Szólít a halál

Peter James

SZÓLÍT A HALÁL

Peter James

SZÓLÍT

A HALÁL

A mű eredeti címe

You Are Dead

You Are Dead © Really Scary Books / Peter James 2015

Hungarian translation © Kiss Ádám

© General Press Könyvkiadó, 2015

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

KISS ÁDÁM

A borítót

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

tervezte

ISBN 978 963 643 850 0

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő KENYÓ ILDIKÓ

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Szeretett Larámnak

Köszönetnyilvánítás

Ahogy a többi Roy Grace-regényem esetében, most is rengeteg, különböző területen dolgozó embernek tartozom köszönettel, akik megerősítéseikkel, tanácsaikkal vagy idejükkel nagylelkűen támogatták a kutatásomat.

Kezdjük a rendőrökkel, az exrendőrökkel és segítőikkel, akik a sussexi és a surrey-i rendőrségnél, valamint más rendfenntartó szervezeteknél dolgoznak az Egyesült Királyságban vagy a tengerentúlon. Köszönet tehát Giles York rendőrfőnöknek, a Királynő Rendőri Érdemérme birtokosának; Katy Bourne rendőrségi és bűnügyi biztosnak; Nev Kemp körzeti parancsnoknak; Graham Bartlett volt körzeti parancsnoknak; Paula Light főfelügyelőnek; Paul Furnell nyomozó főfelügyelőnek; Nick May nyomozó főfelügyelőnek; Jason Tingley főfelügyelőnek; Bill Warner nyomozó felügyelőnek; Trevor Bowles korábbi nyomozó főfelügyelőnek; Andy Kille felügyelőnek; Phil Taylor őrmesternek; Lorna Dennison-Wilkins őrmesternek, Martin Light közrendőrnek; Paul Quinn közrendőrnek, Scott Kendal közrendőrnek és a különleges keresőegység minden tagjának. Suzanne Heardnek, Katie Perkinnek, Jill Pedersonnak, Ray Packhamnek a rendőrség high-tech bűnözés felderítésére szakosodott szervezete egykori tagjainak; James Gartrell és Chris Gee helyszínelőknek; Tony Case-nek, a támogató egység vezetőjének; Juliet Smith békebírónak, Kelet-Sussex vezető seriffjének. És végül, de elsősorban közeli barátomnak és Roy Grace alteregójának, David Gaylor korábbi nyomozó főfelügyelőnek, akiről Roy Grace alakját mintáztam.

Köszönöm mindazoknak, akik felbecsülhetetlen értékű orvosi, tudományos vagy műszaki segítséget nyújtottak: dr. Wilfrid Assinnek; dr. Neil Haughtonnak; Iain Macleannek; dr. Haydn Kellynek; dr. David Veale-nek; Michael Beardnek; Andrew Davey-nek; Janet Blainey-nek; Martin Pile-nak; Nigel Ostime-nak; Brian Price-nak; Derek Middlehurstnek; dr. Mark Howardnak; dr. Nigel Kirkhamnek; Martin tiszteletesnek; Hans Jürgen Stockerlnak; Wolfgang Barthnak a frankfurti drogközponttól; Anette Lippertnek; és külön szeretném kiemelni Sigrid Daus és a Klinikum München – Krankenhaus Schwabing óriási segítségét, amellyel a könyv elkészültéhez járultak hozzá.

Bár az írás alapvetően magányos tevékenység, rengetegen dolgoznak a háttérben – szerkesztők, értékesítők, marketingesek –, akik nélkül a könyv egyszerűen nem készülhetne el. Elsőként a számítógépzsenimet, Chris Webbet szeretném kiemelni a MacService-től, valamint az ügynökömet, Carole Blake-et és a csapatát. Továbbá hálás köszönet illeti a szerkesztőmet, Wayne Brookest, valamint Geoff Duffieldet, Anna Bondot, Sara Lloydot és a Pan Macmillan Kiadó munkatársait. Ugyanígy óriási köszönettel tartozom amerikai csapatomnak: Andy Martinnak, Marc Resnicknek, Hector DeJeannek, Paul Hochmannek, Elena Stokesnak, Tanya Farrellnek és a többieknek. A társszerkesztőt, Susan Opie-t, valamint PR-osaimat – Sophie Ransomot, Becky Shortot és Tony Mullikent – is hatalmas köszönet illeti.

Rendkívül szerencsés vagyok, amiért egy csodás támogató csapat áll mögöttem, akik rengeteget segítenek a kézirat finomításában, még jóval azelőtt, hogy az ügynökömhöz vagy a kiadókhoz kerülne, valamint az amerikai csapat vezetésében is közreműködnek. Közéjük tartozik a hihetetlenül szorgalmas és zseniális asszisztensem, Linda Buckley, aki mindig ügyel a legapróbb részletekre is – igazán nem tudom, mihez kezdenék nélküle –, valamint a könyvelőm, Sarah Middle; ugyanígy Helen Shenston, Anna Hancock, Martin és Jane Diplock és Susan Ansell sem maradhat ki azok sorából, akiknek mérhetetlenül hálás vagyok.

Külön szeretném megköszönni a segítséget szeretett Larámnak, aki olyan sok munkát és energiát fektetett abba, hogy a kutatás, valamint a könyv megírását és szerkesztését támogassa.

És persze nem lehetne teljes a köszönetnyilvánítás a kutyáink megemlítése nélkül – akik mindig elsőként tudatják, ha úgy érzik, túl sok időt töltöttem a képernyő előtt görnyedve, és szükségem lenne egy kis sétára: Oscar és a legújabb kölyökkutyánk, egy bájos labrador, Spook.

Néhányaktól szomorú búcsút kellett vennünk idén. Nyugodjanak békében: Elsie Sweetman, a brightoni és hove-i halottasház korábbi vezető kórboncnoka, akiről Cleo Morey-t mintáztam. Fantasztikus és csodálatos ember volt dr. Dennis Friedmann is, a kiváló pszichiáter, aki rengeteget segített a karakterek – elsősorban a gonoszok – megformálásában, több könyvemben is. Phoebe, szeretett német juhászunk, aki tizenhárom éves korában pusztult el. Szép kort élt meg, de örökre hiányozni fog.

És mindenekelőtt: köszönet az olvasóimnak! Az önök e-mailjeiből, tweetjeiből, Facebook- és blogbejegyzéseiből folyton erőt meríthetek. Ne hagyjanak fel jó szokásukkal! Szívesen hallok önök felől.

A viszontlátásra!

Peter James

Sussex, England

scary@pavilion.co.uk

www.peterjames.com

www.facebook.com/peterjames.roygrace

www.twitter.com/peterjamesuk

1. fejezet

December 11., csütörtök

Logan gyorsan vezetett a zuhogó esőben hazafelé, és örült annak, hogy pocsék napja, amely rosszul indult, majd szörnyű és még szörnyűbb lett, a végéhez közeledik. Alig várta, hogy kibonthasson egy üveg behűtött fehérbort, és titokban rágyújthasson az erkélyen, még mielőtt Jamie hazaérne. Megszólalt a Sussex Rádió ismerős szignálja, egy hírolvasónő pedig bejelentette, hogy este fél hat van, és a hírek következnek. Miközben Logan fél füllel, áldott tudatlanságban hallgatta a műsort, mit sem sejtett arról, hogy holnap este ilyenkor már ő lesz a helyi hírek legnagyobb szenzációja és a sussexi rendőrség eddigi legnagyobb hajtóvadászatának az alanya.

A katasztrófasorozat már kora reggel kezdetét vette. Késésben volt, a feje hasogatott a barátjával, Jamie-vel elköltött, unalmas vacsora után; a férfi szörnyen rendetlen volt, ő pedig meg is botlott egy csizmában, amit a barátja hagyott a szőnyeg közepén. Nekiindult, majd bevágta a nagylábujját a fürdőszobaajtóba – jó mély seb lett rajta. Beugrott volna a kórházba, de a sürgősségin egész biztosan sokat kellett volna várnia, ezért inkább bekötözte magának, és reménykedett, hogy az majd kitart.

Mindezt tetőzendő lekapta az a rohadt traffipax, ami előtt egyébként minden áldott nap óvatosan, ötven kilométer per órás tempóban hajtott el munkába menet az elmúlt pár évben. Ma valahogy a nagy sietségben, hogy odaérjen az első beteggel egyeztetett időpontra, teljesen megfeledkezett róla, és több mint hetvennel száguldott végig azon az útszakaszon.

A hab a tortán az volt, amikor az egyik kollégája a gerincmasszázs-klinikán – akinek a bevételük legnagyobb részét köszönhették – bejelentette, hogy hármas ikreket vár, és ha minden jól megy, főállású anyuka lesz. Az általa biztosított pénz nélkül azonban veszélybe került a központ jövője.

Az eseményeket csak még inkább beárnyékolták a Jamie-vel kapcsolatos aggodalmai. A férfi makacsul nem akarta beismerni, hogy bármiféle baj lenne. Pedig volt, de még mennyi. A rendetlensége, amely először még tetszett Logannek, mostanra már hihetetlenül idegesítette – főleg, amikor a férfi tömören csak annyit mondott neki, hogy az otthon rendben tartása a nő feladata.

Úgyhogy Logan kitakarított. Összeszedte a férfi ruháit, amelyeket a padlóra dobált, meg a sörösdobozokat és a mocskos söröskorsókat, amelyeket a haverjaival való meccsnézés után csak úgy ott hagyott, és az egész kupacot betömte a lakásuk folyosóján található szemétledobóba.

Az emléket felidézve elégedetten elmosolyodott, miközben jobbra indexelt, fékezett, és megállt a brightoni Kemp Townban található, többlakásos lakóházbeli otthonuk alatt található mélygarázs kapujánál. Megnyomta a távirányítót, hogy kinyissa az elektromos kaput.

Aztán, ahogy lehajtott a rámpán, megijedt egy alaktól, aki a sötétben ólálkodott. Keményen a fékre taposott.

2. fejezet

December 11., csütörtök

Másodpercekkel azután, hogy beszélt telefonon a menyasszonyával, Jamie Ball már érezte, hogy valami nincs rendben.

A vonal szakadozott, miközben a férfi viharvert, régi Volkswagen Golfjával végighajtott az M23-ason Brighton felé csúcsidőben, a zuhogó esőben, így nehezen értette, hogy Logan mit mond. De a rossz vétel ellenére is hallotta a nyugtalanságot a hangjában.

– Minden rendben, drágám? – kérdezte.

– Nem – válaszolta. – A legkevésbé sem.

– Mi a baj?

– Van idelent egy férfi a mélygarázsban. Épp most láttam. Megpróbált elrejtőzni, amikor behajtottam.

Egyikük sem szerette az épület alatti mélygarázst. A brightoni Királyi Sussex Megyei Kórház közelében álló, Kemp Town-i aprócska, kilencedik emeleti lakásukból fantasztikus kilátás nyílt, hiszen a háztetők felett egészen a La Manche csatornáig el lehetett látni, de a mélygarázstól mindig kirázta őket a hideg.

Rossz volt a világítás, egyes helyeken teljes sötétség honolt, és a biztonságról szinte egyáltalán nem gondoskodtak. Több autót is letakartak a por ellen, ezek látszólag mindig ugyanott álltak. Néha Jamie azt érezte, miközben lehajtott oda, hogy egy mauzóleumba lép be. Ha Logan késő este egyedül ért haza, jobb szeretett az utcán parkolni, és inkább megkockáztatta, hogy reggel megbüntetik, semmint hogy lemenjen a sötétbe.

Többször is figyelmeztette Logant, hogy várja meg, amíg az elektromos kapu bezárul mögötte, mielőtt lehajtana a rámpán. Most úgy tűnt, épp az a forgatókönyv vált valóra, amitől mindig is tartott.

– Rendben, drágám – mondta. – Figyelj rám. Zárd be az ajtót, fordulj meg, és egyenesen hajts ki onnan.

Nem válaszolt.

– Logan, hallod, amit mondtam?

Jamie hallotta a sikítását.

Egy szörnyű sikolyt.

Aztán csend lett.

3. fejezet

December 11., csütörtök

Felixet nem zavarja, hogy embereket ölök. Megért, világosak számára az indokaim. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő is szeretne belevágni, ha lenne hozzá bátorsága. Harrison nem annyira biztos a dolog morális oldalában. Marcus pedig – nézzék el a szójátékot nekem – halálosan ellenzi az egészet. Rossz embernek tart. De végül is nem árt, ha az embernek okos barátai vannak, saját véleménnyel, amelyet nem félnek elmondani. Személy szerint mindig is tiszteltem az őszinte embereket.

Azt mondják, hogy egy igaz barát mindent tud rólad, és mégis kedvel, de én kétségbe vonnám a barátságnak ezt a feltétel nélküli részét. Szükségünk van arra, hogy a barátaink a körmünkre nézzenek, és visszafogjanak minket, hogy ne veszítsük el teljesen a rálátásunkat az eseményekre, és az erkölcsi iránytűnk szerint cselekedjünk. De be kell vallanom, Marcus téved. Nem vagyok rossz ember, csupán egy áldozat. Az életben mindnyájan áldozatok vagyunk. Így vagy úgy, de mindenki a saját múltja foglya. A múltunk valamilyen meghatározhatatlan módon mindnyájunkat meghatároz. Ám csak sokkal később jövünk erre rá, például ha elolvasunk valamit, ami érzékeny területre tapint, vagy a terapeutánk juttat el valaminek a felismeréséig, amelyre egyedül soha nem döbbentünk volna rá. Ezek az igazi aha-pillanatok. Hirtelen minden értelmet nyer. A tetteink pedig igazolhatóvá válnak.

Belevágtam a következő projektembe. Egy húszas évei közepén járó ifjú hölgy, vékony, csinos, hosszú, barna hajú – ilyennek szeretem az összes projektemet. Már három hónapja követem, többnyire a távolból, illetve a Facebook-oldalán meg a Twitterén keresztül is. Szeretem alaposan tanulmányozni a projektjeimet, kidolgozni a legjobb módszert az elrablásukra, majd végiggondolni, hogy mihez kezdek velük. A várakozástól indulok be a legjobban. Olyan, mintha felmennék az internetre, és megnézném egy remek étterem honlapját, ahol később vacsorázni szeretnék. Az én gyönyörű kis dossziéim.

Logan nem semmi lány. Igazán jó bőrben van, minden értelemben. Maratont fut, házasságra készül, bár ebből már nem lesz semmi – és nem miattam. De ez csak segített abban, hogy az erkölcsi iránytűm a megfelelő utat mutassa. Nem bánhat így a férfiakkal.

Büntetést érdemel.

4. fejezet

December 11., csütörtök

Nyaranta a hove-i lagúnánál található gyermekpark és játszótér tele van emberekkel. Van ott két nagy csónakázótó, egy gördeszkapálya és egy gyermekmedence is a tengerparti sétányon sorakozó, tarka házikók mögött. A gyerekeket az édesanyjuk, a nagymamájuk, a bébiszitterük vagy a dadájuk vigyázó tekintete kíséri, miközben a körhintákon, a csúszdákon és a hintákon vagy a kis medencében játszanak, netán játékhajóikkal navigálnak a két négyszögletes tavacska egyikén, amelyről a hely a nevét kapta, és amelyen tapasztalt vitorlázókkal, szörfösökkel és wakeboardosokkal osztoznak.

A legtöbben a Big Beach Caféban vásárolt jégkrémmel vagy édességgel tömik magukat, amelynek praktikusan fehérre meszelt falai, kék ablakai és meredek házteteje mögött felkapott koktélbár és étterem lapul – hála a big beat zenét játszó tulajdonosának, a Fatboy Slimként ismert Norman Cooknak.

Ám ezen a borús, nyirkos decemberi csütörtökön a szitáló esőben és a viharos, süvítő szélben az egész hely elhagyatottnak és vigasztalannak tűnt. Egy magányos, idős hölgy átlátszó, vízhatlan sapkában egy vonakodó kutyát sétáltatott, amely akkora lehetett, mint egy nagyobbacska patkány; az asszony egy pórázhoz csatlakozó hámmal vezette.

Egy csapat fülvédős, fényvisszaverő mellénybe és munkavédelmi sisakba öltözött munkás épp a reflektorfényben túlórázott, hogy végezzen a kávézó előtti gyalogút felbontásával. Az egyikük, a csapat vezetője, a többiektől kicsit távolabb állt, fejét lehorgasztva próbált dacolni a széllel, és egy vízhatlan tartóba zárt táblagépet emelt a magasba, amelybe épp az elvégzett számításokat pötyögte be. Egy sor autó és furgon parkolt a közelben, a munkások mellett pedig egy zajos, sárga, hordozható generátor állt.

Miközben az ütvefúrójával egy újabb szakaszt szakított fel, és söpört félre, az egyik, tört angolsággal beszélő, külföldi munkás felkiáltott:

– Te jó ég! Ezt nézd!

Aztán feszülten a műszakvezető felé fordult:

– Wesley! Nézd!

A többi munkás a gépek zúgása ellenére is meghallotta a kiáltást, így mindenki abbahagyta a munkát. A műszakvezető előrelépett, bekukucskált a lyukba, és meglátott valamit, ami az avatatlan szem számára is egy csontvázkéznek tűnt.

– Valami állat? – kérdezte a munkás.

– Nem tudom – felelte a műszakvezető bizonytalanul. Azt sem tudta megmondani, hogy milyen régi lehet. Talán már évtizedek óta ott hevert. Egyetlen olyan állatot sem ismert azonban, amelynek ilyen mancsa vagy karma lett volna. Leszámítva talán a majmokat. Emberinek tűnik, gondolta. Mindhárom ütvefúrós munkást arra utasította, hogy a kéz környékén kezdjenek dolgozni, de legyenek óvatosak, és ne ássanak mélyebbre a kelleténél.

Egyre több fekete aszfaltdarabot emeltek ki, így feltűnt egy karcsontváz, amely fekete inakban végződött. Aztán előkerült a mellkas egy része, valamint egy egyértelműen emberi koponya.

– Oké! – kiáltotta a műszakvezető idegesen. – Mindenki hagyja abba a munkát. Menjetek haza, holnap reggel folytatjuk, már ha tudjuk. Találkozunk reggel nyolckor.

Miközben azon töprengett, hogy korábban abba kellett volna-e hagyniuk a bontást, a furgonhoz sétált, kinyitotta a hátsó ajtót, bemászott, kotorászott egy darabig, majd előhúzott egy vitorlavásznat. Leterítette vele a csontváz felszínre került részét, és némi törmelékkel lesúlyozta a sarkait. Amikor ezzel végzett, elővette a telefonját, és felhívta a főnökét, hogy további utasításokat kérjen. Világos iránymutatást kapott.

Ahogy befejezte a beszélgetést, a parancsnak megfelelően azonnal tárcsázta a segélyhívót. Az operátor kérdésére a rendőrséget kérte.

5. fejezet

December 11., csütörtök

A félelemtől remegő Jamie Ball lehúzódott a Golffal az autópálya leállósávjába, megállt, és újra felhívta Logant. A telefon hatot csengett, majd bejelentkezett a hangposta.

– Helló, itt Logan Somerville. Most nem tudom fogadni a hívását...

Jamie azonnal letette, és megint tárcsázott. Vedd fel, drágám, Logan, kérlek, vedd fel, kérlek! Megint hat csengés, majd ismét a korábbi üzenet. A kis autótól pár centiméterre elhúzott egy kamion, az egész jármű beleremegett, és beborította a vízpermet. Jamie lehunyta a szemét, gondolkozni próbált, de közel járt a síráshoz. Felhívhatná a gondnokot, Markot. Vagy a szomszédjukat, akinek volt kulcsa a lakáshoz.

De hallotta a sikítást.

Valami történt.

Az autó újra megremegett, amikor még egy kamion süvített el túlságosan is közel hozzá.

Jamie letette a telefont, és azonnal tárcsázta a segélyhívót.

6. fejezet

December 11., csütörtök

Valami idióta egy órával előbb megemlítette a „cs" betűs szót. Ahogy a színházi világban is komoly babonák kapcsolódnak a Macbeth címének említéséhez – a színészek általában csak a „skót darabként hivatkoznak rá –, úgy tartották a rendőrségnél is balszerencsésnek, ha valaki „csendesnek nevezett egy napot. És persze pár perccel azután, hogy a köpcös, egyenruhás rendőr betrappolt a sussexi rendőrség parancsnokságának kommunikációs osztályára, hogy váltson néhány szót a feleségével, az egyik diszpécserrel, és véletlenül kicsúszott a száján a „cs" betűs szó, hirtelen minden a feje tetejére állt az egész megyében. Váratlanul három, egymástól teljesen független, súlyos autóbaleset történt, amelyet egy fegyveres rablás követett Brightonban; egy férfi azzal fenyegetőzött, hogy leveti magát az öngyilkosok egyik kedvenc helyéről, a Beachy Headről, valamint eltűnt egy négy év körüli kisfiú Crawley-ban.

A kommunikációs osztály – amely a főhadiszállás épületegyüttesének egyik modern részében kapott helyet az első emeleten, egy tágas, osztatlan irodában – kezelt minden segélyhívást, amely a sussexi rendőrséghez érkezett a megye területéről, valamint innen ellenőrizték a térfigyelő kamerákat is. A munkájukat a szolgálatvezető felügyelte; az ő hatáskörébe tartozott a lőfegyverek használatának engedélyezése váratlan helyzetben, valamint a megye valamennyi autósüldözésének megszervezése és irányítása.

A mai délutánon és estén Andy Kille vezette a csapatot, egy magas, izmos, korábbi brit ejtőernyős bajnok, egy ötvenes, charme-os férfi, aki kellőképp cinikus volt, nem csoda, hiszen majdnem harminc éve szolgált a rendőrségnél, fejét pedig kevéske, rövidre vágott, őszülő haj koronázta. Az egyenruhába öltözött férfi fekete, nadrágot és fekete, rövid ujjú pólót viselt, a bicepszénél fehér „Rendőrség" felirattal. Rangjelzését a vállpántjáról lehetett leolvasni, a nyakában ott lógott egy kék zsinóron az azonosítókártyája, hasa pedig az utóbbi időben egyre terebélyesebb lett – nemrég hagyott fel a dohányzással, amelyet kényszeres evéssel kompenzált.

Kille az asztalánál, egy kabinszerű térben ült a szoba hátsó részében, számítógép-képernyők és kijelzők gyűrűjében. Az egyiken a megye térképe volt látható. A másik folyamatosan tájékoztatta az aktuális esetekről. A harmadik, érintőképernyős változat a szemeként és füleként szolgált a felügyeletére bízott osztályon.

A szoba távolabbi végében álló kijelzőkön különféle statisztikák futottak, míg az asztalán egy másik képernyő négy-ötszáz térfigyelő kamera képét mutatta a megyében, valamint a legfrissebb híreket is követhette rajta. A különböző billentyűzetek és gombok segítségével Kille másodperceken belül elforgathatta és kinagyíthatta bármelyik kamera képét. Összesen harminc ember dolgozott a részlegnél, a legtöbben civilek, akiket a pólójuk ujján szereplő „Rendőrségi segítő" felirat, valamint a pólójuk alapján lehetett azonosítani: a rendőrségnél megszokott fekete helyett királykék pólóinget viseltek. Sokan közülük korábban rendőrök voltak. Egy eseménydús napon akár százan is dolgozhattak a kétszintes épületben.

A térfigyelő kamerák alatt sorakozó asztaloknál ültek a rádiós operátorok, akik – akárcsak mindenki más a szobában – mikrofonos fejhallgatót viseltek. Ők tájékoztatták az esetekhez gyalogosan vagy négy keréken induló rendőröket. A legtöbb operátor szükség esetén láthatta a területéhez tartozó térfigyelő kamerák felvételeit. Mellettük ültek a segélyhívásokat fogadó kezelők. Az ilyen hívásokat egy halk kürtszó jelezte, így ha nagy ritkán minden hívásfogadó foglalt volt, a szobában ülő többi, szintén képzett munkatárs is válaszolhatott a segélykérésre.

Amy Wood, egy békés, anyáskodó, sötét hajú nő már húsz éve dolgozott ezen a poszton, így ő volt az egyik legtapasztaltabb a teremben. Imádta a munkáját, mert sosem tudhatta, hogy mi fog történni a következő tíz másodpercben. És ha a munka legnagyobb tanulságát kellett volna említeni, minden bizonnyal azt felelné: ha azt hiszed, már mindent láttál, akkor hamarosan nagy meglepetésben lesz részed. Sosem érdekelték különösebben a cs-napok, mert titkon nagyon is örült annak, ha pörögtek az események. És mi minden történt egy óra alatt! Két különböző közlekedési baleset szemtanúinak hívását is fogadta, beszélt egy férfival, akinek a barátnőjét megharapta a szomszéd kutyája, egy másik pórul járt áldozattal, akit lerángattak a biciklijéről Bognor Regisben, és látta, ahogy elhajtanak vele, valamint még valakivel, aki valószínűleg eléggé ki volt ütve a drogoktól, és arra panaszkodott, hogy a szomszédjai az utca túloldalán folyton őt fényképezik.

Az Amy és a kollégái által végzett munka legnagyobb átka a folyamatosan érkező rengeteg félrevezető hívás volt, valamint a mentálisan sérültek telefonjai, amelyekből még az előbbinél is több érkezett egy nap leforgása alatt. Egy demenciával küzdő idős hölgy naponta tizenötször telefonált. Köztudott, hogy a rendőrségi segélykérő hívások húsz százaléka pszichés zavarokhoz kapcsolódik.

Amy most is épp beszélt valakivel. Egy fiatal, síró férfi hívta.

– Meg fogom ölni magamat.

A hisztérikus hang alig volt hallható a süvítő szél keltette recsegéstől.

– Elárulná, hol van? – Egy mobiltelefonról érkezett a segélykérés, és a hívást fogadó és továbbító torony helyzete épp megjelent a képernyőn. Hastings városában volt, és egy tucatnyi utca bármelyikében lehetett.

– Nem hiszem, hogy tud rajtam segíteni – jegyezte meg a férfi. – Nincs minden rendben a fejemben.

– Hol van? – kérdezte Amy nyugodtan és kedvesen.

– A Rigger Roadon – bökte ki, és bőgni kezdett. – Senki sem ért meg!

Miközben beszélt, Amy jegyzőkönyvet vett fel az esetről, és utasításokat adott a diszpécsernek.

– Elárulná a nevét?

Hosszú szünet következett. Mintha Dant mondott volna.

– Dannek hívják?

– Nem, Bennek.

A hangja egészen aggasztóan csengett. Egyes fokozatú utasításokkal fejezte be a jelentést, amely azonnali intézkedést jelentett, vagyis a járőröknek legfeljebb tizenöt percen belül a helyszínen kellett lenniük.

– Mégis mi történt ezen a héten, Ben, amitől ilyen rosszul érzi magát?

– Sosem tudtam igazán beilleszkedni. Az anyukámnak sem tudom elmagyarázni, hogy mi a baj. Szenegálból jöttem ide tízévesen. Sosem tudtam beilleszkedni. Az emberek máshogy bánnak velem. Van nálam egy kés, most el fogom vágni a torkomat.

– Kérem, a kedvemért ne tegye le, Ben, valaki már úton van önhöz. A vonalban maradok, amíg odaérnek.

Egy visszajelzés villant fel a képernyőjén a kirendelt rendőrautótól. Látta a jármű rózsaszín szimbólumát, amely alig egy kilométerre járhatott a Rigger Roadtól. Az autó hirtelen két háztömbbel közelebb ugrott a célhoz.

– Miért bánnak velem máshogy az emberek? – kezdett hisztérikus sírásba a férfi. – Kérem, segítsen rajtam.

– A rendőrök már nagyon közel járnak, Ben. A vonalban maradok, amíg odaérnek. – Látta a Rigger Roadra beforduló rózsaszín szimbólumot. – Látja a rendőrautót? Látja a rendőrautót, Ben?

– Iggg...

– Odaintene neki?

Hangokat hallott. Aztán megkönnyebbülten olvasta a megjelenő üzenetet: Rendőrök a helyszínen.

A feladat teljesítve, befejezte a hívást. Mindig nehéz volt megmondani, hogy az ilyen öngyilkossággal fenyegetőző telefonok valódi szándékot tükröznek-e, vagy csak afféle segélykiáltások, de sem ő, sem a teremben ülő többi operátor nem hazardírozott volna ilyen esetben. Egy héttel ezelőtt fogadott egy telefont egy férfitól, aki azt állította, hogy a kötél már a nyakán van, és le fog ugrani a padlás csapóajtaján át. Épp akkor kezdett fulladozni, amikor a rendőrség bejutott a házba, aztán pedig hátborzongató volt hallani, ahogy a járőrök késért kiáltanak.

Amy az órájára nézett. Háromnegyed hat. Még a tizenkét órás műszak felénél sem járt, de úgy érezte, ideje lenne inni egy kávét, és körbekérdezni, hogy a kollégák közül hányan rendelnének curryt ma este egy egész jó, helyi indiai étteremből, amely hamar népszerűvé vált a környéken. Ám mielőtt levehette volna a fejhallgatót, hogy felálljon, megcsörrent a telefon.

– A sussexi rendőrség segélyvonala. Miben segíthetek? – tette fel a megszokott kérdést, miközben a képernyőn feltűnő számra és az illető bemért, hozzávetőleges helyzetére pillantott. A Gatwick repülőtértől nem messze, Crawley környékéről érkezett a hívás. A forgalom zaja alapján a hívó az autópályán lehetett. Egy közlekedési balesetre számított, hiszen az autópályáról érkező hívások többségében a sávokban heverő törmelékről vagy egy-egy balesetről számoltak be.

Ahogy az máskor is megesett, a fiatalember először nehezen szólalt meg. Óriási tapasztalatának köszönhetően Amy pontosan tudta, hogy a többség számára már pusztán a segélyhívó tárcsázása is idegtépő, nem beszélve arról a vészhelyzetről, amely miatt telefonáltak. A legtöbbjük idegességében és zavarodottságában azt sem tudta, hol van.

Alig hallotta a férfi hangját a forgalom robaja miatt.

– Épp most hívtam fel, tudja, az a helyzet, hogy nagyon aggódom a menyasszonyom miatt – bökte ki végre a hívó fél.

– Elárulná a nevét és a telefonszámát, kérem? – kérdezte Amy, bár pontosan látta a telefonszámot.

A férfi gyorsan elhadarta mindkettőt.

– Azt hiszem, a menyasszonyom bajban van. Épp telefonon beszéltem vele, miközben lehajtott a lakásunk alatti mélygarázsba. Azt mondta, hogy egy férfi ólálkodik a sötétben, aki megijesztette, aztán hallottam a sikítását, és megszakadt a vonal.

– Próbálta már újrahívni?

– Igen, igen, próbáltam. Kérem, küldjenek oda valakit, nagyon aggódom miatta.

Amy minden tapasztalata és ösztöne azt súgta, hogy a hívás valódi, és valószínűleg komoly ügyről lehet szó.

– Hogy hívják, uram?

– Jamie. Jamie Ball.

A háttérzaj ellenére most tisztábban lehetett érteni a szavait. Amy újra gépelni kezdett beszéd közben.

– Meg tudná adni a menyasszonya címét, nevét és rövid személyleírását?

Jamie elsorolta az adatokat, aztán hozzátette:

– Kérem, kérem, küldjenek oda valakit gyorsan, valami nincs rendben.

Amy a képernyőre pillantott, aztán a térképre, a szemével a rózsaszín autó szimbólumát kereste, aztán kiszúrta.

– A járőrök már úton vannak, uram.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm.

Hallotta, hogy megbicsaklik a férfi hangja.

– Kérem, maradjon a vonalban még egy pillanatra, uram. Uram? Mr. Ball? Jamie? Engem Amynek hívnak.

– Sajnálom. – A férfi tényleg próbálta összeszedni magát.

– Meg tudná adni a menyasszonya mobil- és otthoni telefonszámát, valamint az autó rendszámát?

Ball elsorolta ezeket is, de hirtelen nem emlékezett a teljes rendszámra.

– GU10-zel kezdődik – mondta. – Kérem, siessenek.

– Tudja esetleg, hogy ki lehetett a férfi a parkolóban? Láttak ott korábban gyanús alakokat?

– Nem. Nem. De nagyon sötét van odalent, és nincs biztonsági ember. Néhány autót meg is rongáltak pár hónapja. Már úton vagyok hazafelé, de még fél óra, mire odaérek.

– A rendőrök perceken belül ott lesznek, uram.

– Kérem, vigyázzanak rá, hogy ne essen baja! Kérem. Nagyon szeretem. Kérem, vigyázzanak rá. Kérem!

– A kivezényelt rendőröknek megadom a mobilszámát, uram. Kapcsolatba fognak lépni önnel.

– Hallottam sikítani – mondta. – Te jó ég, hallottam sikítani! Szörnyű volt. Segíteniük kell!

Amy leírta a részleteket, és azonnali üzenetben rögvest jelentette Andy Kille-nek.

Ő rögtön értesítette az ügyeletes stratégiai parancsnokot, Nev Kemp körzeti parancsnokot és az ügyeletes kritikus eseményekért felelős vezetőt, akit korábban taktikai vezetőnek neveztek, Jason Tingley főfelügyelőt, hogy potenciális emberrablási esettel van dolguk.

7. fejezet

December 11., csütörtök

A rendőrök „zsaruesőnek" hívták az ilyen időt, nem is teljesen alaptalanul. A piti bűnözők nem szerettek megázni, ilyenformán, ha zuhogott az eső, szinte mindig sokkal kevesebb bűneset történt Brightonban és Hove-ban.

Este hat óra volt egy sötét, hideg, decemberi csütörtöki estén. Susi Holliday járőr és társa, az idősebb és tapasztaltabb Richard Kyrke járőr, akit RVK-ként ismertek, és a rendőrségen belül híres volt fotografikus memóriájáról, járőrautójukkal épp nyugat felé tartottak a Hove menti tengerparton. Jobbra egy sor elegáns, a tizenkilencedik század elején épült ház sorakozott, míg balra gondozatlan gyepet és néhány vízparti bodegát láttak. Távolabb, a sétány utcai fényei mögött a La Manche csatorna viharos vize habzott és vetett hullámokat.

Lassan közeledett a műszak vége, már csak egy óra volt hátra a hétórai váltásig, és meglehetősen csendes napjuk volt. Eddig egy kisebb közlekedési balesethez kellett kimenniük – egy robogós felborult a járgányával egy furgon miatt, de nem történt komolyabb sérülés –, kaptak egy hívást a Seven Dials körforgalom környékén lévő gyógyszertárak egyikéből, amelynek a küszöbén – feltételezhetően drogtúladagolás miatt – összeesett egy férfi, és ahogy az szinte minden műszakban megesett, egy családi veszekedéshez is kihívták őket, amelyet gyorsan elrendeztek, és letartóztatták a nővel együtt élő férfit. Az elmúlt másfél évben ez volt a negyedik alkalom, hogy az asszony kihívta a rendőrséget, miután rátámadt a barátja. Talán ideje lenne tényleg kidobni a férfit, gondolhatta volna bárki, de Susi Holliday-nek e megoldást illetően voltak kétségei. A családon belüli erőszak megannyi áldozatának valódi tragédiája az, hogy teljesen elveszítik a lelkesedésüket, a magabiztosságukat, és így ritkán van elég erejük kitenni a társuk szűrét, vagy egyszerűen elhagyni az erőszaktevőt – ahogy rendre abban sem bíztak, hogy egyedül is boldogulnának.

Pár órán belül a belváros, a bárokkal és szórakozóhelyekkel teli West Street környéke elkerülhetetlenül potenciális háborús övezetté változik majd. Így volt ez minden csütörtök, péntek és szombat este, amit általában keményen, de erőszak nélkül ellenőrzés alatt tarthattak a késő éjszaka is komoly rendőri jelenlétet biztosító Márvány-művelet keretei között. Szerencsére a jelenlegi beosztással megúszhatták, hogy esténként állandóan verekedésekkel és részeges, durva senkiháziakkal kelljen foglalkozniuk. Persze valójában volt egy-két rendőr, aki szeretett belekeveredni egy kis „muriba", ahogy ők nevezték, hiszen ez garantáltan biztosította az aznapi adrenalinlöketet.

Susi Holliday vezetett az araszoló forgalomban, az ablaktörlők kétségbeesetten próbálták félresöpörni az esőt, az előttük haladó autó féklámpájának fénye pedig megcsillant a vizes szélvédőn. RVK elmerült egy SMS megfogalmazásába. A következő két napra nem osztották be őket, így Susi alig várta, hogy kettesben maradhasson a férjével, Jamesszel, és vegyenek pár dolgot az új, Eastbourne melletti lakásba, ahová nemrég költöztek be, ahol az ingatlanárak az utóbbi időben jóval alacsonyabbak voltak, mint Brightonban.

– Mik a terveid a szabadnapokra, RVK? – kérdezte a társát.

– Ööö... – mondta a férfi, és felemelt ujjal jelezte, hogy előbb be kell fejeznie az üzenetet. Aztán egy másodperccel később megszólalt: – Elviszem Joey-t a meccsre. – Joey a tizenkét éves fia volt, akit imádott. – Aztán elmegyünk az anyjához. Neked?

A rádió recsegni kezdet. Aztán meghallották az Erőforráskezelő felügyelőjének női hangját.

– Charlie Romeo Négy?

RVK válaszolt.

– Itt Charlie Romeo Négy.

– Charlie Romeo Négy, bejelentést kaptunk egy incidensről a Chesham Gate lakásai alatt található mélygarázsból a Stanley Rise és a Briars Avenue sarkán. Lehetséges, hogy egy nőt megtámadtak. Oda tudnak menni? Egyes fokozat.

– Chesham Gate? – kérdezte Kyrke. – Igen, igen. Úton vagyunk! – Azzal Susihoz fordult. – Fordulj meg!

Susi Holliday bekapcsolta a kék fényű villogót meg a szirénát, felpörgette az adrenalin, visszakanyarodott a járművel a szembejövő sávba, és a gázra taposott. A legtöbb kollégájához hasonlóan ő is izgatott lett, ha egy egyes fokozatú hívásra válaszolhatott. Azon kívül, hogy néha bele lehetett keveredni egy kis „muriba", a munka legpörgősebb része és legnagyobb kiváltsága az volt, amikor megkülönböztetett jelzéssel lehetett végigszáguldani a városon. Emellett persze a legnagyobb felelősség is. A fények és a sziréna a törvény szerint csak felhívást és nem automatikus jogot jelentett arra, hogy szabad utat engedjenek a közeledő járműnek. És mivel úgy tűnt, hogy az utakon közlekedő sofőrök fele süket, vak vagy – ne adj’ isten – egyszerűen hülye volt, minden kék fényes száguldásnak megvoltak a maga veszélyei, illetve azok a pillanatai, amikor az ember szíve a torkában dobogott.

Most épp egy Nissan Micra haladt előtte, amelynek szemmel láthatólag sem visszapillantója, sem indexe nem volt, mert váratlanul bevágott elé, miközben ő épp több mint százzal repesztett.

– Barom! – szisszent fel Susi, ahogy pár centiméterrel sikerült elkerülnie az ütközést, és megelőzni a kocsit.

Miközben vezetett, Kyrke lejegyezte a felügyelőtől érkező részleteket, így a lehetséges áldozat autójának a típusát és a rendszám egy részét, valamint a nő személyleírását.

Másfél perccel később bevágódtak a brightoni móló mellett lévő körforgalomba, hála az okos buszvezetőnek, aki elengedte őket, és továbbhaladtak a Marine Parade-en. Balra kanyarodtak, és elsüvítettek a Lower Rock Gardens hoteljei mellett. Kevesebb mint két perccel később már felfelé kaptattak a kórház melletti meredekebb utcán, és baloldalt, valamivel előrébb meglátták a Chesham Gate nevű lakótelepet.

Lehúzódtak a mélygarázs zárt lehajtója mellett, kiszálltak, és az útjukat álló kapuhoz sétáltak. A rácson át a lenti sötétséget fürkészték. Susi Holliday elővette a zseblámpáját, felkapcsolta, és bevilágított, de az egymás mellett, itt-ott lepellel borított parkoló autókon kívül nem sokat látott.

– Hogyan jutunk be? – kérdezte a kollégáját.

– Megnézem, hogy itt lakik-e a gondnok – mondta, és elszaladt a főbejárat irányába.

Susi hirtelen kattanást hallott, és a kapu nyílni kezdett. Pár pillanattal később megvilágította egy fényszóró, és motorzajt hallott a háta mögül. Megfordult, és egy kis BMW kabriót látott, amelyet egy fiatal nő vezetett. Felemelte a kezét, odasétált hozzá, és közölte a sofőrrel, hogy jelenleg nem tud lehajtani a mélygarázsba, folyamatban lévő rendőrségi intézkedés miatt.

Lesietett a rámpán, amitől a mozgásérzékelős lámpák is felkapcsoltak, így a parkoló szinte egészét láthatta. Lekapcsolta az elemlámpát, hogy ne fogyassza az elemet. Egy fehér Fiat 500-ast keresett, amelynek a rendszáma GU10-zel kezdődött, és egy vékony, húszas évei közepén járó, hosszú, barna hajú nőt. Nagyjából hatvan parkolóhely lehetett itt, ezek nagy részén valamilyen jármű állt, valamint jó néhány motor- és biciklitároló is helyet kapott a mélygarázsban.

Ám mozgásnak semmi jele nem mutatkozott. Susi elkezdett végigsétálni a parkoló autók között, belélegezte a por és a motorolaj szagát, miközben folyamatosan éberen figyelt, hátha más is van idelent.

Elérte a sor végét, majd balra fordult a sötétebb rész felé. Az egyik izzó pislákolni kezdett felette, és halkan búgott, így visszakapcsolta az elemlámpát. Elhaladt egy biciklitároló mellett, amelyben több, alaposan lelakatolt kétkerekű állt, aztán egy gyönyörű, régi Mercedes kabrió következett, amelyet teljesen ellepett a por, és mind a négy kereke leeresztett. Végül meglátta a gondosan leparkolt fehér Fiat 500-ast. A rendszám GU10-zel kezdődött. Az autó vizesnek tűnt, mintha csak most hajtottak volna be vele a garázsba.

Susi megállt, és rádión