Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Behódolás
Behódolás
Behódolás
Ebook251 pages4 hours

Behódolás

Rating: 2.5 out of 5 stars

2.5/5

()

Read preview

About this ebook

2022 közel van-e hozzánk vagy távol van még tőlünk? Michel Houellebecq legújabb regénye mindenesetre közel hozza a lehetséges jövőt. A Behódolás főhőse a 44 éves irodalmár François, még csak rezignált, de nemsokára teljesen kiég. Élete sivár, egyhangú, olyan mint egy igazi Houellebecq-hős. Kedvtelenül tanít az egyetemen, egyre ritkábban vannak nála fiatalabb szeretői, egyre gyakrabban olvassa kedvenc régi szerzőjét, Huysmanst, és egyre intenzívebben figyeli az őt körülvevő világot, kivált a belpolitikai fejleményeket.
Franciaország elnököt készül választani. A szélsőjobboldali Nemzeti Front vezére (Marine Le Pen) toronymagasan vezet, mögötte fej-fej mellett lohol a Szocialista Párt jelöltje (Manuel Valls - napjaink francia miniszterelnöke) és a Muzulmán Testvériség vezetője (Mohammed Ben Abbes - legjobb tudomásunk szerint kitalált karakter). A második fordulóba csak az első két jelölt jut be. A Nemzeti Front ,,Európa bennszülötteit akarja megvédeni, a Muzulmán Testvériség pedig felszámolni a laikus állam jogi kereteit, elsorvasztani a világi oktatást, megszüntetni a nemek egyenlőségének elvét, engedélyezni a többnejűséget - mindezt nem véres radikalizmussal és tébolyult hőbörgéssel, hanem geopolitikai-birodalmi törekvéseket dédelgetve, józan hidegvérrel. A verseny kiélezett, Franciaország feszülten figyel, a változás elkerülhetetlen.
A Behódolás sokrétű könyv: mediális szövegjáték a valósággal és a fikcióval, erotikus merengés, politikai provokáció, társadalmi pamflet, fanyar utópia. De még inkább polémia: a szenvedélyes racionalizmus gondolat- és felelősségébresztő vitairata.
A könyv előbb Franciaországban majd egész Európában fontos közéleti vitákat generált: politikusok, értelmiségiek, művészek szólaltak meg Houellebecq regénye kapcsán. Milyen lesz a holnapután Franciaországa és ekképpen Európája? Mit tud kezdeni a vallási radikalizmussal, a fundamentalizmussal egy jóléti demokrácia? Hogyan reagáljon a felvilágosodás kultúrájával szembeni radikális türelmetlenségre egy felvilágosult értelmiségi?
A regény megjelenése után néhány héttel valóban elindult egy muszlim identitású párt a franciaországi helyhatósági választásokon, és megszerezte első képviselői helyeit.
LanguageMagyar
PublisherMagvető
Release dateMay 25, 2015
ISBN9789631432787
Behódolás
Author

Michel Houellebecq

Novelist and poet Michel Houellebecq was born in 1958, on the French island of Reunion. At the age of six, Michel was given over to the care of his paternal grandmother, a communist, whose family name he later adopted. Houellebecq has won many prizes, including the Prix Flore in 1996, the Grand Prix National des Lettres Jeunes Talents in 1998, the Prix Novembre and, most recently, the Prix Goncourt in 2010. His first album, Presence Humaine, was released in 2000. He currently lives in Spain.

Read more from Michel Houellebecq

Related to Behódolás

Related ebooks

Reviews for Behódolás

Rating: 2.5 out of 5 stars
2.5/5

2 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Behódolás - Michel Houellebecq

    cover.jpg

    Michel Houellebecq

    Behódolás

    MAGVETŐ

    BUDAPEST

    MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

    Budapest

    © Michel Houellebecq and Flammarion, Paris, 2015

    Hungarian translation © Tótfalusi Ágnes, 2015

    Felelős szerkesztő Szegő János

    A borítót Pintér József tervezte

    A verseket fordította Tótfalusi István

    ISBN 978-963-14-3278-7

    Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

    www.ekonyv.hu

    I.

    Zörömbölő zajt hallott, s ez visszahozta a Saint-Sulpice-be, a kórus széjjeloszlott, a templom bezáródni készült. Ejnye, illett volna, hogy megpróbáljak imádkozni, mondotta; többet ért volna, mint így a széken, beleálmodozni a semmibe; de imádkozni? Nincs kedvem hozzá; kerülget a katolicizmus, fejembe száll az ő tömjénes és viaszszagos levegője, lézengek körülötte könnyekig megindítva imáitól, s velőmet facsarják zsoltárai és énekei. Életemet megutáltam alaposan, nyűg vagyok magamon, de ettől odáig, hogy más életmódot folytassak, messze van! Meg aztán… meg aztán… ha fel is zavarodom a templomokban, újra kiszáradok, megfanyalodok, amint kilépek. Alapjában véve, szólt magához, midőn felállt és kifelé indult néhány hívő mögött, kiket az őr terelt az ajtó felé, alapjában véve, szívemet már összeszárasztotta, kicserezte a züllött élet, nem vagyok jó semmire a világon.

    (J.-K. Huysmans: Úton,

    Várkonyi Nándor fordítása)

    Bús ifjúságom évei alatt Huysmans végig mellettem állt mint társ, mint hűséges barát; soha nem kételkedtem benne, soha nem estem kísértésbe, hogy elhagyjam őt, és más téma után nézzek; majd 2007-ben, egy júniusi délutánon, miután sokáig vártam, és talán az elfogadhatónál hosszabban is elhúztam az időt, a Paris IV – Sorbonne bírálóbizottsága előtt megvédtem Joris-Karl Huysmans, avagy menekülés az alagútból című doktori értekezésemet. Rögtön másnap reggel (sőt talán már aznap este, de ebben nem vagyok biztos, mert a doktori védésem estéjét magányosan és nagyon részegen töltöttem) tisztán láttam, hogy az életem egy szakasza – és valószínűleg a legjobb szakasza – véget ért.

    Így állnak ezzel a mi – egyelőre még nyugati és szociáldemokrata – társadalmainkban mindazok, akik befejezték a tanulmányaikat, bár a legtöbben nem azonnal vesznek róla tudomást, mert hipnotizálja őket a pénz iránti vágy, vagy a fogyasztás vágya; azon egyszerűbb lelkeket ejti rabul, akik a lehető legdurvább függésben élnek egyes termékektől (de ezek vannak kisebbségben, a többséget tisztán és egyszerűen a pénz, e „fáradhatatlan Próteusz" bűvöli el), de leginkább az a vágy vadítja meg őket, hogy bebizonyítsanak valamit, kívánatos társadalmi státust kaparjanak ki maguknak egy olyan világban, amelyről azt hiszik, azt akarják hinni, hogy versengésre épül, és különféle ikonok: sportolók, divattervezők, webdizájnerek, színészek és modellek példájából veszik hozzá a lendületet.

    Különböző lelki okokból, amelyeket sem tehetségem, sem kedvem kielemezni, én jelentősen eltértem ettől a sémától. 1866. április 1-jén az akkor tizennyolc éves Joris-Karl Huysmans munkába állt mint hatos besorolású hivatalnok a Belügyi és Kultuszminisztériumban. 1874-ben Fűszeres dobozka címmel saját költségén kiadatta prózaverseit; a kötetnek alig volt visszhangja, leszámítva egy kifejezetten baráti hangú cikket, Théodore de Banville írását. Mint látható, Huysmans belépője az életbe nem sikeredett különösebben látványosra.

    Hivatalnokélete, általánosabban véve maga az élete is, szép lassan telt-múlt. 1893. szeptember 3-án Becsületrenddel tüntették ki a köznek tett szolgálataiért. 1898-ban nyugdíjba vonult, miután – a személyes ügyekre fordított, rendelkezési állományban töltött időt is számba véve – ledolgozta az előírt harmincévnyi szolgálati időt. Időközben valahogy megoldotta, hogy mindenféle könyveket írjon, és e könyvek alapján én majd száz évvel később barátomként tudjak tekinteni rá. Sok mindent, talán túl sokat is összeirkáltak már az irodalomról (és a területre specializálódott egyetemi oktatóként úgy vélem, én az átlagnál alkalmasabb vagyok rá, hogy beszéljek róla). Pedig nem különösebben nehéz meghatározni, mitől olyan egyedi az irodalom, a szemünk láttára pusztuló Nyugat egyik legfőbb művészete. Az irodalomhoz hasonlóan a zene is ábrázolhat felindulást, érzelmi kibillenést, bánatot vagy mindent elsöprő eksztázist; az irodalomhoz hasonlóan a festészet is kelthet csodálatot, és indíthat arra, hogy frissebb tekintettel figyeljünk a világra. Ám csak az irodalom adhatja meg azt az érzést, hogy kapcsolatba léptünk egy ember szellemével, a szellem egészével, nagyságával és gyöngeségével, korlátaival, kicsinyességével, fixa ideáival, hiedelmeivel együtt; mindazzal, ami megindítja, érdekli, felizgatja vagy undorral tölti el. Csak az irodalom teszi lehetővé, hogy kapcsolatba lépjünk egy halott emberrel, közvetlenebbül, teljesebben és mélyebben, mint egy élő baráttal egy beszélgetés során – bármilyen mély és tartós legyen is egy barátság, beszélgetés közben az ember soha nem adja ki úgy magát a másiknak, mint amikor egy üres papír előtt ül, és egy ismeretlen címzetthez intézi a szavait. Tehát, bár az irodalom esetében a stílus szépségének, a mondatok zeneiségének természetesen megvan a maga fontossága, és a szerző gondolatainak mélysége és eredetisége sem elhanyagolható, egy író mindenekelőtt emberi lény, aki jelen van a könyveiben, és végeredményben nem sokat számít, hogy nagyon jól vagy nagyon rosszul ír, a lényeg az, hogy ír, és hogy igazán jelen van (érdekes, hogy egy ilyen egyszerű, és látszólag ily kis mértékben korlátozó követelmény valójában milyen erőteljes korlátozást jelenthet, és hogy ezt a nyilvánvaló és könnyen tetten érhető tényt oly kevéssé aknázták ki a különböző iskolák filozófusai: ugyanis az emberi lények valójában nem egy adott létezés-minőséget, hanem egy adott létezés-mennyiséget birtokolnak, így mind egyformán jelenvalók; mégsem ez a benyomásunk támad, ha néhány évszázad távolából szemléljük őket; és ahogy oldalról oldalra haladunk a szövegben, melyet inkább az idő szelleme diktált, mintsem egy különálló személyiség, gyakran a szemünk láttára foszlik széjjel egy megragadhatatlan, egyre szellemszerűbbé halványuló és névtelenebb lény). Éppen ezért: egy könyv, amelyet szeretünk, lényegében olyan mű, amelynek az íróját szeretjük, szívesen találkozunk vele újra, szívesen töltjük vele napjainkat. Én a doktori értekezésem megírásának hét éve során végig Huysmans társaságában, gyakorlatilag állandó jelenlétében éltem. Huysmans a Suger utcában született, utána a Sèvres és a Monsieur utcában lakott, a Saint-Placide utcában halt meg, és a Montparnasse temetőben helyezték örök nyugalomra. Tulajdonképpen Párizs 6. kerületében zajlott majdnem az egész élete – míg szakmai életének harminc évét a Belügyi és Kultuszminisztérium irodáiban töltötte. Akkoriban én is a 6. kerületben laktam, egy nyirkos és hideg, de főleg nagyon sötét szobában – az ablak egy szűk belső udvarra, szinte tárnára nyílt, már délelőttől égetni kellett a lámpát. Szenvedtem a szegénységtől, és ha válaszolnom kellett volna az egyik olyan kérdőívre, amelyek segítségével rendszeresen megkísérelték „kitapintani az ifjúság ütőerét, az életkörülményeimet „elég nehéz-nek minősítettem volna. És mégis, a doktori védésem utáni reggelen (sőt talán még aznap este) az volt az első érzésem, hogy valami felbecsülhetetlen dolgot veszítettem el, amiben nem lesz részem többé soha: a szabadságomat. A haldokló szociáldemokrácia végső maradványainak – egyetemi ösztöndíj, különféle kedvezmények és társadalmi előnyök, középszerű, de olcsó étkezés az egyetemi menzán – köszönhetően egy magam választotta tevékenységnek: egy baráttal való intellektuális kapcsolattartásnak szentelhettem a napjaimat. Ahogy André Breton találóan megjegyzi: Huysmans humora kivételesen nagystílű humor: lélegzetvételnyi előnyt ad az olvasónak, és lehetővé teszi, hogy jó előre mulathasson magán a szerzőn is, nyafogós, keserű vagy nevetnivaló leírásain. És én bárki másnál több hasznot húztam Huysmans nagystílűségéből, miközben remuládmártással leöntött zellert vagy tőkehalpürét vettem magamhoz a kórházi fémvályúk rekeszeiből, amelyeket a Bullier egyetemi menza bocsátott a szerencsétlen delikvensek rendelkezésére (akiknek láthatólag nem volt hová menniük, akiket nyilván nem engedtek be egy magára valamit is adó egyetemi menzára, de azért még volt diákigazolványuk – azt nem lehetett elvenni tőlük), mert ilyenkor eszembe jutottak Huysmans jelzői – elkeserítő sajtok, félelmetes naphal –, és elképzeltem, mennyire megihlették volna őt, akinek nem volt dolga ilyesmivel, ezek a börtönhöz méltó fémvályúk, és egy kicsit kevésbé éreztem magam boldogtalannak és magányosnak a Bullier egyetemi menzán. De mindez most véget ért – általánosabban véve: az ifjúságom ért véget. És hamarosan (nyilván nagyon gyorsan) el kell kezdenem a szakmai beilleszkedést. Ez egyáltalán nem tett boldoggá.

    Mint tudjuk, a bölcsészeti tanulmányoknak körülbelül semmi értelmük, legfeljebb az egyetemi tanári állásra eséllyel pályázó, legtehetségesebb diákok húzhatnak hasznot belőlük – tehát az a fura helyzet áll elő, hogy van egy rendszerünk, amelynek az egyetlen létjogosultsága a saját újratermelése, és több mint 95 százalék hulladékot gyárt. Ugyanakkor nagyobb kárt nem okoz, sőt akár marginális haszonnal is járhat. Egy fiatal lánynak, aki eladónői állásra pályázik a Céline-nél vagy az Hermèsnél, elsősorban persze a megjelenésére kell gondot fordítania; de használható szaktudás híján egy kortárs irodalmi BA vagy MA is jelenthet némi esélyt, amennyiben a munkáltató számára valamelyes szellemi mozgékonyságot ígér, ami akár szakmai fejlődéshez is vezethet – ráadásul a luxusszépségiparban az irodalomhoz pozitív jelentéstartalmak társulnak.

    Én egyébként tudtam, hogy a „legtehetségesebb diákok" elenyészően kis hányadához tartozom. Tudtam, hogy jó doktorit írtam, tehát pozitív értékelést vártam, mégis kellemesen meglepődtem, amikor a bírálóbizottság tagjai egyhangúlag gratuláltak, hát még, amikor elolvastam az írásos értékelést: ragyogó volt, valóságos dicshimnusz, ami azt jelentette, ha kedvem van, jó eséllyel pályázhatok egyetemi tanársegédi állásra. Tehát az életem az egyhangúság és a kiszámítható színtelenség tekintetében továbbra is Huysmans másfél évszázaddal ezelőtti életére fog hasonlítani. Felnőttkorom első éveit egy egyetemen töltöttem, valószínűleg az utolsókat is ott fogom tölteni, talán ugyanazon az egyetemen (ám valójában nem pontosan így történt: a Paris IV-en szereztem meg a diplomám, és a Paris III-ra neveztek ki, ami nem számított olyan jó egyetemnek, de szintén az 5. kerületben volt, néhány száz méterre a másiktól).

    Soha parányi elhivatottságot sem éreztem a tanítás iránt – és most, tizenöt évvel később a karrierem igazolta is ezt az alapvető elhivatottság-deficitet. Fiatalon magánórákat adtam, hogy némileg megdobjam az életszínvonalamat, tehát nagyon korán meggyőződtem róla, hogy a tudás átadása a legtöbb esetben lehetetlen; az intelligenciák különbözősége pedig elképesztő, és semmi nem tudja megszüntetni, vagy akár csak enyhíteni is ezt az egyenlőtlenséget. De ami talán még ennél is súlyosabb: nem szerettem a fiatalokat – és soha nem is szerettem őket, még akkoriban sem, amikor úgymond a soraikba tartoztam. Úgy éreztem, a „fiatalság" fogalmán az élethez való lelkes viszonyulást értjük, esetleg némi lázadást, ami körül halvány felsőbbrendűségi érzés lebeg azzal a nemzedékkel szemben, amelynek a helyébe szándékozik lépni; ám én soha nem éreztem semmi ehhez hasonlót. Pedig ifjúságom idején voltak barátaim – pontosabban volt néhány diáktársam, akikkel undor nélkül el tudtam képzelni, hogy beülök egy kávéra vagy egy sörre az előadások közötti szünetben. És főleg, voltak szeretőim – vagy ahogy akkoriban mondták (sőt még talán most is mondják), voltak csajaim – évente körülbelül egy. Ezek a szerelmi kapcsolatok nagyjából azonos mintát követve zajlottak le. A tanév elején kezdődtek, egy közös szemináriumnak vagy jegyzetcserének, vagyis az egyetemisták életében még gyakori társasági alkalmak egyikének köszönhetően, amelyek a munka világába való beilleszkedéssel megszűnnek, és hiányuk a legtöbb emberi lényt megrázó és radikális magányba taszítja. Ezek a szerelmek kitartottak a tanév végéig, az éjszakákat hol az egyikünknél, hol a másikunknál töltöttük (bár főleg a lányoknál, mivel az én szobám lehangoló, sőt egészségtelen hangulata nem igazán illett a gáláns randevú fogalmához); szexuális aktusok zajlottak le közöttünk (szeretem azt gondolni, hogy kölcsönös kielégülésünkre). Azután a nyári vakáció végén, tehát az új szemeszter kezdetén a kapcsolat véget ért, és szinte mindig a lányok kezdeményezték a szakítást. Új élményeik lettek a nyár folyamán, ezt a magyarázatot adták, és általában nem mentek bele a részletekbe; de néhány lány, akit nem aggasztott túlságosan, hogy megbántja az érzékenységemet, hozzátette, hogy megismert valakit. Igen, és akkor mi van? Én is valaki voltam. Utólag visszanézve nem találom elégségesnek ezeket a konkrét magyarázatokat: elhiszem, hogy a lányok tényleg megismertek valakit, de csak azért tulajdonítottak ennek a találkozásnak akkora fontosságot, hogy megszakítsák a mi kettőnk viszonyát, és új kapcsolatba kezdjenek, mert egy erős, de magától értetődő szerelmi viselkedésformának engedelmeskedtek, amely épp azért volt olyan erős, mert magától értetődő volt.

    Az ifjúságom idején érvényben lévő szerelmi modell szerint (és semmi nem utal arra, hogy a dolgok jelentősen megváltoztak volna) a kora kamaszkorhoz köthető szexuális csapongást követően a fiatalok kizárólagos, szigorú monogámiára épülő szerelmi kapcsolat mellett kötelezték el magukat, amelyben már nemcsak a szexuális, hanem a társas tevékenység is belépett a képbe (koncertek, hétvégék, utazások). Ezek a kötődések ugyan korántsem voltak véglegesek, de a szerelmi kapcsolat inaséveiként, szakmai gyakorlatként lehetett rájuk tekinteni (ez a gyakorlatforma egyébként a munka világában is általánossá vált az első elhelyezkedést megelőzően). A változó időtartamú (az egy-egy év, ami az én átlagom volt, elfogadhatónak számított), eltérő mennyiségű szerelmi kapcsolatok (ha tíz-húsz közé tesszük a számukat, tisztes átlagot kapunk) arra szolgáltak, hogy valamiféle végső megdicsőülést jelentő, egyetlen kapcsolatba torkolljanak, amelynek házastársi és végleges jellege lesz, és a gyermekek nemzésén keresztül a családalapításhoz vezet.

    Csak jóval később ébredtem tudatára a séma tökéletes haszontalanságának, egyébként nem is olyan régen, amikor néhány hét eltéréssel véletlenül összefutottam Aurélie-vel, majd Sandrával (de meg vagyok győződve róla, hogy ha Chloéval vagy Violaine-nel találkozom, az sem módosította volna érdemben a következtetéseimet). Amint megérkeztem a baszk vendéglőbe, ahová Aurélie-t hívtam meg vacsorázni, rögtön rájöttem, hogy gyászos este áll előttem. A két üveg fehér Irouléguy ellenére, amit jószerivel egyedül ittam meg, egyre nehezebbé, majd egyenesen lehetetlenné vált fenntartanom a megkívánt szívélyes hangú társalgást. Bár nem tudtam volna megindokolni, miért, tudtam, hogy tapintatlanság, sőt lehetetlenség közös emlékekkel előhozakodnom. Az rögtön nyilvánvaló volt, hogy Aurélie-nek nem sikerült házastársi kapcsolatra lépnie senkivel, a futó viszonyok egyre nagyobb undort ébresztettek benne, érzelmi élete pedig a visszafordíthatatlan és végleges katasztrófa felé araszolt. Különféle jelekből kiolvashattam, hogy legalább egyszer megpróbálta pedig, és nem épült fel a kísérlet kudarcából; olyan keserűen és haragosan emlegette hímnemű kollégáit (jobb híján végül a munkájánál lyukadtunk ki, a bordeaux-i borvidék nemzetközi szindikátusának kommunikációs igazgatója volt, nagyon sokat utazott, főleg Ázsiába, hogy a nagy francia borokat népszerűsítse), hogy kegyetlenül nyilvánvalóvá vált: Aurélie-t rendesen megtiporta a sors. Meglepődtem, amikor a taxiban megkérdezte, nincs-e kedvem felugrani hozzá egy pohár italra, igazán nagyon rossz passzban lehet, gondoltam, és még ránk sem záródott a lift ajtaja, már tudtam, hogy nem fog történni semmi, még ahhoz sem volt kedvem, hogy meztelenül lássam, igazán szívesen elkerültem volna a dolgot, pedig végül is megtörtént, és csak azt igazolta, amit előre éreztem: Aurélie-t nemcsak érzelmi síkon tiporták meg, de a teste is jóvátehetetlen károkat szenvedett, a segge és a melle lesoványodott, összement, petyhüdt, csüngő húsfelületek maradtak csupán; Aurélie nyilván soha nem tud, és soha többé nem is fog már vágyat ébreszteni senkiben.

    A Sandrával elköltött vacsora körülbelül ugyanezen forgatókönyv szerint alakult, némi egyedi vonásokkal (tenger gyümölcsei-vendéglő, egy multinacionális gyógyszeripari cég titkárságvezetője), és nagy vonalakban a befejezés is hasonló volt, leszámítva, hogy Sandra, mivel gömbölydedebb és derűsebb volt Aurélie-nél, nem keltett olyan kétségbeesett és elhagyatott benyomást. Mélységesen mély, gyógyíthatatlan volt az ő szomorúsága is, és tudtam, hogy a végén mindent elborít majd; Aurélie-hez hasonlóan lényegében Sandra is egy olajszennyezésben vergődő madár volt, de, ha fogalmazhatok így, ő egyelőre még képes volt meg-megemelinteni a szárnyait. Egy-két éven belül végleg fel fog hagyni a férjhez menési kísérletekkel, és pislákoló érzékiségének késztetésére fiatal férfiak társaságát fogja keresni, pumává változik, ahogy ifjúkoromban hívtuk ezeket a nőket; ez nyilván eltart majd néhány évig, a legjobb esetben akár egy évtizedig is, amíg a teste immár visszafordíthatatlanul szétesik, végleges magányra kárhoztatva őt.

    Húszas éveimben, amikor szinte bármilyen indokkal támadt merevedésem, sőt néha ok nélkül is, amikor szinte csak úgy, jobb híján állt fel a farkam, akár próbát tehettem volna egy ilyen típusú viszonnyal, amely kielégítőbb, egyben jövedelmezőbb is lett volna, mint a magántanítás; azt hiszem, akkoriban még oda tudtam volna tenni magam, manapság persze már fel sem merülhet ilyesmi, elszórtabb, tétova erekcióimhoz feszes, hajlékony és hibátlan testekre van szükségem.

    Az első években, miután kineveztek tanársegédnek a Paris III-ra, a szexuális életemben nem következett be jelentős változás. Továbbra is lefeküdtem a hallgatókkal – és a tény, hogy ezúttal már tanári pozícióban voltam, nem sokat változtatott a dolgon. Kezdetben elég csekély volt a hallgatónők és köztem lévő korkülönbség, és csak lassacskán rajzolódott ki egyfajta határvonal, de ez is inkább kötődött egyre jelentősebb egyetemi pozíciómhoz, mint a valós vagy látható öregedésemhez. Egyszóval: teljesen kihasználtam az alapvető egyenlőtlenséget, amely szerint egy férfinál az öregedés csak nagyon lassan módosítja az erotikus potenciált, míg a nőknél megdöbbentő brutalitással, néhány év, olykor néhány hónap alatt bekövetkezik az összeomlás. Az egyetemi éveimhez képest az volt az egyetlen valódi különbség, hogy most általában én vetettem véget a kapcsolatnak a tanév kezdetén. Egyáltalán nem donjuankodásból csináltam, sem valamiféle elvadult szexuális szabadosságból. Szemben Steve-vel,

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1