könyvek, de az élet könyvek nélkül sohasem. Ez utóbbiakból csak csodabogarak lesznek, akik talán dicsőségére válnak az életnek, de nem az irodalomnak."

Könyvekről, olvasmányokról szól a levelezésük fele.

Anyai ágról való dédapámra, az 1861-es születésű öreg Ginzburgra könyvvel a kezében emlékszem. Egyetlen könyv volt nála, mindig ugyanaz – a Tóra. Ült a gyomorrákjával, kezében a könyvvel; a bőrkötés meg a régi papír illata – az egyik legizgatóbb dolog számomra. Sok évvel később, amikor elkezdtem olvasni a Bibliát, olyan zavaros érzésem támadt, hogy mindez ismerős nekem – a dédapám már mesélte valaha ezeket a történeteket. Nincs mit tenni: a zsidók a könyv emberei. Ha nem írnak, akkor legalábbis olvasnak.

Amíg dédapám a legfontosabb könyvet olvasta, én válogatás nélkül mindent, amit a szekrényben találtam. Nem különösebben foglalkozott velem senki, úgyhogy a legfőbb nevelőmnek ezt a könyvszekrényt tarthatom.

Amikor felnőttem, megértettem, hogy egész sereg olyan ember létezik, akik éppen az olvasásba menekülnek a valóság elől. Annak mítosza, hogy Oroszországban olvasnak a legtöbben a világon, ma úgy vélem, éppen ezekre az emberekre alapozódott. És az irodalom, amely képes volt felváltani az életet, amely viszont tele volt hamissággal, kegyetlenséggel és szegényes ideológiával, létezett: ez volt a nagy orosz irodalom.

Az olvasásnak, mint legelterjedtebb formájában a szexnek, egy-egy partnerre van szüksége: a szerzőre meg az olvasóra. E partnereknek abszolút mértékig szükségük van egymásra. Minden alkalommal, amikor kezünkbe veszünk egy könyvet, mindig felkészítjük magunkat új, édes, időnként pedig súlyos élményekre, és amikor ezt nem találjuk, csalódottan félretesszük a kötetet. Olvasás közben növekszünk, fokozatosan felnövünk ahhoz a lehető legjobbhoz, ami az ábécé segítségével kifejezhető.

„VISZONYOM A KÖNYVEKHEZ A SZERELMES REGÉNY ELVE ALAPJÁN ALAKULT…"

(interjúrészlet)

Ön Moszkvában született és nőtt fel. Mondja, milyen gyermekkori benyomások és vonzalmak befolyásolták abban, hogy mit és hogyan ír?

Tudja, én mindig sokat olvasó kislány voltam. Amikor az olvasás egy gyerek alapténykedése, akkor sok más benyomás és hatás elhalványul számára. Ezért nem is olyan lényeges, pontosan hol is nőttem fel, Moszkvában-e vagy egy másik városban.

A könyvekkel minden érdekesen alakult. Bizonyos értelemben társbérleti lakásban laktunk: két rokon család élt benne. Nagyapám meg a testvére majdnem az egész életüket ugyanabban a lakásban élték le. A folyosón állt egy szekrény, tele régi könyvekkel. Közöttük az orosz klasszikusok is – majdnem a teljes sorozat Aranykönyvtár, egy háború előtti gyerekkönyvtár, amely egyfelől másodvonalbeli volt, másfelől viszont egészen más, mint amihez egy gyerek az ötvenes években hozzáférhetett. Ezért az első olvasmányom abban az időszakban egyáltalán nem mondható triviálisnak. A „felnőtt könyvtárunk igen kaotikus volt, sok-sok hiányossággal, úgyhogy a kötődéseimet bizonyos mértékig az diktálta, hogy mi volt meg otthon. Mondjuk, igen korán olvastam Cervantest – alighogy megtanultam olvasni, és egy egész éven át silabizáltam. Egyáltalán, a viszonyom a könyvekhez a szerelmes regény elve alapján alakult: felfedeztem magamnak egy írót, rendszerint magamtól, mert az olvasmányaimmal meg a nevelésemmel nem különösebben törődött senki. A szüleim tudományos munkatársak voltak, és disszertációkkal foglalkoztak. Ezért lehetett helye a csodás ösztönösségnek. Az első szerző, aki kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem – másfél éven át olvastam, és úgy tetszik, ma is tudom kívülről – O’ Henry volt. Az elbeszéléskötete a kedvenc könyvem lett úgy negyedikes-ötödikes koromban. Minden áldott nap ezt olvastam, semmi más nem érdekelt. Aztán félretettem vagy hatvan évre. Tavaly újra kinyitottam – és nem csalódást éreztem, hanem azt, hogy visszatérek a gyerekkorba. Már felnőtt szemmel olvastam újra, és ugyanúgy nagyra értékeltem. A következő felfedezésem, szinte közvetlen utána, egy abszolút ismeretlen szerző volt, akit iskolai barátnőmék, Lara Kajmanék könyvespolca mélyén találtam. Szürkés-bézsszínű borító, cikornyás „Borisz Paszternak aláírás, a jobb felső sarokban feketével nyomott portré, alul „OGIZ-GIHL{5} 1934" felirattal. A könyvben egy rész: Nővérem – az élet. Egészen megrendültem tőle, és Paszternak hosszú időre lekötött. Azóta munkál bennem az az érzés, mintha Paszternak mint költő az én felfedezettem lenne. Nagyon jólesett, amikor úgy harminc év múlva megkaptam ajándékba ezt a könyvet az egyik barátomtól, aki Vilniusból hozta – pontosan ugyanazt az 1934-es kiadást, az elmosódott arcképpel. Aztán jött a Luvers gyermekkora, ami igen nehéz olvasmány volt egy tizenhárom éves kislány számára, de mégis megmaradt bennem… És még egy könyv ugyanannak a könyvtárnak a mélyéről – a Dekameron, amelyet, mint Paszternakot is, a gyerekek elől dugtak el.

A következő nagy felfedezés már az egyetemi éveim alatt történt. Tanult velünk egy orosz származású kanadai srác, később kiutasították kémtevékenység miatt… Rajta keresztül jutott el hozzám egy teljesen ismeretlen szerző, Vladimir Nabokov könyve, a Meghívás kivégzésre. Átéltem egy abszolút új világgal való találkozást. Nem tudtam, hogy ilyesmi előfordulhat. Ez volt az első érintkezésem a modern irodalommal. Ezekben az években tért vissza az évtizedekre elfeledett Andrej Platonov is.

E két szerző majdhogynem egyidejűleg tárult fel előttem. Platonov és Nabokov egészen más gondolkodású, megnyilvánulású és telítettségű író, de mindkettő zseni. Az egyikük hosszú évekig tartó hányattatás után tért vissza az olvasókhoz. A másik az emigráció nemlétéből zúdult ránk. Egészen elképesztő, hogy ezeket a komoly „felfedezéseket önállóan tettem meg, és lényegében irodalmi szempontból „ártatlan emberként… Hosszú-hosszú éveken át Nabokovot egyszerűen istenítettem, később azonban ez elmúlt. Bár Nabokovval azért időről időre érnek új örömök is: a Camera obscura például, amit elég későn olvastam, örömöt és lelkesedést váltott ki belőlem – olvasóit meg emberit is.

Nagyon fontos téma ez számomra: miben különbözik a tehetséges író a zseniálistól. Azokban az években a magam számára ezt a következőképpen fogalmaztam meg: a zseniális író kitágítja az emberi világot. Valamit, ami kifejezhetetlen volt a nyelvben, a zseni átteszi a kifejezhető területére – és az emberi tudat kitágul, a távolság, amit a zseni megtett, elérhetővé válik a középszerű emberek számára is. Így volt ez Nabokovval is. Kétségtelen, efféle jelenségek mind a mai napig léteznek, habár manapság az emberek nagyon is céltudatosan foglalkoznak a kifejezhetetlen dolgok „szinkronizálásával". Úgy vélem, a XX. század ötvenes éveiben ilyen feladat nem állt előttünk. De lehet, hogy tévedek…

Meg kell mondjam, hogy az olvasás öröme manapság jórészt elillant belőlem. Lehet, hogy ez csak az öregkori tompultság, de az is lehet, hogy egyszerűen nem akad a kezembe olyan könyv, ami új fordulatot hozhatna. Mindenesetre gyerekkoromban az olvasás nagyon fontos dolog volt számomra…

1943-ban születtem, vagyis Sztálin halálának évében tízéves voltam. Anyám egy orvostudományi intézetben biokémikusként dolgozott – őt akkor kirúgták a munkahelyéről. A családunkra telepedő árnyék, a veszély érzete, amelyet a felnőtteken keresztül állandóan éreztünk – mindennek szintén nagy jelentőséget tulajdonítok. Az első elbeszéléseim, amelyeket meglehetősen későn írtam, javarészt a gyerekkorhoz kapcsolódtak, azzal az igénnyel, hogy visszatérjek oda, újraéljem, és újraértékeljem… Rendkívül hasznos volt számomra. Olyan ember vagyok, akinek az életét egyre kevésbé és kevésbé járja át a félelem. Alaptermészetemnél fogva sem vagyok ijedős, és a félelmekhez is olyan tudatosan viszonyulok, mint azokhoz a dolgokhoz, amelyeket le kell küzdeni, túl kell élni… Ezért a gyermekkor másodszori, spekulatív „átélése valószínűleg terápiás jelentőséggel is bírt számomra. Mind a mai napig gyakran „meghívást kapok oda – hogy benézzek, ráleljek valamire…

Az interjút Albert Rozenfeld készítette.

Medvegy, 2012. január

VLADIMIR NABOKOV